Évek

1972.

Tizennyolc éves volt. A pasijával Siófokon nyaralt. Motorral érkeztek, örömmel rendezkedtek be a szálláson, menőnek és boldognak érezték magukat. A fiú szerette őt, csak egy baj volt, az anyját még nála is jobban. A rabszolgája volt. Száz programjukat tette tönkre az asszony, mert a fiú minden csettintésre ugrott... Lemondott színházi előadások, kihagyott bulik, elhalasztott randevúk, magányos napok keserítették meg a kibontakozó kapcsolatot. Ez a nyaralás az egymás iránti elköteleződésüket jelentette volna, a fiú megígérte, hogy egész idő alatt nem telefonál haza, ez az egy hét csak kettőjükről fog szólni. Az első nap felhőtlenül telt, egész nap strandoltak, lángost ettek és sört ittak, este szórakozni mentek, táncoltak, bolondoztak, éjjel végre zavartalanul szerelmeskedhettek, nem kellett albérlőtársakat kerülgetni, úgy érezte, a fiú mégis csak szereti őt.

Reggel egyedül ébredt. Még el sem gondolkozott, hol lehet a fiú, amikor beesett az ajtón, arcán bűntudat tükröződött. Azonnal tudta. Elöntötte a keserűség. Felhívtad. Nem kérdés volt, állítás. Fel. - mondta a fiú. Nincs jól, tegnap az orvos is volt nála, a szíve...

Igen? - kérdezte. Mi van a szívével?

Hát, azt nem tudom, egy részletes kivizsgálás lesz.

Nem lesz, mondta ő. A düh már dolgozott benne. Megint ki fog seggelni az egészből, nehogy kiderüljön, semmi baja sincs, lehet, hogy nem is volt rosszul, csak azt akarja, hogy hazamenj. És Te haza is fogsz menni, igaz? Már a sírás környékezte.

De hát az anyám! - védekezett a fiú. Muszáj mennünk...

Menj, mondta ő, mert egyszerre elege lett. Én maradok. Nem kell ő igazán ennek a fiúnak. Sose fog kelleni. Mindig csak hátul fog kullogni, mert az első az anyuka lesz. Én nem megyek.

De hát nem maradhatsz itt, ijedt meg a fiú.

Nem is! - mondta ő. Összekapkodta a holmiját és bevágta maga után az ajtót. Egyedül úgyse tudná fizetni a szállást. Belevetette magát a tömegbe, még hallotta a fiú hangját, amint a nevét kiáltozta, de ő futott, nem akart már tőle semmit. Gyalog indult a vasútállomás felé. Megszámolta a pénzét. Annyi sincs, amennyiből hazautazhatna. Megyek és megkeresem a tesómat, határozta el, és nyelte a könnyeit.

Zamárdiba kell eljutnia, a bátyja a barátaival ott kempingezik. Ha megtalálja őket, minden rendben lesz. Nem vett jegyet. A vonaton nagy tömeg volt, ami jól jött, a kalauz nem tudott mozogni, az utolsó pillanatban lépett fel a vagonba, a lépcsőn kapaszkodva utazott. A kalauzt kerülgetve ért célba.

Zamárdiban mindenhol óriási tömeg hömpölygött. Itt aztán nem fog megtalálni senkit... A kápolnáig ballagott, ott felült az út menti korlátra, a tömeget fürkészte és várt, maga se tudta mire. Már éppen kezdett volna megijedni, amikor meglátta. Először a fiút, aki magas volt, erős testalkatú, kissé talán kövér is, aztán mellette a bátyját.

Megkönnyebbülten hallgatta a letolást, aztán ballagott velük. Biztonságban volt. Vidám öt nap következett. Bátyja és barátai laza srácok voltak, de vigyáztak rá, a nagydarab fiúval sokat beszélgettek, nevettek, homokvárat építettek a strandon, egy üvegből itták a tejet, tördelték a kenyeret. Mintha testvérek lettek volna, de még sem. Esténként, amikor táncolni mentek, nagyon is érezte a fiú nagy, meleg testét, de a szeme se rebbent, nem mutatta a vonzódást. Restellte, hogy érzelmei ilyen hamar elfordultak attól a másik fiútól. Már hazafelé tartottak, amikor a vonaton tudatosult benne, hogy még egy óra, és a fiú kilép az életéből. Összeszorult a szíve. A nyugatiban az ő vonatjuk indult hamarabb, a fiú az ablak alatt ácsorgott, ők meg az ablakból néztek lefelé. "Gyorsvonat indul Szegedre a harmadik vágányról" hallották, és egyszerre kezdtek futni a vagon ajtaja felé. Ő leugrott, a fiú a karjába kapta, viharosan ölelték egymást, aztán a fiú szájon csókolta, és a mozgó vonat lépcsőjére tette őt, és a szerelvény egyre gyorsult...

Ez meg mi volt? - vonta kérdőre a bátyja. Semmi, mondta ő és a sírás fojtogatta. Csak elbúcsúztunk. Szeptemberben a bátyja visszament a főiskolára, ő meg várta, hogy a fiú egyszer csak megjelenik. De nem jött.

1973.

