Éva

Éva mindig is könyvmoly volt. Alig egyévesen már kerekre nyílt szemmel, tátott szájjal hallgatta a meséket, mondókákat, és amint megtanult olvasni, nem volt gond, hogy szülei mivel foglalják le, olvasott, amikor csak tudott. Ilyenkor se látott - se hallott.

Az óvodában az övé volt a leghosszabb vers, az iskolában szavaló versenyeken vett részt, a középiskolában az irodalmi színpad erőssége volt, a ballagáson ő írta meg és olvasta fel az évfolyam búcsúbeszédét. Nem volt kétséges, hogy az egyetem magyar szakára adja be a jelentkezését. Lelkesen vetette bele magát a tanulásba, és bár igazából nem arra számított, amit ott tanult, jó eredménnyel végezte el és szerezte meg a diplomáját.

Éva az anyjával kettesben élt, apja kilépett a házasságból, új családot alapított és fokozatosan megszünt a kapcsolata a lányával. Csak a tartásdíj érkezett hónapról-hónapra. Anyja büszke asszony volt, nem kért a férfitől semmit, az meg nem adott, csak amennyit muszáj volt, sőt egy idő után a bíróságon kérte a megállapított összeg mérséklését, arra hivatkozva, hogy két újabb gyereke született, akiknek eltartásáról gondoskodnia kell. Éva látta, hogy amíg apja és családja szép házban lakik, autóval járnak, és a tengerparton nyaralnak, addig anyja, aki ápolónő volt, három helyen dolgozik, hogy a kopott kis panellakást fenn tudják tartani és Éva tanulhasson. Nagyon szerették egymást, esténként a petúniától illatozó kis erkélyen üldögéltek műanyag székeken, limonádét vagy bodzaszörpöt ittak jégkockával és arról álmodtak, hogy olyan házban laknak, ahol kert van, madarak énekelnek, és ők lóháton járják a dimbes-dombos vidéket, gombát és vadvirágot szednek. Nevettek ezeken a gyerekes álmokon és egyre újabb ötletekkel tarkították, aztán bementek, és aludni próbáltak a hőséget okádó falak között.

A diploma megszerzése után Éva két évig helyettesítő tanárként dolgozott egy iskolában, majd egy kis könyvkiadónál helyezkedett el amolyan asszisztens - mindenes munkakörben. Egy véletlen segítette komolyabb beosztáshoz, egy munkatárs megbetegedése miatt rá bízták egy regény lektorálását. Éva lelkesen végezte a munkát, ötletei, javaslatai tetszést arattak, irodalmi készsége megmutatkozott a tulajdonosok előtt. Előléptették, kortárs magyar írók könyveit lektorálta és szerkesztette. Olvasta az önjelölt írók könyveit, javítgatta a stilisztikailag helytelen mondatokat, és türelmesen hallgatta a dilettánsok hisztijeit. Egy idő után már ölni tudott volna, nem értette, hogy lehet bugyuta könyvek írásából megélni.

