Györgyi

Györgyi

A bokrok takarásában bujkált, meg ne lássák. Amikor a busz beállt a megállóba, kicsit elbizonytalanodott Vissza kellene menni, bocsánatot kérni és... És aztán? Aztán mi lenne?

Odafutott, és utolsónak szállt fel. Már nincs visszaút.

Elveszetten álldogált a nagyváros autóbusz-pályaudvarán, csak egyszer járt itt, osztály-kiránduláson. Elővette a levelet ami idehozta: "Fizetni nem áll módomban, de a háztartási segítség fejében külön bejáratú szobát biztosítok, konyha és fürdőszobahasználattal." Jó lesz ez. Jegyet vett a pesti buszra, sokat kérdezett, kínlódott a pénzzel, kétszer is rossz összeget adott, hogy emlékezzenek rá - ha keresné valaki, azt higgyék Pestre ment. Egy járókelőtől kérdezte meg, hogy jut el a megadott címre. A hatalmas panel lakótelepen szájtátva nézett szét. Nem mert a liftbe szállni, gyalog ment fel a harmadik emeletre. Elegáns, idősebb nő nyitott ajtót. Kissé lenézően mustrálta Györgyi ruházatát, kopott cipőjét, viharvert táskáját, orrát elfintorította. Jöjjön be, intett, ő meg legszívesebben elfutott volna. A levelek alapján nem ilyennek képzelte leendő szállásadóját. A nő egy kis szobába vezette, ez lenne az, mondta, pakoljon le, aztán várom a konyhában. Még sose látott szebb szobát. Gyönyörű, faragott szekrény, karosszék, az ágyon hímzett takaró, a kis asztalon horgolt terítő, a falon csendélet és tájkép. Ablaka a ház előtti kis parkra, azon túl a városra nézett.

Györgyi a saját szobáján kívül még két ajtót vett észre, amelyek más szobákba vezettek. Megkopogtatta a konyha nyitott ajtaját, bizonytalanul elmosolyodott. A nő egy szék felé intett, aztán csak úgy záporoztak a kérdések. Hány éves, kik a szülei, vannak-e testvérei, és ő készségesen válaszolt. Huszonegy éves, anyja az önkormányzatnál takarít, apja gazdálkodik, négy kisebb testvére van, gimnáziumot végzett, de szülei nem kívánták finanszírozni az egyetemi tanulmányait, ezért próbálna szerencsét a városban. A nő távolságtartó magatartása elbizonytalanította, de ekkor nyílt az egyik szoba ajtaja, törékeny, idős asszony jött mosolyogva. Hát megérkezett, kedves? - kérdezte. Kicsit elaludtam. A menyem mindjárt készít egy teát. A másik nő látható bosszúsággal kezdett csörömpölni a teafőzővel, míg az idős hölgy egészen más jellegű kérdésekkel bombázta. Hogy utazott? Megfelelő a szobája? Mik az elképzelései? Van-e udvarlója? Györgyi fellélegzett. Igen, ő az, aki a leveleket írta. Minden kérdésre válaszolt, amit feltettek. Csak az igazat nem mondta el.

Menjen, csomagoljon ki és pihenjen egy kicsit, javasolta a néni. Ki kellene mosni ezeket, gondolta szorongva, miközben ruháit szedte ki a táskából. Érezte rajtuk az áporodott "szegénység" szagot.

Csókolom! - állt meg az ajtóban. A hölgy mosolyogva tette le a könyvet. Jöjjön, beszélgessünk, mondta és úgy tett, mint aki nem érzi a Györgyi ruhájából áradó bűzt.

Elmondom, hogy képzelem én a mi kis megállapodásunkat. Maga keres valami munkát, ez az első, mert a rezsit felezzük, ahogy azt megbeszéltük, ahhoz viszont pénz kell. Főzni csak hét végén fogunk, hét közben hozzák az ebédet. Reggel csak egy kávét kérek, a többit megcsinálom magamnak, a vacsorát meg magára bízom, természetesen nem kívánok különleges ételeket, eszem, amit maga. A takarítás a társulásunk sarkalatos pontja. Szeretem, ha mindig rend és tisztaság van körülöttem, amíg beletanul, együtt csináljuk. Megfelel ez így? Tökéletesen! - mosolygott megkönnyebbülten. Az eddigi robot után ez valóságos felüdülés lesz. A mosásról szeretnék kérdezni, kezdte feszengve. Mosson csak nyugodtan. Mosószert talál a mosógép mellett. Habfürdőt és sampont is talál a kád felett, ha nincs. Míg beszerzi, addig használhatja az enyémet, ha gondolja. Györgyi megkönnyebbülten köszönte meg, akkor én most ezt igénybe is venném, mondta. A néni megértően bólintott. Menjen csak. Ma már csak vacsorát kell készítenie, más dolga nincs. Györgyi tanácstalanul állt meg a fürdőszobában. Soha nem látott még ilyen mosógépet. De már jött is a néni, gyorsan elmagyarázta a működését. Míg a gép dolgozott, megfürdött és hajat mosott, élvezte a friss illatot, csak a rajta lévő ruhája...! Az még mindig áporodott szagot árasztott. A kimosott ruháit a radiátorra teregette. Az újságban az álláshirdetéseket böngészte. Holnap három helyre is beadja az önéletrajzát. Majd kinyomtatja egy copyban, már összeállította régen. Az órára nézett. Elmúlt dél. Azóta már észrevették a szökését. Vajon mi fog történni? Kerestetik? Vagy hagyják az egészet? Az orvos legutóbb már nem nagyon hitte a "balesetes" történetet. Talán nem kockáztatnak. Megtapogatta a radiátoron a kimosott ruhákat. Hamarosan megszárad, indulhat az új életbe. Csak ne lenne ilyen éhes! Tegnap dél óta nem evett.

Az érettségiig még ellavírozott. Tudta, hogy nem tanulhat tovább, apja már a gimit is rossz szemmel nézte. Azt gondolta, dolgozik egy évet, legyen pénze, hogy megkezdje a tanulmányait, aztán diákhitel meg munka, és minden rendben lesz. Tanítónő szeretett volna lenni, kicsi gyerekeket tanítani. Napszámra jelentkezett egy gazdálkodóhoz. Aztán megismerte a gazda fiát. Rögtön megtetszett neki, és a fiú randira hívta, úgy látszott a szülők is örülnek a kibontakozó kapcsolatnak. Csak Györgyi anyja nem volt boldog. Nem jó emberek, mondta. A fiú évekig távol volt, senki se tudja, hol és mit csinált. Vigyázz, kislányom! Apja azonban nem tartott semmitől. Csak ivott, mint mindig. Györgyit lenyűgözte a fiú szenvedélye, amiről elejében azt hitte, szerelem. Hozzá költözött a tanyára, dolgozott a földeken, a házban, a fiú feleségének érezte magát, boldog volt. Aztán szembesült a fiú drogfüggőségével. A gondok akkor kezdődtek, amikor a szülők megtagadták ennek finanszírozását. Györgyi önfeláldozóan tűrte a fiú durvaságait, azt gondolta az elvonási tünetek okozzák, és hogy ezzel a gyógyuláshoz segíti. Amikor a fiú arra kérte, hogy költözzenek a faluba, vele ment. A postán helyezkedett el, és kibéreltek egy falu széli lepusztult házat, amelyben se víz, se villany nem volt. Györgyi fizetését a fiú drogra költötte, és nem volt menekvés. A fiú szülei és Györgyi apja szinte kényszerítették, hogy tovább szolgálja a fiú vágyait, és pénz nélkül semmit sem tehetett. Fél év telt el így, verések és lelki terror alatt. Kezdett összeomlani. Elég volt, valami megoldást kell találnom, gondolta. Egész pihenő ideje az a félóra volt, amit a kézbesítés után a posta hátsó kis helyiségében töltött, míg átolvasta a megyei lapot. Itt akadt rá a hirdetésre, amire titokban választ küldött. A postás-táskájában dugdosta az anyjától kapott, és a fizetéséből, borravalókból összkuporgatott forintokat. Készült a szökésre. A bántalmazások azonban nem maradtak titokban, hiszen a fiú dühe fékezhetetlen volt, a törések, a felszakadt fejbőr orvosi beavatkozást kívánt, és az orvos már kezdte sejteni, hogy a baj nagyobb, mint bárki is gondolja. Egyenesen beszélt a mámoros fiúval, ha Györgyi még egyszer orvosi ellátásra szorul, azonnal jelezni fogja a rendőrségnek. Ahogy az ajtón kilépett, már csattant is az első pofon. Az orvos nyilván meghallotta, mert egy óra múlva megjelentek a fiú szülei, de nem azt tették, amit a doktor remélt. Nem mehetsz többé orvoshoz, mondták. Ne dühítsd fel, tudod, hogy szeret, csak beteg! De hát egyszer meg fog ölni! - sírta Györgyi, és a fiú csak nézett rá zavaros szemekkel. Azt csinálok veled, amit akarok, acsarkodott alig forgó nyelvvel. A szülők rémülten menekültek, ő meg tudta, hogy veszélyben van. Reggel titokban elküldte a levelet a postakocsival. Két napot várt, aztán kora hajnalban, míg a fiú ájultan aludt, kilopakodott az ajtón.

---

Délután felvette a kissé nyirkos, de jó illatú ruháit és leszaladt a ház alatti kisboltba. Némi élelmiszert és tisztálkodó szereket vásárolt.

