Endre

Endre

Amikor először feküdt egyedül abban az ágyban, ami még őrizte a felesége illatát, akkor fogalmazta meg magának, hogy az élete két meghatározó részre osztható. Vele és nélküle. És a "nélküle" nem ér semmit. Még akkor és ott megfogadta, hogy mindent jóvátesz. Csak fogalma sem volt róla, hogyan? Egész éjjel nem aludt, állandóan az asszony után tapogatózott.

Reggel a gyerekek is kókadtan tébláboltak, a szemük folyton a telefonon, ahogy az övé is. A két gyereké egyszerre csendült meg, izgatottan kapták fel és olvasták az üzenetet. "Jól vagyok, ne aggódjatok."

De az övé nem szólalt meg. Így ment a következő napokban is. A gyerekek sms-eztek, e-maileztek az anyjukkal, de ő hiába hívta, hiába írt, hiába küldött sms-t, semmi választ nem kapott. Kétségbeesetten próbálta megtalálni, de minden kisérlete kudarcba fulladt. Felhívta a felesége bátyját is, kérlek, áruld el, hol van, könyörgött.

Értsd már meg, nem tudom! Csak annyit mond, hogy jól vagyok... - mondta a férfi.

A gyerekek dühösen, egymás szavába vágva támadtak rá. Te vagy az oka! Találd meg, és hozd haza.

Óránként írt neki üzenetet a telefonjára, napjában többször kért bocsánatot e-mailben, de az asszony nem reagált. Mintha kitörölte volna őt az életéből.

Már adventben jártak, a gyerekek elkeseredettek, amiért nem találta meg az anyjukat. Itt a karácsony, mondták, és Anya sehol! Azt mondta, lélekben velünk lesz, mondta a nagy. Miattad nem jön haza. Mit csináltál vele? - vonta kérdőre a kicsi. Nem védtem meg, mondta nekik. Magára hagytam. A gyerekek megütközve néztek rá. Ezt jól elcseszted, mondta a nagy. Szerintem igaza van, hogy elhagyott, mondta a kicsi. Nem cáfolta. Tudom..., tudom... - sóhajtotta. Csak megtalálnám...

Karácsony reggelén a gyerekek hívták az anyjukat skype-on. Az asszony hangjában sírás bújkált, de semmilyen könyörgésre nem kapcsolta be a kamerát, ő meg lélegezni sem mert, nehogy rájöjjön, ő is ott van.

Dél körül csengett a telefonja, a sógora hívta. Rövid volt, csak a címet mondta meg. Indulj, mondta, a többi rajtad múlik. A gyerekek is menni akartak. Nem, mondta. Ezt most kettőnknek kell tisztázni.

Azonnal kocsiba ült. Az órára nézett. Alig múlt dél, az út úgy három óra lehet, ha minden jól megy, még sötétedés előtt odaér. Aztán...

---

Huszonkét éve, amikor a lány önéletrajzát elétették, még semmit sem sejtett. Menj, mondta neki a vezér, beszélj vele, mérd fel a tudását, elvégre neked fog dolgozni. Oké, mondta, sebtében nézte át a dokumentumokat. Frissen végzett, tehát nincs gyakorlata. A fejét rázta, nem volt kedve kezdőkkel kínlódni, de ő mindig korrekt volt, ezért ennek a lánynak is ad egy esélyt.

A lány feszülten várakozott, és bátortalanul elmosolyodott. Kézfogása azonban határozott volt, és a szeme... Gyönyörűnek találta. Nyugodtan válaszolgatott a kérdéseire, amikor a terveiről kérdezte, egy pillanatra elgondolkodott, nagy levegőt vett és az alsó ajkába harapott. Ő meg abban a pillanatban elveszett. Erővel kellett a figyelmét a lány mondanivalójára összpontosítani, hogy a hirtelen feltámadt kívánástól szabadulni tudjon. A lány egyre lelkesebben beszélt, okos, értelmes, gondolta, de tiltott gyümölcs, hiszen alig 22-23 éves lehet, ő meg harmincöt.

Az élete eddig a percig biztos mederben folydogált. A műszaki egyetem elvégzése után rögtön ehhez a híres tervezőirodához került, részt vett nagy projektekben, nívós épületek tervei fűződtek a nevéhez, már huszonnyolc évesen vezető beosztásba került, közben szabadidejében magántervezéssel is foglalkozott. Ez kiemelten jó anyagi lehetőségeket biztosított számára, harminc évesen házat kezdett építeni a nagyváros népszerű kerületében, elegáns autóval járt, a legszebb nőket kaphatta meg. Tudta magáról, hogy jól néz ki, edzette a testét, focizott, teniszezett, úszott, emellett színházba, hangversenyre járt, és sokat olvasott. De a szerelem még ismeretlen terep volt számára. Kissé cinikusan úgy gondolta, hogy az érzés nem is létezik, csak képzelődnek az emberek, összetévesztik a szexuális vággyal és köré valami rózsaszín csipkét szőnek.

