Gábor

Gábor, születésétől fogva egy fővárosi árvaházban élt, amelynek macskakővel borított udvarán egyetlen fűszál sem nőtt, magas kerítés és hatalmas tölgyfa kapu zárta el a külvilágtól. Egyszer az udvar egy távol eső sarkában Gábor és egy társa pici növényt fedezett fel. Nyálukkal locsolgatták, figyelték a növekedését, kiderült, egy kis ecetfa növekszik ott. Óvták, figyelgették, egész délutánokon át tervezgették, hogyan fognak felmászni a törzsén, játszani az árnyékában, de a fácska még alig volt néhány arasz, amikor az udvaros észrevette és tövestől kitépte, ne rongálja az épület falát. A két gyerek megsiratta a szeretett növényt, elhatározták, ha felnőnek, olyan munkát keresnek, ahol növényeket kell gondozni.

Nem sokára sokkal nagyobb gondjuk akadt, mint az álmodozás, a háború, amely már évek óta dúlt Európában, egyre közeledett, sokszor kellett a pincébe futniuk, később már fel se jöttek, a bombázások szinte szünet nélkül követték egymást, nem volt mit enni, még az addigi híg levest és barna kenyeret sem kapták. Volt, hogy napokig csak vizet ittak, a kicsik sírtak az éhségtől, sokan megbetegedtek a nedves és dohos pincében, a köhögéstől és a nyirkos hidegtől már nem tudtak aludni, amikor végre elvonult a front, a nevelők kiterelgették a gyerekeket az udvarra. Az épület és a berendezések nagyobb része megsemmisült a bombázásokban. A gyerekeket a megmaradt épületszárnyban helyezték el, legtöbben a földön, rongyokba burkolózva, egymást melegítve aludtak. A nevelők és a nagyobb gyerekek nappal a környéket járták, élelmet és tüzelőt keresve, de így is farkasordító hideg volt, a nagyobb gyerekek, mivel nem volt kapu és kerítés, egymás után szöktek meg, néha Gábor is legszívesebben elindult volna, úgyis mindig meg akarta keresni az anyját, akiről egyszer azt hallotta, hogy gyönyörű és divatos nő, mégsem tette, hiszen szófogadó gyerek volt. Lassan tavaszodott, sokan fagyási sérülésekkel küszködtek, a nevelők kétségbe esve próbálták a csonttá soványodott gyerekeket életben tartani, ám egyre több gyerek esett le a lábáról, és egyszer csak Gáborból is kiszállt az erő. Már felállni sem volt ereje, amikor egy nap szekér állt meg az udvaron. A parasztember papírt mutogatott, az egyik nevelő Gábort forró kamillateával itatta, szedd össze magad, suttogta neki, ez az ember elvisz falura, jobb dolgod lesz, mint itt, legalább enni kapsz. Gábort átjárta a tea melege, minden erejét összeszedte, és a szekér felé indult. Ő lenne az, mondta a nevelő, és titokban támogatni próbálta a reszkető lábú gyereket. Elég soványka, mondta az ember, hány éves vagy? - fordult oda. Tíz, felelte Gábor, az ember meg hitetlenkedve csóválta a fejét. Hamar megerősödik, agitálta a nevelő, és a gazda a szekérderékra bökött az ostornyéllel, ülj fel, mondta, még elintézem a papírokat. Gábor felmászott, egyik gondozó egy kis batyut dobott utána, ebben ruha van, mondta, meg két krumpli, oszd be, nem tudni, mikor kapsz enni. Nagy sokára előkerült az ember, felugrott a bakra, és felindultak. Gábor szétbontotta a batyut, a benne lévő kabáttal betakarózott, a nadrágot összecsavarva maga alá rakta, még így is majd megfagyott a márciusi hidegben. Lassan elhagyták a fővárost, Gábor érdeklődve nézegette a kopár fákat, az útszéli tanyákat, aztán kis falun kocogtak át, majd újra szántóföldek között vitt az útjuk. Ahogy esteledett, a levegő dermesztőre hűlt, az ember megállt, a lóra pokrócot dobott, majd az ülés alól elemózsiát vett elő, és előkészült a vacsorához. Hívta Gábort, aki ugrott is, hiszen a kosárból kenyér, hagyma és némi avas szalonna került elő. Az ember adott Gábornak is, aki próbálta lassan enni, hogy tovább tartson, élvezte az ízeket. Amikor újra elindultak, Gábor titokban megette még az egyik krumplit és úgy érezte, élete kezd egyenesbe jönni. Aludni akart, de a férfi nem hagyta, ülj csak ide mellém, parancsolta, ha elalszol, lehet, fel se ébredsz többé. Nagyon sokáig tartott az út, már éjfél is lehetett, amikor az ember lekanyarodott egy sáros dűlőútra, és egy kis tanya udvarán állt meg. Az istálló felé irányította Gábort, aki már alig állt a lábán. Az istállóban egy tehén kérődzött, a kinti hideghez és az árvaház fűtetlen helyiségeihez képest, barátságos volt a hőmérséklet. Az ember lámpát gyújtott, bekötötte a lovat, majd az egyik sarokban lévő kisebb jászolhoz terelte Gábort. Ez lesz a helyed, mondta, rakhatsz bele egy kis szalmát, de csak módjával, spórolni kell vele, messze van még a nyár. Gábor kissé meglepődött, de aztán felkapott egy öl szalmát, elterítette a jászolban, megágyazott a kabátján, betakarózott a gazdától kapott pokróccal, és szinte azonnal elaludt. Hajnalban a gazda motozására ébredt. Gyere, mondta az ember, el kell végezni a reggeli munkákat, aztán reggelizünk. Gábor igyekezett lépést tartani a gazdával, aki felkapott egy villát, és a tehén alól a trágyát egy talicskába pakolta. Told ki a trágyadombra, mondta Gábornak, de ő meg sem tudta mozdítani azt. Az ember a fejét vakargatta, na, veled aztán sokra megyek, mondta, és Gábor a könnyeivel küszködve igérgette, hogy megerősödik ő hamar, csak ne küldje vissza. Így aztán a gazda a tehén és a ló csutakolását bízta rá, azzal valahogy elboldogult, miközben a gazda megfejte a tehenet. Amikor végeztek, a házba mentek, ahol az ember begyújtott a sparheltbe, vizet rakott fel, amibe egy darab cikóriát dobott, két bögrébe töltötte a jószagú italt, egy kis tejet löttyintett bele és egy darab kenyeret nyomott Gábor kezébe. Na, hát itt fogsz lakni, mondta neki. A házba nem jöhetsz, ha nem vagyok itt, a helyed az istállóban lesz. Gábor egyetértőn bólogatott, el volt telve a forró itallal és a kenyérrel. Reggeli után az ember két nagy tököt darabolt, és rakott a sütőbe. Ez lesz az ebéd, igérte Gábornak, aki ettől felvidulva követte őt az udvarra. Délelőtt Gábor, a gazda útmutatásával a kertet ásta, az ember a fákat metszette. Délben megették a sült tök egy részét, a többit megeheted vacsorára, mondta, majd este még kijövök, azzal felült a szekérre és elhajtott. Gábor minden erejét beleadva tovább ásta a kertet, de nem volt szokva a kemény munkához, és a hónapok óta tartó éhezés is nagyon megviselte, ezért sokkal lassabban haladt, mint délelőtt, de örömét is lelte benne, érezte a föld illatát, a gyenge délutáni napfényt, hallgatta a madarak csicsergését, és minden nagyon tetszett neki. Késő délután megérkezett a gazda, egy fél kenyeret hozott, ezt kell beosztani péntekig, akkor lesz majd friss, utasította Gábort, majd újabb adag sült-tököt készített, és az istállóban található polcra pakolta. Megetették az állatokat, a gazda kiadta az utasításokat. A kertásást a hét végéig be kell fejezni, a tehenet minden reggel és este ellátni, ahogy most mutatta, az istállót rendben tartani. A fejést majd ő végzi. Gábor megrettent. Egyedül leszek? - kérdezte. Egyedül hát, csak nem félsz? Nem hát, válaszolta bátorságot színlelve.