Izgatottan rendezkedett a főiskola aulájában, álljatok közelebb egymáshoz, adta ki az utasítást, szülei meghatottan mosolyogtak, kattogtatta a fényképezőgépét, csak jól sikerüljenek a képek, fohászkodott. A srácok egymás vállát karolva álltak be egy csoportképre, amikor meglátta köztük a fiút. Aztaaa...!!! - kiáltotta. De jól nézel ki, és már szaladt is a karjába, nevetve ölelgették egymást, el ne menj, míg nem beszéltünk, mondta a fiú, aztán elsodródtak egymásról. Az ünnepség után a nyakát nyújtogatva kereste, nevetve ballagtak a város utcáin, egy kis presszóban üldögéltek, kávét ittak és sajtrolót ettek, mi van Veled, kérdezték egymást, meséltek szerelmekről és szakításokról, munkáról és tervekről, apró örömökről és nagy bánatokról. Búcsúzáskor hosszan ölelték egymást, vigyázz magadra, mondták, a villamosról integetett és csókot dobott, a fiú mosolygott, kezét az üvegre nyomva.

Késve érkezett a bankettre, Te meg hol jártál, nézett rá a bátyja kissé megbántva, már mindenütt kerestelek.

1975.

Váratlanul utazott testvéréhez az idegen városba. Munkából jött, egy téesz riporthoz készített képeket búzatáblákról, tehéncsordáról és libalegelőről, koszos volt, büdös és izzadt. Nincsenek itthon, mondta a házinéni, akinél a melléképületben lévő kis pecót bérelték, valami esküvőre mentek a Vigadóba. Üldögélt egy darabig a kis melléképület előtt, aztán feltápászkodott. Nem ülhet itt reggelig, a bátyja, ha belemerül, úgyse kerül haza hajnal előtt, ismerte jól. Merre van az a Vigadó, kopogott be az idős asszonyhoz.

Az elegáns vendéglőhöz érve kicsit kényelmetlenül érezte magát a sok ünneplőbe öltözött ember között. Tekintete a testvérét kereste, megkönnyebbülve futott hozzá és rángatta ki az utcára. Add ide a kulcsot, kérte, alig állok a lábamon és reggel óta nem ettem. Menj, keress egy ruhát, öltözz át, nyomta a kezébe a kulcsot a sógornője, aztán gyere vissza, ezek jópofa emberek, nem fogják bánni, hogy itt vagy. Hozd a gépet is, nincs itt igazi fotós, ezzel majd kompenzálhatsz.

Eszébe se volt visszamenni. Kényelmesen tusolt az apró fülkében, ledőlt a kanapéra. Egyre éhesebb lett. Próbált elaludni. Gyomra hangosan korgott. A szekrényhez slattyogott, kivette sógornője egyik lenge ruháját, majdnem az ő mérete volt, vállára akasztotta gépet és taxit hívott. A Vigadónál több vendég is állt az épület előtt, dohányoztak, beszélgettek, bent már szólt a zene, testvéréhez sietett. Nem köszönsz nekik? - kérdezte a bátyja az ifjú pár felé intve. Szájtátva nézte a magas, elegáns férfit, és a törékeny nőt, nahát... mondhattad volna, hogy... De már lépett is oda vidáman, nevetve, gratulálok, ölelte meg őket, a férfi óvatosan megcsókolta az arcát, a menyasszony a levegőbe cuppantott, féltette a sminkjét. Egész este fotózott. Ellőtt két tekercs filmet, közben táncolt idegen emberekkel, a testvérével, és egyszer a vőlegénnyel is. Boldog vagy? - nézett fel rá, a férfi bólintott. Szeret engem, mondta, jókat főz és támogat. Igazi társ. Ennyi? Szaladt ki a száján. Ennyi! - keményedett meg a férfi hangja, látszik, hogy testvérek vagytok. Ő is ugyanezt kérdezte, intett fejével a bátyja felé. Jól van, simogatta meg a karját, dehogy akarom én elrontani a hangulatodat a hülye kérdéseimmel éppen ma. Naaa, nevess már... Mókás arcokat vágott és férfi végül nevetve megforgatta, oké, te majom, mondta és puszit nyomott az orrára.

1977.

Régi képeket nézegetett. A régi, balatoni nyár képei akadtak a kezébe. Ülnek a parton, körülöttük úszógumik, gumimatracok. Sorban állnak a büfénél. Milyen vékony voltam, nézegette magát... Az utolsó kép könnyeket csalt a szemébe. Elég elmosódott felvétel volt, rajta az egész csapat, mindenki pózol, ő meg a fiú mögé bújik, aki nevetve próbálja előcibálni, szemük csillog. Milyen gondtalanok voltunk, sóhajtott. Nézte újszülött babáját, vajon neki milyen élete lesz?

1983.

Bátyja hívta egy éjjel. Neked nullás vércsoportod van, ugye? Az... mondta félálomban. Ülj kocsiba, és azonnal gyere ide. Vér kell. Sok. Kinek? - ijedt meg. A barátomnak. Reggel műtik, ha lesz elég vér. Gyere, ne kérdezősködj feleslegesen, majd itt mindent elmondok.

Mi történhetett? - töprengett, miközben a kikanyarodott a főútra. Hajnalodott. Az órára nézett, negyed négy, nyolcra épp ott lehet.

