Gizella

Itt kérem aláírni! - mutatott a lap aljára a közjegyző. Gizella megbámulta a gyönyörű műkörmöt, a saját kiszáradt, repedezett kezére sandított, és odafirkantotta a nevét. Ezek a kulcsok, ez a hagyatéki jegyzőkönyv, a közüzemeket Önnek kell felkeresni, mondta a nő, és Gizella kezébe nyomta a paksamétát. Gizella mormolt valami köszönöm-félét, hátizsákját a vállára igazította és bőröndjét maga után húzva elindult.

A falu megváltozott, amióta nem járt itt. A sáros utcák helyett új járdák és beton utak szelték át, a régi vizesárkok helyén csatorna, a főtérnél körforgalom. De az utcák most is arra kanyarodtak, amerre régen, és az új házak között még megbújtak régi, ismerős kis házikók. Ahogy haladt, egyre fáradtabbnak érezte magát, lábát alig tudta emelni, a hátizsák alatt elgémberedtek a vállai, szíve őrülten vert, torkát sírás fojtogatta, a házhoz érve remegő kézzel fordította el a kulcsot, belépett a hosszú tornácra, csomagjait letette. A párkányon végig, kissé hervadt muskátlik és petúniák, a konyhaajtó mellett kopott nyugágy állt. Beleereszkedett, hátradőlt és kitört belőle a sírás. Harminc év keserűsége ömlött ki a könnyekkel, míg végül megnyugodott. Innen indultam, és ide értem vissza végül, gondolta.

---------------------

A pénzemet akarom, kiabálta a 17 éves Gizella. Két hónapot dolgoztam érte! Anyja fáradtan állt, kislányom, kell az a pénz az iskolára, könyvekre, bérletre... Csak a Te pénzeddel együtt tudjuk megoldani. Nem érdekel, dühöngött Gizella, nem az én dolgom! Karácsonyra kapsz új ruhát, próbálkozott újra az anyja, de most... Nekem most kell, az az én pénzem, ismételgette vadul Gizella, nem érdekelnek a problémáitok. Anyja tehetetlenül nézett rá, és Gizellát ez is idegesítette, ez a beletörődés abba, hogy soha nincs pénz, mindig, mindenre kuporgatni kell. Azonnal adjátok vissza, ez lopás, kiabálta, és apja, aki eddig konokul hallgatott, most megfordult, és életében először hatalmas pofont kevert le a lánynak. Amíg az én kenyeremet eszed, így nem beszélhetsz az anyáddal, szűrte a szót a fogai között. Testvérei rémülten bújtak össze, ilyet még soha nem tapasztaltak. Gizella úgy érezte, mindenki ellene van. A pénzét akarta. Ruhát akart, és cipőt, hogy olyan legyen, mint a többi lány a gimnáziumban. Diszkóba akart járni, kólát inni és nyaralni. Szép lakásban akart lakni, csillogó bútorok és lebegő csipkefüggönyök között. Igazi húst akart enni, nem kenyérfasirtot és nyulat, amit apja fogott. Gyűlölte a kis parasztházat, a húgával közös ágyat, a lavórban való tisztálkodást. Nem akart így élni, mint a szülei. Ez nem élet. Reggeltől estig gürizni kevés pénzért.

Este a közös ágyban szorongva, még a könnyeit törölgetve megszületett benne az elhatározás: megszökik innen. Reggel, miközben mosdott, anyja megsimogatta a haját. Megnyugodtál, kislányom? - kérdezte, és Gizella bólintott. Veszünk majd neked szép ruhát, csak legyél kicsit türelmes. Most első az iskola, mert tanulni muszáj. Apád is csak a javatokat akarja, ne kelljen nektek is olyan keményen dolgozni, mint nekünk. Persze, gondolta Gizella, ezt hallgatom évek óta, hogy legyek türelmes...

