Erik

Erik orvos családba született. Apja, anyja, nagyszülei, nagybátyjai és szinte minden családtagja orvos volt. Vagy kutató. A városi elitbe tartoztak, nevüket mindenki ismerte. Erik a gimnázium első két évében, talán tinédzserkori lázadásból, egy csellós lány hatására a művészi pálya felé kacsingatott, komolyan kezdett a zenével foglalkozni, a zeneművészeti egyetemre készült. Szülei kissé meglepődtek, de nem korlátozták, nem próbálták lebeszélni, lelkesen tapsoltak a konzervatórium évzáró hangversenyén, ahol Erik egy zongoraversennyel aratott sikert.

Aztán a harmadik év elején valami megfordult benne. Mégis orvos leszek, mondta egy este, és szülei ezt is tudomásul vették. Keményen ráfeküdt a tanulásra és gond nélkül vették fel az egyetemre, a zene megmaradt feszültségoldónak.

Lelkesen tanult, hamar eldöntötte, hogy sebész lesz, közelebb állt hozzá ez, mint a belgyógyászat, vagy bármely más terület. Itt radikális döntéseket kellett hozni, néha percek alatt, és a döntések helyessége szinte azonnal igazolódott is. Ugyanilyen radikális volt a magánéletében is. Nehezen kezdett kapcsolatba, és az első jelekre, ha úgy érezte, téves volt a választása, nem ritkán megbántott és szomorú nőket hagyva hátra, kimenekült a kapcsolatból.

Már a rezidens éveit is a nagyváros egyetemi klinikáján töltötte, keményen küzdött, hogy ott is maradhasson, jó nevű sebészek mellett tanulta a "szakmát", aztán két évre Angliába ment, majd egy francia magánklinikán dolgozott. Itt került komolyabban kapcsolatba a vese és máj transzplantációval, ez a terület vonzotta leginkább. Hazatérve megpróbálta kamatoztatni a megszerzett tudást, végül, évek kemény munkája és a sikeres lobbizás folytán megszervezte a városban az első vidéki transzplantációs részleget.

Az első sikeres műtétek után megszüntek a kételkedő hangok, hamarosan az ország minden részéből hozták a betegeket, és öt év múlva már önálló osztályként működtek. Erik még azt sem bánta, hogy politikai nyomásra, az osztály élére mást neveztek ki, csak megvonta a vállát, amikor mások méltatlankodtak, neki elég volt, hogy operálhatott és embereket menthetett meg, visszaadva egészségüket és a teljes élet reményét.

Magánélete szinte nem is volt, minden percét kitöltötte a munka és a tanulás. Randizott egy lánnyal, aki a városi önkormányzat munkatársa volt, eljártak rendezvényekre, és hangversenyre, egyszer egy nyaralást is terveztek, de a megvalósításig már nem jutottak el. A nő szeretett volna már megállapodni, gyereket szülni, de Erik nem vágyott családra. Úgy érezte, meg lesz a világ az ő gyereke nélkül, több hasznát veszik, ha dolgozik, és más gyerekek szüleinek, testvéreinek adja vissza az életét. Nagymamájától örökölt, belsőépítész által berendezett nagy belvárosi lakásában kényelmesen élt, nem érezte, hogy magányos lenne. Elkönyvelte magában, hogy ő a férfiak azon szűk rétegébe tartozik, akiknek nem fontos a szex, néha hónapok teltek el, és nem is gondolt nőre.

Negyvenöt éves volt, amikor végre nem csak a betegei és az orvostársadalom ismerte el a tudását, a főorvos nyugdíjazása után kinevezték az osztály élére, amit ő szervezett meg, és ahol tíz évig dolgozott mellőzöttként.

Egy napon fiatal, tizenöt éves fiú került az osztályra. A vizitnél az ügyeletes orvos ismertette a diagnózist, vesedaganat, a biopszia rosszindulatú sejteket mutatott ki, azonnali műtétre lenne szükség. A fiú, korát meghazudtoló nyugalommal hallgatta az orvosok szavait, látszott rajta, tisztában van a helyzettel. Erik valamiért fontosnak érezte, hogy ezt a kis felnőttet megnyugtassa, rákacsintott, megveregette a vállát, semmi vész, öreg, mondta neki biztatóan. Keressék meg a szülőket, adta ki az utasítást, nem lehet sokáig húzni az időt.