Egyik nap egy elsőkönyves író lapos és szellemtelen regényét próbálta kissé megszerkeszteni, hogy legalább stilisztikailag rendben legyen. Főnökéhez fordult a problémájával, a könyv bűn rossz volt. Tényleg ki akarjátok ezt adni? - kérdezte, mire az igazgató csak bólogatott. Ebből sokat el tudunk adni, a munkanélküli háziasszonyok és a nyugdíjasok falják az ilyen tipusú könyveket, ebből lesz a fizetésed. Éva csüggedten ment vissza dolgozni. Ez nem irodalom, ez egy borzadály, gondolta, de mosolyogva fogadta az "írót", próbálta meggyőzni néhány változtatásról, hogy a könyv legalább elfogadható legyen, de a középkorú nő lekezelően, és bántóan beszélt vele. Általában nem szokta anyját beavatni a gondjaiba, de már annyira elege volt, hogy kiöntötte a lelkét. Anyja nevetett a beképzelt és tehetségtelen "íróval" folytatott meddő beszélgetésen, neked kellene könyvet írnod, mondta, és Éva is más színben látta már a történetet, ő is nevetett. Este az ágyában eszébe jutottak anyja szavai. Írjon könyvet? Hát annál, amit ma kellett átolvasni és javítani, biztosan jobbat tudna. A gondolat azonban nem hagyta nyugodni, néhány nap múlva nekilátott és belekezdett élete első regényébe. Képzelete a középkori Itáliába vitte, festők, papok és kurtizánok közé, Boccacció és Petrarca világába, ahol egy elveszett kisgyerek életét követte nyomon a mutatványosoktól az akasztófáig. A történet nem nélkülözte a morbid elemeket és a fekete humort, de a gerincét egy mindent elsöprő szerelem adta. A mű alig fél év alatt készült el, és mintha egy zsilipet nyitottak volna meg, Éva fejében már körvonalazódott a második történet, és egy harmadik is. Hetekig olvasgatta és javítgatta a kéziratot, végül álnéven elküldte a saját főnökének. A kiadó látott fantáziát a regényben, és Éva kénytelen volt bevallani, hogy ezt saját maga írta. Az egész szerkesztőségnek leesett az álla. Tuti siker, lelkesedtek, de abban megegyeztek, hogy Éva tartsa meg a kitalált írói nevet, mert az idegen hangzású név mindig nagyobb sikerrel kecsegtet. Kollégái mesteri borítót terveztek, napokig vitáztak a megfelelő betűméretről, és a fülszövegről, míg végre elkészült a könyv első példánya. A marketinges különösen jó munkát végzett, a könyvet bemutató plakáton Éva szerepelt, nagy fekete, félrecsapott kalap takarta az arcát, csak vörösre rúzsozott szája látszott. Na elég jó az inkognitó? - kérdezte, és Éva csak bólogatott lelkesen és izgatottan. A boltokba kiküldött első szállítmány két hét alatt fogyott el. A nyomda túlórában készítette a következő ezer, majd még ezer példányt. Hónap végére a könyv már hiánycikk lett, és a kiadó szerződést kötött Évával még két könyv kiadására.

Az első könyv bevételéhez alig mertek hozzányúlni, csak a kopott és foltos szőnyegpadlót cserélték parkettára, ki tudja mi lesz még, nyugtalankodtak, legyen tartalék, hátha ez csak olyan szalmalángként fellobbanó siker. Közben Éva már írta a második könyvét. Ez a regény az 1700-as években játszódott, az Amerikába kivándorló, nyomorból - nyomorba menekülő, majd onnan kiemelkedő férfi története ismét nagy siker lett, a könyvet vitték, mint a cukrot és Éva káprázó szemmel nézte a banki kivonatot, már elhitte, hogy amit csinál, az jó, és meg tudnak élni belőle. Számláján három év alatt már milliók halmozódtak fel, és Éva végre rászánta magát, hogy anyjával közös álmukat megvalósítsák. A rendszerváltás után, a téeszek megszűnésével nem volt nehéz vidéken házat és földet szerezni, Éva is talált egy régi iskolaépületet festői környezetben, amely ugyan felújításra szorult, de két hold föld és egy kis erdő is tartozott hozzá. Ideálisnak tünt számukra, egy község határában helyezkedett el, közel az autópályához, két óra alatt Pesten lehetett. Amikor anyja először meglátta új otthonukat, sírt, aztán nevetett. Éva örült, hogy boldognak látja, hiszen sokkal tartozott neki. Lelkesen láttak hozzá a felújításhoz. A falusi kőműves és ács jó munkát végzett, a városból hozatott szakemberek is kitettek magukért, a régi épület impozáns és kényelmes otthonná alakult. Éva és édesanyja boldogan költözött be. Járták az erdőt, a réteket, gombát szedtek és vadvirágot, éppen úgy, ahogy azt évekkel ezelőtt elképzelték. Csak a lovak hiányoztak.