Hetekig gyűjtögette a forintokat. Vizet hozott az utcai kútról a szomszéd öregasszonynak, gyomlált a keresztanyjának. A fondorlattól sem riadt vissza. Nagyanyjához ment, szomorúan sóhajtozott, míg az meg nem kérdezte, mi baja, akkor könnyek között sírta el, hogy anyja nem szereti őt, elvette a pénzét, amiért egész nyáron dolgozott, és nem adja vissza, pedig ruhára kellene, csúfolják az iskolában. Tudta, hogy az öregasszony kedve szerint beszél, aki sose szerette a menyét. Nem tud az a pénzzel bánni, dohogott, és csak azért is pénzt adott a lánynak. Gizella így szaporította a pénzét napról - napra. Szeptember végére úgy itélte meg, nem sok hiányzik már ahhoz, hogy elindulhasson. Amikor anyja rábízta a menza befizetését, úgy érezte, itt az idő. Testvéreit beküldte az iskolába, aztán hazarohant, ruháit egy hátizsákba dobálta, aranyláncát, amit bérmálásra kapott, magához vette, majd kis gondolkozás után anyja fülbevalóját is, a pénzt a táska belső zsebébe dugta. "Elmentem, ne keressetek, úgyse jövök vissza." - írta egy lapra. A fővárosba tartott. Ott vár az élet, gondolta izgatottan. Csak a buszon kezdett el gondolkozni. Nincs hol laknia és nem ismer senkit. Lakást és munkát kell szerezni, tervezgetett. A népligetnél szállt le, vett egy kólát és egy szendvicset. Egy padon ülve fogyasztotta el, szabadnak érezte magát és boldognak. Az Üllői úton indult el találomra a belváros felé. Fogalma sem volt a város nagyságáról, a távolságokról, akkor szeppent meg, amikor beesteledett. Nem tudta mihez kezdjen, így visszament a népligeti autóbusz-pályaudvarra, hogy ott töltse az éjszakát. Egy idősebb nő mellé ült, aki az éjszakai buszra várva horgolt. Megkérdezte, nem tud-e valahol albérletet. A nő csodálkozva nézett rá, aztán vállat vont. Vegyél reggel egy újságot, mondta, abban vannak hirdetések. Gizella, a fiatalok naivitásával máris megoldottnak tekintette a problémát, nyugodtan aludt, feje alatt a hátizsákjával. Hajnalban ébredt, és újsággal a kezében lakáskeresésre indult. Mivel nem ismerte a várost, térképet vásárolt és az alapján próbált tájékozódni. Nem akart villamosra vagy buszra költeni, ezért először a közelinek itélt címeket vette célba, nem tudva, hogy a Józsefváros nem kifejezetten az úrinegyed. Kissé csalódottan bámészkodott a kopott bérházak és a sivár lakótelep láttán, megrettent a bandákba verődve hangoskodó kamaszoktól, hiszen álmaiban fényt és csillogást, a Margitszigetet és a várat képzelte el. Már az első helyen rájött, hogy a pénze még ide is nagyon kevés, még sose hallott kaucióról, és az árak hallatán alig kapott levegőt. Már a második éjszakát töltötte a buszváróban, izzadt volt és fáradt, így amikor másnap sem sikerült sehol megegyeznie, megrémült. Újra este volt már, fáradtan vánszorgott az utolsó címre, éhes és szomjas volt. A Tömő utcai lepusztult ház udvarán gyerekek ordibáltak, a kapu alatti sötét házmesterlakásban kövér, idős asszony nyitott ajtót szutykos otthonkában, szájában cigaretta lógott. A "szoba" egy ablak nélküli, függönnyel leválasztott szűk benyíló volt. Egy heverő, egy szekrény, a világítást a mennyezetről lógó csupasz villanykörte szolgáltatta. Jó lesz ez is, gondolta, de az ára hallatán elsírta magát. Már ennyi pénze se volt. A nő megsajnálta. Tud adni valami biztosítékot a kaució helyett? - kérdezte, és Gizella előkotorta aranyláncát, anyja fülbevalóját, ezzel meg is kötötték az üzletet, de pénze nem maradt, és munkája sem volt. Nem érdekelte már, csak fürödni és aludni szeretett volna. Csak szombaton gyújtunk be a vízmelegítőbe, közölte az asszony, de ha muszáj, melegíthet vizet a gázon. Ide senkit nem hozhat, látogatót nem fogadhat, este kilencre itthon legyen, mert ő ugyan nem fog felkelni, hogy kaput nyisson, kulcsot meg nem ad, mert a mai fiatalokban nem lehet bízni. Ez még az otthoni feltételeknél is rosszabb volt, de tudta, ez az utolsó lehetősége. Hideg vízzel mosta le magát, és zuhant a csupasz ágyra, magára borította a porszagú takarót. Másnap reggel későn ébredt, az asszony rosszalló arccal fogadta a rendetlen konyhában. Aki ilyen lusta, sose fog munkát találni, közölte. Gizella szipogva vallotta be, hogy fogalma sincs, merre induljon. Semmi pénze nincs? - hitetlenkedett a nő. De hát miből vesz akkor ágyneműt, tisztálkodószereket, és mit fog enni? Gizella fejét lógatva hallgatott. Bár el se indultam volna, gondolta. A nő kávét és egy darab bundáskenyeret tolt elé. Na, lássuk, mi legyen, gondolkozott hangosan, aztán kiállt az ajtóba, Mariiii, ordította el magát. Mi van? - jött a válasz valahonnan. Nem kell segítség a piacon? Hát elkelne... Akkor gyere le. Így került Gizella a Józsefvárosi piacra, ahol egy halsütödében dolgozott, de hamarosan be kellett látnia, hogy a pénzből, amit itt keres nehéz lesz megélni. De legalább minden nap ehetett egy szelet halat kenyérrel. A nagyon várt fizetés éppen az albérletre volt elég, ha kiváltja az ékszereket, nem lesz mit ennie. Hónapokig élt napi két szelet kenyéren és a maradék halon, amit este megkapott, meg néhány kanál joghurton, mire végre betöltötte a 18. évét és nyolc órás, legális munka után nézhetett. Nagy reményekkel indult állást keresni, de újabb hónapok teltek el, mire végre el tudott helyezkedni egy vendéglőben, ahol takarított és a konyhán segített ki. Ebből a pénzből már kicsit könnyebben élt, hiszen enni is kapott, de abból az életből, amit elképzelt magának, semmi sem valósult meg. Nyári hétvégéken elgyalogolt a Dunához, vagy a Margitszigetre, felment a Citadellához, csodálta a várost, amiből neki csak a nyomor jutott. Néha szivesen bandázott volna a környékbeli fiatalokkal, de a főbérlője az első ilyen alkalommal hazaparancsolta, és megfenyegette, hogy kiteszi a szűrét, ha összeáll ezekkel a bűnözőkkel. Ezek kiállítanak az utcára, hogy pénzt keress nekik, ne legyél már őrült, szidta. Mivel nem volt választása, Gizella kénytelen volt tűrni az öregasszony zsarnokoskodását. Reggeltől estig robotolt, mégsem tudott magának megvenni egy kabátot, vagy egy pár cipőt, pedig az otthonról hozott holmija már kezdte magát megadni. Cipője beázott, kabátja elvékonyodott, táskájának leszakadt a füle. Már megértette a szüleit, vágyott a testvérei után, de a dac és a szégyen nem engedte, hogy hazamenjen. Karácsony közeledtével nem birta tovább, és egy év után képeslapot küldött. "Jól vagyok, ne aggódjatok", írta. Az advent vasárnapjait is végig dolgozta, úgysem tudna mit csinálni, gondolta. Szent este zárásig a söntésben dolgozott, aztán feltakarított és éjfél után indult haza. Egy férfi lépett mellé. Hazakisérem, mondta határozottan. Gizella egyik törzsvendéget ismerte fel benne, így megkönnyebbülten ballagott mellette. Kiderült, a férfi a miséről jött, meglátta a lányt az étteremben, nem szerette volna, ha baj éri, mondta. Ez a nap fordulópontot jelentett Gizella életében. A középkorú férfi egyre többször várta meg zárás után, beszélgetéseik során kiderült, hogy egyedül él, családja nincs. Január közepén aztán - némi házimunka fejében - felajánlotta a lánynak egyik szobáját. Gizellának tetszett a szép két szobás lakás, örömmel költözött a férfihoz. Vidámabb élet következett. Nappal egy élelmiszer-üzletben dolgozott, délután a lakást csinosította, vacsorát főzött, este egy-egy pohár borral a tévé előtt üldögéltek, néha a férfihoz vendégek jöttek, kártyáztak, nevetgéltek. Aztán egy este, amikor kicsit többet ittak, a vendégek távozása után a férfi Gizella ágyára ült, beszélgetés közben benyúlt a paplan alá, egyre merészebben simogatta, gyönyörűnek nevezte, majd mellé feküdt és ott töltötte az éjszakát. Megrendült, amikor kiderült számára, hogy a lány még szűz volt, ezért szinte imádattal nézett rá, és ajándékokkal halmozta el. Gizella örömmel vette az ajándékokat, a szép ruhákat, nem tiltakozott, amikor a férfi még többet akart, és a szeretője lett. Hamar teherbe esett. Megijedt, de a férfi boldog volt, hogy ötven éves korára végre apa lesz, így gyorsan összeházasodtak. Gizella a terhesség harmadik hónapjától nem dolgozott, férje mindennel elhalmozta, amit csak megkívánt. A kisfiú megszületésével teljessé vált a férfi boldogsága, és Gizella is elégedett volt ebben a házasságban. Szüleinek családi képet küldött, de a címét nem adta meg, félt a szemükbe nézni.