A vacsora kellemes hangulatban zajlott. Melegszendvicset készített és teát, furcsa volt az asztal mellett, villanyfénynél enni. A nappaliban tévéztek, aztán a kádba segítette a nénit, a konyhában rendet csinált, és visszavonult a szobájába. Megszámolta a pénzét. Fogalma sem volt, meddig fog kitartani. A napi limitet három-négyszáz forintban szabta meg. Szorongva gondolta, ha nem talál munkát egy héten belül, nem lesz pénze kifizetni a következő havi rezsit és a vacsorájukat, ami az ő költsége. Ezzel pedig megszegi a megállapodást. Egyelőre csak napi egyszer ehet. Hogy figyelmét elterelje a gondokról, az ágyán ülve összeírta, mi mindent fog vásárolni. Ha már lesz pénze. Először is párnát, paplant, ágyneműt, törölközőket, cipőt, ruhát. Nem járhat már sokáig a kitaposott cipőjében és váltás ruha is kell. Bizakodva gondolt a jövőre. Érezte, hogy nagyon fáradt, felvette elnyűtt hálóingét, magára húzta a vékony, kopott plédet, elnyújtózott és szinte azonnal álomba zuhant.

Már az óra kattanására felébredt, a fürdőszobába szaladt, halkan nyitotta-csukta az ajtókat, gyorsan tusolt, felvette a tiszta ruhákat, a dzseki belső varratai még kicsit nedvesek voltak, kifordítva a fűtőtestre rakta, aztán a konyhában elkészítette a kávét, tálcára rakta és a néni szobájába vitte. Jó reggelt! - köszönt, a néni rámosolygott. Cukrot nem kérek, mondta, csak két kanálnyi tejszínt. A hűtőben találod. Magadnak nem készítettél? Györgyi örült a tegező megszólításnak, gyorsan elkészítette a kávét. Én tennék bele egy kis cukrot, mondta félénken. Hát persze, bólintott a néni vidám mosollyal. Ahogy szereted. Ez a napindító, jónak kell lennie!

Egész délelőtt az önéletrajzokkal szaladgált. Vacsorára zsemlét vett és kenőmájast. Nem valami sok, de elég lesz. Míg hazafelé ment, valami jóleső izgalom járta át. Megkezdődött végre az igazi élet!

A néni aludt, amikor hazaért. Ivott egy nagy pohár vizet, hogy elverje az éhségét. A nappali asztalán megtalálta a friss újságot. Átnézte az apróhirdetéseket. A szülészeti és nőgyógyászati klinika segédápolónőt keres, olvasta. Nem nyűgözte le a lehetőség. Mégis csak kitűnő érettségije van! Hallotta, amint a néni felébredt, és a fürdőszobába csoszogott. Teát készített, ahogy este megbeszélték, néhány kekszet rakott egy kistányérra és bevitte neki. Hozz magadnak is, intett a néni. Györgyi hálásan szaladt, már nagyon éhes volt.

A délután beszélgetéssel telt, közben kimosta a néni ruháit, majd a sajátjait és a takaróját, kiteregetett. A vacsoránál megbeszélték a következő napi teendőket, és megkapta a listát, hogy mit kell vásárolnia. Másnap újra állást keresett, hirdetőújságokat böngészett, önéletrajzokat küldözgetett. Ahogy lesz egy kis pénzem, veszek egy számítógépet, határozta el, ma enélkül már nem lehet boldogulni. A délután éppen úgy telt, mint előzőleg, lassan kialakult a napirend. Csak munka nem volt még. Emiatt aggódott. Másnap a klinikai tömb felé vitt az útja. Mit veszthetek, gondolta. Pénzre van szükségem, nem innen fogok nyugdíjba menni, de kezdetnek jó lehet.

A HR-es kedvesen fogadta. Három hónap a betanulási idő, addig a minimálbért kapja, aztán a közalkalmazotti bértábla szerint előírt összeget. Ami a műszakpótlékkal azért elfogadható. Mikor lehet kezdeni? - kérdezte Györgyi. Bármikor. Már holnap is, ha úgy akarja.

Nem gondolkozott sokáig, bólintott. Reggel itt leszek, mondta.

Bevásárolt a vacsorához és hazaindult. Örömében madártejet készített, és a délutáni szieszta után feltálalta. Jaj, de kár! Nem ehetem meg, magas a cukrom! - sajnálkozott a hölgy. Tudom, mosolygott Györgyi, cukor nélkül készült. Láttam az édesítőt... A néni megsimogatta a karját. Milyen figyelmes vagy!

Vacsora közben beszélgettek. Györgyi elmondta, hogy van munkája. Aggódott, hogy a néni egyedül marad, de ő megnyugtatta. Eddig is egyedül élt, csak a biztonság kedvéért keresett segítséget, és mert a nehezebb házimunkákat nem tudja már elvégezni.

Másnap korán indult, egy órába telt, mire átgyalogolt a városon. Elintézte a felvétellel kapcsolatos teendőket, megcsináltatta a szükséges orvosi vizsgálatokat és már elmúlt dél, mire végzett. Aztán elküldték, keresse meg a terhespatológián a főnővért. A középkorú nő kedvesen fogadta, örült az új munkaerőnek, körül vezette az osztályon, elmondta a várható feladatokat és megadta a műszak-beosztását. Az első héten délelőtt dolgozik. Fél hattól fél kettőig, aztán a következő héten fél tizenkettőtől este fél nyolcig. Szombaton és vasárnap, meg éjszaka nem kell dolgoznia, mert nincsenek kezelések és műtétek, majd csak a betanulási idő végén változik ez, amikor már képes lesz önállóan is végezni a munkáját. Ebédet kap, azt majd a fizetéséből vonják le, kötelezően. Ennek megörült.

Sietett haza, ahol már várta a házimunka. Rendet rakott a konyhában, mosott, előkészítette a vacsorát, sürgött-forgott. Izgatottan várta a másnapot.

Csapkodó esőben kocogott a sötét hajnalban. És megkezdődött a nap. Rémült, fekvésre itélt kismamákat fürdetett le egy képzett nővér segítségével, ágyakat húzott át, reggelit osztott, összeszedte az edényeket. Tíz óra körül a többi nővérrel kávézott, bekapott egy parizeres zsömlét tejeskávéval, aztán jöttek a kisműtéten átesett nők, akik altatásból ébredeztek, törölgette verejtékes homlokukat, ágytálazott, később kiosztotta az ebédet, végül összeszedte az edényeket és a kocsikra pakolta. Szedd össze az érintetlenül hagyott almákat, és rakd a nővérpultra, szólt neki egy nővér. Vegyél nyugodtan, biztatta, ez szabad préda. Kiválasztott egy szép pirosat és a nővérszobában elfogyasztotta. Később megebédelt a többi nővérrel, és észre se vette, már véget is ért a munkaidő. Nagyon elfáradt. Hazafelé menet azonban már újra jó kedve volt. Nem is olyan rossz meló ez, gondolta. A kismamák aranyosak, és olyan kiszolgáltatottak, jó érzés volt őket kényelembe helyezni. A munkatársak kedvesek, a szigorú főnővér utasításaiban sincs semmi bántó. Bármeddig is kell itt dolgoznia, nem lesz vele gondja.

Bevásárolt, sietett haza. A néni aludt, hát ő is ledőlt. Az ajtónyitásra ébredt, ijedten ugrott fel, elaludtam, gondolta, rémülten kért bocsánatot, de a néni mosolygott. Biztosan nehéz volt az első nap. Teáztak, ő mesélt a munkáról, miközben elkészítette a vacsorát. Holnap lesz a hét utolsó munkanapja, be kell vásárolnia hét végére, aztán két nap pihenő. Fáradtan esett az ágyba, azonnal elaludt.

Másnap szakadó esőben tette meg az utat a kórházba. Egy bő hét van elsejéig, már nincs értelme bérletet csináltatni, viszont az egy órás gyaloglás minden nap kétszer a november végi hidegben, a vékony dzsekiben és cipőben...

Hát Te, hogy nézel ki? - nézett nagyot egyik nővér az öltözőben, mikor Györgyi beesett az ajtón. Haja nedves, a dzsekije teljesen átázott, nadrágja térdig csatakos, a szeme könnyes volt a hideg széltől. Gyalog jöttem, lihegte. Még nincs bérletem. Vegyél egy tömbjegyet, mondta a lány, az olcsóbb, és kitart a hónap végéig. A feladatok ugyanazok voltak, és a betegek is. Aggódó fiatalasszonyok, akiknek probléma adódott a terhességük folyamán. Voltak, akik nehezen viselték a bezártságot, voltak, akik nevetgélve trécseltek és voltak, akik mozdulatlanul, könnyes szemmel feküdtek a csodában bízva. És ő újra fürdetett és ágyat húzott, reggelit osztott és ágytálazott, rámosolygott a kismamákra, biztatta, vigasztalta őket, ahogy tudta.

A munkaidő végén jóleső érzéssel ment haza, egész jó volt ez a nap. Délután végig takarította a lakást, előkészítette a hét végi kaját, mosott. Vacsora közben a munkájáról mesélt a néninek, aki érdeklődéssel hallgatta. Ő tanítónő volt, mondta, meg se tudja számolni, hány gyereket tanított írni, olvasni és számolni. Sokan még ma is megismerik. Én is annak készültem, vallotta be, csak aztán másként alakult... A néni megértően bólintott, látszott, hogy tudja, nehéz élete volt.

A hétvége békében telt, ebéd után sétáltak a lakótelep utcáin és a kis parkban, minden békés volt.