Szívműtét, mondta bátyja. Most készítik elő. De már nagyon gyenge. Álltak a véradó állomás előtt, kicsit szédelegve, igyunk egy nagy bögre teát valahol, javasolta, el ne ájulj itt nekem.

Este a klinika folyosóján várakoztak. Hol van a felesége, kérdezte súgva a bátyját. Nem tudom, elváltak tavaly, mondta. Nahát... Gyerekük van? - kérdezte, miközben saját kislányára gondolt, akit most férje vitt az óvodába. Nincs, de hagyjál már ezekkel... azt se tudjuk él-e egyáltalán. A férfi anyja lépett hozzájuk, kisírt szemekkel gyűrögette a zsebkendőjét. Köszönöm nektek, mondta, megmentettétek az életét, ők meg esetlenül ölelték át, veregették a hátát. Vártak, kávét és szendvicset hoztak az idős asszonynak, akinek folyamatosan folytak a könnyei.

Kigombolt köpenyben, nagy léptekkel fiatal orvos érkezett, az asszonyt előre engedve a szobájába vonult.

Fél óra múlva a nő kisimult arccal, mosolyogva közeledett. Magánál van, azt mondja az orvos, minden rendben lesz. Akartok bemenni hozzá?

A férfi látványa megdöbbentette. Sápadt volt és sovány, bőre szinte áttetsző. Szia, fogta meg a kezét, a férfi szeme mosolygott. Még nem tudott beszélni. Odahajolt, megpuszilta az arcát, aztán a homlokát, majd arcát az arcához szorította. Meg szerette volna ölelni, hogy a saját erejét öntse belé. Maga sem tudta, honnan jött ez a hirtelen gyengédség és féltés. Aztán már mentek is.

Az ajtóból még intett, de a férfi szeme már csukva volt.

1986.

A városban vagyok, mondta, miközben az órájára nézett. Fél óra múlva ott leszek. Kilépett a telefonfülkéből. Vállán a táskájával ballagott a széles sugárúton a szemerkélő esőben. Már esteledett, az autók lámpái fényes tükröt vetítettek az úttestre. Előkapta a gépet, az úttest közepére futott, letérdelt, és egyik képet lőtte a másik után. Autók dudáltak rá, a villamos csörömpölt, ő meg felemelt kézzel kért elnézést és futott vissza a járdára. Te tisztára őrült vagy! A férfi ott állt. Meghökkenve nézett rá. Haja csapzottan lógott a szemébe, teste sovány és háta hajlott. Mi a fene van veled, akarta kérdezni, de aztán visszafogta magát. Leültek a kis kávézóban. Jól vagy? - kérdezte óvatosan. Tudja a fene, mondta a férfi, inkább Te mesélj. Nem akart mesélni. Úgy tünt, van a férfinak elég baja az ő problémái nélkül is. Semmitmondó, rövid beszélgetés után az órájára nézett. Mennem kell, mondta, még benézek a tesómhoz, aztán indulok haza. Éjjel? Éjjel. A kocsihoz tartottak. Bepakolt a csomagtartóba, tétován toporogtak. Nem tudta megállni, a férfihez lépett, átölelte a derekát, a mellkasára simult, a férfi azonnal viszonozta az ölelést, fejét lebillentve homlokát a homlokához érintette. De jó, hogy láttalak, mondta reszelős hangon, ő meg úgy érezte menten elsírja magát. Ha lenne még ideje, most elmondaná, amit még senkinek se mondott el. Hogy magányos és megbántott, boldogtalan és tanácstalan.

Nagyot sóhajtott. Megpuszilta a férfi arcát. Szia, vigyázz magadra, mondta. A férfi arca sírásba torzult, intett, és nagy léptekkel elsietett.

Teljesen tönkre teszi magát! A bátyja a tűzhelynél állva magyarázott. Sógornője szomorúan csóválta a fejét. Nem lehet rajta segíteni. Nem hagyja. Mintha nem akarna élni. Hozzánk se jött már egy éve. Szegény anyja teljesen oda van. De azért megpróbálsz rá vigyázni, ugye? - kérdezte ő. Hát persze...

1992.

Épp túl a válás okozta sokkon, lányával a festői szépségű városka utcáin sétáltak. Ő nem igazán akarta ezt az utazást, de a lánya ragaszkodott hozzá. Épp eleget ültél már itthon, ideje, hogy megint élj, győzködte.

Lassan bandukoltak a folyó partján, és a zegzugos utcákon, ő lelkesen fotózott. Szomjas vagyok, nyűglődött a lány, igyunk valahol valamit. Jó, hagyta rá. A következő utcasarkon kis kocsmát találtak. Nyitott, zsalugáteres ablakok, a régi, fából készült ajtóra vödrökben muskátli akasztva, bentről gépzene és férfihangok hallatszottak. Ide én nem megyek be, mondta ő, de a lány már lökte is be az ajtót, húzta befelé, jaj, anya, ne légy már ilyen finnyás. Iszunk egy hideg szódát és megyünk is. Azzal lendületes léptekkel a pult felé tartott, mit parancsol, hallotta a hangot, és csak állt ott dermedten, aztán arcán szétterült a mosoly, ahogy a csaposra nézett. A férfi rápillantott, átugrott a söntéspult felett, hozzá szaladt, felkapta, mint egy gyereket és nevetve szorította. Hogy kerülsz Te éppen ide, éppen most? Már ő is nevetett, átölelte a férfi nyakát, a vendégek kíváncsian nézték őket, lánya bambán állt. Egy asztalhoz telepedtek, iszogatták a fröccsöt, a kérdések csak úgy kavarogtak a fejében. Aztán áradni kezdett a szó, mint mindig, ha találkoztak. Ki ez a szép fiatal hölgy, akarta tudni a férfi. Hogy kerültél Te ide, akarta tudni ő. Lassan kerültek helyükre a dolgok. Elmesélte, hogy a férje elhagyta, és a jobb munka reményében költöztek a közeli nagyvárosba, a lánya majd az itteni egyetemen szeretne tanulni, persze csak miután elvégzi a gimnáziumot, odébb van az még.