Három év telt el békében és szeretetben, a kisfiú óvodába járt, Gizella nem dolgozott, a háztartást vezette. Egy idő után aztán idegesíteni kezdte ez a monoton, eseménytelen élet, unta magát, az öregedő férjét, még a gyereket is, kalandokra vágyott és pezsgő életre. Amikor a kisfiú már iskolás lett, végre megtalálta álmai munkáját, egy trafikban lett eladó. A munka könnyű volt és szórakoztató, többnyire férfiak jártak be, akik flörtöltek vele és borravalót adtak, ha szépen mosolygott. Minden tökéletes volt - egyet kivéve, hogy férje, aki betöltötte a hatvanadik évét, nem volt már olyan aktív szexuálisan, mint házasságuk elején, és ahogy telt az idő, Gizella egyre kevésbé tudott ellenállni a férfiak csábításának. Aztán megtörtént. Egy férfi utána ment a raktárba, ahol vad és gyors kielégülést nyújtott számára. És ezután Gizella már nem tudott ellenállni. A férfi szinte minden nap jött, az ajtóra ilyenkor kikerült az "Ebédidő" tábla. Gizella lelkiismeret furdalással küszködött, éjjel férjéhez bújt, aki szeretettel simogatta, csókolgatta, de igazi kielégülést nem tudott nyújtani számára. Azt szeretném, hogy boldog légy, mondta neki, és Gizellát ez annyira meghatotta, hogy szakított a szeretőjével, megint egész szeretetével férje és kisfia felé fordult.

Ám a hormonok erősebbnek bizonyultak, és néhány hónap után Gizella a férfiak közelében újra érezte a bizsergést, de ezúttal nem csak egy férfit keresett. Mindet akarta. Elcsábította őket, és amikor azok már majd megőrültek, egy-két alkalommal engedett nekik, aztán hűvösen távolságtartó lett, és jöhetett a következő. Diszkrét próbált lenni, nem akarta a párját megbántani és fenn akarta tartani a tisztesség látszatát, ám maga is érezte, hogy nem sikerült, látszott ez a férfiak viselkedésén, és azon, ahogyan a nők kezdték elkerülni. És hát, aki a tűzzel játszik, megégetheti magát. Egy nap kivágódott az ajtó, és berobbant életébe A FÉRFI. Fiatal volt és robosztus, Gizellának még a lélegzete is elállt. Megpróbálta rajta is érvényesíteni a praktikáit, de a férfi nem volt rá vevő, csak nevetett rajta. Amikor kedve tartotta, elkapta, megcsókolta, megszorongatta, aztán megint kinevette. Teljesen magába bolondította az asszonyt, akinek se éjjele, se nappala nem volt, úgy vágyott utána. Odáig jutott, hogy utána ment kocsmákba, ott kellette magát, még italokat is fizetett neki, de az csak nem akadt horogra. Férje, aki látta mi történik, próbálta a figyelmét visszafordítani a családjára, nyaralni vitte a Balatonra, hátha a férfi időközben eltűnik, de Gizella alig várta, hogy visszamenjenek Pestre és lássa a férfit, aki néhány nap után megjelent a trafikban, vett egy doboz cigit, majd a pulton áthajolva szájon csókolta, és elment. Amikor legközelebb belépett, Gizella szó nélkül az ajtóhoz ment, ráfordította a kulcsot és kirakta az "Ebédidő" táblát. Ezzel megpecsételődött a sorsa. Teljesen a férfi hatása alá került. A titkos szerelmi kapcsolat egy idő után már nem elégítette ki, őrülten szerelmes volt és féltékeny, családját elhanyagolta, késő éjszaka vetődött haza, úgy járt pasi a nyomában, mint egy kiskutya, de az továbbra is csak nevetett rajta, és Gizella már alig birta nélküle. Kínjait egy este a férjének sírta el, de már nála sem talált feloldozást, az idős férfi nem tudta tovább tolerálni felesége kilengéseit, benyújtotta a válópert. Tizenkét éves fiuk a váláskor apjával maradt és Gizella megkönnyebbülve vetette bele magát a szerelembe. A férfihoz költözött, vissza a józsefvárosi nyomornegyedbe, de nagy várakozással tekintett a közös élet elé. Rövid időn belül rá kellett jönnie, hogy a szerelme egyoldalú, a férfi talán kedveli, és jó szeretőnek tartja, engedi, hogy gondoskodjon róla, de igazából nem érdekli, ott van-e vagy sem. Gizella öt évig élt ebben a léleknyomorító kapcsolatban. Meg kellett élnie, hogy a férfi már nyiltan kimutatja a lenézését, sokszor vénasszonynak szólítja, utalva így a köztük lévő korkülönbségre, más nőket hoz az életükbe, de még így sem tudta elhagyni, bár csak alkohollal volt képes elviselni a megaláztatást, míg aztán a férfi egyszer csak kitette a szűrét, másik nőt hozott a helyére. Gizellát egy másik férfi fogadta be kis, egy szobás, lepusztult lakásába, ahol csak egy ágy volt, és nem volt kétséges, mit vár el a szállásért cserébe, de Gizellának már ez is mindegy volt. Nem dolgozott, egész nap az ágyban feküdt, a tévét kapcsolgatta, és azt se bánta, amikor a szállásadója más férfiakat hozott, akik rámásztak és használták, hiszen ebből éltek és ittak. De ahogy teltek az évek, és Gizella szépségét kikezdte az alkohol, lefogyott, a férfiak már nem akarták őt, így nem volt pénz sem, egyre nyomorúságosabb körülmények közé kerültek.

