Etelka

Etelka története

Etelka szép, baba arcú, csendes kislány volt. Intézetben nevelkedett, szüleiről keveset tudott, soha nem is kereste őket, mindig belenyugodott abba, ami éppen történt vele. Anyjáról annyit tudott, hogy őt a börtönben szülte, de azután, hogy onnan kiszabadult, nyoma veszett, őt sose kereste.

Amikor elvégezte az általános iskolát, varrónőnek tanult, mert az intézet igazgatója ezt látta jónak. Az intézeti gyerekek abban az időben nem nagyon válogathattak.

De Etelka meg is volt elégedve ezzel a foglalkozással, szellemi képességeinek éppen megfelelt, a lányok között jól érezte magát, a fiúkat amúgy se szerette, az ő természetéhez képest túl hangosak és robosztusak voltak, ha valamelyik szólt hozzá, vagy utasította valamire, azonnal engedelmeskedett, fel sem merült benne az ellenkezés, de ha lehetett inkább kitért előlük.

A szakma megszerzése után egy ruhagyárban kezdett dolgozni, szalagmunkára alkalmazták, egész nap ugyanazok a mozdulatok, ugyanazok az anyagok és formák, de ő nem lázadozott, csinálta, amit előírtak. Mindig hozta a normát, nem hiányzott sose, nem ment ki dohányozni és a karbantartó fiúkkal ökörködni, mint a többiek, csak a hivatalosan előírt tíz perc pihenőket vette igénybe, olyankor elnézte a többieket, akik felszabadultan nevetgéltek, flörtöltek vagy pletykáltak.

Már egy éve dolgozott ott, amikor új műszakvezető érkezett. A negyven körüli férfinak tetszett a hamvas, nagy, kerek szemű lány, akinek dús mellei és csókolni való szája volt. Először feltérképezte a lány helyzetét, aztán dicsérgetni kezdte, Etelka meg boldogan mosolygott. Soha életében senki nem foglalkozott azzal, hogy ő jó, vagy rossz, szinte észre sem vették. Fél év múlva a férfi "kiemelte" a gép mellől, a szalag végén kellett az elkészült darabokat kötegelni és a raktárba szállítani. Etelka nem tudta, minek köszönheti ezt, de boldogan hallgatta, hogy milyen felelősségteljes munka, amit végeznie kell, és hogy a műszak végén az irodában le kell adnia jelentést a teljesítményről.

Szorgalmasan dolgozott, lelkiismeretesen és pontosan vezette a jegyzéket a selejtről, az első és másodosztályú termékekről és vitte az irodába. Egy délutáni műszak után, amikor a többiek már a fürdő felé iramodtak, szokás szerint bekopogott a főnökhöz, aki megint megdicsérte, de ezúttal azt is megjegyezte, milyen csinosnak találja. Aztán megsimogatta az arcát, szájára apró csókot nyomott és nevetett. Etelka is mosolygott, bár kicsit meg is ijedt. Másnap kíváncsian ment az irodába, vajon a férfi most is olyan kedves lesz-e vele, és úgy is volt. A férfi egyre merészebben közeledett, Etelka meg hagyta, mert egyre jobban élvezte a csókokat és a simogatásokat, míg néhány nap múlva a férfi a kihalt raktárban, az anyag-bálákra fektetve elvette az ártatlanságát. Etelka ezt sem bánta, bármit megtett volna a férfi kedvéért, úgy érezte, őt szereti legjobban a világon. Az sem érdekelte, hogy nős, gyerekei vannak, nem akart tőle semmi mást, csak a műszak utáni lopott félórákat.

Több, mint egy éve tartott már a viszony, amikor Etelka teherbe esett. A férfi abortuszra vitte, de megrémült, talán rá is unt, és egy másik műszakba, más beosztásba helyeztette. Az akkori vállalati struktúra nem engedte volna meg, hogy a kiemelt dolgozó visszakerüljön az eredeti munkakörébe, az rávilágított volna arra, hogy a főnök helytelen döntést hozott, így Etelkából hivatalsegéd lett.