Az ágyán fekve, a vékony pléd alatt kucorogva az osztályon fekvő asszonyokra gondolt. Vajon hatott a görcsoldó a szőke kismamának? És sikerült-e megállítani a fenyegető vetélést annál az új asszonykánál, akit rémült férje a karjában hozott be? És hazaengedik-e holnap azt a nevetős lányt, aki azt se tudja kitől esett teherbe, de olyan örömmel várja a gyereket, mintha semmi gondja se lenne...

Már megszokta, hogy az óra kattanására azonnal felkeljen, a csörgés ne zavarja fel az idős hölgyet. Leszaladt a kisboltba friss péksüteményért, megfőzte a kávét, reggeliztek, segített a tisztálkodásban, mindent előkészített a néni számára, kiteregetett, aztán dolgozni indult. A héten délutános lesz. Majd bent ebédel. Egyik nap telt a másik után. Az osztályon lassan kicserélődtek a betegek, és egyik hazainduló kismama Györgyi kezébe nyomott egy tábla csokit. A törődésért, mondta mosolyogva. Mindent köszönök.

Györgyi szabadkozott, de a nő, csak erősködött. A nővérszobába vitte az ajándékot. Mit szoktatok csinálni, ha ilyesmit kaptok? - kérdezte nagy zavarban. A nővérek nevettek. Hát, amit itt akarsz hagyni a "közösben", azt rakd ide a szekrénybe, ebbe a dobozba, amit haza akarsz vinni, azt vigyed. Nem kell mindent itt hagyni. Ha pénzt kapsz, az a Tied. Pénzt? - lepődött meg Györgyi. A többiek nevettek, na azért ne nagyon bízz benne, nem gyakran fordul elő. De mégis előfordult. Az egyik haza készülő kismama a vacsora osztás közben egy ötszázast dugott a zsebébe. A vigasztaló szavakért! - súgta a fülébe, és Györgyi pirulva köszönte meg. Muszáj elfogadnom, tépelődött hazafelé menet, mert nem tudom kifizetni a rezsit. És már egy vasa sem volt. Elment a buszjegyekre. A hirtelen beállt hidegben képtelen volt már minden nap kétszer megtenni az egy órás utat a kórház és a lakás között a vékony, átázó cipőben.

Aztán csütörtökön beütött a baj. A vasárnapja szabad, mondta az idős hölgy kényszeredett mosollyal. Jönnek a fiamék, ilyenkor együtt ebédel a család. Használja ki az időt, ismerkedjen a várossal, sétáljon, vásároljon. Györgyi tanácstalan volt. Nyilvánvaló, hogy a néni a családjával akar lenni, és nem kívánják, hogy ő is itt legyen. Erre nem számított. Vasárnap reggel előkészítette az ebédet, mindent szépen rendbe rakott, aztán elindult.

A lakótelep szélén lévő bevásárlóközpontba ment. Ott legalább meleg van. Lassan sétált egyik üzlettől a másikig. Nézte a kirakatokat, leült egy padra, figyelte az embereket, akik a kávézókban beszélgettek, és a gyorséttermekben ebédeltek a gyerekeikkel. A könyvesboltban beleolvasott egy-két könyvbe, végül a kis pékségben a maradék pénzét összekaparva egy kiflit vett, amit a padon ülve fogyasztott el. Lassan telt az idő, míg végre már hazamehetett. Fáradt volt, éhes és szomorú.

Óvatosan nyitotta az ajtót, a lakásban csend volt - és a konyhában óriási felfordulás. A néni még az ebéd utáni álmát aludta. Leült egy kicsit, aztán a mosogatáshoz látott.

Teltek a napok, végre fizetést kapott, fellélegzett, alakulnak már a dolgai. A következő hónap gyorsabban telt, bár állásajánlat sehonnan nem érkezett, már nem izgult miatta, hiszen volt munkája és jövedelme. Nem járt már gyalog, és szinte pénz nélkül, de simán átvészelte a hónapot. Felhívta az anyját a kórházi nyilvános telefonról, aki sírva fakadt a megkönnyebbüléstől. Haza ne gyere, a fiú teljesen megvadult, szinte minden nap itt őrjöng és keres. Apád meg... Szóval, hagyjuk is. Értünk ne aggódj, csak magaddal törődj.

Lassan letelt a betanulási idő, Györgyi jól érezte magát a kórházban, a főnővér jelezte, hogy számít rá továbbra is, ő meg büszke volt rá. Kezdett lassan egyenesbe jönni, kiegészítette a ruhatárát, fodrászhoz ment, végre kidobhatta a kopott plédet, volt már rendes ágyneműje. Az egyik műtős srác még randira is hívta, de neki sem ideje, sem kedve nem volt a férfiak társaságához az átélt trauma után.

Fél éve dolgozott már a kismamák között, amikor egy régen beadott önéletrajzára válasz jött. Első percben nagyon megörült, kivett egy nap szabadságot, elment az állásinterjúra, a munka is jónak tünt, de neki egész idő alatt az osztály betegein járt az esze. Vajon sikerült-e levinni a cukorszintjét a kis duci anyukának, és megszült-e az éjjel a síró kismama, akit már többször kezeltek az osztályon. Alig várta, hogy másnap beérjen. Nem szeretnék innen elmenni, döbbent rá! Ezt a munkát szeretném végezni. Mindegy, milyen fárasztó, mindegy milyen keveset fizetnek, itt szeretnék maradni. Csak nem ebben a munkakörben. A főnővértől érdeklődött, milyen lehetőségek vannak, aki csodálkozva, de örömmel vázolta fel a lehetőségeket. Két év alatt szerezhet ápolónői szakképesítést, vagy főiskolára mehet, ahol védőnő, szülésznő vagy mentőápoló képzést nyerhet. Sajnos az idén már elkésett a jelentkezéssel, de talán jó is így, hiszen majdnem egy teljes év áll rendelkezésére, hogy felkészüljön.

Györgyi két napig gondolkozott, aztán átkérte magát a szülészetre. Védőnő szeretne lenni. Levelező tagozatra megy, mert el kell tartania magát.

A szülészet hangulata teljesen más volt. Itt felszabadult öröm és felfokozott megfelelni akarás jellemezte a nők hangulatát. Boldogok voltak az újszülött gyerekekkel, de feltámadt bennük a félelem is, hogy fognak megbirkózni az anyai feladatokkal.

Györgyi napjait ezután a munka, a tanulás és a néni gondozása tette ki. Nem járt bulizni a kolléganőkkel, nem randizott, a magánéletét teljesen a háttérbe szorította. Ritkán beszélt az anyjával, hazamenni nem mert, rettegett a fiú haragjától. Már új nője van, a szülők visszafogadták, megint a tanyán laknak, nyugtatgatta az anyja, de ő nem tudta leküzdeni a félelmét.

A felvételije jól sikerült, ősszel megkezdte tanulmányait, közben lelkiismeretesen tette a dolgát. A néni néha biztatta, járjon el társaságba, menjen, szórakozzon, de ő nem tudta elengedni magát, ha egy férfi szólt hozzá, elutasító volt, aztán elmenekült a közeléből. Mit várhat egy férfitól, gondolta. A gimiben a fiúk átnéztek rajta, vagy gúnyolták a szegényes megjelenése miatt. Apja részegen ténfergett a házban, ordítozott, ők meg az ágyakkal teli kis szobában kuksoltak, és próbáltak láthatatlanok maradni. Aztán jött a fiú, aki felkeltette a vágyát, szerelmet ébresztett benne, de kínozta és verte. Ha el nem szökik, talán meg is öli. Nem akarta ezeket újra átélni.

Az idő azonban telt, már huszonöt éves volt, környezete szánakozó lenézéssel figyelte. Hülye ez a lány, mondták, nem érti a viccet, sose nevet, és pasit még nem láttak a közelében sem.

Végre megkapta a diplomáját, gondolkozhatott, mihez kezd vele. A kórházban nem volt szükség több védőnőre, olvasgatta a pályázati kiírásokat, de nem volt semmi, csak távoli városokban, vagy falvakban, őt meg idekötötte a néni ápolása. Tudta ő, hogy bármikor elmehetne, de az eltelt évek alatt megszerették egymást, úgy érezte, nem hagyhatja cserben. Hát dolgozott tovább az osztályon, mint ápolónő. Három év telt el, amikor a kórházi védőnő bejelentette, hogy gyermeket vár. Györgyi azonnal benyújtotta a pályázatát. A HR-es lelkesen igérte, hogy figyelembe veszik, mint lehetséges jelöltet. Igaz, nincs gyakorlata, de mellette szól, hogy ismeri a kórházi viszonyokat. Eltelt egy hónap, és kiderült, nem ő kapta meg az állást, amire nem csak a szakmai előmenetele, hanem a magasabb jövedelem miatt is vágyott. Saját otthonra gyűjtögette a pénzét, hiszen a néni már nagyon megöregedett, várható volt, hogy hamarosan teljes felügyeletet igényel, amit ő már nem vállalhat a munkája mellett. Rosszul esett neki a döntés, mellőzöttnek és kihasználtnak érezte magát. Úgy gondolta, azért nem őt választották, mert nehezebb ápolónőt találni, mint védőnőt. Senki sem foglalkozik az ő érdekeivel. Hamarosan a fülébe jutott, hogy az előléptetését az osztályvezető főorvos hiúsította meg, ez haraggal töltötte el. Amúgy sem szerette a pasast, beképzelt, arrogáns embernek ismerte meg, aki nem látja az embert a munka mögött, és ő a legfiatalabb főorvos az intézményben. Még negyven éves sincs. Nem volt jó híre a nővérek körében sem. Ő is hallott az orvosi szobában zajló éjszakai légyottokról, a csalódott lányokról, de eddig ez nem érdekelte. Most viszont úgy érezte, jogosan szabadjára engedheti a haragját és a megvetését.