Egy reggel arra ébredt, hogy a lakásban nagy csend van, nem hallatszik a részeg horkolás, iszonyodva ugrott ki a halott férfi mellől az ágyból, kitámolygott az udvarra és a szomszédoktól kért segítséget. A halottat elvitték, ő meg visszament a lakásba, megitta a maradék bort, és újból elaludt. Néhány hét múlva emberek jöttek a hivatalból, felmérték a lakás állapotát és felszólították, hogy költözzön el. Összeszedte a motyóját, az utcán kóborolt, az ismerős kocsmákban érdeklődött valami szállás után, de mindenki elhajtotta, végül egy cigány család fogadta be, akik lányok futtatásából és más bűncselekményekből éltek. Szinte rabszolgaként tartották, mosott, főzött a családra, ha a kedvük úgy tartotta, meg is verték. Itt sem maradt sokáig, egy rendőrségi razzia után a felnőtteket letartóztatták, a gyerekeket elvitték, ő meg ott ácsorgott részeg kábulatban és fogalma sem volt, hova mehetne. Este a parkban kóválygott, reszketett az alkoholhiány miatt, és amikor egy hajléktalan párra talált, akik a trafóház mögött vackolódtak be, hozzájuk szegődött. Egész nyáron ott csövezett, és hajléktalan férfiakkal feküdt le kannás borért meg élelmiszerért. Ősszel a park elnéptelenedett, a hajléktalanok szállóra mentek, vagy melegebb helyet kerestek. Neki már ehhez sem volt ereje, ezért úgy döntött, meghal és vége. Gyógyszereket kéregetett és egy liter borral bevette. Önkéntesek találtak rá eszméletlen állapotban, kihűlve.

A kórházban ébredt. Elvonási tünetek kínozták, ereje elhagyta, nem akart már élni. Amikor jobban lett, meglátogatta a volt férje. Megrendülten nézte a csont és bőr asszonyt, megkérdezte segíthet-e valamiben, és Gizella hisztérikusan nevetett. Neki bármi segítséget jelentene, hiszen még egy bugyija sincs. Csak később jutott eszébe, hogy elfelejtett a fiáról kérdezni. Istenem, milyen emberré váltam, gondolta. Elfelejtettem az egyetlen gyerekemet. Sírógörcsöt kapott, teljesen elvesztette önkontrollját, az ápolók alig tudták lefogni. Meg akarok halni, ordította és sikítva küzdött, amikor az ágyhoz kötözték, aztán egy injekció elhozta a megváltó álmot.

A rehabilitációja több hónapig tartott. Csak volt férje törődött vele, orvosokkal konzultált, ruhákat és gyümölcsöt küldött neki, de többé nem látogatta. Gizella csak lassan gyógyult, de szerencséje volt, egy magánszemély által alapított rehabilitációs intézetben kezelték, és Gizella ennek hatására szembenézett eddigi életével és döntéseivel. Nem volt mire büszkének lennie. Elcsendesedett, nem voltak már vágyai és tervei, azt se bánta volna, ha azonnal meg kellene halni. Miután az orvos gyógyultak nyilvánította, el kellett hagynia az intézményt, de nem tudta, hova mehetne, nem is érdekelte. Szerencséje volt. Egy önkéntesekből álló csapat felfigyelt rá, munkát szereztek neki, és elhelyezték egy átmeneti szálláson. Egy kórházban dolgozott 6 órás takarítóként, nem volt egy fillérje se, éppen úgy, mint 17 éves korában, amikor Pestre szökött. Csak akkor tele volt reménnyel - most reménytelenséggel. Hát, nem futottam be valami nagy karriert, gondolta keserűen. Alig várta, hogy megkapja az első fizetését. Csokoládét vásárolt és becsengetett volt férje lakásába. Magas fiatalember nyitott ajtót, és Gizella torkában dobogó szívvel nézte. A fiú lassan kapcsolt. Szeme dacosan és ellenségesen villant. Fáradj be, mondta gúnyosan, és Gizella nem merte átlépni a küszöböt. Csak látni akartalak, motyogta, a csokit felé nyújtva, majd sarkon fordult és elrohant. Veszettül kívánta az italt, szinte magán kívül ért be a szállóra, ahol cigaretta és izzadtságszagú szobatársai próbálták vigasztalni. Gizella az álmatlan éjszakákon kielemezte az életét, az elkövetett hibákat, próbált megbocsátani magának, hogy végre nyugalomra lelhessen. A közelgő karácsony folyton eszébe juttatta azokat, akik szerették, és akiket elhagyott. A szüleit és a testvéreit, a férjét és a gyerekét. Rendbe kell tenni ezeket a kapcsolatokat, nem maga miatt, hanem miattuk. Hosszú levelet írt szüleinek és semmit sem tagadott le. Aztán újra elment a régi lakáshoz. Most a férje nyitott ajtót. Kedvesen betessékelte, egy kávé mellett beszélgettek. A férfi megöregedett, már a hetvenes éveiben járt, de megbocsátott, örült, hogy már jobb állapotban van. A fiúról beszélgettek, hogy mérnök lett, és haragszik az anyjára, amiért elhagyta. Gizella megértette a fiát, elhatározta, hogy elviseli majd, ha felelősségre vonja, és nem baj, ha nem szereti, csak láthassa. De a fiú most nem volt ellenséges, csak zavart és tanácstalan. Gizella ennek is örült.