De ez az elmélete most megdőlni látszott. A lány tehetségesnek bizonyult, de nem nyomult, sőt inkább, mintha kerülte volna őt, és Endre, aki máskor mindig tudta, mit tegyen, most tanácstalan volt. A szeme folyton a lányt kereste, a hangja megborzongatta, a nevetésére elöntötte a vágy, éjjel erotikus álmokból ébredt. Fohászkodott, hogy múljon el ez a vonzódás, sportolt, olvasott, de semmi sem használt.

A céges szilveszteri bulin a lány mindenkivel táncolt, vidám volt és elragadó, ő meg csak messziről bámulta és remélte, hogy senki sem veszi észre. Már jól benne jártak az éjszakában, amikor egy jó kis rock-számnál végül mégis odament, a kezét nyújtotta, a lány ránevetett és már pördült is a karjába. Szinte az első perctől érezték egymást, pörögtek-forogtak, aztán a zene lassúra váltott, ő meg átölelte a derekát, lassan ringatta. A lány felnézett rá, a tekintetében valami szikra villant, aztán lehajtotta a fejét, látta lecsukódó szemeit és úgy érezte felrobban a szerelemtől. Iszok egy pohár vizet, hadarta a lány, amikor a zene elhallgatott, és elrohant, ő meg zsibbadtan nézett utána. Mire kicsit összeszedte magát, a lány már nem volt sehol.

Hónapokig kerülték egymást, a lány láthatóan zavarban volt, és ő sem ismert magára. Aztán nem birta tovább. Mindenki ebédelni indult, amikor látta, hogy a lány a fénymásoló szoba felé igyekszik.

Utána ment, becsukta az ajtót, nekitámaszkodott, a lány ijedten nézett rá. Mondjon fel! - mondta neki. A főnöke vagyok, kötnek írott és íratlan szabályok, de már megőrülök magáért. A lány elmosolyodott. Akkor jó, mondta, mert én is megőrülök magáért. Egy lépéssel elérte, és csókolta féktelenül, a lány a hajába markolt, úgy húzta magához, a testük remegett. Valaki felnevetett a folyosón, Endre felrántotta az ajtót és az irodájába sietett. A lány még aznap tényleg beadta a felmondását és azonnali hatállyal kilépett, ő meg délután becsengetett hozzá. A lány feszülten nyitott ajtót, de amint meglátta, átölelte, és ő már csókolta is. A lakásról kiderült, hogy egy albérlet, ahol többen laktak együtt. A lány szobájában ültek a kopott heverőn egymáshoz simulva, az ajtó előtt le-fel járkáltak, traccsoltak a többiek. Menjünk innen, mondta Endre. Gyere el hozzám. Jó, menjünk, mondta a lány. Nem tett úgy, mintha nem értené, tiszta fehérneműt, ruhát rakott egy sporttáskába, a fürdőszobából behozta a tisztálkodószereit, indulhatunk, mondta, és ő imádta ezért a természetességért.

Kicsit bizonytalanul vezette be a lányt a házába, nem is értette, miért szorong, de a lány a kanapéra dobta a táskát, átölelte a derekát és a mellkasára hajtotta a fejét. Mióta megláttalak, Rád vágytam, mondta, ő meg felkapta, és már semmi sem számított. Késő este vacsoráztak, aztán újra szerelmeskedtek, és többé semmi sem állhatot közéjük. Hajnalban ébredtek, néztek egymás szemébe, és ő nem tudta levenni a kezét a lányról. Simogatta, szorította, imádta. A lány felpattant, megkereste a kávéfőzőt, aztán a teraszra sétált. Gyönyörű ez a kert, mondta, egy kerti székbe ült, lábát Endre ölébe rakta. Mit csinálsz ma? - kérdezte ő. Hát munkát keresek. Mikor érsz haza? Hova haza? - kérdezett vissza a lány. Hát ide. Délután áthozzuk a cuccodat, egy napot sem akarok már nélküled tölteni.

A szülők mindkét részről sopánkodtak.