Etelka nem ellenkezett, és bár vágyakozott a férfi után, beletörődött a sorsába. Hozta-vitte az iratokat az osztályok között. Főnöke ezúttal egy idősebb nő volt, megsajnálta a lányt, aki olyan naiv és kihasználható. Szidta a férfit, aki ezt tette vele, de ő nem értette, mi rosszat tett, hiszen csak szerette őt. De ellentmondani itt sem mert, csak hallgatott. A nő a szívén viselte a lány sorsát, egyengette az életét, lakásigénylő lapot töltetett ki vele, takarékbetétkönyvet nyittatott és öltözködési tanácsokkal látta el. Újabb két év telt el, a nő máshova ment dolgozni, de Etelka továbbra is az útmutatása szerint élt, eszébe sem jutott attól eltérni.

Új főnöke, egy fiatalasszony, aki éppen, hogy visszatért a gyesről, örült, hogy végre emberek között lehet, folyton más irodákban beszélgetett, egyre több munkát hárítva át Etelkára, aki zokszó nélkül végezte a megnövekedett feladatokat. Egy nap a nő hosszasan telefonálgatott, aztán mérgesen csapta le a kagylót. Moziba akartak menni, de anyósa valamin felhúzta az orrát, mint mondta, most nincs, aki vigyázna a gyerekre. Van valami programod? - kérdezte Etelkát, és ő csak a fejét rázta. Elvállalnád a gyereket? Én lefektetem, csak ott kell lenni, minden eshetőségre. Cserébe meghívlak vacsorázni. Etelka beleegyezett. Együtt mentek a nő lakására, a férj örült a szabad estének, Etelkát angyalnak nevezte. Kellemesen telt a vacsora, aztán lefektették a gyereket és a házaspár elment. A gyerek szinte azonnal felébredt, az anyja után sírt, Etelka felvette és ringatta, hogy megnyugtassa. Jó érzés töltötte el, a gyerek békésen szuszogott a karjában, ha le akarta tenni, a ruhájába kapaszkodott. A szülők csak éjfél után értek haza, mindent köszönünk, hálálkodtak, reggel kicsit később megyek be, mondta a nő, vigyázz az úton! Etelka majd' egy órát gyalogolt a kihalt városon keresztül, amíg a munkásszállóra ért, aludt vagy három órát, aztán dolgozott egész nap. Főnöke ezután egyre gyakrabban vette igénybe az idejét. Volt, amikor Etelka bevásárolt helyette, volt, amikor előbb elengedte, hogy "tegyen egy kis rendet" a lakásukban, mert este vendégség volt, és még számos feladatot bízott rá, ami köszönő viszonyban sem volt a munkahelyi dolgokkal. Volt, hogy egész hétvégére rábízták a gyereket, míg ők kirándulni vagy lakodalomba mentek. Etelka szerette ezeket a hétvégéket, szinte magáénak érezte a szép lakótelepi lakást és a fiúcskát, aki őt elfogadta, bizalommal bújt az ölébe. Ha valaki azt mondta volna Etelkának, hogy főnöknője kihasználja, felháborodva utasította volna vissza a feltételezést, ő szerette a hozzájuk tartozás érzését. Igaz, hogy nem hívták meg a gyerek óvodai fellépéseire, de ott volt a születés- és névnapi partikon, még ajándékot is vitt a gyereknek. Az csak természetes volt, hogy segített. Felszolgálta az ételeket, az italokat, a rendezvény végén elmosogatott, felporszívózott. Szívesen csinálta, hiszen áradozva dicsérték a munkáját. Amikor a házaspár a folyóparti pihenő-övezetben nyaralót vásárolt, az ottani bulik lebonyolításában is segített. Szerette nézni, ahogy a társaság táncolt, mulatott, egy-egy férfi néha még őt is megforgatta.

Aztán egyszer egy kapatos vendég a stégre húzta, csókolgatta, ő meg boldogan hagyta, hiányzott már neki a férfi-érintés, nem kérette magát. Nem sokkal később az egyik nyaraló tulajdonosa hívta át, egy kis segítséget kért, Etelka készségesen segített, a férfi a munka után borral kínálta és az ágyba vitte. Aztán egy másik férfi kért tőle szivességet, és ez a férfi is csókokkal és szerelmeskedéssel köszönte meg a munkát. Etelka nem tudta, hogy naivságáért a háta mögött kinevetik, a férfiak egymásnak ajánlgatják, mint takarítónőt, akinek nem kell fizetni és még meg is lehet dugni. Ő élvezte ezeket a napokat, úgy érezte ilyenkor, hogy valakihez tartozik.