Főorvos úr, itt van a vesedaganatos fiú anyja, szólt be a szobájába a főnővér egy óra múlva. Intett, hogy jöhet. Vékony, riadt, negyven körüli nő viharzott be, szeme kétségbe esetten tapadt Erik arcára, ugye nem rossz hír, kérdezte szorongva és egyben reménykedve, ő meg úgy érezte, meg kellene ölelni, hogy elmúljon a rémülete. Sok ilyen anyát látott már, most maga is meglepődött a hirtelen feltámadt érzésen, foglaljon helyet, mondta, meg kell beszélnünk a fiú kezelését. Próbált a tényekre szorítkozni, közben szinte érezte a nőből áradó aggodalmat és rettegést.

Nekem senkim sincs, csak a fiam. Azt akarom, hogy maga operálja, robbant ki a nőből a kérés és a szemét elöntötték a könnyek, keze remegett, Erik meg a száját nézte, és nagyon szerette volna megcsókolni. Nem értette teste reakcióit, kicsit megijedt, de a rutin átsegítette a zavaron, részletesen ismertette a műtét lefolyását, a várható utókezeléseket, és a szövődményeket. Természetesen elvállalom a műtétet, mondta a nőnek, ne aggódjon, amúgy is én csináltam volna, de jól esik a bizalma. Tekintettel arra, hogy a beteg kiskorú, a műtéthez szükség van a szülők hozzájárulására. Csak én vagyok, mondta a nő és dacosan nézett a szemébe. Az apja lemondott róla és új életet kezdett. Azt se tudjuk, hol van. Csak ketten vagyunk.

A fiú nyugodtan fogadta a fejleményeket. Essünk túl rajta, mondta és a nő biztatóan ölelte magához. Ez a beszéd, mondta, ilyen az én bátor fiam!

Erik, ahányszor a fiú kórterme felé járt, mindig ott látta az asszonyt, úgy tünt, egy percre sem hagyja magára a gyereket. Folytak a műtét előkészületei, az asszony a műtőig kisérte a fiát. Megvárlak itt, mondta neki, olyan természetes hangon, mintha a gyerek csak egy csokiért ugrana be a boltba, és Erik csodálattal figyelte. Száz anyát látott már reszketni a gyerekéért, de ezek a szavak most valahogy jelentőséggel birtak, muszáj lesz, hogy minden jól menjen, nem akarta, hogy a nő tovább aggódjon. Azt akarta, hogy jól érezze magát, mosolyogjon. Nevessen.

Még talán soha ilyen koncentráltan nem dolgozott, mint a műtét alatt. Eltávolította a vesét a daganattal együtt, nem hagyott figyelmen kívül semmit, nagy figyelemmel nézték át a belső szerveket, áttétek után kutatva, és megkönnyebbülten látta, nyoma sincs a daganat terjedésének, minden a legnagyobb rendben lesz. Megkönnyebbült, már előre örült, hogy jó hírekkel szolgálhat az asszonynak, aki az elmúlt napokban végig ott kisértett gondolataiban, betolakodott az álmaiba. Még a műtéti terület lezárását sem bízta az asszisztenciára, a többiek kissé értetlenül néztek össze, de nem érdekelte.

Az asszony tényleg ott várt a műtő folyosóján. Ölében kis laptop, elmélyülten verte a billentyűket. Amikor Erik megállt előtte, felugrott, reménykedőn nézett a szemébe. Kész vagyunk, mondta Erik. Eltávolítottuk a daganatot és a beteg vesét, semmi nem utal áttétekre, úgy gondolom, a fia teljesen fel fog épülni. Komolyan? - csillant fel a nő szeme, és túláradó örömében Erik nyakába borult. A váratlan mozdulat mindkettőjüket kibillentette az egyensúlyból, Erik óvón átfogta a nő derekát és magához ölelte. A mozdulat önkéntelen volt és teljesen ártatlan. Egészen addig, míg meg nem érezte a test melegét. Magához szorította egy pillanatra, aztán szinte pánikban engedte el és hátrált egy lépést. Elnézést kérek, hebegte a nő, kicsit elragadtattam magam... Mikor láthatom a fiamat?