A férfi a szívműtétje után teljesen megváltoztatta az életét. Érezte már előtte is, hogy valami gond van, de nem akarta belátni. A felesége mégsem volt az az igazi társ, akinek gondolta. Erőszakos volt és szűk látókörű, amikor látta, hogy őt semmilyen hisztivel nem tudja megváltoztatni, elhagyta és egy másik férfi oldalán kereste a boldogságot. Ő ráfogta a válás okozta érzelmi sokkra a tüneteket. Amikor kiderült, hogy életmentő műtétre van szüksége, fel sem fogta. Utólag ijedt meg, hogy egy hajszálon függött az élete. A műtét után hullámokban tört rá a pánik és a halálfélelem, feladta a munkáját, anyja tartotta el, több mint egy év kellett, hogy megnyugodjon. Aztán lassan talpra állt, újra dolgozni kezdett, de csak gyűrte egyik napot a másik után. Aztán egy éve véletlenül vetődött ide, úgy érezte, hazaérkezett. Megvette ezt a bárt... Épp most hétfőn nyitottak. Ha egy héttel hamarabb jönnek, még senkit sem találtak volna itt.

A lány már ment volna tovább, de ők még nem tudták abbahagyni a beszélgetést. Most nem hagyhatom itt az üzletet, mondta a férfi. Hol szálltatok meg? Este értetek megyek.

A panziónál találkoztak. Vacsora után a lány vigyorogva kettesben hagyta őket. Szinte észre sem vették. Ültek a kis parkban, és hajnalig beszélgettek, csapongva a témák között, egymás szavába vágva.

Ő elmesélte, hogy fotózással keresi a kenyerét, egész jól meg tud élni belőle, jól választott hivatást, folyamatosan van munkája, már kiállítása is volt. A válás megviselte, de inkább kudarcot érzett az elvesztegetett évek miatt, mint fájdalmat. A lánya jó gyerek, orvosnak készül, a válás alatt is végig mellette állt. Igazából teljesen jól van.

A férfi élete nem alakult ilyen jól. A betegség megviselte, elhagyta a pályát, amire készült, végül a várost is, ahol született és ahol élt. Anyja támogatta, hogy ebben a csodás kis városban telepedjen le, megvette ezt a kis kocsmát, felújította és most egy alkalmazottal üzemeltetik. Nem hoz sokat, de éhen se hal, az üzlet mögött van egy kis lakása, elégedett az életével. Csak néha magányos.

Tudom, milyen ez, mondta ő. Bár én most jól érzem magam egyedül, senkit nem akarok látni magam körül, egyszerűen nincs szerencsém a pasikkal. Emlékszel? Az első találkozásunkkor éppen cserbenhagyott az egyik, aztán egy másikkal már az esküvőt terveztük, amikor kiderült, hogy gyereke van egy előző házasságból, amiről nekem elfelejtett szólni, és egyéb hazugságok is kiderültek, aztán jött a férjem, akivel minden jónak tünt, amíg ki nem derült, hogy évek óta csalt, és a végén el is hagyott. Ha megszólítana egy férfi, visítva rohannék el. Nevettek.

De tőlem nem futottál el, ölelte át a vállát a férfi. Nem hát, mondta ő. Te vagy a kivétel, aki erősíti a szabályt. Kuncogtak. Később egymást átkarolva, hogy ne fázzanak, sétáltak még egy kicsit. Most már bemegyek, mondta ő, mindjárt reggel van. Jó, persze, mondta a férfi, de csak elindultak újra, még egy kis séta, aztán kis ácsorgás, már felkelt a nap, muszáj bemennem, mondta, mindjárt bepisilek.

Vacogva bújt az ágyba, lába hideg volt, mint a jég, mégis valami kellemes bágyadtság öntötte el. Alig aludt három órát, reggel mégis kipihentnek és lazának érezte magát, amikor a lányával reggelizni indultak.

A férfi csatlakozott hozzájuk, egész nap együtt lógtak, este együtt vacsoráztak egy hangulatos kerthelyiségben, másnap még beugrottak férfi bárjába, hogy elköszönjenek. Hét végén meglátogatlak, igérte a férfi, behajolt a kocsiba és puszit nyomott a szájára. Véletlen mozdulat volt, ő mégis úgy érezte, egész teste belezsibbadt. Több, mint húsz éve ismeri ezt a férfit, de ezt még sose érezte. Vagyis..., de..., csak... A lánya vigyorogva nézett rá az anyósülésről. Mit nézel? - förmedt rá színlelt szigorral.