Már majdnem harminc éves volt, amikor megkapta az értesítést, hogy kiutaltak számára egy kis lakást az új lakótelepen. Főnöknője elképedve döbbent rá, hogy Etelkának egész kis vagyona van. Gond nélkül fizette ki a lakásbeugrót, és a lakás berendezése után még maradt is pénze.

Nem sokkal ezután a házaspár különös ajánlatot tett Etelkának. Te már a családhoz tartozol, mondták neki, gyere velünk nyaralni. Etelka szinte a föld felett járt az örömtől. Még életében nem volt nyaralni. Örömmel fizette ki a szállás és az útiköltség egyharmadát (a gyerek nem foglal sok helyet, érveltek a szülők, ő meg egyetértett). Amikor megérkeztek a balatoni fürdőhelyre, úgy érezte, a mennyországba jutott. A csodálatos, türkizben játszó víztükör, a hajók, sétányok és egyéb érdekességek lenyűgözték. Igaz, a gyerek szobájában kellett aludnia egy összecsukható ágyon, de ezt is szerette, este a kicsivel nevetgéltek, kuncogtak, kora reggel felkelt és a szintén korán kelő kisfiúval a közeli boltban vásároltak, otthon elkészítette a reggelit, összeütött egy gyors ebédet és a hűtőbe tette, aztán a strandon játszott a gyerekkel, míg a házaspár vitorlázni ment, vagy a büfében sörözgettek, neki is hozva egy-egy pohár ásványvizet vagy sört. Este a gyerekkel a kis teraszon üldögéltek, társasjátékoztak, míg a szülők táncolni mentek. Ez aztán minden üdülés alkalmával megismétlődött, Etelka járt velük a Hortobágyon, a Mecsekben, Szegeden, ahol a szülők a szabadtéri előadását nézték meg, míg ők a gyerekkel a szálloda erkélyén jégkrémet ettek, a horvát tengerparon és az osztrák Alpokban.

Aztán egyszer csak valami elromlott. A nő és a férfi egyre többet veszekedtek, nőtt közöttük a feszültség, nem voltak már bulik és nyaralások, Etelkára sem volt már szükség, otthon ült egyedül, szomorkodott és nem tudta, mit tegyen. Egy nap a nő közölte, hogy felmondott a munkahelyén, Pestre költözik az új párjával és a gyerekkel. Etelka megsiratta, hiszen a barátnőjének tekintette, szinte testvérként szerette. Új főnök jött a helyére, egy fiatal férfi, sokat ugráltatta Etelkát és nem szerette, ha a közelében van, ő meg egyre inkább próbált a kedvében járni, ami csak még jobban idegesítette a férfit, végül felmondott neki. Etelka munkanélküli lett. Próbált állást találni, és végül egy kisvállalkozás alkalmazta minimálbéren egy műhelybe, ahol a munkalapokat töltögette ki, locsolgatta a virágokat, a műszak végén kitakarította a kis irodát és felseperte a műhelyt.

A férfiak között kicsit furcsán érezte magát, azok nem zavartatták magukat, fesztelenül beszéltek a nőügyekről, testi szükségletekről, de végül megszokta a furcsa társaságot. Az egyik szerelő, kövér, szótlan ember, sokat bámulta őt bociszemeivel, a többiek ugratták őket. Ezek szerelmesek, mondogatták. Etelka addig nem is érzett semmit a férfi iránt, de ahogy az ugratások elkezdődtek, feltámadt az érdeklődése. Titokban megnézte vaskos karjait, kissé kopaszodó fejét, kidomborodó pocakját, fenekét és megkívánta őt. Elgondolta, milyen lenne, ha ölelné, milyen lenne vele együtt hazamenni, vacsorázni, egész éjjel szeretkezni, vagy egymáshoz bújva aludni, együtt gyereket nevelni, megöregedni. Egyre jobban vágyott erre az elképzelt életre, ő is vágyakozva bámulta a férfit, míg végül egy pénteki napon összeszedte a bátorságát és beszédbe elegyedett vele. Alig pár szót váltottak, de az ember délután ott várta a kapu előtt, együtt indultak el Etelka lakása felé. Út közben beszélgettek, kiderült, hogy a férfi szülei meghaltak, a lakásban a nővére maradt a családjával, ő meg a munkásszállón kötött ki, de az megszünt, most egy másik férfival közösen bérel egy kis szobát, amit ketten laknak. Etelka életében először a kezébe vette az irányítást. Beinvitálta a férfit a lakásába, leültette a konyhában, kávét és ásványvizet tett elé, majd vacsorát készített, amit jó étvággyal fogyasztottak és az így megteremtett jó hangulatban a férfi ölébe ült. De nem az történt, amire számított. A férfi ugyan lelkesen viszonozta a csókokat, de nem kezdeményezte a szeretkezést. Etelka el sem tudta képzelni, mi lehet a baj, hiszen érezte a férfi testének reakcióit.