Ez egy gyereklány, mondták a szülei, ekkora korkülönbség nem egészséges, és a családja is... Mi van a családjával? Semmi, de hát egyszerű, falusi emberek, más életfelfogással, más szokásokkal...

Öreg hozzád, mondták a lány szülei. Más korosztály, más társadalmi réteg, csak a vágy hajtja, a fiatal testedet akarja.

Egyedül a lány bátyja állt mellettük.

Fél év múlva összeházasodtak, hat hónap múlva megszületett az első gyerekük, és egy év múlva a második. A lány boldogan nevelte a két kicsit, imádta, hogy velük foglalkozhat. Ő meg igyekezett nekik minden kényelmet megadni. Medencét épített a kertbe, hintát és játszóházat. Esténként a dolgozószobában beszélgettek a szakmáról és szinte észrevétlenül alakult ki a szokás, hogy a felesége készítette a terveihez a leírásokat. Hogy ne essen ki a gyakorlatból. Szerettek és jól tudtak együtt dolgozni. Amikor már mindkét gyerek óvodába került, az asszony munkát kezdett keresni. Mindketten szorongtak a megváltozó körülmények miatt. Alig fogunk találkozni, morgott Endre, mire hazaérünk, ellátjuk a gyerekeket, nekem még ott a maszek tervezés, éjszaka lesz, mire végzek. Nem lesz időnk egymásra. Inkább maradj itthon. Hogyne, hogy neked még többet kelljen dolgozni! - tiltakozott a felesége. Mit kezdjek egy fáradt, kizsigerelt férjjel? Tréfásan mondta, de hangjából érződött, hogy ez komolyan aggasztja.

Lassan megérett az elhatározás, közös tervezőirodát nyitnak. Akkor úgy osztják be az idejüket, ahogy akarják, és egész nap együtt lehetnek. Jó döntés volt. Együtt dolgoztak, minden munkát közösen jegyeztek, és eleget kerestek ahhoz, hogy kényelmesen megéljenek. Még tíz-tizenöt év után is szenvedélyesen szerették egymást, teljes volt az életük.

Aztán egy napon őt megválasztották az építészkamara elnökének. Felesége lelkesen támogatta. Egyre több társasági rendezvényre kaptak meghívást, Endre büszke volt, hogy felesége tudása, műveltsége és szépsége mindenkit elismeréssel töltött el. De az asszony végül beleunt a társadalmi kötelezettségekbe, nem akarta esténként a nagymamára vagy bébiszitterre hagyni a gyerekeket, ments ki, mondta, és csak akkor ment vele, ha mindenképpen szükséges volt.

Endre a kamarai elnökség mellett hamarosan meghívást kapott előbb a Rotary, majd a Lions Clubba is. Büszke volt, hogy a tagja lehet ezeknek a szervezeteknek, bár ez újabb elfoglaltságot jelentett.

Az ismertség jót tett az üzletnek is, cégek és tehetős magánszemélyek adtak jól fizető megbízásokat. Felesége sokat dolgozott, míg őt lekötötték a társadalmi szervezetekben végzett feladatok.

Aztán egy napon felkérték, hogy független jelöltként induljon az országgyűlési választásokon. És ő elkövette az első hibát, azonnal igent mondott, anélkül, hogy ezt megbeszélte volna a feleségével. Az asszony láthatóan megbántódott, de rögtön mellé állt. Egyik politikai párt szinte azonnal felajánlotta a támogatását, egész választási stáb sürgött-forgott körülötte, felesége nevetett, Te, ezek olyanok, mint az amerikai filmekben, mondta, de engedelmesen eljárt vele a kampány-rendezvényekre, és ami a legfőbb, dolgozott helyette is, hogy a vállalkozásuk teljesíteni tudja a megbízásokat és legyen pénzük a megélhetésre. És ő még jobban szerette ezért. Mindennél többet ért, amikor este átölelhette, csak mellette tudott nyugodtan aludni, ha érezte maga mellett meleg testét és ölelő karját a derekán.