Egész héten nem tudta kiverni a fejéből azt a véletlen csókot. Már péntek délután készülődni kezdett. Takarított, kicserélte a díszpárnák huzatát, virágot tett a vázába. Este már röhögött saját buzgóságán. Mégis, mit csinálok, kérdezte magától... Majd pont a virágokat fogja nézni, vagy a párnákat. Reggel direkt sokáig aludt, azért se kel fel hamar, minek az a nagy készülődés? A csengőre ébredt. Az ajtóhoz szaladt, és ott állt a férfi frissen borotválva, üdén, mosolyogva. Kicsit bealudtam, mentegetőzött, miközben félreállt. Szeme a tükörre tévedt és meglátta magát kinyúlt pólóban, punkosra feküdt hajjal, alvástól gyűrötten... Azt hitte a föld alá süllyed. Kezét az arcára csapta, jaj, hogy nézek ki... meredt rémülten a tükörbe.

Jóóóól... nyújtotta a szót a férfi és huncut tekintettel végig mustrálta. Mint az első reggelen, amikor egy sátorban ébredtünk. Kétkedve nézett rá. Ez most mit jelent? Hogy szép vagy, csinos és nem utolsó sorban kívánatos...

A pólót a fenekére húzva iszkolt a fürdőszobába, még zavarba hozza ez a régi haver... vagy mi...

A férfi a karjánál fogva rántotta vissza, testük egymásnak csapódott. Egy pillanatig ijedten nézett a szemébe, aztán a férfi lehajolt és szilajul szájon csókolta. Ő meg átölelte a derekát és a mellkasára ejtette a fejét. Édes... súgta a férfi, ő meg boldogan mosolygott.

1993.

Fehéret??? - kételkedve rázta a fejét. Jaj, Anya... Ma már a fehér ruha nem a szüzességet, hanem az érzelmek tisztaságát jelképezi. Mégis, inkább valami mást szeretnék, pislogott segélykérően a menyasszonyi ruha szalon alkalmazottjára. Lánya nagyot fújt, oké, mondta, de MENYASSZONYI legyen, ne valami olyan izé..., olyan anyás. Értem, mire gondolnak, mosolygott a nő, mutatok valamit. Kissé rendhagyó, de a hölgy egyéniségéhez illene... Két ruhát akasztott a falra. Egy szűk, rozsdaszín csipkeruhát világosabb alátéttel, és egy halványkék organzát, amelynek alján élénk búzavirágok és hajnalkák kapaszkodtak felfelé. Ez jó! - kiáltották szinte egyszerre. A ruha tökéletesen állt rajta, a kiegészítőket pillanatok alatt összekapkodták, és már mentek is.

Ez gyorsan ment, álltak meg a szalon előtt és nevettek. De vajon mit szól majd a férfi? - mélázott. Nem beszélték meg, hogy a szűk körű esküvőre ilyen alkalmi ruhát venne fel...

A bátyja elismerően füttyentett, amikor meglátta menyasszonyi díszben. Micsoda dög vagy, vigyorgott, a barátom ki fog nyúlni, ha meglát.

A férfi izgatottan toporgott, haladjunk már... Felcsendült a zene és ő elindult a tesója karján. Kék ruhája lebegett, gyönyörűnek érezte magát, de a férfi talán nem is látta mi van rajta, csak őt nézte. A szertartás alatt egymás kezét fogták, a csók gyengéd volt és rövid. Ne merüljünk bele, gondolta, fene tudja, mi lesz belőle...

Elvégre csak egy meghitt ebéd lesz, halk zenével, aztán már mehetnek is. Hogy végre igazán kettesben lehessenek.

Nászút helyett költöztek. A férfi kis házába, a bár mögé. Este a férfi szinte áhitattal csókolta. Már azt hittem, sose teljesül az a régi álom...

Ez lehet a tökéletes boldogság? - gondolkodott reggel a kis teraszon ülve, körülvéve a kert virágaival. Egy hétig ki mozdulnak ebből a kis oázisból, amit a férfi teremtett. Szerelmes volt, és tudta, hogy viszontszeretik. De vajon hogy nem ismerték fel mindjárt? Akkor, 1972-ben, abban a kis két személyes sátorban, ahol négyen aludtak. A fiú azt hitte, hogy ő másba szerelmes, ő meg nem akarta kimutatni a hirtelen feltámadt érzéseket. De a vonzás és vonzódás megmaradt, és csak az alkalomra várt, hogy kitörhessen. És ki is tört, még tinédzser korában sem érzett soha ilyen forró szenvedélyt senki iránt.

1994.