Karácsony előtti napon, amikor Gizella a munka után némi élelemmel és az ünnepre való tekintettel, két krémessel hazatért a szállóra, anyja várta. Sírva borultak egymás nyakába. Gizella ekkor tudta meg, hogy apja már öt éve meghalt, testvérei családot alapítottak. Hosszú beszélgetés közben megették a krémeseket, aztán Gizella a vonathoz kisérte anyját. Megigérte, hogy írni fog, és újra magára maradt. Így élt egészen addig, amíg le nem telt az ideje a szálláson, aztán ki kellett költöznie. Megint az utcán találta magát, de nem akarta újra azt az életet élni, amit régen, és már volt ereje talpon maradni. A kórház vezetőségéhez fordult, kérte, hogy lakhasson egy ideig a kórház tetőterében kialakított anyaszállás egyik ágyán. Az igazgató magához hívatta Gizellát, és látva reménytelen helyzetét, rábólintott a kérésre, így Gizella egy négy ágyas szobába költözött. Éjszakánként hallotta az anyák fojtott sírását, nappal betegek között dolgozott. Két éve lakott már a szálláson, amikor fia kereste fel, hogy tudassa, apja meghalt. Ahogy ott állt szomorúan és magányosan, Gizella nem tudta megállni, átölelte, és a fiú a vállára borulva sírta ki magát. Ez volt az első ölelés, mióta kisfiú korában elhagyta. Nem sokára eljött az ideje az utolsó ölelésnek is. A fiú eladta a lakást és külföldre költözött. Gizella a repülőtéren még egyszer megölelte a fiát, aki örökre távozott az életéből.

Magányos, reménytelen évek következtek, Gizella a kórházi vezetőség hallgatólagos beleegyezésével még mindig az anyaszálláson lakott, mert képtelen volt megtakarítani egy albérlet kaucióját és bérleti díját. Szorongva gondolt arra, hogy bármikor az utcára kerülhet.

Aztán Gizella anyja váratlanul meghalt. Kisebb húga hozta a szomorú hírt, már a temetés is meg volt, de csak mostanra sikerült kideríteni a címét, mondta. Szipogva szorongatták egymás kezét, aztán testvére beült az autójába és elhajtott. A hagyatéki tárgyaláson testvérei meglepték azzal, hogy ha elfogadja, lemondanak az örökrészükről a javára. Nem volt ugyan sok örökölni való, csak a kis falusi parasztház a benne lévő bútorokkal, alig néhány százezer forintot érhet, de mégis valami. Elaprózva, három felé osztva, senkinek sem nagy segítség, de Gizellát esetleg kihúzza a bajból. Gizella sírva fakadt. A tárgyalás után egy közeli vendéglőben találkozott húgai családjával, akiket nem is ismert, aztán visszautazott a fővárosba.

Két hét múlva megkapta a végzést. Vegyes érzelmek kavarogtak benne. Mit csináljon? Negyvenhét éves, egy 12 m2-es szobában lakik, a négy ágy közül az egyiken, minden vagyona egy keskeny fém szekrényben elfér. Betegek hányását és piszkos WC-ket takarít, a kórházi ranglétra alján helyezkedik el. Az évek alatt egy albérleti szoba árát és kaucióját sem sikerült előteremtenie. Elég volt a gyökértelenségből. Hazamegyek, döntötte el, a maga számára is váratlanul. Másnap beadta a felmondását, két hét múlva már a vonaton ült, minden vagyonát egy hátizsákban és egy bőröndben hozta.

-------------------------

Kutyaugatásra riadt fel. A lemenő nap már hosszú árnyékokat vetett. Jól elaludtam, gondolta. Megkereste a konyhaajtó kulcsát és benyitott. Kissé dohos szag csapta meg az orrát, hiába, már több mint egy hónapja nem volt szellőztetve, gondolta. A szobában a régi bútorok mellett új tévé, relax fotel, parketta. A füstölgő kályha helyett gázkonvektor. Sorra nyitogatta az ablakokat, körbe járt a házban. A konyhában a linóleum helyett járólap, a sparhelt helyett gáztűzhely és modern konyhaszekrény mosogatóval, a kamra kétfelé választva, egyik felében kis fürdőszoba, a másikban befőttek, felakasztva egy darab szalonna, kis zsákokban bab és kukoricadara, mint régen. A régi kopár udvar helyén szőlőlugas, tarka virágok és a nagy barackfa, a hátsó kertben gazosodó veteményes, gazdasági épületek fehérre meszelve. Anyja gondos keze nyoma mindenütt. Gizella szemét ismét elfutotta a könny, sírva járta be a kis ház minden szegletét, lelkébe régen nem érzett nyugalom költözött. A szobába sietett. Az ágy meglehetősen áporodott szagot árasztott, nem is húzott tisztát, csak szétdobálta a párnákat, paplanokat, és egy pléddel betakarózva feküdt le a díványra. Bekapcsolta a tévét, de szinte azonnal elaludt.