Nincs szükség intenzív kezelésre, néhány óra megfigyelés után levisszük az osztályra, utána bármikor látogathatja. Azt javaslom, addig menjen haza és pihenjen egy keveset. Azt fogom tenni, nevetett megkönnyebbülten az asszony, ő meg csak nézte a gödröcskéket az arcán. Gyorsan elköszönt, és nem értette mi történik vele. Ezer ilyen helyzetet élt már meg, és sose vesztette el az önkontrollját. Távol kell maradni ettől a nőtől. Ezt a következő 24 órában sikerült is megvalósítania. Kicsit gyakran járt ugyan a kórterem felé, de nem ment be, csak azért se. Az asszony mindig ott volt. Rövid haja frissen mosva, arca kisimulva. Sakkoztak a fiúval, vagy csak ült mellette kis laptopján dolgozva, míg a gyerek aludt. Egyszer még filmet is néztek, a füles egyik szára a fiú, a másik a nő fülében volt. Szinte irigyelte ezt a feltétlen összetartozást, valami sóvárgás szállta meg. Oda akart tartozni közéjük.

A műtét utáni harmadik napon a nő bekopogott a szobájába. Szeme csillogott, mosolygott, bejöhetek? - kérdezte kedvesen, ő pedig az íróasztala előtti székre mutatott, mintegy hivatalossá téve a beszélgetést. A nő érdeklődésére hosszan ecsetelte az utókezelés fontosságát, a gyógyulás folyamatát. A nő komolyan bólogatott, kérdéseket tett fel, nem igazán vagyok otthon a betegápolásban, mentegetőzött, eddig nem volt rá szükség, a munkám pedig teljesen más irányú. A nő foglalkozására terelődött a szó, informatikusként dolgozik egy nemzetközi cégnél, most majd otthonról végzi a munkáját néhány hétig, hogy a fiával lehessen, minden esetre felkészülve. Vagy fél órát beszélgettek még, csapongva a munka, az egészségügy és egyéb témák között, aztán a nő elköszönt és elment.

Erik bambán ült az íróasztalánál. Hiányzott neki az asszony, pedig alig negyed órája ment el. A fiú kórterme felé sétált, hátha látja, de a gyerek egyedül volt. Megnézte a sebet, a lázlapot, próbált hivatalos lenni, vannak fájdalmaid? - kérdezte, a gyerek a fejét rázta. Mikor mehetek haza? - tette fel a szokványos kérdést, ő meg elnevette magát. Sürgős? - kérdezte barátságosan. Hát, csak lassan itt a téli szünet, gondoltam azt már otthon tölteném, átjönnének a srácok... Hát talán a jövő hét végén. Mit olvasol, mutatott a nyitott könyvre a fiú térdén. Ja! Próbálok fizikából tanulni egy kicsit, mert rontottam... Beszéltek még pár szót, aztán indult, már így is sokkal több időt töltött itt, mint a megszokott.

Éjjel a nővel álmodott. Érezte karcsú derekát, látta a száját... aztán felébredt. Dühös volt. Vagy ne álmodna ilyeneket, vagy ne ébredne fel legalább az utolsó pillanatban.

Másnap újra bekopogott a nő az irodájába, beszéltek a gyerek állapotáról, aztán mindenféléről vagy egy órán át, a nő végül kissé vonakodva elköszönt, mintha maradt volna még, csak nem érezte illőnek...

Már várta ezeket a találkozásokat, igazából nem is volt már téma a gyerek betegsége. Egyik délután a műtéti beosztást tanulmányozta, közben zenét hallgatott, amikor az asszony bekopogott. Óóó, Rachmaninoff, csillant fel a szeme. Imádom! Olyan buja és áradó... Erik agyába azonnal bűnös gondolatok tolakodtak. Legszívesebben az ajtóhoz rohant volna, hogy bezárja és megmutassa a nőnek, mit is jelent a "buja" kifejezés valójában. Arca azonban kifejezhetett valamit a gondolatiból, mert a nő arca kissé kipirult, gyorsan elköszönt és szinte kirohant a szobából.

Megszüntek a délutáni beszélgetések, alig látta az asszonyt, pedig folyton a gyerek szobájában lebzselt, vizsgálgatta, kérdezgette, de a követkető hét vége felé érezte, nem tarthatja bent tovább, semmi sem indokolja, furcsa és feltűnő lenne.

Pénteken hazamehetsz, mondta a fiúnak, de rendszeresen járnod kell felülvizsgálatra. A gyerek szája fülig ért, jövök, igérte és azonnal a telefonjára vetette magát, ő meg nevetve ment ki a szobából.