Rakj a fejedre valamit, dünnyögte a férfi a háta mögött, és kezét összekulcsolva a melle alatt, magához húzta, hogy a hátát melengesse. Megfázik a füled ebben a szélben. A hajó az Adrián haladt a kora őszi napsütésben. Nincs nálam semmi, szólt a férfihoz bújva, és kedvem sincs mozdulni. A férfi ráigazította a dzsekijét, összesimulva nézték a vizet. A hajó utasai biztosan megmosolyogják őket, gondolta, de mit csináljon, ha olyan boldog. Senki sem tudja még, csak ők ketten, hogy a testében egy kisfiú növekszik. Lányának már jelezte, hogy nem sokára változásokra kell számítani az életében, de a konkrét tényt elmondani személyesen szerette volna. A férfi keze a hasára csúszott. Hosszú idő telt el azóta, hogy megismerték egymást, és néhány év azóta is, hogy rádöbbentek a valódi érzelmeikre. És most gyerekük születik. Ő 40 éves, a férfi 42... Váratlanul jött ez a baba, nem készültek rá, hogy szülőkké váljanak. A férfinak soha nem volt gyereke, még a környezetében se nagyon... Fogalma sem volt, milyen apa lesz, és ez aggasztotta is, de ezt a kis csemetét mégis olyan boldogan várja.

1995.

A fájások erősödtek. Óvatosan kelt fel, a konyhába ment. Az órára nézett, fél négy volt. Miért mindig hajnalban indulnak a világra a gyerekek? Várt. Az ablak előtt hajladoztak a nárciszok és a tulipánok a tavaszi szélben, ma akart szedni pár szálat, hogy vázába rakja. Újabb fájás jött, ez már belecsavart a méhébe, próbált egyenletesen lélegezni, még megvár egyet, aztán felébreszti a férfit. A fürdőszobába ment, letusolt, felöltözött. Az ágy szélére ült, megcsókolta a férfi vállát. Ébresztő, súgta, indulni kell, ma apa leszel. A férfi úgy ugrott fel, hogy muszáj volt nevetnie, pedig egy újabb fájás már az arcát is eltorzította. A férfi kapkodva öltözött. Borotválkozz meg, utasította. Így nem várhatod a fiadat. De hát a szülés... ijedezett a férfi. Ezek még csak 10 perces fájások, van időnk, az ajtónak támaszkodva nézte a tisztálkodó férfit. Megsimította frissen borotvált arcát, beletúrt kócos, ősz hajába és annyira szerette ebben a pillanatban, hogy szavai sem voltak rá.

A kórházban már várta őket a szülésznő, az orvos is jön hamarosan, tájékoztatta őket.

Fel-alá járkált, már szinte szünet nélkül jöttek a fájások, nem sok kell már, csak a férfi érne már vissza, most telefonál a családnak.

Szülei féltik, nem veszélytelen ilyen korban a gyerekszülés, riadozik édesanyja, ő húsz évesen szült. A lányát ő is a huszas éveiben szülte, már felnőtt nő, orvosnak készül, ő biztosan nyugodtabban fogadja a hírt. Csak legyen már meg ez a gyerek.

Készülhetünk, szólalt meg a háta mögött a szülésznő, helyezkedjen el a szülőszékben. Ahogy leült, lábait a megfelelő helyre igazítva, azonnal elindult az első tolófájás, és ekkor szakadt ki belőle az első kiáltás. Férje sápadtan rohant be, nem akarta megijeszteni, de már nem tudta visszatartani, egymás után jöttek a jajok... Még egy kis türelem, nyomjon... jöttek az utasítások, de ő alig hallotta, befelé figyelt és érezte, ahogy a gyerek utat tör magának, muszáj volt segíteni neki, aztán a baba kicsusszant és a fájdalom egy pillanat alatt megszünt, elméje kitisztult. A szülésznő a karjába igazította a síró kisfiút, aki anyja felé fordítva arcocskáját, lassan megnyugodott. A férje olyan döbbenten állt, hogy kénytelen volt nevetni. Aztán a férfi nyakában lógó fényképezőgépre nézett. Nem is fotóztál, mondta szemrehányóan...

1998.

Hát persze, hogy jövök érted! Kicsit játszol, anya bevásárol és már jön is. Tudod, már nagyfiú vagy! A gyerek dacosan állt az óvoda előterében, és a táskája fülébe kapaszkodott. Nem maradok itt, közölte, és arcocskája olyan eltökélt volt, hogy nem tudott ellenállni. Jó, mondta, akkor menjünk, majd holnap itt maradsz játszani, ahogy megbeszéltük, jó? Jó! - engedett fel a gyerekben a feszültség.

Este a férfi a fejét csóválta. Nem lesz ez így jó, mondta. Nem vagy következetes. A gyerekhez fordult. Tudod, megbeszéltük. Te nagyfiú vagy már! Holnap elmegyünk az oviba, mi ketten, férfiak. Te szépen játszol ott a többi gyerekkel, éppen úgy, mint a játszótéren, és majd megyünk érted délután, jó? Jó! - bólogatott a gyerek okosan.

Másnap, amikor hazaért, a gyerek a kocsmában egy asztalnál rajzolgatott. Hát ezt meg hogy gondoltad, támadt a férjére? Ööö... hát... nem akart ottmaradni, aztán...

Aha! Fő a következetesség, mondta ő kárörvendően, de képtelen volt haragudni. Annyira szerette őket.

Este a vacsoránál megint ő próbált beszélni a gyerekkel. Tudod, kincsem, anyának most már dolgozni kell, nem tud itthon maradni, Apa is dolgozik a bárban, Neked meg az a dolgod, hogy óvodába járjál, és sokat játsszál meg tanuljál. Ma még Apa tudott rád vigyázni, de holnaptól nincs mese, az óvodában kell maradni. Okos nagyfiú vagy, láttad, a többi gyerek is ott van, jó lesz ott játszani velük.