Már a kampány elején nyilvánvalóvá vált, hogy az ellen-jelölt nem válogat az eszközökben, de a támadásokat mindig sikerült hárítani. Soha nem gondolta, hogy megtörténhet az, ami bekövetkezett. Országos tévécsatornákon jelent meg a hír, hogy néhány évvel ezelőtt egy elhibázott terve következtében hatalmas tűz keletkezett, és emberek élete is veszélyben forgott. Újságokban taglalták az esetet, felelőtlenséggel vádolták. Ezt azonnal cáfolni kell, mondta, mert oda lesz a szakmai becsületem, azonnal lépni kell! A stáb igazat adott neki, már csak azért is tenni kell valamit, mert már csak néhány hét van a választásokig, mondták, nyugodjon meg, már megtalálták a megoldást. És ő akkor elkövette a második hibát, nem kérdezte meg, milyen megoldásra gondoltak. Másnap a saját stábja cáfolta a hírt, azzal, hogy bejelentették, a szóban forgó tervet nem ő, hanem a felesége készítette az ő neve alatt. Mit csináltok Ti? - kiabált a telefonba! A feleségemnek semmi köze ehhez! De rajta van az aláírása, és most az a fontos, hogy Te tiszta maradj. Ha megnyered a választásokat, a kutya nem fog emlékezni erre, és Te nyugodtan beperelheted az összes újságot. Este a felesége sápadtan fogadta. Elmondanád, mi a fene ez az egész? - kérdezte, és ő próbálta megmagyarázni. Tudod Te, mit csinálsz? Tönkre teszed a szakmai hírnevemet. Próbálta megnyugtatni, mindent cáfolni fogunk, csak néhány napot várj!

De a stáb lépése visszafelé sült el. Az ellenjelölt támogatói a feleségét vették célba, úgy állítva be, mint tehetségtelen, karrierista nőt, aki a híres férje hátán kapaszkodott fel, a neve alatt tervez életveszélyes épületeket, őt meg öregedő papucsférjnek, aki mindezt elnézi a fiatal feleségének. És ez még nem volt minden. Másnap újabb cikkek jelentek meg bulvármagazinokban, amik a felesége állítólagos szerelmi kicsapongásait taglalták "megbízható forrásokra" hivatkozva. A stáb kapkodva próbálta menteni a helyzetet, de a lavinát már nem lehetett megállítani. A felesége könyörgött, hogy tegyen valamit, ő meg szinte megbénult, nem tudta mi lenne a helyes. Tudott keményen harcolni, de ekkora hazugsághalmaz ellen képtelen volt fellépni. A tiltakozás csak olaj volt a tűzre.

Végül a felesége vette a kezébe a dolgokat, szakértői jelentéseket keresett elő, amelyek bizonyították az ártatlanságát, nyomást gyakorolt a hírigazgatókra, és elérte, hogy helyesbítsenek, de ez már semmin sem változtathatott.

Aggódva nézte, ahogy felesége szinte összeroppant a szeme láttára, amikor rájött, hogy semmit sem tehet, és ő nem tudta, mit mondhatna neki.

Hogy ezért, vagy másért, nem tudta, de végül elvesztette a választásokat. A stáb abban a pillanatban mintha megfeledkezett volna róla, már pakoltak, pénzeken marakodtak. Kiábrándultan ment haza. Nyugalomra, szeretetre, megértésre vágyott, a feleségéhez bújt, és akkor elkövette a harmadik, végzetes hibát, nem kért bocsánatot, nem beszélt vele.

Másnap reggel az asszony egy iratot tett eléje az asztalra. A kilépési nyilatkozata volt. Itt a társasági szerződés módosítása. Az iroda ezután a tied. Nem szeretném, ha a szakmai hírneveden csorba esne, mondta és a hangja gúnyosan, egyben fájdalmasan csengett. És ő elkövette élete legnagyobb hibáját, megtetézve ezzel az eddigieket. Sértettségében aláírta. Abban a pillanatban meg is bánta. A felesége után ment, de az asszony már a kocsiban ült, elhajtott, és csak este került haza, tette a dolgát, vacsorát készített, kiteregette a ruhákat. Endre gyűjtötte a bátorságot, ott sertepertélt körülötte, de az asszony, mintha megdermedt volna.

Mit csináltál egész nap? - próbálkozott békülékenyen.

Szerinted?

Biztosan ezt akarod? Hogy ilyen feszültségben éljünk? - kérdezte kissé türelmetlenül, hiszen ő sem volt jó kedvében.

Nem én akartam. Semmit sem akarok már. - mondta az asszony csendesen. A gyerekek ijedten nézték a szülők vergődését, de még nem voltak elég felnőttek ahhoz, hogy megakadályozzák a család széthullását.