A környékbeliek elejében nem nagyon közeledtek a furcsa városi nők felé, de Éva közvetlensége és édesanyja kedvessége megnyitotta a sziveket, meghívást kaptak falusi rendezvényekre, és ők örömmel tettek eleget a meghívásoknak. Éva édesanyja nem tudott tétlenül ülni, felajánlotta segítségét a községnek, a túlterhelt háziorvos boldogan fogadta, rábízva a krónikus betegek, kismamák és idős emberek látogatását. Az, hogy "ingyen" dolgozik, Éva pedig napokig ki sem mozdul a házból, aztán hetente három-négy alkalommal Pestre száguld, szóbeszédet indított, vajon miből élhetnek? Egyesek lottónyereményről suttogtak, mások mesés örökséget sejtettek, de aztán befogadták őket, és nem foglalkoztak tovább ezzel a kérdéssel. Éva édesanyja és az orvos között szoros barátság, majd szerelem szövődött, az asszony az orvosi lakásba költözött. Éva egyedül maradt, küszködött a háztartással, de láthatóan nem boldogult vele, ezért rászánta magát, hogy alkalmaz valakit erre a munkára. Az orvos javaslatára egy frissen nyugdíjazott asszonyt kértek fel a faluból, aki szivesen vállalta a háztartás vezetését. Első napokban furcsán nézett a számítógépre, látta, hogy Éva hosszú órákon át ül előtte, veri a billentyűket, és rövid idő után már mindenki tudta a faluban, hogy Éva "számítógépes" munkával keresi a kenyerét. Ezzel megszünt a gyanakvás is.

Éva termékeny írónak bizonyult, népszerűségét csak fokozta, hogy senki sem tudta ki is ő valójában. A médiában szabályos hajtóvadászat indult meg, hogy kiderítsék, ki ő, a marketinges egy ideig próbálta rávenni, hogy jelenjen meg könyvbemutatókon, adjon interjúkat, Éva azonban elzárkózott. Nem akarta, hogy felhajtás legyen körülötte. Nyugodtan akart vásárolni a boltokban, ülni a távolsági buszon a többi ember között, tankolni a benzinkútnál, és nyugodtan végignézni egy színházi előadást. Hamarosan a kiadó is rájött, hogy ez a titokzatosság jót tesz a könyvek forgalmának, ezért rendkívüli módon óvták Éva inkognitóját. Már az ötödik regénye kiadására készültek, amikor Éva beleegyezett, hogy az egyik reggeli rádióműsorban telefonos interjút ad. Napokig ment a beharangozó, a népszerű és jó humorú színész-műsorvezető jó kérdéseket tett fel, Éva hamar legyőzte zavarát, vette a lapot, a szerkesztő öt ujját felmutatva jelezte, hogy az eredetileg három percesre tervezett beszélgetést meghosszabbítják. Ez az interjú tovább fokozta az emberek kíváncsiságát, és a megjelenő könyv megint csak nagy sikert aratott.

Az évek múltak, Éva írt, a regények után megjelent novellás kötete szintén szépen fogyott a boltokban, de a kezdeti sikereket meg sem közelítette. Éva rájött, hogy szünetet kell tartania, kissé kiégett. Furcsa megoldást talált. A szomszédos községben megpályázott egy magyar tanári állást, amit meg is kapott, hiszen meg volt a képesítése, és senki sem ugrált a kis zsákfaluban lévő munkáért. Lelkesen készült a tanításra, óravázlatokat, jegyzeteket készített, az első tantestületi ülésen megismerte a zömében idős, vagy jó esetben középkorú kollégákat, akik kis gyanakvással fogadták, hiszen Éva az elért sikerek ellenére is, még csak harmincnégy éves volt.