Az első éjszaka nehezen aludt el, folyton hallgatózott, nem jár-e kint valaki, de a fáradtság végül legyűrte, reggel ébredt csak fel. Nem is történt semmi, gondolta nekibátorodva, és a munka után nézett. Háromszorra tolta ki a trágyát a tehén alól, a teli talicskával nem boldogult. A kazalból új szalmát terített alá, ahogy a gazdától látta. A padlásról abrakot hozott. Amikor a tehénke már szépen eszegetett, ő is nekiült. Evett egy kis kenyeret, egy jókora darab sült tököt és vizet ivott rá. Aztán a kertet ásta délig majd újabb darab kenyér és tök következett. Nem is rossz élet ez, gondolta és boldogan nézett szét a határban. Távolabb néhány tanya látszott, szántóföldek között sáros földút kanyargott, a vetés gyönyörűen zöldült. A nap már lefelé ment, amikor megérkezett a gazda, a szekérről faanyagot és szerszámokat pakolt le, megfejte a tehenet, a tejet kannában a szekérre rakta és elment. A következő napokban délelőttönként tyúkólat és tyúkudvart épített Gábor segítségével, aki lelkesen dolgozott vele. Délután a kertet ásta.

Április közepén, egy napon a gazda nem egyedül érkezett, a kocsiról alacsony kis asszony, egy kislány és egy egészen kicsi fiú szállt le. Élelmiszert hordtak be a házba, lisztet, cukrot, kenyeret, a kémény füstölni kezdett, az asszony vízért kiáltott, vigyél csak egy vödör vizet a konyhába, mondta a gazda, és Gábor vitte, kíváncsi volt, mi történik odabent. Amikor az asszony meglátta, kezét összecsapva visított, a kislány orrát befogva a szobába rohant. Gábor előbb nem értette mi bajuk, aztán az asszony kiabálása rádöbbentette, hogy büdös és koszos. Hát te nem szoktál mosakodni? Azonnal eredj innen! - szidta az asszony, bele se gondolva, hogy ugyan hol és mivel tisztálkodhatott volna a gyerek.