Reggel a gyerek a kezét szorítva lépett be az óvodába. Ugye én nagyfiú vagyok? - kérdezte szorongva. Igen, édesem, válaszolta, és a szíve majd' megszakadt. Menj, játssz a többiekkel, délután jövök érted. A gyerek az óvónő kezét fogva lépett be a terembe, ő meg a könnyeit nyelve fordult ki az ajtón.

2001.

Ezt szeretném, emelt fel egy táskát a gyerek. Van hozzá tolltartó is. A szeme csillogott. Nem túl nehéz ez? - méricskélte a férfi. Nem nehéz, állította a gyerek, ezt kérem. Hát legyen ez... Mi kell még? - böngészték a listát. Lassan minden meg van, ami kell. A gyerek a hátára igazította a táskát, úgy ment ki a bolt ajtaján büszkén. Kész férfi, mondta, tisztára az apja...

2004.

Meddig tart ez még? - mérgelődött, és próbálta letakarítani a konyhapultról a téglaport. Egy hét, és el is felejtjük, mondta a férfi és magához ölelte. Holnap befejezik. Gondolj arra, hogy milyen jó lesz, felszabadul a kisszoba, végre lesz egy hely, ahol magunkra csukhatjuk az ajtót... Megcsókolták egymást és vigyorogtak. A tetőtérből fúrógép zaja hallatszott... Már az utolsó simításokat végzik a munkások, holnap lehet takarítani, aztán bepakolunk és kész! Nézzük meg, húzta magával. Felmentek az új kis "lakosztályba. Egy kis hálószoba, egy játszószoba, szép kis fürdőszoba és egy nagy tárolószoba, ahol a háztartás minden kelléke helyet kaphat. A burkoló éppen fugázott, egy óra múlva kész vagyok, csókolom, jelentette, holnap lehet pakolni... Végre!

2008.

Rémületen ült a kórház folyosóján. Nem történhet meg! Ez nem lehet. Nem veszítheti el! Maga előtt látta férje hamuszürke arcát, amint összegörnyedve kap levegő után, homlokán verejték ütközött ki. A lánya futott felé a folyosón lófarokba kötött haja himbálózott. A szíve? - ugrott fel. Nem, anya, nyugodj meg. Csak rekeszizom sérv. Már viszik a műtőbe, jobb, ha most elvégzik, aztán nem lesz vele gond. Várj itt, kb. két óra múlva már többet tudok. Igyál egy kávét, vagy vegyél egy újságot. A megkönnyebbüléstől kitört belőle a sírás. A lánya átölelte, nyugodj már meg végre, veregette a hátát.

A férfi ébredezett és a nevét motyogta. Megfogta a kezét és az arcához simította, itt vagyok. Mikor mehetek haza? - a férfi nyelve még nehezen forgott. A feszültség nevetésben oldódott. Még egy kicsit maradnod kell. Maradj itt. Maradok.

A kertben üldögéltek, a férfi még óvatosan mozgott. A gyerek? Iskolában. Nemsokára jön. Csinálok ebédet. Nem kell, csak maradj itt, húzta magához a férfi. Szorosan ölelte. A rémület, hogy elveszítheti, még mindig nem hagyta el. Azt hittem meghalok, mondta a férfi. Csak annak örültem, hogy veled élhettem, és a családunknak. És sajnáltam, hogy itt kell hagynom benneteket. Jaj, ne mondd ezt, kérte, és szeme könnybe lábadt. Menjünk be, csókolta meg a férfi a homlokát. Azonnal ugrott, és a hálószobába támogatta. Mint egy gyereket, úgy vetkőztette és fektette ágyba. Mellé ült, fogta a kezét. A férfi szemében huncut szikra gyúlt. Nincs kedved leheveredni? - veregette meg az ágyat maga mellett. Lassan kapcsolt! Ó, te képmutató! - nevetett. Hát ezért csaltál ide? Ezért - is! Mellé feküdt, csókolóztak. A férfi egymás után vette le róla a ruhákat. Alig birtam már nélküled. Én is. Nagyon szeretlek. Nagyon, én is! Tomboltak az érzelmek. Összebújva simogatták egymást. Csapódott az ajtó. Hali! A gyerek hangja betöltötte a házat. Lebuktunk... Most mi legyen. A fiú koppantott az ajtón. Bemehetek? Gyere, kiabált ki az apja. A gyerek kicsit meghökkent a szétdobált ruhák láttán, aztán minden további nélkül az ágy végébe ült, lábát maga alá húzva. Az apjára vigyorgott, na, mesélj...

2012.

Indulhatnának már... semmit se hallok a közvetítésből, mérgelődött a férfi. A tetőtérből lehallatszott a kamaszok röhögése. Felerősödött a zene.