Örömmel és nagy lelkesedéssel tanított, a gyerekek szerették, birták a humorát, a türelmét, azt a néhány nagyobb gyereket, akik nem megfelelő modorban beszéltek, vagy zavarták az órát, szarkasztikus megjegyzéseivel, amin az osztály féktelenül röhögött, sikerült megregulázni. Hamar belerázódott az iskola mindennapjaiba, részt vett a rendezvények előkészítésében, esténként írt, sétálgatott, igazából nem volt semmi baja, csak valahogy nyugtalan volt. Édesanyja úgy érezte, tudja az okát ennek, Évának társra lenne szüksége, hiszen az egyetemi évek óta nem volt kapcsolata férfival. Menj, mondta Évának, jön a nyár, kapcsolódj ki, utazz, ismerkedj és szerelmeskedj. Nevettek, de Éva tudta, anyja komolyan gondolja, ezért elgondolkodott és hát miért ne? - Nézegette az utazási irodák ajánlatait és Párizs mellett döntött. Igaz, a nyelvet nem igazán ismerte, de egy június végi napon felszállt az Air France gépére és a szerelem városába repült - egyedül. A kis szálloda egyszerű szobája tökéletesen megfelelő volt, ledobálta cuccait, tornacipőt húzott, és egy térképpel meg egy szótárral felszerelkezve a Szajna felé indult. A parton kilométereket sétálva érte el a belvárost, megcsodálta a város sokszínűségét, padokon üldögélt, megvacsorázott egy kávézóban, majd ugyancsak gyalog visszaindult a szállodába. Másnap az ágyban ülve megtervezte a napját, leszaladt reggelizni, vidáman nevetett az alkalmazottra, aki elismerő hangsúllyal mondott neki valamit, Éva nem értette, próbálta elmagyarázni, hogy ő magyar. Á, kiáltott fel a nő, "Attila"! Attila? - kérdezte Éva, Oui! - bólogatott, majd kiabálni kezdett: Attila, Attila! Fiatal fiú trappolt ki a konyhából, Évára nézett, vigyorgott. Magyar vagy? - kérdezte, és Éva jókedvűen válaszolt. Örültek egymásnak, és másnap, amikor a fiúnak szabadnapja volt, együtt lógtak a városban, este egy kocsmába mentek, ahol több magyarral is találkoztak, köztük egy informatikussal, aki már egy éve dolgozott itt. Másnap a férfi Versailles-ba kalauzolta, később megnézték a többi nevezetességet és Évának már utaznia is kellett haza. Telefonszámot cseréltek, puszit váltottak. A repülőn Éva elgondolkozva nézett ki az ablakon. Megint nem találkozott olyan férfival, aki érdeklődést mutatott volna felé, bár ő sem érzett semmi vonzódást. Ez kis csalódással töltötte el, de megjött a kedve az utazáshoz. Hazaérve máris újabb úticélt tűzött ki maga elé, néhány nap múlva kocsiba ült és útnak indult. Ezután autós utak, szervezett kirándulások, téli sítúrák váltakoztak. Az írás még mindig nem ment úgy, ahogy régen, már több, mint két év telt el, kiadója nyugtalankodni kezdett, elfelejtik az emberek, új írók és műfajok felé fordul a figyelmük, nem kellene késlekedni. Máris van itt egy új sztár, akinek a könyvei nagy sikert aratnak. Éva felfigyelt erre, elolvasta az egyik könyvet, és nagyon jónak találta. Néhány gratuláló szót írt egy papírra és a szerkesztőn keresztül elküldte írótársának, aki ezt néhány nap múlva e-mailben köszönte meg, érdeklődve, hogy Éva most min dolgozik. Mit írjak, töprengett Éva. "Éppen egy fantasy írásában kezdtem"... írta válaszként. A fantasy az jó, írta a másik, csak nem az Ön stílusa. Éva kicsit mérges lett. Csak várja ki a végét, válaszolta, és tompításként egy szmájlit biggyesztett a levél végére. Izgatottan várom, jött a válasz, szintén egy szmájli kiséretében. Éva nem válaszolt. Dühösen csörömpölt a kávéspoharával, majd megmutatja ő, hogy mit tud. A gép elé ült és a neten űrkutatásról és csillagászatról szóló anyagokat és ismeretterjesztő filmeket nézett, lenyűgözték az új kutatások, a kozmoszról feltöltött filmek és cikkek, le sem feküdt, azonnal írni kezdett. Csak hajnalban esett be az ágyba, nyugtalan álmában földön kívüli lények, robotok és emberek