Gábor megszégyenülten oldalgott ki. Estefelé az ember egy bádoglavórt és egy darab mosószappant hozott neki az istállóba. Hát ezt elfelejtettem, dörmögte, némileg bocsánatkérően. Mindjárt kapsz meleg vizet, mosakodj meg és mosd ki a ruhádat. Gábor tetőtől-talpig megmosakodott, a ruháit a kihűlő vízbe nyomkodta, majd kicsavarta és az istálló mögötti fák ágaira akasztgatta.

Az asszony és a gyerekek új életet hoztak a tanyára. Gábor megtudta, hogy a telet a falusi házban szokták tölteni, csak tavasszal költöznek ki. Örült a változásnak, nem kell már egyedül lenni, az asszony reggeli után a kertben veteményezett a kislány és Gábor segítségével, aztán ebédet főzött és mosott, vagy más munkát végzett. Gábor első nap izgatottan várta az ebédet, de csalódnia kellett, neki nem szóltak, továbbra is az istállóban ette a kenyeret és a fekete retket vagy hagymát. Csak vasárnaponként kapott egy-egy tányér levest. A gyerekekkel sem volt szinte semmi kapcsolata, a kisfiú csak az anyja szoknyájába kapaszkodott, a kislány finnyásan húzta el az orrát és elszaladt, ha Gábor a közelébe ment. Tudomásul vette, hogy neki ez jutott, nem is törődött vele, így is szerette ezt az életet. Ha a dolgát elvégezte, kiült az istálló tetejére és a távoli földeket nézte. Főleg a szomszédos tanyát szerette, akörül sok fa és gazdasági épület volt, az udvaron gyerekek játszottak, egyik fa ágán hinta lengett. Majd neki is lesz egyszer földje, meg háza, meg lova és tehene, ábrándozott.

A család kiköltözésével megélénkült az élet, szomszédok jöttek át egy kis beszélgetésre, hét végi borozgatásra, egyik szomszéd még citerát is hozott, és a környékbeliek vasárnap délutánonként hol az egyik, hol a másik tanyán összegyűlve daloltak, táncoltak. Gábor az eperfa ágán üldögélve leste a mulatozást, elgondolta, hogy majd ha felnő, ő is így táncol egy lánnyal, akit aztán elvesz feleségül, lesz sok gyerekük, és együtt dolgoznak a földeken.

A nyár forró volt, és munkával tele, Gábor a gazdával szántott-vetett-aratott-betakarított, elsajátította a gazdálkodás alapjait, nem is érezte magát rosszul, hiszen alig éhezett. A gazdáék által szűken mért élelmet a kertből suttyomban elemelt karalábéval és uborkával, a közeli tanyák kertjéből csent meggyel, almával, körtével, szilvával és szőlővel egészítette ki. Megerősödött, de szinte alig nőtt valamit.