Másnap reggel korán ébredt. A nyitott ablakon át hallgatta a falusi élet neszeit. Tyúkok káráltak, kutyák ugattak, emberek beszélgettek. Feltápászkodott, hosszan, jólesően tusolt, itt senki sem sürgette, és munkához látott. Az ágyneműt a napra hordta, buzgón takarította a házat, élesztgette a haldokló virágokat, seperte az udvart, locsolta a kertet. Néha az utcaajtóra nézett, boltba kellene menni, már 24 órája nem evett, de valami indokolatlan félelem visszatartotta. Felbontott egy befőttet, abból kanalazott, aztán tovább hajtotta magát, mintha valaki kényszerítené. Tiszta ágyneműt húzott, porszívózott, tisztára, mint aki megbolondult, de úgy érezte, képtelen leállni. Délután szédülés tört rá, a szekrényajtónak csapódott, gyomra felfordult. Nagyokat lélegezve állt az ablaknál, homlokán kiütött a verejték. Elég volt, határozta el magát, enni kell. A boltba indult. A szomszéd ház előtt fiatalasszony sepregetett, bámészan nézte az idegent. A régi kis bolt helyén modern kis áruházat talált, minden és mindenki ismeretlen volt. Furcsán érezte magát a szemek kereszttüzében, jónapot, köszönt zavartan, és sietősen kapkodott le a polcról néhány dolgot. Egyszer csak egy asszony sietett felé, Gizi, kiáltotta, nahát, alig ismerlek meg, hallottam, hogy jössz haza, már vártunk! - hadarta egyszuszra. Régi osztálytársa ölelte meg, ömlött belőle a szó, és Gizella szorongása lassan felengedett, hát mégsem vagyok egyedül, gondolta. Az asszony elköszönt, szaladok, mondta, az unokámért megyek a bölcsődébe, majd beszélünk még...

Gizellába ettől a néhány perces beszélgetéstől visszatért az élet, fejébe a gondolatok. Ésszerűen kell vásárolnom, intette magát. Tejjel, kenyérrel indult hazafelé. A szomszéd ház előtt a fiatalasszony még mindig kint állt, ezúttal a szemközti idős emberrel beszélgetve. Jónapot, bátyám, köszönt félénken Gizella, az öreg vizsgálódva nézte, aztán elmosolyodott, megismerte. Nahát, Gizikém, veregette meg a hátát, mondta anyád, milyen jó sorod van Pesten, hát meddig maradsz? Hazaköltöztem, válaszolt Gizella. Elég volt a nagyvárosból? - nevetett az öreg, megértem, nincs is párja a falusi életnek.

Ahogy a kapu becsukódott mögötte, Gizellát ismét elöntötte a nyugalom. A konyhába sietett, kenyeret vágott, szalonnát szelt, kisütötte, egy pohár tejet öntött és jó étvággyal elfogyasztotta. Holnap a szalonna zsírját keni a kenyérre, holnapután a maradékban megpirítja a szikkadt kenyeret, aztán újra vásárolnia kell. A kertbe ment. A gaz között a paradicsom még ott piroslott, gyorsan kitépkedte a nagyja gyomot, holnap megkapálja, az almafa ágain már szinte beérett a gyümölcs, lassan ezt is be kell takarítani, sok munka vár rá. Csak nem emlékezett, hogy is kell gondozni a kertet, mikor kell ásni, veteményezni, palántázni, de majd kitapasztalja. Leszakított egy érettnek tűnő almát és a nyugágyban ülve elégedetten beleharapott. Gondolatai újra a múltban csapongtak. Vajon mit mondott a család az embereknek a szökéséről? Láthatóan senki sem haragszik rá. Hogy alakult volna az élete, ha akkor nem annyira szegények? Ha ő nem ilyen akaratos? Ha meg vehette volna azt az áhított ruhát? Ha leérettségizett volna, mint a testvérei? Ha megbecsüli a családját, a férjét és a gyerekét? Ha nem a vágyait követi? Ha... Ha...

Csattant az utcaajtó kilincse, ijedten ugrott fel. Iskolatársa érkezett. Na, leadtam a gyereket, alig várom, hogy halljam, mi történt veled? - csacsogott vidáman. Ilyenkor már nem iszok kávét, hoztam instant koffein mentest. Gizella ekkor ébredt rá, hogy fogalma sincs, mivel kínálhatná meg az asszonyt, és hirtelen úgy döntött, őszinte lesz. Csak befőttem van, mondta, és pénzem sincs, hajléktalan voltam Pesten, semmim sincs, csak ez a ház, amit a szüleim rám hagytak. A nő elkerekedett szemmel hallgatta a hányattatásait. A tornácon, kis sámlin ülve szürcsölgették a kávét. Hát nem lehetett könnyű életed, csóválta a fejét barátnője. A fiad jól él kint? Azt hiszem, mondta bizonytalanul Gizella. Meg van az e-mail címe? Meg hát, de mire megyek vele, nincs se gépem, se pénzem internetre. Erre való a közösségi ház, mondta a nő, és Gizella csodálkozva hallgatta. Legelőször valami munka kellene, mert jelenleg semmilyen bevételem sincs, vallotta be. Hát az nehéz lesz. Itt csak közmunka van, oda is alig lehet bejutni. De a gazdáknál van napszám, ne félj, nem fogsz éhen halni. Én a városban dolgozok egy üzemben, két műszakban. Szerencsés vagyok.

Ezután gyorsan peregtek az események. Barátnője felkarolta Gizellát, a polgármesteri hivatalba rángatta, ahol regisztráltatta magát, elintézte a lakcímbejelentést, majd a közösségi házban számítógéphez ültek és Gizella fiának levelet írtak, könyvet vettek ki a könyvtárból, aztán a tej-automatához sétáltak (olcsóbb és finomabb, tájékoztatta a barátnője), onnan a kis áruházba. Gizella óvatosan, nagy körültekintéssel vásárolt, és egyre oldottabban követte barátnőjét, újabb és újabb ismerősökre talált, és senki sem nézett rá gyanakvóan.

Másnap későn ébredt, jólesően nyújtózkodott az ágyban, a rádióban zenét keresett, reggelizett, aztán a kertben tevékenykedett. Megkapálta a veteményest, paradicsomot, zellerlevelet szedett és paradicsomlevest főzött. Pirított kenyérrel ette, még vacsorára is maradt. Elégedetten ült le egy almával a nyugágyra, optimista volt és elégedett.