Lassan mennem kellene, mondta a férfi és szedelőzködni kezdett, izzadt homlokát törölgetve kissé remegő kezekkel. Nem tetszem magának? - kérdezte Etelka sírással küszködve. Nagyon is! - bökte ki a férfi, csak hát én még sose... szóval, nem akarom, hogy kinevessen.

Etelka megkönnyebbülten húzta a férfit az ágyba. Ez el is döntötte a továbbiakat. Néhány hét múlva az ember Etelkához költözött, hamarosan összeházasodtak és Etelka szinte minden álma teljesült. Volt otthona, férje, munkája, már csak a gyerek hiányzott a teljes boldogsághoz. Teltek a hónapok, Etelka félni kezdett, hogy kifut az időből, hiszen már a negyvenhez közeledett, hát orvoshoz ment. Ott aztán kiderült, hogy a fiatalkori abortusznak szomorú következménye lett, soha nem szülhet gyereket. A férfi nem vette annyira a szívére a dolgot, de Etelka teljesen összetört. Éltek tovább kettesben, meg leszünk mi így is, mondogatta a férje, és Etelka bólogatott.

Egy nap, amikor hazafelé tartottak, a buszmegállóban vacogó kiskutyát pillantottak meg. Ó, te szegény, elcsavarogtál, beszélt hozzá Etelka, a férfi is szánakozva csóválta a fejét, ugyan ki veszíthette el ezt a kis jószágot. Beszóltak vele néhány közeli boltba, de senki sem ismerte. Itt nem lehet hagyni, utasították el őket, vigyék a menhelyre. Hol van a menhely kérdezték, de senki se tudta. Sorsára hagyni nem akarták, hát hazavitték. Jó kiskutya ez, dicsérte a férfi, meg kellene fürdetni, mert nagyon csatakos, összepiszkolja a szép tiszta lakást, tanakodtak. Majd holnap utánanézünk, és kivisszük a menhelyre. A kutya a fürdetés után összegömbölyödött egy rossz takarón, csendesen szunyókált, aztán a vacsora zörejeire az asztalhoz kocogott, reménykedve nézett rájuk. Éhes vagy? - nevetgéltek, na gyere. Evés után a tévé elé ültek, ahogy szoktak, a kutya a lábukhoz telepedett, majd egy idő után az ajtóhoz szaladt, izgatottan toporgott. Ki akar menni a dolgát végezni, eszméltek rá. Póráz helyett egy fürdőköpeny övét kötötték a nyakörvre és kiléptek az esti utcára. Elsétáltak a sarokig, a kutya megjelölte a fákat, bokrokat, aztán visszamentek.

Másnap már nem tudták elengedni, a kis állat az éltük része lett, szinte gyermekükként szerették. Így telt el öt év békében, aztán egy napon a férfi váratlanul meghalt. Semmi előjele nem volt, már éppen nyugdíjba készült, pihenni és barkácsolni akart, a lakást felújítani, nagy tervei voltak, de az élet áthúzta a számításait. Hónapok teltek el, mire Etelka magára talált. Hiányzott neki a férfi, aki kitöltötte az életét és szerette őt. Gépiesen tette a dolgát a munkahelyén, sétáltatta, gondozta a kutyát, de nagyon boldogtalan volt. Egy nap a parkon haladt át, amikor egy férfi állt elé. Adj egy kis pénzt, mondta és Etelka ijedten hátrált. A férfi gondozatlan volt és dühösen villogtak a szemei. Hajléktalan, ébredt rá Etelka. Nincs nálam pénz, dadogta, de ezeket odaadhatom, nyújtotta a bevásárlószatyrot. Csak a kutyakaját adja vissza. A férfi elvette a csomagot, aztán a kezébe nyomta a konzervet, ő meg rémülten futott hazáig. De a férfi arca beleégett az agyába. Ahányszor közeledni látta, azonnal menekülőre fogta. Óvatosan haladt át a parkon, ahol látta, de egyszer csak valaki megfogta a karját és Etelka a férfit látta maga előtt. Most nem volt részeg, szeme figyelmesen járta be tetőtől talpig. Elnézést kérek a múltkori viselkedésemért, mondta udvariasan, csak tudja, már nagyon ki voltam borulva. Semmi gond, mondta Etelka és szabadulni igyekezett. Most van nálam pénz, kapkodva szedte elő a pénztárcáját és a pénzt a férfi kelé nyújtotta. Nem, köszönöm, csak bocsánatot akartam kérni, tudja, nagyon bánt, hogy ide jutottam. Hogy ijesztő vagyok egy ilyen szép és okos nő számára, mint maga, de nincs hol laknom, nem tudok tisztálkodni. Etelka szive átmelegedett. Még soha senki, a férje sem mondta neki, hogy szép és okos. Jöjjön velem, ajánlotta fel, megvacsorázunk és tisztálkodhat. A férfi szó nélkül követte. A lakásban megfürdött, aztán csendesen üldögélt Etelka férjének fürdőköpenyében. Szótlanul vacsoráztak. Etelka a férfit nézte. Magas volt és jóképű, láthatóan művelt is, Etelkát az ilyen férfiak eddig észre se vették. Keresek valami ruhát, állt fel Etelka. Nem alhatnék itt? - kérte a férfi. Hát... végül is...