Ahogy beköszöntött az őszi hideg, a gazda felpakolta a családját és visszavitte a faluba. Gábor megint egyedül maradt a tanyán. Most már sokkal több dolga volt, mint egy évvel előbb. Már nem csak egy tehenet kellett gondoznia, volt borjú, disznó és baromfi is. Nem is volt már annyira egyedül, a nyáron megismert emberek néha be-beköszöntek, megnézték, hogy van, a gazda is kijött időnként. Az étkezés azonban nem sokban változott, minden héten kapott egy kenyeret, egy kis hagymát, néha egy kis szalonnát, és persze az elmaradhatatlan sült tököt. Egy nagyon hideg novemberi napon a szomszéd gazda látogatott át Gáborhoz, aki az istállóban éppen ebédelt. Mi jót eszel, Gábor? - kérdezte. Sült tököt. És mit reggeliztél? Hát sült tököt. És tegnap? Tegnap is, jó étel az, csak sok legyen! A szomszéd hallgatagon állt, aztán elköszönt. Néhány nap múlva hivatalos emberek jöttek, a szomszéd ember és Gábor gazdája, eléggé megszeppenve. Gábor csak néhány szót kapott el a beszélgetésből. Nem megfelelő étkezés... a körülmények... Aztán a hivatalos emberek elmentek, csak a szomszéd ember és Gábor gazdája maradt. Te is tudod, hogy nem volt ez így jó, komám, hallotta a szomszéd hangját, még iskolába se jár ez a gyerek, hát hogy gondoltátok? Tudod, milyen az asszony, válaszolta szégyenkezve a gazda, aztán csak legyintett. Gyere Gábor, szólt a szomszéd ember, mától nálunk fogsz lakni. Gábor először megijedt. Hiszen nincs semmi baj, szereti ő a sült tököt és az istállóban jó meleg van, de a gazda legyintett, menj csak, mondta, ha már így alakult. A másik férfi megfogta Gábor kezét és a csapáson elballagtak a fás tanya - ahogy Gábor magában nevezte - felé. Amikor megérkeztek, magas, erős asszony fogadta őket. Elhoztad? - kérdezte. El, itt van, húzta elő a gazda a háta mögül a megszeppent gyereket. Az asszony csak állt ott, kezét a szájára szorítva. Istenem, mondta, mit csináltak veled... Aztán kézen fogta és egy fehérre meszelt helyiségbe vezette, ahol üstben vizet melegített, Gábort minden tiltakozása ellenére levetkőztette, haját egy nagy ollóval levágta, egy teknőbe ültette és tetőtől talpig lecsutakolta. Aztán tiszta inget, gatyát és nadrágot adott rá, ez a férjemé volt, mondta, de mától a tied, kicsit nagy, de jó lesz addig, amíg másikat nem veszünk. Bejött a gazda is, nahát, mondta milyen helyes gyerek lettél, csak nőni kell most már egy kicsit. Itt fogsz lakni, ebben a kiskonyhában, mondta aztán komolyan. Mindjárt hozunk ide egy ágyat meg egy szekrénykét, a szobában nem aludhatsz, hiszen két lány is van a családban. Gábor csak bámult. Ágyban fog aludni? És szekrénye is lesz? Ugyan mit rak majd bele, gondolta. Amikor magára maradt, csak ült a széken, szagolgatta a kezét, a ruháját, furcsa volt a tiszta illat, ilyet még soha nem érzett. Pár perc múlva egy hasonló korú fiú nyitott be, gyere, mondta, segíteni kellene behozni az ágyat. Gábor készségesen pattant fel, még sose járt bent a házban, ami sokkal nagyobb volt, mint ahol eddig lakott. Itt két szoba volt, és nagy konyha meg kamra. A nagyobb szobából egy keskeny ágyat cipeltek át a kis helyiségbe, ami egyébként arra szolgált, hogy innen fűtsék a nagyszoba kemencéjét, és itt volt az üstház is, ami a meleg vizet biztosította a háztartás számára és a mosakodáshoz. Gábor ágyát a helyiség sarkába állították, mellé a kis komódot, ő pedig boldogan feküdt végig a szalmazsákon. Később egy vékonyka kislány jelent meg, gyere, meg van terítve, hívta szégyenlősen, Gábor nem értette, mit akarnak tőle, de ment. A konyhában már mindenki a nagy asztal körül ült. A gazda, a felesége, egy idős asszony, két kislány és a fiú. Itt lesz a helyed a fiam mellett, mutatott a gazda egy üres székre, a felesége ételt szedett a tányérokba, Gábor még soha életében nem evett ilyen finomat, a krumplileves mellé, amiben kis kolbászkarikák is úszkáltak, puha kenyeret haraptak, majd mákos tésztát ettek. Vacsora után a család még sokáig beszélgetett, nevetgélt, Gábor csak ült ott, el sem hitte, hogy ilyen helyre került. A családfő asztalt bontott, ideje lefeküdni, mondta és a gyerekeket a karjaira véve a szobába indult. Jó éjszakát Gábor, köszönt el, és Gábor ezt sem hallotta még soha senkitől. Menj te is fiam, küldte az asszony szelíden, megyek én is nem sokára. Gábor a kuckójába ment, amit közben valaki kicsinosított. Az ágya előtt színes rongyszőnyeg feküdt, felette egy szentkép lógott, a komódon petróleumlámpa égett, meleg volt és tisztaság. Rövidesen megjelent az asszony, karján dunyhát, párnát és kockás ágyneműt hozva. Gyors mozdulatokkal ágyazott, közben beszélgetett Gáborral. A szék karjára tedd a ruhádat, itt a hálóing, ebben aludj, holnap majd veszünk váltóruhát, aludj jól, fiacskám.

Gábor magára húzta a térdig érő inget, kicsit nevetgélt, aztán lefeküdt. Szokás szerint összekuporodott, hogy ne fázzon, mert ezt szokta meg, és furcsa volt a párna és a dunyha, úgy érezte belefullad a sok ágyneműbe, azon gondolkozott, hogy lefekszik a földre, de aztán elbágyasztotta az ágy melege, szeme lecsukódott. Ezen az éjszakán úgy aludt, mint a bunda. Korán ébredt, felöltözött és az istállóba ment, hogy ellássa az állatokat. Csodálkozva állt meg. A gazda dolgozott ott egy fiatalember társaságában, nevettek valamin. Menj csak a konyhába, küldte Gábort, reggelizz meg, aztán bemegyünk a faluba.