Lassan belerázódott a falusi életbe. Leszüretelte és befőzte a paradicsomot, leszedte az almát, felszedte a hagymát, néha napszámra is hívták. Rettegve gondolt azonban a télre, hiszen pénze vészesen fogyott, esélye sincs, hogy gázzal fűtsön, és tüzelője se, hogy a konyhában lévő kis kályhával melegítsen. Októberben megkapta a határozatot a jövedelempótló támogatásról. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, ez talán elég lesz a villanyra és némi gázra, hogy meg ne fagyjon, de hogy mit fog enni, arról elképzelése sem volt. A lelkében élő kisördög folyton azzal piszkálta, adja el a házat és menjen vissza Pestre, a pénz egy ideig kitart, aztán meg majd lesz valahogy, de nem adta meg magát. A közösségi házban tartott ruhabörzén kabátot szerzett, a szekrényben ott volt anyja cipője és ruhái, sírva válogatott belőle. A padláson talált régi folyóiratokat, rozoga széket, és egyéb eltüzelhető lomokat összehordta, előkészítette, így készült a téli hidegre. Egy nap teherautó állt meg a ház előtt, fiatal srácok rönköket dobáltak le, ezt a polgármesteri hivatal küldi, mondták, és Gizella boldogan hordta be, vágta fel. Nehéz munka volt, lassan is haladt vele. Tervszerűen dolgozott. A felhasogatott fát öt halomba rakta. A halmokat 30 felé osztotta, az adagokat összedrótozta, ennyi jut egy napra, határozta el. Be kell osztani. Majd a gázzal még kicsit rásegít, ha muszáj, és jól beöltözik. November elején áramtalanította a hűtőt, úgyse volt benne semmi. A kenyér, a fél kiló zsír és a heti 1 liter tej nem igényelte a hűtést. Ha véletlenül megsavanyodott, aludttejet készített belőle. Átrendezte a lakást a célszerűség jegyében. A heverőt átvonszolta a konyha legmelegebb sarkába, szőnyeget terített elé, a tévét a konyhaszekrény mellé állított régi éjjeliszekrényre helyezte. Könnyített a helyzetén, hogy még éltek a falusi szokások. A szomszéd öregember megkérte, szedje le a babot, mert fáj a dereka és majd feleznek. Barátnője kóstolót hozott a novemberi disznóvágásból. Kis zacskó tepertőt, műanyag edénykében paprikást, kis darab hurkát-kolbászt. Egy hétig kitartott. Egyik testvére egy szatyor krumplit hozott, a másik sütőtököt és cukkinit. A szomszéd fiatalasszony olcsón adta a tojást, egy kosárkában diót hozott, mert látja, hogy az nála nincs, mondta. Gizella almával és szőlővel viszonozta. December elején újabb szerencse érte, a polgármesteri hivataltól élelmiszer-csomag érkezett, benne krumpli, tészta, liszt, pár konzerv és némi szaloncukor, valamint a karácsonyi ételosztásra jogosító jegy. Boldogan helyezte el a kincseket a kamra polcain. Elhatározta, hogy azért is gyönyörű karácsonya lesz. Fenyőágat vágott, feldíszítette a szaloncukorral, dél körül elballagott a közösségi házba, ahol legalább meleg volt, és várta az ételosztást. Nem nézed meg az e-mailjeidet? - kérdezte az egyik asszony, szabad a gép. Gizella egykedvűen ült oda, ugyan ki írhatna nekem? - gondolta, aztán meglepődve, örömmel olvasta fia levelét. "Boldog karácsonyt, Anya!" Azonnal válaszolt. Lehet, hogy soha többé nem látja a fiát, de a gyerek megbocsátott, és mégis az élete része marad. Könnyű szívvel ment haza a finom ételekkel. Szépen megterített szent estére a bablevesnek, karácsony első napján a töltött káposztának és másnapján a mákoskalácsnak, amihez paradicsomlevest készített. A "lakoma" után jól megrakta a kályhát, elhelyezkedett a tévé előtt. Csak sose legyen rosszabb, fohászkodott. Már megtanulta becsülni, amit az élet adott.

Nehezen vergődött át a téli hónapokon, a házban többnyire hideg volt, még a fürdőszobát sem használta, a régi nagy lavórban fürdött a kályha mellett, mint régen, de nem adta fel. Februártól beosztották közmunkára. Alig várta a kezdést, egyrészt jó volt már emberek közé menni, másrészt a pénz, amit majd fizetnek, több lesz, mint amit eddig kapott. A munka - térköveket öntöttek egy nagy üzemcsarnokban - nehéz volt, de az emberek viccelődtek, nevettek, forró teát ittak, az idő hamar eltelt. Ez három hónapig tartott, közben Gizella a kert egy részét is művelni kezdte a szomszéd bácsi útmutatása szerint. Rendszeresen járt a közösségi házba, elejében csak a levelei miatt, aztán egyre jobban belefolyt a falu életébe. Jól emlékszem? Te voltál énekkaros! - kapta el egy régi ismerőse, szükség lenne rád a kórusban. Ne máááár... szabódott Gizella, de aztán mégis beállt a többiek közé, és rövid idő után már örömét lelte az éneklésben. Felléptek a farsangi rendezvényen, húsvétkor a templomban énekeltek, jó érzés volt. Azonban a közmunka három hónapja után újra kezdődtek a szűkös napok, és bár már jobban fel volt készülve a télre élelmiszerekkel, némi tüzelőt is beszerzett a napszámnak köszönhetően, de szorongva gondolt a hideg napokra.