Másnap, mire hazaért, a felesége eltünt, és neki oda volt az élete. A gyerekektől tudta, hogy valahol elbújt, hogy összeszedje magát. Próbáld megkeresni, noszogatták, és ő próbálkozott is, de semmire sem jutott. Bement az irodába, hogy megnézze, hogy állnak az ügyek. Rájött, hogy hónapok óta nem is járt itt. És előtte is ritkán. Már évek óta. Azóta, hogy annyi társadalmi szerepet vállalt. Átnézte az elkészült terveket, amiket a felesége készített, ő meg csak aláírt. Mennyit dolgozott helyette is... Aztán rádöbbent, hogy az ügy kirobbanása óta egyetlen megbízás sem érkezett. Tönkretette tizenhét év munkáját, szétesett a családja, és elvesztette a nőt, aki nélkül nem tudta, hogy fog élni.

Minden nap bement az irodába, rendszerezte a kész munkákat, és egyszer csak megcsörrent a telefon. Egy régi partner kereste. Kisebb megbízást adott, ő pedig belevetette magát a munkába. Megint szembesült vele, hogy a felesége mennyi munkát levett a válláról. Most neki kellett a közműegyeztetéseket végezni, a földhivatalba szaladni, az adminisztrációs munkákat elkészíteni. Néha úgy érezte, legszivesebben belehalna a szégyenbe. A tervek átadásakor a megbízó kedélyesen fogott vele kezet, aztán lekicsinylő megjegyzést tett a feleségére. Endréből kitört az indulat.

A feleségem soha az életben nem hibázott! Azt a tervet én készítettem, és én sem hibáztam. Szemét politikai húzás volt az egész, azzal előszedte a szakértői jelentéseket, amik a tűzeset vizsgálata során keletkezetek. A megbízó ijedten védekezett. De hát mindenhol azt mondták... Hát majd nem mondják, ha pert akasztok a nyakukba, dühöngött Endre.

Boldogtalanul dolgozott, ha volt mit, és egyre jobban aggódott a felesége miatt, aki egy fillért sem vett le a közös számlájukról.

Így jött el a karácsony, és az a telefonhívás a sógorától. Tudod, hogy én mindig mellettetek álltam, mondta. De most nem késlekedhetsz egy órát sem.

---

Lekanyarodott az autópályáról. Innen még harminc kilométer a kis falu, ahol régen a felesége nagyszülei laktak, ahol a gyerekkorát töltötte. Ahogy közeledett, úgy érezte kiugrik a szíve. Elhagyta a falut és a helységnév tábla után megpillantotta az épületet. Az ablak ünnepi díszben ragyogott, a kis tornác oszlopain színes égők villogtak. Minden karácsonyi hangulatot árasztott. Az órára nézett. Alig múlt négy óra.

Erőt gyűjtött és bekopogott. A nő, aki megjelent az ajtóban, mintha nem az ő felesége lett volna. Ő volt, de mégsem. Olyan vékony volt, hogy úgy érezte, el kell kapnia, mert mindjárt elfújja a szél, szemei alatt a karikákat a smink sem tudta eltüntetni. És a tekintete... Nem ragyogott melegen. Valami végtelen szomorúság és fásultság áradt belőle.

Szia... - nyögte ki végre. A nő arca megrándult, aztán hidegen annyit kérdezett? Segíthetek valamiben?

A korlátba kapaszkodott, mert úgy érezte összerogy. Kérlek, ne... Érezte, hogy a hangja rémülten cseng. Beszélnünk kell legalább egyszer normálisan, nyugodt körülmények között...

Én vagy százszor akartam normálisan beszélni... Aztán mégis félreállt az ajtóból. Gyere be, sóhajtott, a hangja lemondó volt.

Még soha nem járt itt. A régi bútorok, a sarokban az ágy, a kihúzható rekamié, mind a múlt részei voltak. Az asztalon damaszt terítő, gyertya, porcelán teríték, az ablakon fenyő alakú ablakdísz, a feljárónál magas fenyőfa. Elöntötte az indulat. Míg ő kétségbeesetten kereste a feleségét, addig ő itt ünnepelni készült. Nagyon... hangulatos! - mondta cinikusan.

Vegyél vissza, szólt rá a nő. Ez nem a megfelelő hangnem, ha tényleg beszélgetni akarsz. Azonnal lehiggadt. Ne haragudj, de annyira aggódtam... Nézte az asszonyt, át akarta ölelni, hogy feloldódjanak, aztán hazavihesse a fészkükbe és minden a régi legyen. Egymás után vette észre rajta a változásokat. Az arckifejezése idegen, a nadrág nem feszül rajta, lefogyott, a haja rövid, és más a színe... És szinte kézzelfoghatóan árad belőle az elutasítás.

Ültek egymással szemben. Hát mondjad, intett az asszony, de ő nem tudta hol is kezdje. Úgy érezte bármit mondana, csak rontana a helyzeten. Mintha elhomályosult volna a látása... Megdörzsölte a szemét, érezte, hogy a keze remeg, alig kap levegőt. Próbált egyenletesen lélegezni.