Délután újra meghallotta a diszkrét kopogást. A nő nyitott be, arca komoly, nyoma sem volt rajta a megszokott élénkségnek. Udvariasan társalogtak, megbeszélték az otthoni ápolást, a felülvizsgálatok rendjét, mindent köszönök, állt fel a nő, a kezét nyújtotta, de nem nézett a szemébe, aztán sietve csukta be az ajtót maga után. Erik nem értette a viselkedését. Tett, vagy mondott valamit, amivel megsértette? Próbált visszaemlékezni, mikor változott meg a magatartása. Igen. Amikor elragadta őket a zene... Talán az asszony is érezte az izzást, ami őt elkapta akkor? Mindenképpen ki akarta deríteni. Kikereste a nő telefonszámát és rögzítette.

Este felhívta. Remélem, nem zavarom, mondta. Csak érdeklődnék, hogy rendben hazaértek-e? Igen, válaszolt a nő készségesen, minden rendben. Hallgattak. Látni szeretném magát, mondta ki végül, mert attól félt, ha most nem lép, a nő leteszi a telefont, és lehet, nem lesz bátorsága még egyszer felhívni. Komolyan? - a nő hangja furcsán csengett, mintha nem hinne a fülének. Mikor? - kérdezte aztán óvatosan. Most. Hol? Ahol maga akarja...

A nő háza közelében lévő parkban találkoztak. Erik már ott állt a kocsija mellett, az asszony botladozva sietett felé, egyenesen a karjába szaladt, hosszan és szenvedélyesen csókolták egymást, ölelkeztek, nem tudom, mi történik velem, mondta Erik, de képtelen vagyok megállítani ezt az őrületet. Nem is kell, kapaszkodott belé a nő, de most nem maradhatok, a gyereknek nem is szóltam, hívj fel holnap és beszéljünk.

Boldogan vezetett haza. Nem birta ki, írt egy sms-t. Hiányzol. Te is - jött a válasz. Nem tudok elaludni. Én sem. Mint két kamasz...

Másnap kora délután elhagyta az osztályt, sietett haza. A nőt várta. A lakásán. Fogalma sem volt, mi fog történni. Előkészített egy üveg drága bort. Aztán elrakta. Bármi is lesz, azt ő tiszta fejjel akarja átélni. Csókolózásra gondolt, meg gyengéd ölelésekre, üldögélésre a kanapén. Csak szépen, lassan, nyugtatta magát.

A nő kicsit hamarabb érkezett. Berántotta az ajtón, még a hálószobáig sem értek el. Nem voltak szavak, csak érzések és érintések. Szeretlek, mondta ki. Szeretlek, hangzott el szinte ugyanakkor. Soha nem élt még át ilyet.

Mennem kell, búcsúzott az asszony, azt mondtam, nem maradok sokáig. Mit mondtál, hol leszel, kérdezte Erik. Hát azt, hogy nálad, válaszolta a nő. Én nem hazudok a fiamnak. Máskor megrémítette volna, ha valaki ilyen nyilvánvalóvá teszi a viszonyukat, most azonban örült. Hát az asszony is komolyan gondolja. Egy hétig minden nap találkoztak. Nem jó ez így, mondta a nő. Nem kellene magára hagyni a gyereket ilyen sokszor. Holnap szent este. Gyere el, vacsorázz velünk. Jövök, mondta ő azonnal és örömmel.

Reggel felhívta az anyját, aki azonnal megértette, mi zajlik a fiában, majd mutass be minket is, kérte.

Másnap, ahogy átadta az ügyeletet, már ment is a nő lakására. A fiú nyitott ajtót és engedte be minden zavar nélkül. Hogy szólítsalak, kérdezte azonnal tegezésre váltva. A keresztnevemen, válaszolta, miközben szemével a nőt kereste, aki nevetve vállat vont. Hát a fiatalok nem kertelnek, cselekszenek, mondta. Ahogy én is! - válaszolta Erik sokatmondóan.

A konyhában ettek, a lakásban mindössze két szoba volt. A nagyobb szoba sarkában egy térelválasztó mögött franciaágy állt, szépen, két személyre megvetve, a másik a gyerek szobája volt, fiús-kamaszos ízléssel berendezve. Itt alszok? - örült meg Erik. Csak, ha akarsz...