A konyhában már javában reggeliztek a gyerekek. Te meg hol jártál, borzolta meg a haját az asszony, és Gábor elé egy tányéron sült szalonnát, kenyeret, mellé tejeskávét tett, ő meg azon gondolkozott, hogy még sehol sem evett tányérból, csak itt. Reggeli után a gazda szekérre ültette a gyerekeket és a faluba hajtottak, az iskolánál álltak meg, a gyerekek elfutottak a társaikkal, ők meg az igazgatóhoz mentek, hogy felmérjék Gábor tudását, de azon nem sok felmérni való volt, hiszen mire iskolás korba ért, éppen megkezdődött a főváros ostroma, aztán a szétbombázott intézetben nem nagyon foglalkoztak a tanítással, az előző gazda meg be sem íratta az iskolába. Nem tudott sem írni, sem olvasni, sem számolni. Elsőbe kellene íratni, de nagyon kilógna a sorból, morfondírozott az igazgató, ő meg csak ült ott szégyenkezve, míg a gazda át nem ölelte a vállát. Majd be fogja pótolni, mondta az igazgatónak, okos, talpraesett gyerek ez! Gábor boldogan hallgatta, és rögtön úgy érezte, igenis képes erre, pedig néhány perccel előbb még megrémült a tanulás gondolatától is. Aztán a boltba mentek, ahol cipőt, nadrágot, inget és alsóneműt vásároltak.

Gábor ezután együtt járt iskolába a gazda gyerekeivel, esténként a nagylány és a gazda felváltva tanította, de Gábor, ha csak tehette, ellógott a tanulás elől és az istállóban, a kertben vagy a földeken próbált segíteni. Csak nehezen értette meg, hogy ha a nevelő apja kedvében akar járni, akkor tanulnia kell, és csak utána jöhet a munka, amiből a családban mindenki kivette a részét. A lányok a konyhakertben dolgoztak, segítettek a kenyérsütésben és a főzésben, a fiú és Gábor szénát gyűjtöttek, állatokat gondoztak, segítettek a szántásban, vetésben, a javítási munkákban. Gábor lassan belerázódott a család életébe, megértette, hogy a tanulás itt az élet része, éppen úgy, mint a munka. Az intézeti évek, a nélkülözés, a szeretet hiánya azonban nyomot hagytak a fiú személyiségén. Félt mindenkitől és mindentől, az iskolában nem játszott a többiekkel, úgy érezte, nem való neki a gyerekes futkosás. A gyerekek először csodálkoztak ezen, aztán ráhagyták, és Gábor egyedül üldögélt valamelyik fa ágán és hol izgatottan, hol mosolyogva nézte fogadott testvérei hancúrozását. Így volt ez mindig. Szeretett felmászni a fákra, hátát a törzsnek támasztani, és a lombok takarásából szemlélni a környezetét. Új családjában mindenkit szeretett. Elsősorban az apát, aki tanította, megvédte és derűs lényével a példaképe lett. Aztán az anyát, aki könnyű kézzel simogatta meg a fejét, finom ételeket készített, és őt fiacskámnak szólította. Meg a fiút, aki a barátja lett, akivel fára mászott, ürgét öntött, akitől megtanulta a fogathajtás fortélyait. Meg a két lányt, a nagyot, aki csendesen olvasgatott, és izgalmas történeteket mesélt, a kisebbet, aki nevetős volt és duci, aki mindig megosztotta vele a ceruzáit. Csak az öregasszonytól tartott egy kicsit, pedig az se bántotta soha. Téli estéken, amikor vacsora után apja elővette a citerát, a gyerekek daloltak, Gáborban ez olyan érzéseket keltett, hogy úgy érezte, sírnia kell. De aztán vidámabb nóták következtek, a lányok táncot követeltek, hát hogy tagadhatta volna meg, elejében kicsit ügyetlenül, később egyre bátrabban ropta ő is, míg ki nem fulladtak.

Karácsony közeledtével a gyerekek szinte megvadultak. Az anyjuk sütött-főzött, a konyhában folyton finom, ismeretlen illatok szálltak, Gábor nem tudta, mi fog történni, neki még soha nem volt karácsonya. Szenteste korán vacsoráztak, aztán a behavazott úton a templomba mentek csengős szánkón, amelynek mindkét oldalán viharlámpa égett. A szomszédos tanyák lakói is jöttek, a téli éjszakában sok kis lámpa világított, csengőszó szállt mindenfelől, hogy aztán a köves úton, egymás mögé rendeződve kocogjanak az éjféli misére. Gábor gyönyörködve pislogott, őt is elöntötte az ünnep varázsa. Hazafelé tartva elszunnyadt, csak beesett az ágyba, reggel a gyerekek viháncolására ébredt. A nagyszobában karácsonyfa csillogott, alatta csomagok hevertek. Gábor a kemencének dőlve figyelte, amint fogadott testvérei az ajándékokat bontogatják. Gyere már, sürgette a fiú, és Gábor elfogódottan lépett közelebb, és vette át a neki szánt csomagot. Bizony, ezek nem olyan ajándékok voltak, mint amit a mai gyerekek találnak a fa alatt. A lányok ruha-anyagot kaptak, a fiú egy pár vadonatúj cipőt, az anya egy varrókészletet, apjuk egy kézzel kötött mellényt, az öregasszony imakönyvet és Gábor egy pár jó meleg kesztyűt. Boldogan szorongatta, még napokkal később is alig lehetett rávenni, hogy viselje.