Etelka a kanapéra ágyazott. A férfi sóhajtva feküdt le, magára húzta a takarót, Etelka sokáig hallgatta a légzését, aztán elnyomta az álom. Motozásra ébredt. A férfi a nyitott szekrény előtt állt a hirtelen támadt villanyfénytől pislogva. Eltévedtem, motyogta, a mosdót kerestem. Amikor újra sötét lett, Etelka aludni próbált, és arra eszmélt, hogy a férfi mellé bújik a takaró alá. Nem tolta el, készségesen adta oda magát. Reggel a férfi semmi jelét nem mutatta, hogy el akarna menni, de követte Etelkát, amikor az dolgozni indult. Délután ott várta a ház előtt, és aztán többé nem is ment el. Etelkába a férfi jelenléte visszahozta az életet. Újra sürgött-forgott, főzött, mosott, esténként beszélgettek. A férfi szépen beszélt. Vidékről jött, mondta. Ecsetelte a faluja szépségeit, és szidta magát, amiért eljött. Bár visszamehetnék oda. Elvinnélek magammal, összeházasodnánk, szépen élnénk... De hát pénzem nincs, elrontottam az életemet, búslakodott. Etelka szive sajgott a férfi bánata láttán. Nekem van egy kis pénzem, odaadom, vedd meg azt a kis házat, mondta. A férfi hálásan csókolgatta. Nélküled nem megyek, mondta, és Etelka végül beleegyezett, hogy vele megy. A lakást sikerült gyorsan eladni, Etelka a pénzt a bankba vitte volna, de a férfi tiltakozott. Falun készpénz kell. Ha azt meglobogtatják, sokat lehet alkudni, csak nyernek vele. Nem kellenek bútorok se, adjuk el azokat is, majd veszünk ott. Sokba kerülne a szállítás. Etelka mindenbe beleegyezett, felmondott a munkahelyén, egy bőröndbe pakolta a ruháit, egy másikba a férfiét, amit ő vásárolt a számára. Hova tegyük a pénzt? Majd én eldugom a Te bőröndödbe, a bélés alá, nehogy elvesszen, javasolta a férfi. Etelka belegyezően bólintott. Jó lesz úgy, ahogy akarod. Este a falusi házról folyt a szó. A tornácra majd muskátlikat tesznek, a kis kertbe petúniákat és estikét. Vasárnap templomba mennek, ott megismerkednek a falubeliekkel, már minden elő van készítve. Elhelyezkedtek a vonaton, hozok valami olvasnivalót és üdítőt, mondta férfi, rögtön jövök. Etelka várt. A férfi nem jött. Amikor a vonat elindult, pánikba esett, de már nem tudott leszállni. A következő megállónál fogta mindkét bőröndöt és leszállt. Visszavonatozott és a férfit kereste, de az sehol sem volt. Bement a volt munkahelyére, tanácstalanul ült ott, fogalma sem volt, hova mehetne. Legalább a pénzed meg van? - kérdezték. Igen, a bőröndben van... A munkatársak összenéztek. Lássuk. Kinyitották a bőröndöt, mindent átkutattak, de a pénz nem volt ott. És a másik bőröndben sem. A rendőrség semmivel sem biztatta. Ha el is kapjuk, ki tudja, hol lesz az a pénz már...