Augusztus végén a barátnője izgatottan futott hozzá. Van felvétel az üzemben, ha érdekel, holnap gyere be. Gizella számolgatta a pénzét. A buszjegy a városba és vissza annyiba kerül, hogy szinte semmi pénze sem marad. Nem lesz mit enni, vagy nem tudja kifizetni egyik számláját. De ha nem lép, sose jut előbbre. A felvételi beszélgetés alig negyed óráig tartott. A tulajdonos figyelembe vette a barátnője ajánlását, hétfőn kezdhet, mondta, és a bér, amit fizetett, közel a duplája volt annak, amit a közmunkáért kapott. Munkaruhát adunk, és a céges busszal járhat dolgozni, ami a környékről bejárókat szedi össze a munkaidő kezdete előtt, tette még hozzá. Aztán az üzembe vezette, hogy megismerkedjen jövendőbeli munkahelyével. Monoton szalagmunkának igérkezett, de Gizella boldog izgatottsággal nézett szét. Gyalog indult haza, hogy megspórolja a buszjegy árát. Mi az a 18 kilométer, gondolta vidáman. Út közben tervezgetett, álmodozott, késő délután ért haza.

Hétfőn korán kelt, a szeptemberi nap még alig világított, de ő nem bánta, a buszmegállóban sokan várakoztak, már jól ismerte az emberek többségét. Beszélgettek, viccelődtek, néhányan a buszon szunyókáltak. Nehéz volt az első nap. Gizella holtfáradtan ért haza, ledőlt, hogy kicsit pihenjen, azonnal el is aludt. Fél óra múlva riadt fel, megette a vasárnapi maradékot, megfürdött és az ágyba zuhant. Másnap izomláza volt, úgy érezte jártányi ereje sincs, de hősiesen trappolt reggel a buszra. Nehéz? - kérdezte barátnője. Majd elmúlik, ezen mindenki átesik, mosolygott, vegyél meleg fürdőket munka után. A kínok lassan enyhültek, de nem csak ez volt a gond, Gizella pénze jóval a fizetésnap előtt elfogyott. Próbálta leplezni a többiek előtt, hogy nincs mit ennie, minden nap vitt valamit, hol műanyag dobozkában egy kis befőttet, hol egy szendvicsnek álcázott zsíros kenyeret, vagy némi levest. Mire végre fizetést kapott, már alig állt a lábán az éhezéstől, de büszke volt, és megkönnyebbült, hogy kibirta.

Ezután könnyebb lett az élete. A fizetéséből, és a kertben megtermelt élelmiszer segítségével csendes, konszolidált életet élt. Nem kellett már a konyhában kucorogni a téli hónapokban, habfürdőt öntött a kádba és samponnal mosta a haját. Csak a magány... az volt borzasztó. A hétvégék és az ünnepek, amikor mindenki családi körben pihent, vagy kirándult, és hétfőn a buszon beszélték meg, milyen élményekkel lettek gazdagabbak. Még ötven éves sem volt, a rendszeres étkezés és a nyugodt élet kisimította megviselt vonásait, volt már pénze fodrászra, egész jól nézett ki, feltámadtak benne a női ösztönök, de elrettent a gondolattól, hogy újra egy férfitól függjön. Aztán egy nap a buszon mellé ült egy férfi, aki szintén az üzemben dolgozott, de sosem bolondozott a többiekkel. Jól ismerte, hiszen együtt jártak iskolába. Most is csak ült, szemét lehunyva. Fáradt vagy? - bukott ki Gizellából a kérdés. A férfi csak bólintott. Hallgatagon ültek egész úton, de ezután egyre többször ültek egymás mellé, és a beszélgetés is elindult lassan. Megtudta, hogy a férfi felesége meghalt, a temetésére felvett hitel egyre emelkedő törlesztő részletei már a megélhetésüket fenyegetik, a gyerekei még tanulnak, ezért minden alkalmi munkát is elvállal, alig van ideje pihenni. Gizella is elmondta zaklatott életét, és a férfi nem itélte el, csodálta a bátorságát, hogy ki tudott szállni abból az életből, és talpon tudott maradni a rettentő körülmények között is. Lassan barátság szövődött közöttük, a férfi segített néhány javítást elvégezni a házon, hálából Gizella süteményt sütött az egyik gyerek diplomaosztójára. Egy nap a férfi bevallotta, hogy a felesége halála óta senkit sem ölelt, Gizella zavartan nevetve válaszolta, hogy ő meg alighanem megint szűzlány, olyan régen nem volt férfival. A kuncogásból féktelen nevetés, félénk ölelkezés, majd fergeteges szeretkezés kerekedett. Ezután igyekeztek minél több időt együtt tölteni, vigyázva, hogy a faluban senki se sejtsen semmit. A férfi gyerekei már a megyeszékhely egyetemén tanultak, könnyű volt a bujkálás, egyben nehéz is. Utálták a színlelést. Végül a férfi feltette a kérdést: De miért is kell titkolni a kapcsolatunkat? Miattam nem kell, válaszolta Gizella, azt hittem, Te szeretnéd. Én ugyan nem, válaszolt a férfi. Nevetve néztek össze, és néhány nap múlva már az egész falu értesült a szerelmükről. Gizella nem szeretett volna a férfi szép házába költözni, tekintettel volt a gyerekek érzéseire, így a férfi költözött hozzá, és a nagy ház megmaradt a gyerekek birodalmának. Gizella és párja minden hét végén ott látták vendégül a hazalátogató gyerekeket, majd hazabicikliztek a szerény kis házba.

Néhány év múlva a férfi gyerekei már a saját életüket élték, egyik a nagyvárosban, a másik külföldön, a legkisebb lánya hazaköltözött és a nagy ház földszintjén párjával gyógyszertárat nyitott. Amikor bejelentette, hogy férjhez megy, mindenki izgatottan készülődött.

A lagzin a férfi Gizellához fordult. Szerintem nem szégyen, ha a szülők utánozzák a gyerekeket, célzott vigyorogva a saját esküvőjükre. Te nem szeretnél házas lenni? Hát, ha van egy bátor ember, aki elvesz... bújt hozzá Gizella, de nem vagyunk már ehhez kicsit öregek? Csak a magad nevében beszélj, dörmögte a férfi, a tánc ürügyén magához szorítva, és Gizella érezte, hogy igazat mond... egyáltalán nem öreg.