Beteg vagy? - kérdezte a felesége.

Megrázta a fejét. Csak nem tudok aludni.

Hát azért egy választási vereségbe nem kell belehalni, mondta a nő kicsit gúnyosan.

Te azt hiszed, erről beszélek? - döbbent meg.

Hát mit kellene hinnem, azok után, ami történt? Az asszonyból kirobbant a felgyülemlett keserűség, szembesítette a bűnökkel, amiket ellene elkövetett, hogy tönkretette szakmailag, elhanyagolta, mint feleséget, kihasználta, mint munkatársat, és azt is, hogy miatta nem lehet a gyerekeivel, és ő megérdemelt minden kimondott szót.

Tudta, hogy az asszonynak igaza van, rémülten érezte, hogy elveszítette őt és ettől összeroppant.

Kaphatnék egy pohár vizet?

A nő a konyha felé intett. A konyhaszekrényben találsz poharat.

Valahogy elérte a csapot, ivott pár kortyot, szinte lezuhant a székre. Vége... Csak ez járt a fejében.

Az asszony jött utána. Rosszul vagy? - kérdezte és hiába próbálta titkolni, a hangja aggódva csengett.

Nem tudom... A szája zsibbadt volt, alig tudta kimondani a szavakat.

Az asszony felkapta a telefont. Az orvost hívta. Feküdj le, mondta, és a kanapéhoz támogatta. Úgy érezte, azonnal a semmibe zuhan. Talán jobb is lenne...

Az orvos esett be az ajtón. Mi van? - kérdezte. Pont karácsony szent napján készülsz meghalni?

Szia, húzta befelé a nő. A férjem egy órája érkezett, rosszul van. Látom, mondta az orvos gondterhelten, aztán vérnyomást mért, pulzust számolt, sokáig hallgatta a mellkasát, injekciót szívott fel, nem tetszik nekem ez a zörej, vizsgáltassa ki magát sürgősen.

Te meg figyelj rá az éjjel, mondta az asszonynak, hagyok itt nitromint és bétablokkolót, most ne vidd kórházba, úgysincs bent egy épeszű ember se. Jóccakát! Nem kapcsolom ki a telefont. Boldog ünnepeket.

Az injekció hatására a szive újra ritmusosan vert, feltápászkodott. Megitta a maradék vizet, nem tudta, mit tegyen.

Nem mondtad, hogy beteg vagy. Az asszony hangja számonkérő volt.

Nem vettem észre, mondta. Vagy nem is tudom...

Együnk, mondta az asszony, aztán feküdjünk le.

Endre bágyadtan kanalazta levest. Ismerős volt az íze, jól esett. Aztán töltött káposztát tálalt az asszony. Finom, mondta. Nagyon szeretem, ahogy főzöl. Mintha mindig tudnád, éppen milyen ízekre vágyom.

Tudtam. - mondta az asszony, de nem nézett fel. Majd megszoksz más ízeket.

Endre letette az evőeszközt. Nem tudok itt ülni és az ételről csevegni, amikor éppen minden összeomlik, ami fontos volt nekem. Megigértem a gyerekeknek, hogy felhívjuk őket, és hazaviszlek.

Az asszony is lecsapta a villáját. Ne bújj állandóan mások mögé! Te nem ilyen voltál. Mi lett veled?

Nem vagyok ilyen, mondta Endre, csak kétségbe vagyok esve! Nincs életem nélküled. Amióta ismerlek, azóta csak téged szeretlek, és soha nem szerettem mást, előtte sem. És most azt látom, hogy Te úgy átlépsz a házasságunkon, mint egy krétavonalon...

Ne beszélgessünk most, kérte az asszony. Minden szóval csak rontunk a helyzeten. Aludjunk. A rekamiéra ágyazott neki. Endre hallotta a felesége lélegzetét a szoba túlsó feléből, a nyugtalan mocorgást, tudta, mikor merült álomba. Csak nézett a sötétbe kétségbeesetten. Máskor egymás testéhez simulva aludtak, egymásba kulcsolt kézzel, folyton egymást érintve és szeretve. Kényszerítette magát, hogy aludjon, pihenni kell, holnap nehéz napja lesz.

A felesége sikoltására ébredt. Kiugrott a takaró alól és az ágyhoz futott. A nő a fejét fogva zokogott. Magához ölelte, csak egy álom volt, próbálta megnyugtatni. Az asszony teste hozzásimult, feje a mellkasán pihent. Arcát a hajára simította. Az ő szeme is könnybe lábadt. Szeretlek, szeretlek, ismételgette és gyengéden ringatta, hogy megnyugodjon.