De most hova menjek, mit csináljak, kérdezte Etelka. A rendőrök a vállukat vonogatták, ebben nem segíthetnek. Amikor azonban látták, hogy Etelka még éjfélkor is a kapitányság előtti padon ül, elvitték a hajléktalan szállóra. Nem szabályos, idegeskedett a fiatal gondnoknő. Este hatig lehet bejelentkezni, de a rendőrök láttán mégis intézkedett. Etelka nyugtalanul forgolódott a kemény priccsen, valamikor hajnalban mégis elszundíthatott, mert már világos volt, amikor felriadt. A többiek már készülődtek, a szálló szinte üres volt már, innen menni kell, mondták, nappal nem lehet itt maradni. Etelka bele akart lépni a cipőjébe, de az sehol sem volt. És a bőröndje és a kézitáskája sem. Nincs se pénze, se iratai, sem lakása, és egy váltás ruhája se. Rémületében hisztérikus sírásba kezdett, és abba sem tudta hagyni. A gondnoknő mentőt hívott, Etelkát a pszichiátriára szállították. Napokig altatták, kezeléseket kapott, pszichológus foglalkozott vele. Felvették a kapcsolatot a munkahelyével, ahol megigérték, visszaveszik, amint meggyógyul. Elvégre mindössze két évről van szó, aztán nyugdíjba mehet.

Kora tavaszi nap volt, amikor Etelka elhagyta a kórházat. Azt se tudta, merre induljon. Végül a munkahelyére ment. A tulajdonos a fejét vakarta a lesoványodott, szótlanná vált asszony láttán. Hol fogsz lakni? - kérdezte és Etelka szemét törölgetve hallgatott. Megpróbálom a hajléktalan szállót, motyogta. Semmi remény, hogy visszaszerezd a pénzed? Semmi a világon. Ettől kezdve Etelka a hajléktalan szállón élt, onnan járt be dolgozni. Néha sokáig nézett maga elé üres tekintettel, munkatársai a fejüket csóválták, hogy lehetett ilyen birka, mondogatták részvéttel... Hol egyik, hol másik melós rakott elé egy-egy szendvicset, egy kis szalonnát, vagy felvágottat. Végre megkapta a fizetését, de még aznap éjszaka ellopták tőle. Már sírni sem tudott, csak a fejét rázta. Nem megyek oda többet. Inkább az utca!

A főnök csak ült az irodájában, aztán gondolt egyet, a műhelybe ballagott. Használjátok Ti azt a kis kamrát a fürdő mellett? - kérdezte. Hááát... ott szoktunk esőben meg télen cigizni, de másra nemigen.

Gyere csak, kiabált a férfi Etelkának. Mától itt lakhatsz, ha megfelel, ajánlotta fel, és kicsit zavarban is volt. Ablaka ugyan nincs, de holnap kicserélem az ajtót üvegesre, akkor megy be valami fény. Van benne egy konvektor, fűthetsz. Etelka csak bámult. És mennyit kell érte fizetni? - kérdezte. Semmit. Cserébe tartsd tisztán az udvart. Délután hozatok egy heverőt, van otthon a garázsban, és a fiúk áthoznak az öltözőből egy szekrényt, a többi a te dolgod.

Etelka aznap este könnyes szemmel ült a heverőn. Örült és bánkódott egyszerre. Végre van fedél a feje felett, de siratta szép és kényelmes kis lakását. Igaz, ötvennyolc éves, és a reklámszatyorban található pulóver és a rajta lévő ruha az összes vagyona. Meg egy forintja sincs. Körülnézett a kis helyiségben. A sarokban ütött-kopott konvektor, az egyik falnál a heverő, az ajtó mögött a fém öltözőszekrény, a mennyezetről egy csupasz villanykörte lóg. Felvette a seprűt és az udvarra ment. Éjjel nyugodtan aludt, reggel tusolt, de se szappanja, se törölközője nem volt, a pulóverrel szárogatta le magát és felvette a már egy hete hordott ruháit. Van ám szagod, húzták az orrukat a melósok, csinálj valamit. A főnök egy babaszappant nyomott a kezébe, ezzel el leszel fizetésig, mondta. Ruhákért menj a máltaihoz. Ma szabadnapot kapsz, intézd a dolgodat.