Gábor nyugalomban, szerető emberek között élt, még mindig a kis kamrában, ami nem a kirekesztés miatt történt, hanem mert a tanyán mindössze két szoba volt, egyikben a szülők laktak a fiúval, a másikban a nagymama a két lánnyal. Rajongott a családért, főleg nevelőapját szerette, aki rendületlenül tanította, nevelgette.

Az általános iskola elvégzése után a lányok tovább tanultak, egyik varrónő a másik könyvelő lett, a fiú pedig mezőgazdasági iskolába iratkozott a nagyvárosba, kollégiumba került. Gábor nem akart tanulni, ő dolgozni akart és végre pénzt keresni, hogy valamit meghálálhasson az őt befogadó embereknek. Ezt meg is beszélte nevelőapjával, aki megértette őt, alkalmazta a gazdaságban. A megállapodás úgy szólt, hogy továbbra is kap szállást és ellátást, és annyi fizetést, mint a kisbéres. Aztán, ha betölti a 18 évet, majd visszatérnek a kérdésre. Gábor jókedvvel végezte a munkát a gazdaságban, az első fizetéséből nevelőanyjának csokoládét, nevelőapjának cigarettát vásárolt. Na, Te se leszel gazdag ember sose, nevetett a nevelőapja, másokra szórod a pénzedet, de Gábor boldog volt, hogy örömet okozhatott.

Alig hogy betöltötte a 18 évet, megkapta a behívóját. Alacsony termete miatt nagyon megkínlódott a seregben, az öregkatonák rászálltak, de hatalmas fizikai ereje és csendes, konok kitartása meghozta az eredményt. Amikor leszerelt, első útja nevelőszüleihez vezetett. Nem volt más hely, ahol várták volna. Azonban az eltelt idő alatt megváltozott a világ, téeszek alakultak, nevelőapja haja megőszült, ujjai és bajusza sárga volt a nikotintól, a korábbi felszabadult és vidám ember megcsendesedett, nevelőanyja szemei alatt karikák, mint aki nem alszik jól. Gyere haza, fiam, mondta nevelőapja, lakhatsz itthon, költözz be a másik szobába, van már elég hely, de nincs már földem, én is a téeszben dolgozok. Gábor nem akart a szép szobában lakni, örömmel költözött vissza kis kuckójába, aztán bement a tsz-irodába, felvette a munkát, de nem érezte jól magát. A brigádvezető csúnyán kiabált vele, egyik nap itt kellett dolgozni, a másik nap ott, hol kapálni kellett, hol árkot ásni, egyik munkát se fejezték be, és ő nem értette, miért van így. Egy év után elege lett, otthagyta a téeszt és a vasútnál helyezkedett el, mint pályamunkás. Ezt a munkát is megszerette, a szabad ég alatt dolgoztak, majdnem olyan volt, mint amikor a nevelőapjával dolgozott a földeken. Továbbra is a nevelőszüleivel lakott, immár egyedüli gyerekként, a nagymama meghalt, a lányok férjhez mentek, a fiú megnősült, házat vett a faluban.

Gábor 25 éves volt, amikor elhatározta, megkeresi az anyját. Már régen sóvárgott utána, mindig az eszébe villant, amit az intézetben hallott, hogy gyönyörű és divatos nő, szerette volna látni, tudni, miért ment el, és hagyta őt egyedül, és elmondani neki, hogy nem haragszik. Elképzelte, hogy anyja örül majd neki, biztosan kereste is. A vöröskereszt viszonylag hamar a nyomára akadt, most is abban a pest megyei városban lakott, ahol régen.

Gábor izgatottan készült az útra, ajándékot vett, csinosan felöltözött, a haját levágatta, és egy szombat délután megérkezett a megadott címre, de senki sem nyitott ajtót. Gábor várt egy ideig, de fázott és éhes volt, hát betért a közeli kisvendéglőbe, hogy egyen valamit és felmelegedjen. Csinos pincérnő szolgálta ki, kedvesen mosolygott, aperitifet ajánlott, Gábor nem tudta mi az, de kért egyet. A konyak felmelegítette és el is lazult tőle, beszélgetni kezdett a pincérnővel, az meg kacéran válaszolgatott, ez felvillanyozta a fiút, pörköltet evett és sört ivott hozzá, bár nem is szerette, de most, hogy a szép nő szolgálta fel, még az is finomabbnak tünt. Záróráig ült ott és a nőt nézte, aki mindig újabb italokat szolgált fel, hozzá hajolt, és Gábor látta a mellét a ruha kivágásában. Egy üveg konyakkal indultak a nő lakása felé, Gábor felhevülve átölelte a derekát, a nő meg a nyakát simogatta, csak akkor józanodott ki, amikor megálltak a ház előtt. Itt laksz? - bámult Gábor. Itt, miért? - kérdezte a nő. Hogy hívnak? - nyögte Gábor. A nő megmondta, és Gábort a hideg rázta. Az anyja volt az, akivel majdnem lefeküdt. Sarkon fordult, és tántorogva a vasútállomásig futott. Hazaérve semmit sem mondott, nevelőszülei összenéztek, nem faggatták, csak másnap sírta el, mi történt. Gábor ezután kerülte a lányokat. Dolgozott a vasútnál, esténként és hét végeken a tanya körül tevékenykedett. Néha elgondolta, milyen lehetne, ha megnősülne, lenne saját családja, de semmit sem tett érte. Beérte azzal, hogy a fogadott testvérei gyerekeit pátyolgatta.