Karácsony első napján Erik bejelentette a fiúnak, hogy szereti az anyját. A gyerek vigyorogva vette tudomásul, kicsit lesajnálva, hogy "öregen" ilyesmibe keveredett, de láthatóan nem volt ellenvetése. Erik már csak tiszta ruháért ugrott haza, gyakorlatilag szerelméhez költözött, szorongtak a kis lakásban, de bármit megtett volna, csak együtt lehessenek.

Január elején megkezdődött az iskola, a kis panel fürdőszobában képtelenség volt a reggeli készülődés, mindenki késésben volt, nem fértek...

Nem lesz ez így jó, gondolkodott Erik. Mi lenne, ha átköltöznétek hozzám? A nő kicsit megrettent. Adja fel a lakását? Az önállóságát? Hiszen alig egy hónapja találkoztak először. Félt, hogy elhamarkodottan dönt, de Erik biztos volt magában. A Te érzéseidről nem tudok nyilatkozni, mondta neki, miközben magához húzta, de azt biztosan tudom, az enyém nem szalmaláng... Negyvennyolc éves vagyok, soha az életben nem éreztem még, hogy valaki ennyire hozzám tartozik, mint most Te. Nem érzek semmilyen kockázatot. Ha neked lenne nagyobb lakásod, már beköltöztem volna.

Január közepén az asszony és a fiú átköltözött Erik nagy, belvárosi lakásába, amit családi vacsorával ünnepeltek meg. Itt találkozott először Erik a nő anyjával, az asszony és a fiú pedig az ő szüleivel.

Ezen az estén, amikor a vendégek elmentek, és ők egyedül maradtak, Erik megkérte a fiútól az anyja kezét. A gyerek vörös füllel, hatalmas zavarban adta meg a beleegyezést, aztán a szobájába menekült.

Március végén, egy derűs szombati napon házasodtak össze, és csak azt sajnálták, hogy nem húsz évvel hamarabb találkoztak. Az emberek örvendeztek, minden jót kívántak, és persze voltak szkeptikusok is, akik nem hittek az érzelmeik erejében, pletykák terjedtek. Amilyen gyorsan jött, úgy fog elmúlni, jósolgatták...

Májusban nászútra mentek, júliusban a gyerekkel együtt a tengerhez utaztak, aztán jött az iskolakezdés, lassan belerázódtak a hétköznapokba. Éltek csendesen, nagy szerelemben és egyetértésben, Erik és a fiú egyre közelebb kerültek egymáshoz, nem esett nehezére betölteni az űrt a fiú életében, amit az apja távozása okozott.

November elején egy reggel az asszony váratlanul rosszul lett. Sápadtan támaszkodott a falhoz, erőtlen hangon kiáltott Eriknek, aki rémülten kapta a karjába és fektette az ágyra. Szapora pulzus, verejtékezés, gyengeség, talán a menopauza... gondolkodott hangosan. Negyvennégy évesen? - rémült meg a nő. Nem korai az még? Ámbár... kimaradt a menzeszem... sírta el magát. Teljesen összetört. Az öregség itt kopogtat az ajtón, pedig ő még boldog akar lenni. De hiszen azok vagyunk, vette az ölébe Erik. Csókolta, ölelte, vigasztalta. A rosszullét elmúlt, néhány nap múlva megjött a vérzése is, csak egy kis figyelmeztetés volt, vélekedtek, majd elmegy nőgyógyászhoz és megbeszélik, mi a teendő. De a rosszullét egy hét múlva újra jelentkezett, ezúttal a munkahelyén, elájult és mentő vitte a klinikára. Erik éppen operált, senki sem merte zavarni, az asszony már jobban volt, vért vettek a laborhoz, egy nővér felkisérte férje szobájába, ahol legyűrte a gyengeség és elaludt. Erik futva érkezett. Felesége még aludt, arca gyűrött volt és sápadt. Nem ébresztette fel, azonnal a számítógéphez ült és a labor-eredményeket kezdte tanulmányozni. A HCG szintet látva nem hitt a szemének, nevetni kezdett. El sem hitte, hogy ő, az orvos, aki életeket ment, bonyolult műtéteket hajt végre, ostobán nem gondolt rá, hogy ez megtörténhet, és még a jelekből sem jött rá mi is a helyzet valójában. Boldog volt és rémült egyszerre. Csókokkal ébresztette a feleségét, aki meglátva a gép képernyőjén a laborvizsgálati jeleket, szorongva nézett rá. Tudod már mi a baj? - kérdezte bátorságot mímelve. Gyerekünk lesz. A nő néhány pillanatig szájtátva bámult rá, aztán szemében huncut szikra gyúlt. Ezt nem a nők szokták könnyek között közölni a hites urukkal? - kérdezte.