Etelka az egész napot távol töltötte. A szeretetszolgálatnál a ruhák, tisztálkodószerek és takaró mellé jó tanácsokat is kapott. Kaját kaphat a krisnásoktól, vagy igénybe veheti az ételosztó ládákat. Jelentkezhet egy alapítványnál, ahol háztartási felszereléseket és egyéb eszközöket tudnak szerezni, és egy pékséghez irányították, ahol záráskor a kilincsre akasztják a megmaradt pékárut.

Etelka hazacipelte a nagy szatyrot. A szekrénybe rakta a ruhákat, a takarót az ágyra terítette, a kaját a szekrény felső polcán helyezte el. Néhány hónap alatt berendezte kis kuckóját, kis asztalt két széket szerzett, a mennyezeti villanykörtét kis függőlámpára cserélte. Munkatársai figyeltek rá, ha úgy látták elfogyott a pénze, nincs mit ennie, egy kenyérrel, margarinnal vagy kolbász-zsírral lepték meg, és ő hálás volt mindenért.

A két év gyorsan elrepült, Etelka végre nyugdíjba mehetett, a kis irodába új munkaerő került, de az udvar takarítása továbbra is az ő dolga volt. Reggel elvégezte a munkát, aztán rozoga kerti székében egész nap a kuckója előtt üldögélt, és kis zsebrádióját hallgatta, amit a melósoktól kapott. Ha szóltak hozzá, örömmel beszélgetett, de magától sose kezdeményezett. Megszokták, hogy ott van, és nem bánták, ha néha bement a műhelybe és ott tett-vett.

Nem lehetett tudni, mikor kezdődött. Egy nap Etelka bement a műhelybe, izgatott volt. A férjét kereste. Az emberek meghökkentek. Hiszen a férje már vagy 10 éve meghalt. Nincs itt, mondták neki, itt ne keresd. Másnap úgy tünt, Etelka visszatalált önmagához, de aztán újra előfordult. A kapunál találták, ott toporgott, nem megy ki, mondta, rossz emberek vannak ott. A jelek aggasztóak voltak. A főnök orvoshoz vitte Etelkát. Demencia, mondta ki az orvos a diagnózist. Atyavilág, ijedt meg a férfi. Most mit csináljunk vele. Az üzem területén lakik egy kis kamrában, nincs senkije, és ha nincs rendben szellemileg, ott nem maradhat. Veszélyes anyagok, drága gépek, járművek vannak ott.

El kellene helyezni egy otthonban, mondta az orvos, majd adok javaslatot. Nekem kell intézni? - lepődött meg a főnök. Hát, ha nincs más...

Hónapok teltek el, és Etelkát még mindig nem sikerült elhelyezni egy otthonban. A melósok vigyáztak rá. Etették és itatták, fürdeni küldték, ha elfelejtette, ügyeltek arra, hogy felöltözzön, kicserélték a rádiójában az elemet.

Egy napon Etelka eltünt. Szétnéztek a környéken, de sehol sem találták. Izgatottan telefonáltak a rendőrségre, de majdnem két nap telt el, mire igazán keresni kezdték. Mentőcsapat jött kutyával és polgárőrök meg önkéntesek. Végül egy polgárőr talált rá. Egy közeli kiserdőben ült, hátát egy fának támasztva. Mosolygott, amikor a mentők megérkeztek. A kórházban infúzióra kötötték. Néhány óra múlva felélénkült, megragadta az ápolónő kezét, a kutyájáról beszélt és hogy hívják a férjét. Éjjel a folyosóról hozták vissza, haza akart menni, a kulcsát kereste és düh-rohamot kapott, amikor azt mondták neki, hogy nincs kutyája. Aztán újra hallgatásba merült, hogy néhány nap múlva valami gyerekről érdeklődjön, majd dolgozni akart menni.

Végre beköltöztették egy otthonba, egy nyolc ágyas szobába, haldoklók és vegetáló demenciás betegek közé. De ezt már nem érzékelte.

Szótlanul ül a székében, nyitja a száját, ha a kanalat odatartják, magától nem eszik. Engedelmesen csoszog a nővér után, ha fürdeni viszik. Néha, amikor zene szól, ujjai izgatottan megmozdulnak, ha kutya ugatást hall, az utca felé fordul. Az udvaron ülve arcát a napba tartja, mosolyog, aztán visszasüllyed a tudattalan állapotba, ahonnan már nincs visszatérés...