Alig néhány hét múlva meg is történt az első szóváltásuk. A főorvos a reggeli vizit alkalmával új utasítást adott, amit nem vezettek be azonnal a naplóba, így ő az eredeti kezelést alkalmazta. A főorvos emelt hangon kérte számon a mulasztást, és mindenki Györgyire mutogatott. Györgyi nem védte magát, hiszen azzal bemártja a kolléganőjét, aki rémülten állt ott. De forrt benne a harag és szembe szállt az orvossal.

Semmiféle tévedés nem jogosítja fel Önt arra, hogy ilyen modorban vonjon felelősségre! - mondta nyugodtan, de keményen. Ezt a hangot velem szemben nem használhatja. Mondjon fel nekem, ha jogosnak érzi, de ne ordítson!

Ekkor ért oda a főnővér. Ránézett a naplóra. De hiszen ezen nincs is rajta a bejegyzés, mondta és az orvos elé tartotta, aki kissé meghökkenve nézett Györgyire, ő meg szó nélkül ment a dolgára. Másnap a főorvos a szobájába hívatta. Hellyel kínálta, ő azonban figyelmen kívül hagyta. Szótlanul állt, míg a férfi kínosan próbált elnézést kérni az előző napi kirohanása miatt. Kicsit tréfálkozott, végül a sármját bevetve próbálta feloldani a lány látható neheztelését. Na, mosolyogjon már, mondta, hadd lássam azokat a csillogó szemeket.

Hagyja ezt abba, lépett hátra Györgyi, nem vagyok a babája! - és még jobban belelovallta magát a dühbe. Ha még egyszer személyeskedni mer velem, azonnal felmondok. Magánál úgy sem számíthatok semmi jóra az előmenetelemmel kapcsolatban.

A doktornak szabályosan leesett az álla. Ilyen még nem történt vele soha. Györgyi halkan csukta be maga után az ajtót. De ettől a naptól kezdve szorgalmasan kereste a lehetőségeket, semmiképpen nem akart tovább ezzel a felfújt hólyaggal dolgozni. A kórházi munka elvesztette a varázsát, úgy érezte, az egész élete összeomlóban van. Megint átléptek rajta. Mint eddig mindig az életében. Először az apja, aki miatt nem tanulhatott tovább. Aztán a fiú, aki jobban szerette a mámort, mint őt, és néni, aki hosszú évek óta elnézi, hogy minden második vasárnapot valami plázában ücsörögve töltsön, csak mert a menye nem szívleli őt, most meg a munkahelyén is... Inkább választottak egy idegent, mint hogy őt segítették volna az előrelépésben. Mindenből elege lett. Ránézett a netbankjára. Valamivel több, mint ötszázezer forintja volt. Elcseszni sok, valamit kezdeni vele, kevés.

Könnyek peregtek a szeméből, nehezen aludt el, másnap fejfájással ébredt, hallgatagon látta el a feladatát a néni körül, aki fürkésző szemekkel követte a mozdulatait. Neked valami bajod van, Te lány, mondta, ő meg csak a fejét rázta. Karikás szemekkel indult dolgozni, gépiesen tette a dolgát, de az arcáról eltünt a mosoly, ami eddig jellemezte. Egy hét telt már el a főorvossal történt szóváltás óta, munkatársai aggódva súgtak össze mögötte, majd egyikük rá is kérdezett. Mi történt veled? Semmi, majd túl leszek rajta, mondta, ne aggódj, megoldom. Tényleg dolgozott rajta, hogy túl tegye magát a történteken, de akkor kirobbant a következő konfliktus. Györgyi éppen egy megüresedett ágyat húzott át, szinte észre sem vette, mi történik körülötte, amikor a szemben lévő ágyon a kismama felzokogott. Mi történt, kedves? - fordult hozzá azonnal. Ekkor eszmélt, hogy a baba ordítva forgatja a fejecskéjét. Nem tudom szoptatni, sírta a kismama, és a védőnő még nem jött. Györgyi azonnal föléjük hajolt, elmagyarázta, megmutatta az anyukának a helyes tartást, segített, hogy a baba megfelelő helyzetbe kerüljön és egymásra nevettek, amikor a pici szinte dühödten, nagyokat szuszogva szopni kezdett. Ekkor lépett be az új védőnő, és felelősségre vonta Györgyit, amiért a dolgába avatkozik. Laikusnak nevezte és szinte kizavarta a kórteremből. A kismamák döbbenten bámultak. Györgyi egyenesen a főnővér szobájába ment, és rövid kopogás után belökte az ajtót. Azonnali hatállyal felmondok, közölte. Még ma kilépek.

De hát mi történt?

Elegem van. Nyolc éve dolgozom az osztályon. Te is tudod, mindig számíthattatok rám, de ami az utóbbi hetekben történik körülöttem, azt már nem tudom tolerálni. Most lemegyek a személyzetire és elintézem a kilépéssel kapcsolatos adminisztrációt. Azzal sarkon fordult és a nővérszobába sétált. Magához vette a táskáját, a személyes apróságait egy reklámszatyorba pakolta.

Hát Te mit csinálsz? - kérdezte egyik munkatársa.

Felmondtam, válaszolta Györgyi. Ne haragudjatok, de nem tudom ezt tovább csinálni, bocs, hogy cserben hagylak benneteket, szipogta. Már minden nővér körülötte tolongott, ölelgették, marasztalták, neki meg könnyek csorogtak az arcán. A liftig kisérték, azért majd látogass meg bennünket, kiabálták, amikor már csukódott az ajtó. A HR-es zavarban volt, meg kellene ezt beszélni a főorvos úrral, mondogatta, de őt nem érdekelte.

Még a béredet is számfejteni kellene...

Majd utaljátok a számlámra. Csak a papírjaimat szeretném megkapni, aztán soha többé a lábamat sem teszem be ide. Még szülni se ide jövök.

A nő a fejét csóválta, csak meg ne bánd... Ez egy jó hírű intézmény, itt dolgozni rangot jelent!

Tényleg? - hangja cinikusan csengett. Hát én nem tapasztaltam ezt a végtelen megbecsülést. Sajnos.

A nő az órájára sandított, ide-oda rakosgatta az iratokat, ezt még le kell másolnom, mondta, és kisietett az irodából.

Csendesen állt az ablaknál, amikor nyílt az ajtó. Azt hitte, a nő jött vissza. Na, mehetek már? - fordult meg. Az ajtóban az új védőnő állt, mögötte a főorvos. Látszott, hogy majd szétveti az ideg.

Azért jöttünk, hogy a kollegina bocsánatot kérjen magától, mondta a főorvos. Nem volt megfelelő a hangnem, amit használt. Sajnálom, hebegte a nő, nem tudtam, hogy... tényleg, elnézést, és hát nem akartam megbántani. - azzal kihátrált és eltünt. A főorvos azonban továbbra is ott állt.

Kérem, ne duzzogjon már, jöjjön vissza. Számítunk magára, ne hagyja cserben az osztályt.

Györgyi meglepődött. Nem jellemző, hogy az orvos nem utasít, hanem kér. De ő már döntött.

Sajnálom, mondta. Az elhatározásom végleges.

A doktor megcsóválta a fejét. Maga nagyon makacs, és elhamarkodott döntést hozott.

Így látja? - kérdezte Györgyi. Én több, mint kilenc éve dolgozom itt. Segédnővérként kezdtem, aztán tanultam, elvégeztem a főiskolát, és már három éve dolgozom alacsonyabb munkakörben, mint amit a képzettségemmel végezhetnék, mert ragaszkodtam ehhez az intézményhez. És mire mentem vele? Amikor lehetőség lett volna, hogy feljebb lépjek, maguk mást választottak helyettem, aztán maga leordított mindenki előtt, végül az a nő, akit maga protezsált be az általam megpályázott munkakörbe, a betegek előtt megalázott. Miért is kellene maradnom? Harminc éves vagyok, éppen ideje, hogy lépjek. A főorvos tovább támasztotta az ajtófélfát.

Van egy javaslatom. Vegyen ki egy-két hét szabadságot, gondolja át, azán döntsön.

Györgyi nevetni kezdett.

Tudja hány nap szabadságom van bent? - kérdezte. Évek óta nem tudom kivenni, mert nekem nincs senkim, hát dolgozhatok látástól vakulásig, ugye? Karácsonykor és szilveszter éjszakán, bármikor. Most meg rögtön meg tudja oldani, hogy szabadságra mehessek? Ez is azt bizonyítja, hogy engem maguk nagyon kihasználtak. Ha most meg tudja oldani, máskor is megtehette volna. Felvette a kabátját. Remélem van annyi becsület magukban, hogy elküldik az irataimat, mert minél hamarabb munkát kell találnom. Engem ugyanis nem tart el senki. Csak magamra számíthatok.

Határozott léptekkel indult az ajtó felé, remélte, hogy a főorvos félreáll, és nem kell megtorpannia. Nem nézett rá, úgy ment el mellette, a folyosón a HR-es nő toporgott, kezében dosszié.

Ezek az én irataim? - kérdezte Györgyi, a nő bólintott. Kikapta a kezéből. Ha valami itt maradt volna, majd küldjék el a címemre.