kergették egymást. A nyár már a vége felé járt, alig két hét volt már hátra a szünetből, lassan fel kellett vennie a munkát az iskolában, azt gondolta nem lesz kész ezzel a könyvvel soha, de az írás jól ment, csak úgy áradtak a gondolatok, ötletek, és a tanítás mellett is jól haladt, bár néha alig aludt egy-két órát. Kicsit lefogyott, de úgy gondolta ez nem is árt, és október végére nagyjából kész is volt az újabb regény. Elküldte a kiadónak és izgatottan várta a választ. Nagyon jó, lelkendezett a szerkesztő, csak az a baj, hogy nem illik az előző regények sorába. Azok mind klasszikus szerelmes regények, egyéni humorral és némi krimivel fűszerezve, ez meg annyira más, nem biztos, hogy az olvasótábor a jól fogadná, és ez kihatással lenne a további művek fogadtatására is. Kell egy új név, és azon futna ez az egy könyv. Évának nem volt ellenvetése, ha új név kell, hát legyen, és most egy franciásan hangzó férfi nevet választott. Ez a könyv is sikeresnek bizonyult, és igaza lett a kiadónak, ezt inkább fiatal fiúk és férfiak vásárolták. Éva lelkesen látott neki egy újabb fantasy megírásának, ami a következő nyáron jelent meg. Ekkor e-mailt kapott írótársától, aki gratulált a sikeréhez. Újabb levelezés indult meg köztük, ami heteken át tartott, már titkokat is megosztottak egymással, sokat humorizáltak, majd felmerült, hogy jó lenne találkozni. Éva is kíváncsi volt, hát úgy gondolta, nem jelent veszélyt, ha egy másik író megtudja a személyazonosságát, megbeszélték a találkozót. Éva picit késve érkezett a fővárosi cukrászdába, izgatottan nézelődött, tudta, hogy a másik író 45 éves, de nem látott ilyen korú nőt, aki egyedül ült volna. Már éppen vissza akart fordulni, amikor szeme egy ősz hajú férfin állapodott meg, aki őt nézte nevetve. Azt hitte nő vagyok? kérdezte, mikor Éva végre leült az asztalhoz. Én végig tudtam, hogy maga nő. Nem felejtettem el az első könyve borítóját. Éva csak bámult, aztán nevetve csapott a férfi vállára, maga alattomos, hogy volt képes így átverni, de haragot nem érzett, inkább valami furcsa feszültség vibrált a testében. Felszabadultan beszélgettek, míg ki nem nézték őket a cukrászdából, aztán a Duna parton sétáltak, majd a Margitszigeten. Hol szállt meg, kérdezte a férfi, sehol, válaszolta Éva, megyek vissza, nem sokára indulnom kell. Ne menjen - mondta a férfi, aludjon nálam. Maga aztán nem kertel, nevetgélt Éva. Nem, mondta komolyan a férfi. Azóta akarom megcsókolni ezt a szájat, amióta először láttam a könyvborítón, most meg, hogy itt van előttem, majd megesz a fene érte. Ez aztán az udvarlás, gúnyolódott Éva, de a férfi megfogta a kezét, és ő ment vele. Kissé feszélyezetten érezte magát, hiszen vagy húsz éve nem szeretkezett, de a férfi szenvedélyes volt és kedves, szép éjszakát töltöttek együtt. Ezután ha csak lehetett, találkoztak. Vagy Éva utazott a fővárosba, vagy a férfi töltött napokat Éva kis birtokán. Újra jól ment az írás, Éva új romantikus regénye megint sikert aratott, a férfi thrillere is felkerült a sikerlistára. Viszonyuk már két éve tartott, amikor Éva teherbe esett. Először csak határtalan örömet érzett, aztán megijedt. Hiszen elmúlt negyven éves. A férfi meg közel van az ötvenhez. Soha nem merült fel a gyerekvállalás kérdése közöttük. Azt se tudta, hogy eshetett teherbe, hiszen mindig védekeztek, de nem is érdekelte. Azonnal hozzá utazott és boldogan jelentette be az örömhírt, de a férfi zavartan rázta a fejét. Egy gyerek? Mit csináljon ő egy gyerekkel. Még megnősülni se akart soha. Az ő életébe nem fér bele, hogy bölcsödébe meg szülői értekezletre szaladgáljon. Éva megbántódott. Nem akarok semmi olyat, amit nem örömmel adsz, mondta kimérten. Vetesd el, kérlelte a férfi, de Éva úgy nézett rá, hogy jobbnak látta, ha nem erősködik tovább.