A férfi átfogta a derekát, a konyhába mentek, ő limonádét kevert, miközben a férfi pattogatott kukoricát készített, az kell meccs közben. Valaki ledübörgött a lépcsőn. Hali! - mondta az ismeretlen fiú. Azt mondták, itt kaphatnék egy vajas kenyeret. Hát persze. Ezt a gyereket még nem nagyon ismerte, nem rég kezdett idejárni. Előszedte a vajat, kenyeret, egy kis szalámit, zöldpaprikát, szeljed csak fel, nyomta a fiú kezébe a kést és a paprikát. Együtt készítették a szendvicseket, beszélgettek, egész értelmes gyerek, gondolta. A fia trappolt be, mit csináltok, kérdezte, aztán felordított a tetőtérbe, gyertek le, kaja van... Sóhajtva vette elő a másik kenyeret is, ha ezek egyszer neki fognak falni... Mentek valahova? - érdeklődött óvatosan. Nem, itt maradunk, semmi pénzünk nincs, tájékoztatta a gyerek tele szájjal. Baj? Dehogy baj, nyugtatta meg. Csak bulizzatok.

Leült a férfi mellé. Itthon maradnak, közölte. Rakd fel a fejhallgatót, ha hallani akarsz valamit. Összenevettek.

2013.

Egymás kezét szorongatva nyelték a könnyeiket. Áradt a zene. Az ő fiuk keringőzik. Milyen jóképű és magas. És milyen jól táncol a büdös kölke... A nagylány mellettük állt, nézd már az öcsit, mondta bámulva... még a végén emberi formája lesz... Hát igen, még egy-két hónap és itt az érettségi. Felzúgott a taps, a táncosok meghajoltak, a fiú közeledett lezseren. Hosszú haját felkötötte, fülében apró karika, férfias és egyben gyerekes. De ma mégis inkább férfi. Először őt kérte fel táncolni, büszke volt és boldog.

Aztán a galériáról nézték, ahogy a nővérével táncol. Férje átkarolta a vállát, szája a homlokára simult, hát ezt is megértük...

2017.

A szekrényt is viszed? Aha! - mondta a gyerek. Nem lesz pénzem másikra úgyse. Majd csak akkor, ha már lesz rendes munkám. Jól meggondoltad, kisfiam? - aggodalmaskodott. Jól. Ideje, hogy gondoskodjak magamról. Ha mégis lenne valami gond, nem kell szégyenlősködni, szólj bátran, mondta a férfi, tudod, együtt mindent megoldunk. Tudom, mondta a fiú, szólok, ha kell. De megleszek. Már az is nagy segítség, hogy erre az egy évre átvállaltátok a törlesztést. Ott a diákhitel, meg dolgozok is, amennyit tudok. Majd beosztom. A két szállító ledübörgött a lépcsőn a szekrénnyel, ők meg egy-egy dobozt cipelve araszoltak utánuk. Lassan követték a kis teherautót.

A kis garzon szobájában álltak. Minden a helyén van? - kérdezte. Nagyjából, nézett körül a gyerek. A többit majd elpakolászom, ha megtalálom a helyét. Mit vacsorázol? - kérdezte, és a gyerek vigyorogva nézett. Anya... hát telepakoltad a fagyasztót és a hűtőt, nem halok éhen. De lehet, hogy ma direkt pizzát rendelek... Cikized anyádat? - legyintette nyakon, aztán mégis magához ölelte. Hiányozni fogsz...

Akkor mi megyünk is, terelgette a férje az ajtó felé. Szia kisfiam, ölelte meg, és már indult is lefelé.

A férje utána ballagott. A kocsiban összenéztek. Ő szabályosan sírt, a férfi szemében is könnyek csillogtak. Olyan hamar felnőtt... Még csak most született...

Az úton már nevetgéltek, micsoda remek gyerekeink vannak, tárgyalták. Se pia, se drog, mindkettő okos, mint a nap. Milyen szerencsések vagyunk...

Hazaérve megálltak az előszobában. Hallod ezt? - fülelt a férje. Mit? Hát a csendet...

Végre egyedül! Összeölelkeztek, a hálószoba felé araszoltak. Ezt meg kell ünnepelni, hajolt fölé a férje, kitaláltam valamit, gyere.

Pezsgővel ültek a fürdőkádban, ez lesz ám az élet! Ezután egész nap csak magunkkal és egymással foglalkozunk. Hova utazunk először? Menjünk az Adriára, nem voltunk ott a nászutunk óta, utána valahova a hegyekbe. Mennyi pénzünk is van? - nevettek. Megcsappant a kassza a gyerek lakásvásárlása után. Nem baj, akkor majd jövőre. Idén majd itthon nyaralunk. A mi kertünk a legszebb úgyis. És legalább nem kell keresgélni a kávéfőzőt... Vihogtak. Csókolóztak. Bújjunk ágyba... A nedves törölközőket a földre dobták, egymást ölelve botladoztak az ágy felé.

Csengett a telefon. A lánya volt. Jaj, Anya, ne haragudj, telefonáltak az óvodából, a kicsi lázas, el tudnátok ugrani érte? Hát persze, mondta ő készségesen, próbálva a hangjának semleges tónust adni. Mindjárt indulunk. Férje a plafont nézve hevert az ágyon. Hova kell menni? - kérdezte.

Spiccesen, kuncogva öltözködtek. Hívj egy taxit, mondta a férfi az üres pezsgős üvegre nézve, így nem vezethetünk... Ennyit a semmittevésről... Egymásnak dőlve kacagtak. A taxiban a férfi megcsókolta az orra hegyét. De legalább esténként csak kettesben leszünk... El ne kiabáld! - tette a kezét a szájára rémülten.

Még a taxisofőr is röhögött...