Még a buszon is össze-vissza vert a szíve. Nem is értette, hogy tudott olyan nyugodtan beolvasni a főorvosnak. Amikor hazaért, csak beköszönt, aztán az ágyára vetette magát. Most aztán mihez kezdjen? Néhány perc után kinyitotta a laptopját, és átnézte az álláshirdetéseket. A városban csak egy szóba jöhető állást hirdettek, egy idősotthonba kerestek ápolónőt.

Aztán végignézte a pályázati kiírásokat. Rengeteg védőnői állásra lehetett pályázni, de mindegyik a világ vévén volt, lepusztult, távoli községekben. De hát ott van legnagyobb szükség védőnőkre, gondolta. Kettőhöz még szolgálati lakást is ajánlottak. Majd holnapig eldönti, melyiket pályázza meg.

A vacsoránál elmondta a kálváriáját a néninek, aki igazat adott neki. Jól tetted, mondta. Meg is érdemli az a faragatlan alak, hogy egyszer valaki jól helyre tegye. Csak akkor szomorodott el, amikor szembesült vele, hogy Györgyi vidékre készül költözni. Hát itt hagysz engem? - kérdezte. Tudtam én, hogy elkövetkezik ez a nap, csak már annyira megszerettelek. Most majd megint meg kell szoknom valakit. Nem könnyű ez már az én koromban... Györgyi szive összeszorult. Már majdnem tíz éve laknak együtt. Neki is a szívéhez nőtt a néni, még ha időnként neheztel is rá, azért megérti, hogy a családja az első. De ha egyszer nincs itt megfelelő munka! Ha csak el nem megy ápolónőnek az idősotthonba. Nem akart öregek között dolgozni, minden nap az elmúlással szembesülni. Épp eléggé depressziós így is. Pár nap múlva a számláján lesz a még járó fizetése, feláldoz a megtakarításából még százezret, ez elég lesz két hónapra, úgyis megszokta már a nélkülözést, addigra meg csak kialakul valami. Még az is előfordulhat, hogy a néni megszokja a gondolatot, hogy ő elmegy.

Egy hétig csak keresgélt a neten, pihent, sokat sétáltak, de aztán már kezdett türelmetlenkedni. Mi van? Állítólag munkaerőhiány van az egészségügyben, ő meg nem talál munkát? Kizárt.

Nem akart otthon ülni, felélni az eddigi megtakarítását, gondolt egyet, felkereste az idősotthont. A fekvőbeteg részlegbe kerestek munkaerőt. A lakók négy ágyas, tágas szobákban feküdtek, látható kényelemben.

A magatehetetlen kis öregek kiszolgáltatottsága szánalommal töltötte el. Sajnos, kevés az ápolónő, mondta a vezető, ezért a gondoskodás színvonala csökkent az utóbbi évben. Legalább még két munkatársra lenne szükségünk, de már magával is sokat nyerhetünk. Döntött. Beszéljük meg a műszakbeosztást, mert más kötelezettségem is van, mondta. Két, tizenkét órás műszak van, ismertette a vezető. A műszak után 48 óra szabad. A munka folyamatos. Az éjszakai munka könnyebb, csak figyelni kell a szobákat, melyben monitor és csengő is segíti. Közben pihenhet. Itt nincs hajnali ébresztő, a lakók fürdetése az ébredés sorrendjében történik, és zömében a nappali műszak feladata. A bejáró orvos hívásra azonnal jön, egyébként minden másnap vizsgálja a betegeket. A fizetés hallatán meglepődött. Ennyit még soha az életben nem keresett. Csak az álma került már megint egyre távolabb, de hát el kell fogadni, hogy az élet nem követi a vágyainkat.

Már az első munkanapján megtapasztalta, hogy a kórházi hajtás után itt még a "strapás" nappali műszak is sétagaloppnak tűnik. A fürdetést segédápolónők végezték, neki csak a felügyelet maradt, meg a gyógyszerezés, az injekciózás és a gyógykezelések biztosítása. Az éjszakai műszak még ennél is lazább volt, a monitorokon követhette az éjszakai eseményeket, a csengő szinte meg sem szólalt, hiszen már a nyugtalanság első jelére intézkedett.

Két hét után történt az első haláleset, amikor egy kedves, mosolygós asszony váratlanul elhunyt. Ő volt vele az utolsó órában, az asszony nem akart orvost, nem kért újra-élesztést, csak fájdalomcsillapítást, és hogy maradjon vele. Györgyi az ágy szélére ült, fogta a beteg kezét, beszélgettek, az asszony imádkozott, de papot nem akart, aztán csak feküdt becsukott szemmel, lélegzete akadozott, majd leállt. Györgyi hívta az orvost, az ő feladata itt véget ért. Megrázta, hogy szemtől szemben élte meg az elmúlást, egyszerre vágy öntötte el, hogy lássa az édesanyját, így a szabadnapján a falujába utazott. Nagy szatyorral érkezett, tudta, anyja örülni fog, hiszen ritkán jut hozzá csemegékhez. Ahogy az utcán lépegetett, egyszer csak régi szerelme toppant elé. A férfi láthatóan meglepődött, ő pedig reflexből, rémülten lépett hátra. De a férfi józan volt és rendezett, csak bocsánatot akart kérni, mondta, nagyon megbánta az akkori viselkedését.

Megbánta...! - gondolta, míg hazafelé tartott. Azt se tudja, mit okozott. Ki adja vissza a szorongással töltött napokat, az álmatlan éjszakákat? Hogyan felejtse el a rémálmokat? Hagyja őt békén a bocsánatkérésével.

Anyjáéknál semmi sem változott. Apja most is ittasan ténfergett, nem lehetett vele beszélni, alig fél óra múlva meg is lógott, és a kocsmába ment. A testvérei is elköltöztek, de a régi szoba semmit sem változott. Lepakolta cuccait az ágyára, kávét főztek, beszélgettek. Anyja fáradt, sápadt arcát látva sírhatnékja volt, hagyd itt ezt az egészet, gyere velem, kérlelte. Kiveszünk egy kis lakást, tudsz dolgozni ott is, akár az én munkahelyemen is. De mi lesz apáddal? - kérdezte az anyja. Nem tudja ellátni magát, egy fél év alatt el fog herdálni mindent, amiért dolgoztam. Semmim sincs, csak ami ebben a házban van. Én dolgoztam érte, és most dobjam el? Már a száján volt, hogy nem kár ezekért a kacatokért, aztán mégsem mondta ki. Miért bántsa?

Éjjel nyugtalanul forgolódott a kényelmetlen, dohos ágyon, el kéne dózelolni az egész házat, gondolta. Mindenki boldogtalan volt itt, aki csak élt. A félelem és a nyomor elidegenítette őket egymástól, a testvéreivel szinte semmi kapcsolata nincs. Van, akit azóta sem látott, hogy elszökött innen.

Másnap, ebéd után indult vissza a városba. A látogatás nem töltötte fel, mint ahogy várta, csak még inkább levert volt. Nem látok magam körül egy boldog embert se. Én sem vagyok az. Míg a kórházban dolgozott, mindig jól érezte magát. A patológián együtt izgult a kismamákkal, anyáskodott felettük, a szülészeten már a hangulatot is imádta. Boldog anyukák mosolyogtak pici babájukra, büszke apukák figyelték a gyerekeiket, rácsodálkozva minden mozdulatra, fintorra. Ő meg velük örült, élvezte maga körül a boldog embereket. De a mostani munkájában nem talált semmi örömet. Tudta, hogy hasznos, amit tesz, megkönnyíti az idős emberek életét, gondoskodásáért szeretettel fizetnek, örült is ennek, de boldogságot nem okozott. A néni gondozása is egyre több feladatot jelentett, inkontinencia, figyelemzavar, érzelmi hullámzások... Beszélni kellene a fiával. Lassan nem lesz biztonságos felügyelet nélkül hagyni hosszabb időre.

Lassan teltek a napok, hetek, hónapok, Györgyi gépiesen dolgozott, hazament, ott is ellátta a feladatait, ha volt egy perc ideje, olvasott, hogy ne kelljen az életén töprengeni.

Egy nappali műszak után, amikor otthon a néni már mélyen aludt, a bevásárlóközpontba sietett. A késői órában már kevesen járkáltak a polcok között. Kényelmesen vásárolt, pakolt a bevásárlókocsiba, legalább kicsit kifújja magát, gondolta.

Csókolom! - hangzott a háta mögött. Már csak Te hiányoztál, gondolta, miközben megfordult. Jó estét, viszonozta a köszönést. A főorvos láthatóan megdöbbent, csak álltak ott szótlanul. Aztán Györgyi próbált elslisszolni a férfi mellett.

Várjon már, hova rohan? - kapott a karja után az orvos. Jól van?

Jól, köszönöm.

Hát én nem úgy látom... Lefogyott, karikásak a szemei, sápadt.

Sajnálom, ha nem tetszem magának, de ugye nem haragszik, ha emiatt nem fogom feltépni az ereimet? - reagált Györgyi cinikusan.

Ne legyen már ilyen ellenséges! Tudom, hogy nagyon haragszik rám, de nyugtasson már meg, hogy nincs semmi baja.

Nincs semmi bajom, amit ne tudnék megoldani, mondta Györgyi olyan hangsúllyal, mintha csak felolvasná valahonnan.

Sikerült elhelyezkednie védőnőként? - érdeklődött a férfi, és Györgyi szemét elöntötték a könnyek.

De jó magának, hogy fogalma sincs az emberek valódi problémáiról! - mondta.