Éva orvoshoz fordult, aki megállapította, hogy egészséges, a babán nem fedezhetők fel a down szindróma jelei, majd fokozottan vigyáznak rájuk és nem lesz semmi baj. Éva nem tudta eldönteni, hogy boldog, vagy boldogtalan. Örült a gyereknek, és végtelenül nagyot csalódott a férfiban, aki a gyereke apja és az ő szerelme. Nehezen viselte, hogy ezután nélküle kell élni, de nem tudta megtagadni magától a csodát, amit az élet ilyen hihetetlenül elé dobott. Teltek a hetek, Éva képzelete szárnyalt, újabb regény alakult, amely boldogságról és szerelemről szólt, a rá jellemző kissé szókimondó, néhol kissé szarkasztikus stílusban. A második trimeszter kezdetén megosztotta anyjával a hírt, aki először hitetlenkedve, aztán kétségbe esve, végül boldog izgalommal fogadta. Hogyhogy teherbe estél? Mi lesz veled, és a gyerekkel egyedül? Istenem, egy unoka!

Éva lelkiismeretesen járt terhes gondozásra, az életkora miatt mindenki kicsit jobban pátyolgatta, otthon hosszú sétákat tett, befelé figyelt, aki látta, úgy érezte, megszépült valahogyan. Végtelen nyugalomban várta a gyereket, akinek a nemét csak félidő tájékán végzett uh vizsgálat után tudták teljes biztonsággal megállapítani. Éva nevet adott a még meg sem született kisfiúnak, ezután gondolatban így is szólította. A szülés január közepén volt esedékes, Éva már jó előre előkészítette a gyerek kuckóját. Nem rendezett be gyerekszobát, a hálószobába állította az ágyacskát, kissé átrendezve a bútorokat. Nem akarta a gyereket egyedül hagyni. Karácsony napján éppen a fát díszítette, amikor megérezte az első fájást, de nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, jósló fájás, gondolta. A díszítés után megebédelt, majd lefeküdt, de nem tudott elaludni, valami kellemetlen feszítést érzett a gerincében és a hátában. Ijedten jött rá, hogy az érzés rendszeres időközönként ismétlődik. Nézte az órát, tíz percenként jöttek. Felöltözött, kis baba-bőröndjét a csomagtartóba tette és anyjáékhoz hajtott. Az orvos, aki már negyven éve praktizált, megállapította, hogy ezek tényleg méh-összehúzódások, nem engedte vezetni, hármasban igyekeztek a kórházba.

Nyolc óra vajúdás után megszületett a gyerek, Éva boldogan hallgatta a szuszogását és a nyekergő hangokat, anyjáék lassan szedelőzködtek, nem hívod fel? - kérdezte szinte mellékesen, a gyerek apjára célozva. Éva hallgatott. Még maga sem tudta mit tegyen. Már éppen elaludt volna, amikor telefonja zizegni kezdett. A férfi volt. Jól vagy? kérdezte kis hallgatás után. Jól. Otthon vagy? Nem. Akkor nem is zavarlak, mondta a férfi és letette a telefont. Éva keserűen nézett maga elé. Meg sem kérdezte, hogy mi van a gyerekkel, nem érdekelte. Hogy mondja el neki, hogy apa lett? Mi lesz jobb a gyerekének? Ha nem lesz apja, vagy ha lesz egy olyan, aki csak kényszerből látogatja meg időnként, és igazából nem fogadja el soha? Halogatta a döntést és a napok teltek, hazatértek a kórházból, a házat rendben tartó falusi asszony jóvoltából már mindenki értesült a gyerek születéséről, lépten-nyomon látogatók érkeztek, töltött káposztát és krémest hoztak, csodálták a gyereket, tanácsokkal látták el, anyjával trécseltek, ő meg boldogan hallgatta. Nem zavarta a nagy forgalom, eleget volt már egyedül.