Nem megyek veled vissza! Sehova se megyek, sírta a nő. Én nem tudnék többé ott élni. Teljesen szét vagyok esve. Valahogy talpra kell állnom. Minden önbecsülésem elveszett miattad. Nem akarok újra egy báb lenni melletted. Itt az emberek néhány hét alatt visszafogadtak, van munkám és vettem egy házat. Lesz otthonom. Endre úgy érezte, hogy kést döftek a szívébe, de nem szólt. Most már mindent tudni akart arról, amit elkövetett ellene, és hogy ezzel mit okozott.

Már világosodott, mire a nő megnyugodott. Nem volt értelme már az alvást erőltetni, felöltöztek és a konyhába mentek, csinálok kávét, mondta. Majd én, ellenkezett az asszony. Te vedd be a gyógyszeredet.

Endre magában mosolygott. A felesége mégis törődik vele. Ez mégis csak ad egy kis reményt. Reggeli után felhívta a gyerekeket. Beszélhetünk Skype-on, mondta és a gyerekek egymás szavába vágva beszéltek, álmélkodtak. A beszélgetés után hallgatagon ültek.

Mit csinálsz ilyenkor, kérdezte Endre.

Sétálok.

Jó, menjünk.

Egymás mellett baktattak az úton, aztán át egy kis patakon a falu központja felé és vissza. Szép itt, mondta Endre, és az asszony bólogatott. Majd nézd meg májusban! Észre sem vette, hogy mit mondott, de őt szinte sokkolta a válasz. A felesége még mindig kettőjükben gondolkodik, szereti őt, csak nagyon haragszik és kétségbe van esve. Van még remény.

Ebéd után az asszony ragaszkodott hozzá, hogy pihenjen. Semmi kedve nem volt a heverészéshez, de boldogan hagyta, hogy plédet terítsen rá, élvezte a gondoskodást. A nő az asztalnál valamit rajzolgatott. Megnézhetem, min dolgozol? - kérdezte. A nő bólintott. Az asztalon egy ház tervrajza feküdt, az asszony egy skiccen apróbb változtatásokat eszközölt. Csodálta a kreativitását. Mindig is jobb tervező voltál nálam, csak eddig nem mondtam ki, sóhajtotta. Sokat hibáztam, de talán azért is, mert annyira a részemnek éreztelek, hogy azt gondoltam, amit én érzek, azt Te is, amit én tudok, azt te is. Azt remélem, tudtad, hogy nekem te vagy az egyetlen, aki számít.

Egy rövid időszaktól eltekintve, igen... - a nő mintha a papírnak beszélt volna. Van kedved megnézni a házat? - kérdezte aztán.

Hát persze! - élénkült fel Endre. Menjünk.

A ház szép volt, bár nem a legújabb divat szerint épült. Már látta is, hogy fog kinézni a változtatások után.

Ez azt jelenti, hogy végleg itt akarsz maradni? - kérdezte szorongva.

Nem tudom, mit tehetnék ezen kívül, mondta a nő. Vissza nem mehetek, mert mit kezdenék ott? Találtam itt munkát a közeli városban. A fizetésem elég lesz a megélhetéshez. Csak nem tudom, a gyerekek mit szólnak. Biztosan nagyon haragszanak rám. Pedig...

Tudom, sóhajtott Endre. Én vagyok az oka, hogy el kellett menekülnöd. És ők nem gyerekek már. Majd én vállalom a felelősséget. A nő bólintott, de nem szólt.

Éjjel nyugtalanul aludtak, reggel nem tudtak mit mondani egymásnak. Az asszony többször a sírás szélén állt, látta a visszafojtott könnyeket, a szinte dermedt vonásokat, nem tudta mit mondjon. A két nap eseményei rádöbbentették, mit kell tennie. Fejében megszületett a terv, amit még meg kellett beszélnie a gyerekekkel.

Ebéd után menni készült. Indulok, mondta. Nem merte megcsókolni. A nő bólintott, a tornácról nézett utána.

Az autópályáról telefonált a gyerekeknek. Akár hol vagytok, gyertek haza, beszélnünk kell. Fontos és sürgős.