A doktor meghökkenve nézett rá. Miből következtet erre? - akarta tudni.

Györgyi a fejét csóválta. Maga reménytelen eset... Még csak nem is érzi, mit tett velem. De nincs is jelentősége, elvégre nem a maga problémája. Hozott egy döntést, biztosan úgy érzi, helyes volt.

Nem biztos, hogy helyes volt, mondta az orvos, de honnan tudjam, ha nem hajlandó beszélni velem?

Nem alkalmas, sem a hely, sem az időpont. - hárított Györgyi.

Üljünk le itt, valahol, és beszéljük meg egy kávé mellett.

Már nincsenek nyitva a kávézók ilyenkor, hiszen mindjárt éjfél.

Majd én megoldom, igérte a doktor, csak jöjjön velem. Muszáj beszélnünk.

Hát jó! - egyezett bele Györgyi. Bár nem látom értelmét.

Fizettek a pénztárnál. Maga üljön le itt, vezette a leközelebbi kávézóhoz, lekapott két széket egy kis asztalról, vigyázzon a kocsikra, én meg hozom a kávét. Azzal a kávé-automatához sietett.

Ügyes, gondolta Györgyi.

Kavargatták a kávét, a doktor Györgyit nézte. Miért haragszik rám ennyire? Miért van a hangjában folyton harag és megvetés, ha velem beszél?

Ne akarja tudni. - mondta Györgyi.

De, én akarom tudni. Ragaszkodom hozzá, hogy elmondja.

Oké! Én szóltam. Maga arrogáns, beképzelt és érzéketlen. Az első nap, amikor kinevezték, megsértett. Nem köszönt, be sem mutatkozott, csak utasított. Lenyeltem, mert nem volt más választásom. Tudom, másokkal sikerült "összebarátkozni", láttam a kisírt szemeket a szakítás után, de hát én nem vagyok se szép, se kedves, úgy járkált el mellettem, mint egy bútordarab mellett.

A férfi vérvörösen hallgatott. Ez így nem igaz! - mondta aztán. Tény, hogy kevésbé figyelek a környezetemre, mint mások, ezt elismerem. Az, hogy nem értékeltem magát, az nem igaz. Tudtam, hogy pontos és megbízható.

Aha! A vérnyomásmérő is pontos és megbízható. És ez elég is volt magának ahhoz, hogy rám támaszkodjon a munkában, de mellőzzön, amikor az érdeke úgy kívánta. Ha hízelgek, flörtölök, hason csúszok maga előtt, akkor észrevett volna? Maga is tudja, hogy nem. Én keményen megdolgoztam a diplomámért. Nyilván nem tudja, hogy lakhatásért cserébe egy nyolcvanöt éves asszonyt gondozok. Rajta kívül nincs is senkim. A családom távol él, alig van közöttünk kapcsolat. Nagyon szeretem a munkámat, és vártam egy lehetőségre, hogy végre hasznát vegyem a diplomámnak. De maga keresztbe tett nekem.

A férfi elgondolkozva forgatta az üres műanyag poharat. Tényleg, semmit sem tudtam magáról. Eddig. Maga nagyon zárkózott

Lehet. De miért kellene megosztanom magamról bármit is egy idegennel, aki levegőnek néz? Amit most elmondtam, nem titok. Mindenki tudja a kórházban. De, ha már az őszinteség óráját éljük, elárulná végre, miért nem támogatta a kinevezésemet, és miért volt fontos magának, hogy egy idegent részesítsen előnyben?

Nem akartam senkit előnyben részesíteni, rázta a fejét a doktor. Csak nem akartam azzal foglalkozni, hogy új munkaerővel nyűglődjek.

Ne fárasszon! - Györgyi kezdett méregbe gurulni. Magának semmi köze a nővérek betanításához. Arra ott a főnővér. Őszinte beszélgetésre hívott, de most elkezdett kamuzni. Erre nekem sem energiám nincs, se kedvem nincs hozzá. Viszontlátásra! - mondta, miközben összeszedte a csomagjait.

A doktor bambán ült ott, aztán utána iramodott. Várjon! Hazaviszem, már hajnali két óra van, nem mászkálhat egyedül az utcán.

Györgyi elvigyorodott. Harminc éves vagyok, mondta. Maga szerint hányszor vásároltam már éjjel? Máskor ugyanis nincs rá időm, világosította fel.

Akkor is elviszem, ne cipekedjen.

Egyszerűbb volt engedni, mint itt vitatkozni. Oké, majd navigálom, mondta. Csendben tették meg az utat.

Szóval itt lakik, nézett fel az orvos az épületre. Végül nem mondta el. Hol dolgozik?

Ápolónő vagyok egy idősotthonban. Egyetlen védőnői állás sincs a városban, vagy a környékén. Messzebb meg nem mehetek. Nem hagyhatom itt ezt az idős hölgyet. Nem lenne tisztességes a sorsára hagyni ilyen idős korában. Kivette a táskáit a hátsó ülésről. Szóval? - kérdezte. Miért tette ezt velem? Legalább ezen ne kelljen rágódnom.

A férfi nem nézett rá. Szivességet tettem egy kollégának, vallotta be végül.

Szóval ezért... Gratulálok a vezetői mentalitásához, mondta keserűen. Remélem, azért majd tükörbe tud nézni néhány ilyen döntés után is. Hátra sem nézett, úgy ment be a házba. Már sírt. A lépcsőfordulóban megállt. Kifújta az orrát, megtörölte a szemét, nagy levegőt vett, úgy ment fel a lakásba.

Benézett a néni szobájába. A néni nem volt sehol. Kirohant a lakásból, le a lépcsőn, a doktor még a ház előtt ült a kocsijában. Feltépte az ajtót. Eltünt, kiabálta sírva. Nincs a lakásban. Segítsen. Együtt keresték az idős hölgyet. A parkban nem volt. Hova mehetett? Fel-alá gurultak az utcákon, amikor meglátták a buszmegállóban. Ott üldögélt hálóingban, papucsban, kalapban és télikabátban. Györgyi hozzá futott. A kocsiba segítették. De hát hova akart menni, kérdezte, mikor magához ölelte a hátsó ülésen. A néni üres tekintettel nézett maga elé.

Ketten támogatták fel a lakásba. Mire Györgyi átöltöztette, a néni visszazökkent a valóságba. Kedvesen bemutatkozott a doktornak, felajánlotta, hogy teát készít, de aztán sikerült meggyőzni, hogy nincs rá szükség, engedelmesen lefeküdt és szinte azonnal elaludt. A doktor a falnak támaszkodva követte az eseményeket.

Köszönöm a segítségét, mondta Györgyi, nem tartom fel tovább. Azt hiszem, reggel szólnom kell a családjának. Többé nem maradhat egyedül.

Beszélt a néni családjával, megállapodtak és ő másnap beadta a felmondását. Addig ápolja a nénit, amíg nem rendeződik a sorsa.

Kibírja azt a néhány hónapot, gondolta, aztán nyugodt lelkiismerettel fordulhat az új élete felé.

Néhány nap múlva, egy este csengettek. Az ajtóban a doktor állt.

Parancsol? - kérdezte Györgyi, és semmi jelét nem adta, hogy be akarná hívni.

Csak érdeklődni szerettem volna, hogy vannak? Hallottam, felmondott. Azt hittem valami nagyobb baj van...

Nincs. - mondta Györgyi.

Nem hív be?

Miért tenném?

Hát, mondjuk hálából. Hiszen segítettem magának megkeresni a hölgyet. - vigyorgott, és a szeme Györgyit bűvölte.

Maga egy... szörnyeteg. Jöjjön be, állt félre az ajtóból. De fejezze be ezt az idióta vigyorgást. Nem vagyok vevő rá.

A doktor bólintott. Köszönöm, de felesleges ennyire hálálkodni, szivesen tettem, mondta teljes komolysággal, és Györgyinek nevetni kellett, hiába nem akarta.

A néni örvendezett a látogatónak. Teát főzött, Györgyi feszülten hallgatózott a konyha felé, és ugrásra készen állt, ha baj történne. A doktor fürkésző tekintettel nézte. Miért nem megy utána? - kérdezte.

Hogy tehetném? - suttogta Györgyi. Ameddig csak lehet, meg szeretném őrizni a méltóságát. Nem csinálhat bajt. Hallom, ha valami történik, és két lépéssel elérem.

A néni hozta a teát, minden baj nélkül töltögette a csészékbe, bájosan csevegett, aztán elnézést kért, az ilyen öregasszony már fáradt, mondta és a szobájába ment. Györgyi gondosan betakargatta.

A doktor a fejét csóválta. Még soha nem látott nőt, akibe ennyi empátia szorult volna.

Nagyon szimpatikus öreg hölgy! - jelentette ki. Eddig nem látta rajta a demecia tüneteit?

De, láttam. Csak... szerettem volna, ha addig marad az otthonában, amíg csak lehet. Vigyázok rá addig, amíg a család nem talál megoldást.

Maga aztán nem semmi... - csóválta a fejét a doktor. Feladja az állását alig néhány hónap után, csak, hogy néhány napig, vagy hétig ápoljon egy idős nőt?

Nem érti? Eldőlt a kérdés! - Györgyi mosolygott. Megpályázhatom már bármelyik meghirdetett állást az országban!

És... csak így egyszerűen itt hagy mindent és elmegy?

Mit hagyok itt?

Hát..., barátokat, ismerősöket.

Nincsenek barátaim. Az ismerősök? - vállat vont. Senki sem fog hiányolni.