Ahogy tavaszodott, Éva egyre több időt töltött házon kívül, a gyereket kendőben a mellkasára kötve vitte erdőn-mezőn át. Már mindenki messziről integetett, a kertekből zöldhagymát és retket vittek neki, majd epret és friss salátát. Amikor a gyerek 1 éves lett és megtanult járni, a szomszéd juhász újszülött kis pulikutyát, egy másik falubeli cirmos cicát ajándékozott, mert az kell a gyereknek, hogy állatok közt nevelkedjen, mondták. Éva meleg szívvel gondolt a kedves falusi emberekre, akik tanító néninek szólították, tisztelettel kezelték és soha nem firtatták, hogy ki a gyerek apja. Mindenki szeretettel és gondoskodással fordult feléjük, csak egy valaki nem jelentkezett. Éva lassan beletörődött, hogy a férfi már nem gondol rájuk, túltette magát a szerelem elvesztésén, más gyerek is felnő apa nélkül, megoldja ő ezt is. Édesanyja párja, aki időközben nyugdíjba ment, sokat foglalkozott a kisfiúval, ez enyhítette aggódását.

Teltek az évek, a kisfiú már óvodába járt, Évának megjelent a tizedik romantikus regénye, amikor egy napon anyja sápadtan futott hozzá, kezében egy bulvárlappal. "Lehull a lepel" - ordított a címlapon, és a felirat alatt Éva első könyvborítójának képe. Éva azonnal a kiadót hívta, de ők sem tudtak semmit, fogalmuk sem volt, ki adta ki a titkot, hacsak nem kacsa az egész. Másnap kiderült, hogy nem kacsa, valaki tényleg fecsegett. A cikk mellett képek jelentek meg a házról és Éváról, amint a kerti széken ülve, ölében laptoppal, éppen dolgozik. Ki lehetett az, dühöngött a kiadó, de Éva tudta, mikor és ki készítette a képeket. Hívására és e-mailjére a férfi nem válaszolt, Éva csalódottan törődött bele az újabb árulásba, örült, hogy legalább a lakcíme nem jelent meg a lapban, de valaki ráismerhetett a környékre, mert néhány nap múlva újságírók és tévé stábok jelentek meg a faluban, Éva éppen a gyerekért ment az óvodába, amikor felfedezte őket. Azonnal a birtokra rohantak, de egyiküknek még sikerült megörökítenie, amint a kisfiát köti be a gyerekülésbe.

Másnap egy valóságot mindenben nélkülöző újságcikk jelent meg a bulvárlapban és a fotó. Éva dühöngött, igaz, nem volt felismerhető a képen, de a hazugságok, a valótlan állítások mégis nagyon bosszantották. Ugyanakkor meghatotta, hogy a falusiak egy-emberként álltak mellé, hiába volt a pénzzel kecsegtetés, nem árulták el, merre található Éva tanyája, így ott legalább biztonságban voltak. Aztán egy napon a férfi érkezett Évához elég zaklatott állapotban. Álltak ott egymással szemben, a férfi idegesen toporgott, miért csináltad, kérdezte Éva. Hát pénzért, motyogta a férfi, évek óta nem adtam ki új könyvet, már lakbérre se volt pénzem. Nem tudtam a gyerekről, védekezett, egy szóval sem mondtad, hogy megszülted. Azt hittem elvetetted. Nem ismersz engem, mondta csendesen Éva. Láthatom? - kérdezte a férfi, és Éva nem tudta megtagadni tőle. A gyerek a nappaliban hasalt, elmélyülten rakosgatta a kis legó kockákat, felnézett az idegen férfira, aki nem kapott levegőt egy pillanatra, hiszen úgy érezte, a saját szemébe nézett. A gyerek tovább játszott, a két felnőtt zaklatottan ült egymásra sem nézve, aztán a férfi elköszönt és elment.

Hetek teltek el, az életükkel kapcsolatos hírek és pletykák újra és újra felütötték a fejüket, aztán Éva döntött. Elébe ment a találgatásoknak, egy nívósabb női lap munkatársának interjút adott a házában, megengedte, hogy lefotózzák a kertet, a nappalit és a gyereket játék közben, úgy, hogy az arca felismerhetetlen maradjon. Elmondta, hogy a közeli iskolában tanít, egyedül él, a magánéletében semmi különös nincs. Ezzel elejét vette a további zaklatásnak, már nem volt semmi titok, a bulvár figyelme másfelé fordult. Egyik nap magas férfi állt meg a ház előtt, Évát egy tévéműsorba hívta, aki kijelentette, a továbbiakban sem akar a nyilvánosság előtt szerepelni, nincs ideje egy három perces, semmitmondó beszélgetésre egy fél napot áldozni. A férfi nem erősködött, Éva megkönnyebbült, behívta egy kávéra, a férfi csodálkozott, hogy maga készíti, látta az ebéd előkészületeit, és Éva nem titkolta, hogy van ugyan segítsége a háztartási munkákhoz, de amikor szünet van az iskolában, inkább ő főz. A beszélgetés elhúzódott, a férfi szemmel látható érdeklődéssel hallgatta Éva szavait, végül ott maradt ebédre is, csak akkor búcsúzott, amikor az asszony a gyerekért indult az óvodába. Néhány nap múlva újra megjelent, beszélgettek, a férfi játszott a gyerekkel, és a látogatások egyre gyakoribbak lettek, a kapcsolat egyre bensőségesebb, nyugodt napok és forró éjszakák váltották egymást.