A terhesség gond nélkül zajlott, Erik próbált tárgyilagos lenni, de folyamatosan szorongott. Vajon evett az asszony rendesen? Nem ájult el megint? Na, majd az első trimeszter végén megnyugszik és minden rendben lesz. A negyedik hónapban a kissé magas AFP érték rémítette meg, és nem nyugodott meg az alapos és mindenre kiterjedő ultrahangos vizsgálat negatív eredményétől sem. Az utolsó hónapokban már a szüléstől rettegett. Apja próbálta nyugtatni. Ne pánikolj már, szólt rá, minden rendben lesz. A klinika összes orvosa fog rá vigyázni. Ha eddig nem volt baj, eztán se lesz. Erik a fejét rázta, amíg meg nem születik, addig bármi történhet... olyan ez, mint a repülés... legtöbbször a leszállásnál történik baleset. Nem vagy normális, szögezte el az apja nevetve. Ha a beteged hozzátartozója így viselkedne, rendre utasítanád.

Szerencsére az asszony jól viselte a terhességet, csak az utolsó hónap volt nehéz. A nyári melegben megdagadtak a lábai, nehezen lélegzett, utálta, hogy naponta ötször tusol, mégis mindig ragad az izzadságtól, hogy nem látja a saját lábfejét. De ezek csak kis bosszúságok voltak, igazából nem tudott betelni a boldogsággal, amit a gyermekvárás okozott. A fiú kissé zavarban volt a nem várt esemény miatt, de lazán vette tudomásul, hogy testvére születik. Július első napjaiban már minden elkészült a kislány fogadására. A kis sarokszoba teljesen átalakult. Lebbenő függönyök, világos, lányos bútorok, színes szőnyegek várták az érkezőt.

A szülés csak egy nappal indult be hamarabb, mint ahogy számították. A következő naptól Erik már szabadságon lett volna, hogy mindig kéznél legyen, de a kis hercegnő úgy döntött, nem vár tovább.

Erik nyugodtan jött ki a műtőből, a telefonján vagy negyven nem fogadott hívás, és számtalan sms várta. "Megindult"... Mindez már órákkal ezelőtt! Rohant a szülészetre, azt hitte, elkésett, de felesége derekát megtámasztva állt az ablaknál, haja csapzott volt, arca meggyötört. Miért nem kértél epidurált, kérdezte Erik. Téged vártalak, sírta el magát a nő, és a kislány mintha csak erre várt volna, egyre erőteljesebben igyekezett a világra. Erik sápadtan szorongatta felesége kezét, magában imádkozva, hogy legyen már meg végre a gyerek, mert elsírja magát szégyenszemre.

A többiek nem aggódtak így. A szülészorvos valami lakáscseréről magyarázott, a szülésznő a felesége derekát masszírozta, közben kedélyesen beszélgettek, együtt lélegeztek, egy másik nővér a műszereket készítette elő, tették a dolgukat, beszélgettek, nevetgéltek. Minden simán megy, nyugtatta meg a szülész kolléga lazán.

Késő éjjel született meg a kislány tizenöt óra vajúdás után, három kilóval és ötven centivel. A feje leginkább egy padlizsánra hasonlított, de a szülei boldogan csókolgatták, csak bátyja nézte kissé ijedten. Öööö... izé... biztos, hogy minden rendben van vele? - kérdezte. Hát persze, nevetett a szülésznő, az útja kicsit hosszú és rögös volt, de csak egy kis idő kell, és olyan gyönyörű lesz, mint az anyukája.

Két nap múlva hazavitték a kislányt. Erik elérzékenyülten nézte, ahogy felesége szoptatja, ápolja, dajkálja a gyereket, aki napról-napra fejlődött, mindig új csodával lepve meg a családját. A legboldogabbak Erik idős szülei voltak. Nem gondolták, hogy hetven éves koruk után még unokájuk születik.

A szeptemberi nap melegen sütött. A család a teraszon ült, Erik ötvenedik születésnapját ünnepelték. Felesége vállát ölelve végignézett a társaságon. Mindenki egyszerre beszélt, a fiú néhány hónapos kis húgát ringatta. Ez a családom, gondolta boldogan. Elmúltak magányos évek.