Már majdnem 40 éves volt, amikor nevelőszülei úgy döntöttek, a faluba költöznek, idősek már a tanyai élethez. Gábor megdöbbent. Ő ide tartozik. Ez az otthona. Hova menjen? Érts meg bennünket fiam, kérlelte a nevelőapja, nem birjuk már, a faluban kényelmesebb lesz, gyere velünk, nálunk mindig lesz helyed. Ez a tanya már nem a mienk, a téesz ezt is elvette, mi csak lakhattunk benne, és elég volt már. Gábor megértette őket, csak a szive majd megszakadt.

A falusi ház kicsi volt, de takaros, Gábor a konyhában aludt, hiszen csak egy szoba volt, de nem bánta, bármit megtett volna a két emberért, akik őt gyerekükként szerették. Nem is gondolta, hogy a költözés micsoda változásokat hoz az életébe. Mindig is szeretett a kertben dolgozni, most is azonnal elkezdte a munkákat, ásott, veteményezett, ültetett és metszett, az emberek egyre többször hívták kerti munkákra, ami az elfoglaltság mellett egy kis mellékest is hozott. Egyszer egy fiatal özvegyasszony jött, hogy kert-ásásra hívja. Munka közben borral kínálta, de Gábor azóta a bizonyos eset óta irtózott az alkoholtól, hát inkább egy kis kávét vagy teát kért. Az asszony megörült, hogy ilyen férfi is van, eleget kinlódott az ura mellett, aki nem vetette meg az italt. Csatlakozott hozzá, teáztak, együtt dolgoztak, a beszélgetés lassan indult, aztán egyre többet osztottak meg egymással az életükből. Gábor elmondta az anyjával kapcsolatos rossz emlékeket, az asszony elmondta, hogy a férje iszákos volt, meghalt, ő meg egyedül maradt. Megértették egymást. Aztán az érzések megváltoztak, és egy szombat délután Gábor a nevelőapjával érkezett az asszonyhoz, és megkérte a kezét, az asszony azonnal igent mondott, így Gábor a 42. születésnapja előtt egy héttel házas ember lett.

Csendes egyetértésben éldegéltek, az asszony gyerek után sóvárgott, bár Gábor úgy érezte, öregek már ők ehhez, azért nem zárta ki a lehetőséget. Három év úgy futott el, hogy szinte észre sem vették, amikor a gólya kopogtatott. Az asszony nehezen viselte a terhességet, lábai bedagadtak, az utolsó hetekben alig kapott levegőt, de végül szerencsésen megszületett a kisfiú. Vézna apróság volt, de ők gyönyörűnek találták, óvták, vigyázták, keresztapának Gábor fogadott bátyját kérték fel, aki szívesen vállalta a tisztséget. A gyerek cseperedett, jól tanult, és Gábor, ha meg tudta volna fogalmazni, mit érez, azt mondta volna, hogy boldog.

Az évek teltek, Gábor nevelőszülei megtértek a teremtőhöz, sokszor gondolt rájuk, emlegette őket feleségének, ilyenkor a szeme könnybe lábadt. Fogadott testvéreivel nem szakadt meg a kapcsolata, disznóvágáskor kóstolót vittek egymásnak, Gábor karácsonykor ajándékot vitt a gyerekeknek, húsvétkor meglocsolta a lányokat, de életének melegséget a felesége adott. Gábort nem érintették meg az országban bekövetkezett változások, nézte ugyan a tévében a híreket, de ezt is úgy élte meg, mint a filmeket, bolondság, nem valós az egész. De a falubeli hírek hozzá is eljutottak. Megszűnik a téesz, a földeket vissza lehet vásárolni, valami jegyeket adnak erre, meg árverések lesznek, mindenki erről beszélt. Az optimisták boldogan várták, a pesszimisták keseregtek, oké, hogy lesz föld, de mivel fogjuk művelni, nincs gép, nincs semmi. Fogadott testvérei is visszavették apjuk földjeit, amit a bátyja kezdett művelni, még a gépállomást is megvásárolta a kiszuperált traktorokkal és egyéb gépekkel. Az emberek először kinevették, aztán csak bámultak, mert az egyetlen működőképes teherautóval Lengyelországba ment és alkatrészeket hozott, a gépek tavaszra működőképes állapotba kerültek, ő meg - a saját földje mellett - bérmunkában szántott-vetett. Ekkor kereste meg Gábort, hogy nincs-e kedve nála dolgozni. Gábor szerette a fogadott testvéreit, bátyját az egyetlen barátjának mondhatta, hát boldogan hagyta ott a vasutat és ettől kezdve együtt dolgoztak. Gábor traktorra ült, szántott, vetett, megint az imádott munkát végezte a földeken. Amikor útja a régi tanya mellett vitt el, megállt, leszakított egy almát, vagy szilvát, nevelőszüleire gondolt, néha sírt egy kicsit, hiszen ez volt az első, igazi otthona. Bántotta, hogy a kertet senki sem gondozza, hogy a ház tönkremegy és ezzel senki sem törődik. Egy reggel, amikor munkához készülődtek, megosztotta gondolatait fogadott bátyjával, aki megértően bólogatott, és néhány nap múlva azzal a hírrel lepte meg Gábort, hogy beszélt a téesz felszámolójával, a tanya végül is eladó, rövidesen megtörténik az árverés, menjen, tegyen rá ajánlatot. Neked nem kell? - kérdezte Gábor. Kéne, de minden pénzemet beleöltem ebbe a gép-parkba, hitelt nyögök, a lányok meg úgyse költöznének ki oda, vedd meg nyugodtan, ha teheted, legalább a családban marad.