És ha én hiányolni fogom?

Menjen már... - nevetett Györgyi. Majd, pont maga...

Nem tudták, mit mondhatnának még egymásnak.

Megyek most már... - mondta a doktor. Megadom a számomat, mentse el.

Minek? - csodálkozott Györgyi.

Maga mondta, hogy nincs barátja. Hátha szüksége lesz a hölgynek orvosi segítségre...

Györgyi szinte megfulladt a rátörő röhögéstől. Jaj, nyögte, maga nem komplett! Miért lenne szüksége egy 85 éves nőnek szülészorvosra? - újra kirobbant belőle a nevetés, nem tudta abbahagyni. Ne haragudjon..., azt hiszem... ez egy görcsös roham... Az ajtófélfába kapaszkodott, aztán a doktor karját markolta meg, az meg egyszer csak magához húzta és keményen szájon csókolta.

A nevetés azonnal abbamaradt. Györgyi a gyomrára szorított kézzel próbált megnyugodni. Köszönöm, préselte ki magából. Most már rendben leszek. Menjen nyugodtan.

A doktor tétován lépett ki az ajtón, a lépcsőről még visszanézett, de Györgyi már csukta az ajtót, kábán neki támaszkodott egy percre.

A fenébe, gondolta. Tíz éve nem csókolta meg férfi, erre most éppen ez, és ráadásul milyen hülye okból...

Két nap telt el. Szabadidejében elkészítette a pályázatát, ellátta a nénit, készült az új életére.

És közben bosszankodott. Mert folyton a doktor járt az eszében. Nem értette magát. Ki nem állhatja ezt az embert, mégis, ha eszébe jut az a csók, vagy mi, görcsbe rándul a gyomra. Biztosan a sokk miatt. Majd, ha már maga mögött hagyja ezt az egészet, és védőnő lesz egy festői kis községben, elfelejti ezt a közjátékot.

Épp vacsorához készültek, amikor megjelent a doktor. Csapzott volt és kimerült.

Hát maga? - csodálkozott Györgyi.

Csak felugrottam, megnézni, hogy vannak. Mert mégsem mentette el a számomat.

Jól vagyunk, nyugtatta meg Györgyi. De maga elég rossz bőrben van.

Nem aludtam két napja. Éjjel ügyeltem, és a mai nap is strapás volt.

Nem jön be egy kávéra?

A fülemen jön már ki.

A néni tipegett hozzájuk. Ó, micsoda kellemes meglepetés, örvendezett. Jöjjön és vacsorázzon velünk. Györgyike nagyon jól főz!

Örömmel! - ragadta meg a lehetőséget a doktor, ki nem hagynám Györgyike főztjét, és csúfondárosan nézett. Aztán az asztalnál ülve leesett az álla. Igazi húsleves, főtt hús tormával, sajtkrémmel töltött palacsinta, kompót. Valamit ünnepelünk? - kérdezte.

Dehogy, nevetett a néni. Mi mindig így vacsorázunk. Nálunk ez a főétkezés.

Mert nappal nem érek rá, morgott Györgyi.

A néni és a doktor jó étvággyal evett, oldottan beszélgettek.

Drága Györgyike, mosolygott rá álnokul a férfi. Megkínálna egy pohár vízzel?

Parancsoljon, nyújtotta át a poharat széles műmosollyal. Hagyja már abba ezt az átkozott Györgyikézést, szűrte a fogai között és a doktor alig birta visszafojtani a nevetést.

Mikor a néni már aludt, egymással szemben ültek a nappaliban. Györgyi maga alá húzta a lábát, és a fotel karjára könyökölt. A férfi a kanapén terpeszkedett, hátradőlt, félig lehunyt szemével Györgyit nézte. Miért nem vettem észre, hogy maga milyen ragyogó nő? - kérdezte, és hangjában most nem volt gúny, inkább csodálkozva csengett.

Magából most a palacsinta beszél! - hárított Györgyi. Normális állapotában ilyet ki nem ejtene a száján.

A férfi nevetett. Imádom a humorát és az éles nyelvét. Minden értelemben... Szeme a lány szájára tapadt.

Györgyi még lélegezni se mert. Nem szabad bedőlnöm neki, emlékeztette magát, és az orvosi szobából kitámolygó, síró lányokra gondolt. Mégis minden porcikája bizsergett.

Ne csinálja ezt velem, temette a kezébe az arcát. Tudja, hogy én nem vagyok ellenfél magával szemben. Kérem... hagyja meg nekem az önbecsülésemet és ne játsszon velem úgy, mint akárki mással. Soha életemben nem volt még futó kalandom.

Ezt nem mondja komolyan... - a férfi hangja hitetlenkedve csengett.

De, komolyan mondom. Egyetlen férfi volt az életemben. Két évig éltem vele, egy bántalmazó kapcsolatban. Aztán megszöktem, és nem akartam férfit az életembe. Azóta egyedül vagyok. De ez nem volt nehéz, mert senki se akart engem, és én sem kívántam meg senkit.

Csak engem, most! - nem kérdés volt, állítás.

Igen. Györgyi bátran nézett a szemébe. Mégis azt szeretném, ha békén hagyna. Nem vagyok a maga súlycsoportja. Csak megsebezne. Néhány hét múlva úgyis elutazok.

A férfi felállt a kanapéról, jól van, mondta, ahogy akarja. Nem zavarom tovább.

Györgyi az ajtóig kisérte. A férfi kilépett, aztán visszafordult. Pihenjen, mondta, kezét a tarkójára csúsztatta, magához húzta fejét, és rövid csókot nyomott a szájára. Aztán még egyet. Györgyi keze a vállára siklott. A férfi visszalépett, becsukta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott. Györgyi bátortalanul hajolt előre, az ő csókja tapogatózó, ismerkedő volt.

Melyik a szobád? - suttogta a férfi, és ő magával húzta. Szinte hangtalanul, de szenvedélyesen szeretkeztek. A férfi gyengéden becézte, aztán lázasan ölelte, Györgyi odaadóan viszonozta az érzéki közeledést. Szorosan egymáshoz tapadtak, az izzás még nem halt el, a férfi Györgyi hátát simogatta, ő meg a derekát ölelte.

Aztán a férfi megmozdult.

Meg ne szólalj! - tette a szájára a kezét Györgyi. Csak menj. Semmit se kell mondanod.

A férfi szó nélkül öltözött, aztán a lány fölé hajolt, gyengéden megcsókolta a száját.

Kiengedlek, súgta Györgyi. Ne ébresszük fel a nénit. Többet nem beszéltek, a férfi leszaladt a lépcsőn és eltünt az éjszakában.

Mi a fenét csináltam? - töprengett Györgyi, amikor egyedül maradt. Beálltam egy sorba századiknak? Aztán elmosolyodott. Még soha nem szeretkezett ilyen szenvedélyesen és felszabadultan. Nem bánta, hogy megtörtént. Aztán elakadt a lélegzete. Nem védekeztünk! - ébredt rá. Mi van, ha teherbe estem? Számolgatott. Nem a legideálisabb időpont, de nem is kizárt. Rémülten meredt a sötétbe. De hát miért lenne baj? Néhány nap vagy hét múlva biztosan választ kap valamelyik pályázatára, igaz a terhessége bezavarhat, de nem hitte, hogy ez tényleg akadály lehetne. Augusztusban szülne, majd úgy köti a megállapodást, hogy január elsejétől áll munkába. Most azonnal úgyse tudna lépni, a néni helyzete még nem rendeződött. Mindennel együtt ez már csak egy év, és a községekben évek óta nincs védőnő. Biztosan várnak addig. De ha nem, az se baj, kap majd gyedet, van megtakarítása, ami kitart addig, amíg munkát nem talál. Valahol. Bárhol.

Reggel első gondolata a férfi volt. Ettől megijedt. Atyám, csak nem fogok vágyakozni utána. Meg ne hülyüljek már! Hiszen én tudom legjobban, mekkora szemétláda.

Próbálta elterelni a figyelmét, újabb pályázatokat böngészett, a neten gyerekneveléssel kapcsolatos cikkeket olvasott, befelé figyelt, de semmi változást nem észlelt. Ahogy a napok teltek, egyre jobban beleélte magát, hogy gyereke születhet. Még álmodott is vele. Nem félt már, mint az első percekben, inkább jóleső érzéssel töltötte el, hogy lesz valaki, akit szerethet, és aki őt szereti. Nem lesz magányos többé. Két hét telt el, a férfi nem jelentkezett, Györgyi bevallotta magának, hogy fáj az elutasítás. De hát tudhattam, hogy ez lesz. Nem is számítottam másra.

Aztán a férfi mégis megjelent. Tétován állt az ajtóban. Ez új volt.

Bejöhetek? - kérdezte. Hogy állnak a dolgaid?

Sehogy, két helyről is várom a visszajelzést, de nem sürgős. A néninek talán a jövő hónap végére tudnak helyet biztosítani. Majd utána indulok. Még minden képlékeny.

Jól vagy? - kérdezte a férfi.

Arra gondolsz, hogy teherbe estem-e? - kérdezte Györgyi a tőle megszokott egyenességgel. Még nem tudom.

A férfi hirtelen előrehajolt. Azt mondod, lehet, hogy terhes vagy?

Ne pánikolj. Egyrészt még nem biztos, másrészt meg nem mondtam, hogy rád akarom lőcsölni, még ha az is vagyok.