Egy reggel Éva, amíg a kávéra várt, bekapcsolta a tévét. A képernyőn gyermeke apjának képe fogadta, a bemondó hangját éppen elkeverték. A laptopjához ugrott, az országos napilap első oldaláról szintén a férfi képe nézett rá, alatta a cím: "Fájdalmas veszteség..." Éva döbbenten olvasta a különböző híreket a halálesetről, némely bulvárlap öngyilkosságra célozgatott, mások házi balesetet emlegettek, biztosat senki sem tudott. Éva meglepődött, amikor egy hónap múlva értesítést kapott a hagyatéki tárgyalásról, mint a kisfia törvényes képviselője. A közjegyzőnél kisírt szemű, bánatos, idős hölgy ült összetörve. Csodálkozva nézett Évára és elsápadva hallgatta fia végrendeletét, amiben a szerzői jogokat a gyerekre hagyományozza. A folyosón Éva után kiáltott. Nem tudtam róla, hogy gyereke van, hüledezett. Ő sem látta csak egyszer, mondta az asszonynak Éva. Nem akart kötöttségeket. Igen, ilyen volt, mondta a nő. Én láthatnám őt? - kérdezte. Van nálam fénykép, nyúlt a táskájába Éva, és a nagymama potyogó könnyek között nézte az unokáját. Istenem, hogy tudta távol tartani magát ettől a csodálatos gyerektől? - szipogott.

A két nő kapcsolata nehezen indult. Az idősebb félénk volt, a fiatalabb gyanakvó, aztán a gyerek növekvő szeretete a nagymamája iránt, mégis békét teremtett. Éva számára világossá vált, hogy a férfi végrendelete nehéz helyzetbe hozta az anyját, akinek csekély nyugdíja alig fedezte a megélhetését. Meghívta az otthonába, és a látogatások egyre hosszabbak és tartalmasabbak lettek, végül a nagymama a faluba költözött, hogy együtt legyenek - mégis külön, mint mondta.

Az asztal meg volt terítve a karácsonyi ebédhez. Éva még megigazította a gyertyákat a tortán. Anyósa jött ki a konyhába. Torta is lesz? - kérdezte. Ma van az unokája születésnapja is, mosolygott Éva. Az asszony leesett állal nézett rá, aztán elmesélte egy hat évvel ezelőtti karácsonyi nap eseményeit. Fia előző este részegen esett be az ajtón, mindent elrontottam, sírta anyja vállán. Eldobtam a nőt, akit szeretek és a gyereket, aki az enyém lehetett volna, zokogta. Másnap délben az ebédnél, már józan állapotban, elmondta anyjának mi történt. Hívd fel, biztatta akkor az anyja, és ő azonnal a telefon után kapott, és a néhány szavas beszélgetés után letaglózva ült. Mi van, mondj már valamit - noszogatta az anyja. Elkéstem, mondta a férfi, már mással van. Férfi és női hangokat hallott és nevetést, azt gondolta, Éva elvetette a gyereket és tovább lépett. Ezután már nem érdekelte semmi. Felélte tartalékait, egészsége megromlott. Nem igaz, hogy öngyilkos lett, magyarázta, szerencsétlen baleset volt, rosszul lett, elesett és a fejében vérömleny keletkezett, abba halt bele.

Éva csendesen bólogatott. Ez is megérne egy regényt, mondta aztán szomorkás mosollyal.