Gábor szorongva lépett be a felszámoló irodájába, ahova egyszer csak megérkezett fogadott bátyja is, csak érdeklődő vagyok, mondta és Gábor mellé ült. Rajtuk kívül csak egy másik falubeli ember volt a teremben, a felszámoló megkezdte a licitet és Gábor azonnal emelte volna a tábláját, de barátja megállította, várj, majd én szólok, mondta, az ár egyre csökkent, amikor egyszer csak azt súgta, most! és Gábor felemelte a tábláját, a másik ember dühösen csapta az asztalra a licitálás kellékeit.

Néhány nappal később megkötötték az adásvételi szerződést és a tanya, a körülötte lévő területtel együtt Gábor tulajdona lett. Izgatottan ment haza, gondolatai ide-oda csapongtak, a kertet azonnal rendbe kell hozni, gyorsan be kell költözni, hiszen itt a tavasz, veteményezés és metszés, sürget az idő, mondogatta. Felesége és kisfia kiséretében boldogan biciklizett ki oda, a felszámoló nyitogatta az ajtókat, majd átadta a kulcsokat és elment. Gábor boldogan vigyorogva járkált az ismerős szobákban, minta nevelőapja nevetését hallotta volna. Ide akarsz Te beköltözni a jövő héten? - hallotta a felesége hangját. Gábor először nem is érette, aztán amikor úgy igazából végignézett a házon, megértette. A falakon még a régi festés, az ablakok megvetemedve, a szoba padlója elkorhadt, sehol egy kályha, egy tűzhely, és nincs fürdőszoba se. Fejét vakarva álldogált ott, ő ilyesmire nem gondolt. Hogy állunk pénzzel? - tette fel a kérdést feleségének, aki látva férje csalódottságát, szeretettel veregette meg a hátát, megoldjuk, mondta, csak bízd rám, de ehhez azért több kell, mint egy hét.

Alig várták, hogy kicsit felmelegedjen az idő, és munkához láttak. Az asszony néhány ismerős szakember segítségével a házat tette rendbe, megigazították az elcsúszott tetőcserepeket, tapasztottak, meszeltek, a szobákba hajópadló került, a konyhába és egyéb helyiségekbe mozaiklap. Gábor régi "szobájából" az asszony fürdőszobát csinált, de onnan lehetett fűteni továbbra is a felújított kemencét. Aztán megérkeztek a bútorok, és végre beköltözhettek. Gábor szinte megfiatalodva végezte a ház körüli munkát, ápolta a kertet, javítgatta a gazdasági épületeket, boldogan oldotta meg a felmerülő problémákat, kisfia kezét fogva kószált az ismerős réteken, legelőkön, és mesélt neki a gyerekkori élményekről.

Egymás után suhantak el az évek, Gábor és felesége már nyugdíjba mentek, fiuk a városban tanult, majd dolgozott, csak hétvégén várhatták haza. Csendesen tettek-vettek a tanya körül, élvezték a természet adta örömöket, a tanyasi élet szabadságát. Gábor néha bebiciklizett a faluba kenyeret és háztartási dolgokat beszerezni, de hazafelé menet, mintha még a biciklit is könnyebb lett volna tekerni. Mindent kaptál? - szólt ki az asszony a konyhából. Kaptam hát, szedte le a csomagokat Gábor, aztán a saját maga által készített lócára ült a verandán és végignézett a kertjén. Elfáradtál, párom? - ült mellé a felesége egy pohár hideg teát nyomva a kezébe. Nem, csak szusszanok egyet, motyogta Gábor a teát felhajtva, fejét a falnak támasztotta, szeme lecsukódott. Félálomban nevelőanyja dudorászását, nevelőapja lépteit és fogadott testvérei nevetését hallotta, felesége mozdulatára, ahogy a kezéből kicsúszó bögréért kapott, felébredt. Na, lássunk neki, mondta felélénkülve, és a kapát a vállára csapva a virágba borult kert felé indult.