Nem pánikolok... - morgott a férfi. Csak kérdeztem. Nem szokásom így beleugrani szexuális kapcsolatokba, hogy... De ez most... - kínosan elhallgatott és a hajába túrt.

Tudom, én sem számítottam rá, hogy megvadulunk. Nem a Te hibád.

A férfi csodálkozva bámult rá. Hát ki hibája? Ilyen még nem történt vele. Olyan már volt, hogy egy nő a nem létező terhességével zsarolja, de hogy valaki leveszi róla a felelősséget... olyan még nem.

Hagyjuk, mondta Györgyi, nincs ennek a beszélgetésnek semmi értelme. Felejtsük el.

Igérd meg, ha terhes vagy, értesítesz!

Jó. Megigérem.

Még egy hét sem telt el, kiderült, nincs miért aggódnia, nem esett teherbe. Ráadásul elintéződött a néni elhelyezésének ügye, elsejétől szabad lesz, azt csinál, amit akar. Igaz, még nem tudja, hol fog lakni, de nem probléma, majd bérel valahol egy szobát arra az időre, amíg valamelyik pályázata sikeresnek nem bizonyul. Maga is meglepődött azonban, mennyire beleélte már magát abba, hogy gyereke születik. Most olyan fájó hiányérzet kezdte gyötörni, hogy úgy érezte, megszakad a szíve.

Amikor a nénitől elköszönt és elkezdte összepakolni a holmiját, akkora erővel szakadt rá a magány, hogy ömlött a szeméből a könny. Szipogva zárta le a dobozokat, amelyekbe a könyveit, és egyéb holmiját csomagolta. Összesen három darab volt.

Amikor csengettek, nem akart ajtót nyitni, aztán felrakta a napszemüvegét és mégis kinyitotta.

Szó nélkül fordult meg, a férfi belépett utána.

Ennyire azért ne örülj! - mondta cinikusan. Aztán meglátta Györgyi kisírt szemét, a dobozokat a szoba közepén, benézett a néni szobájába. Szóval elvitték...

Igen! - sírta el magát Györgyi. Fel sem fogta már szegénykém! Istenem, én olyan szerencsétlen vagyok.

De hát most mitől borultál ki ennyire? - kérdezte a férfi szinte ijedten.

Csak nézz körül itt. Látod? - mutatott a három lezárt dobozra. Harmincegy éves vagyok, és ennyi az életem. Nincs semmim, nem tudom, hova megyek, nem tudom, mit csinálok holnaptól. És terhes sem vagyok. Nem lesz gyerekem. Örülj! - támadt rá a férfira, mintha ő tehetne róla.

Nem vársz gyereket? - a férfi hangja mintha csalódottan csengett volna. Ledobta magát a fotelba, megdörzsölte a szemét. Én meg már azt hittem...

Györgyi megrázta a fejét. Hülyeség... A legrosszabbkor jött volna. Se munkám, se lakásom, se férjem. A gyereknek apa kell, bár ha olyan, mint az enyém, akkor lehet, hogy mégsem. Kényszeredetten nevetett. Nem tartalak fel, mondta és az ajtóhoz lépett. A férfi utána ballagott. Hát, szia... - köszönt el Györgyi elcsukló hangon.

Szia... a férfi elindult a lépcső felé, Györgyi küszködött a sírással, aztán a férfi visszafordult, magához rántotta és szenvedélyesen megcsókolta. Egymás száját tépve araszoltak vissza a lakásba, dőltek az ágyra, rángatták le a ruhát magukról és egymásról. Most nem kellett némán szeretni egymást. A szenvedély hangjai betöltötték a lakást.

Györgyi hajnalban ébredt. Kilencre jön a néni fia a kulcsokért. Neki meg még nincs albérlete, mert tegnap mással volt elfoglalva. Ezt jól megcsinálta. De nem baj, majd pár napra beköltözik valamelyik koleszba, azok olcsók, és közben keres valamit.

Hanyatt fekve nézte a plafont, amikor a férfi megmozdult. Kicsit pislogott, aztán ő is hanyatt fordult és a plafont nézte. Mi ebben a jó? - kérdezte.

Györgyi értetlenül nézett rá. Miben?

Hát a plafon nézésében.

Györgyi felült, hátát a falnak támasztotta. De hülye tudsz lenni, mondta. Nézte a férfit. Borostás volt, elfeküdte a haját, és a nem volt rajta más, csak az egyik zoknija, ő mégis vadítónak találta. Atyaisten, én beleszerettem, jött rá szinte pánikban. Nem kell még menned? - kérdezte zordan.

Nem. Szabadságon vagyok.

Nocsak! A főorvos úr pihenésre vágyik? Hát tegye. Nekem azonban dolgom van. Kilenckor el kell hagynom a lakást, addigra még szállást kell találnom.

Mi van, ha terhes vagy? - kérdezte a férfi kihívóan, még mindig a plafont nézve.

Györgyi megdöbbent. A francba! Már megint... Nem akartalak csőbe húzni, komolyan. De Te kezdted! Ne engem okolj!

Dehogy! Sőt! Ha most nem estél teherbe, szívesen ismételgetem addig, amíg meg nem történik.

Ez egyáltalán nem vicces! Györgyi dühös lett. Szemét dolog visszaélni azzal, hogy elmondtam, vágytam arra a gyerekre. De, hogy ilyen léhán és szemtelenül...

Miről beszélsz Te? - a férfi felugrott. Én nem a levegőbe beszéltem. Azt hittem, terhes vagy, már én is elgondoltam, hogy... Szóval, azt akarom, hogy költözz hozzám. Legalább addig, míg ki nem derül, terhes vagy-e.

Nem jó ötlet. Akár teherbe estem, akár nem.

De hát miért? Neked nincs lakásod, nekem van. Lehet, hogy gyereket vársz tőlem. Akkor ezt majd át kell beszélni úgyis. De, igenis, ez nagyon jó ötlet. Nem értem, miért nem tetszik.

Ne akard tudni.

De, én akarom tudni.

Györgyi elnevette magát. Ez a párbeszéd már egyszer lezajlott közöttünk! A férfi nem nevetett. Hát jó, de ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! Szerelmes vagyok beléd. Nem akartam, de ez van. Szóval, lásd be, nem jó ötlet.

Már miért ne volna? Én is szerelmes vagyok beléd. Ezt próbálom megértetni veled már egy ideje.

Györgyi úgy nézett rá, mintha három feje nőtt volna hirtelen. Neeeem... - mondta. Az kizárt. Ismerlek. Te sose vagy szerelmes.

Ismersz? Hát mikor láttál engem egy nő után koslatni? Most meg hónapok óta mászkálok utánad. Te meg mindig elhajtottál. Még a kurva telefonszámodat sem sikerült megszereznem. Kiröhögtél, a földbe tapostál, és én mindig visszajöttem, mert nem tudok távol maradni tőled. Ha tényleg ismersz, akkor tudnod kell, hogy most komolyan beszélek.

De én nem vagyok olyan, mint azok a lányok, akikkel eddig randiztál. Én... nem viselem el, ha becsapnak, ha megcsalnak, ha nem kezelnek egyenlőként. Szerintem gyorsan vége lesz ennek a vonzalomnak.

Nem lesz. Tudom. De Te csak akkor tudod meg, meddig tart, ha velem jössz.

Hát... egy próbát megér! - vigyorgott Györgyi és a férfira vetette magát. Ha mégsem, a bíróságon nyugodtan mondhatod, hogy kényszerítettelek...

---

Tart még? - kérdezte a férfi.

Látsz itt valahol egy gyereket? - dühöngött Györgyi. Újabb fájás csavart a testébe. Megmarkolta a férfi kezét, a homlokához szorította. Itt ne hagyj, hallod?

Dehogy hagylak... Azt kérdeztem, a szerelem tart még? - súgta a férfi és megcsókolta a fülét.

Tart! Tart! - zihálta Györgyi. Hangja rekedt volt. Nyomjon, anyuka, szólt határozottan a szülésznő.

---

Tart még? - kérdezte Györgyi. Hálóingén hatalmas tejfolt éktelenkedett, haja csapzottan lógott, a gyerek a hasán aludt, a férfi meg úgy nézett ki, mint akit most öltöztettek fel egy divatbemutatóra. Undorítóan jól nézett ki.

Nem hagyott aludni? - nyomott puszit a férfi a baba buksijára.

Egy szemhunyást se! - Györgyi már majdnem sírt. Így megy már két hónapja.

A férfi vetkőzni kezdett. A gyereket óvatosan felemelte és a kiságyba fektette, aztán a takaró alá bújt. Hosszan megcsókolta felesége száját. Tart! - súgta, és igyekezett megszabadítani a hálóingétől. Kapcsold le a lámpát, úgy nézek ki, mint egy bányarém. - kérte Györgyi feszengve.

Úgy nézel ki, mint a gyermekem anyja. Csókolóztak. A gyerek felsírt. Megdermedtek. A férfi felsóhajtott, na, gyere, te apaszomorító, mondta, a gyereket egy párnára fektetve az ágyra tette és magukra húzta a takarót. Mire a lámpát lekapcsolta, Györgyi és a gyerek is mélyen aludt.

---

Tart még? - szorongatta a férfi Györgyi kezét, miközben integettek a vonat után. A gyerek először utazott el a nagymamával a vidéki házba.

Tart! - ölelte át Györgyi a férje derekát.

Akkor húzzunk hazafelé! Terveim vannak veled. Itt az ideje a második gyereknek! Nevettek, és kézen fogva futottak az autó felé. Siessünk, közbe ne jöjjön valami...