Anya nem jön haza, közölte. Fél. Nekem kell odamennem, hogy jóvá tegyem, amit elrontottam, és újraépítsem, amit leromboltam. A ti életetek itt van. Anya sem akarja, hogy elhagyjátok az otthonotokat, az iskolát, a barátokat. De ez azt is jelenti, hogy ezután egyedül kell boldogulnotok. Lesz pénz a rezsire, és a háztartás költségeire, de nektek kell beosztani. Keresek alkalmazottat az irodába, majd a neten keresztül vezetem, és persze jövök is, ahogy lehet. Egy hetünk van, hogy beindítsuk ezt a projektet. Persze velem is jöhettek, ha akartok. A gyerekek kicsit elbizonytalanodtak. Egyedül maradni? Ki fog főzni? És takarítani? Bevásárolni és mosni? Hát ti, természetesen, mondta Endre. A nagyi átjön, amikor csak akarjátok, akár ide is költözik, ha egyedül nem boldogultok. Nem vagytok már gyerekek. Mindketten nagykorúak vagytok, egyetemre jártok. Segítsetek nekem.

Felhívta egy mérnöktársát, aki régebben néha bedolgozott az irodába, ha szükséges volt. Januártól munkát ajánlott neki, amit az örömmel fogadott. A terveket majd elkészítem, mondta, és futárral küldöm, de a hivatalos eljárás, az előzetes közmű-egyeztetések és a megbízások fogadása és továbbítása, és egyéb feladatok ellátása mind rád hárul. A nő a fizetés hallatán azonnal elfogadta az állást. Megfeszített tempóban dolgoztak, és január elejére mindennel elkészültek. A gyerekek is megtanulták az alapvető dolgokat, de hát nem leszünk mi ott elvágva a világtól, mondta nekik, tudunk beszélni bármikor, látjuk egymást minden nap, és szeretném, ha eljönnétek, mert anyunak nagyon hiányoztok.

Január másodikán összecsomagolta a ruháit, eszközeit, egy felfújható gumi-ágyat, lássa a felesége, hogy nem akar az engedélye nélkül közeledni, és elindult. Út közben megállt a sógoránál, megköszönte, hogy támogatja, sokáig beszélgettek, jó volt valakinek elmondani a gondolatait.

Nem szeretném megbánni ezt a lépésemet, mondta a sógora. Gondold át, mivel tudnád helyrehozni a hibákat, amiket az évek alatt elkövettél. Endre szégyellte magát, de megértette a férfit, aki féltette a testvérét. Vigyázni fogok, hogy még egyszer ne legyek vak, igérte.

Késő délután ért a tanyához. Senki sem volt ott. Az asszony átköltözött a házba. Ment utána. A csengetés végig hangzott az üres szobákon, hallotta az ajtó csapódását, aztán a kapuban megjelent a felesége. Hát Te? - kérdezte. Megjöttem, mondta Endre. Azzal felkapva a két legnagyobb csomagot, befelé indult.

Nem vagy te egy kicsit pofátlan? - berzenkedett a nő. Ez az én házam. Legalább megkérdezhetnéd, hogy beengedlek-e.

Endre lerakta a bőröndöt. Az asszonyhoz lépett és a szemébe nézett. Hát akkor megkérdezem. Beengedsz a házadba? Beengedsz még egyszer az életedbe? Mert ez a TE házad, a TE életed, mindaddig, amíg úgy nem döntesz, hogy a MI életünk. A nő csak állt ott, nem tudott szólni, de ő értette. Nem tudja elküldeni. Megkönnyebbülten lépett be. Az ágyat a sarokba dobta.

Nem tudom, hogy és mikor, de mi újra együtt leszünk, mondta az asszonynak. Mert ha nem lehet így, akkor az egész életemnek semmi értelme. Ezt neked hoztam, nyomott a nő kezébe egy újságot, melynek címlapján nagy betűkkel virított a cím. "Hazugság minden vád", alatta a kép róluk, és a nyilatkozat. "Pert indítottam a feleségem tisztázása érdekében". Látszott, hogy az asszony zavarba jön. Azt tudod, hogy ezzel elkaszáltad magad egy életre a politikában? - mondta. Endre megvonta a vállát. Sose lássak több politikust. Szótlanul nézték egymást, amikor csengettek, és egy kanapét hoztak. Az asszony a hálószobába irányította a szállítókat.

Este virslit vacsoráztak állva, műanyag tányérokból, hozzá flakonból itták az ásványvizet, mert pohár nem volt. Mindent elmondott a feleségének. Elvitt a lendület, mondta. Egyszer, egy percre nem figyeltem, és már nyakig a szemétben ültem. Én nem tudok tisztességtelenül gondolkodni, ezért könnyű préda voltam. De hát erre vannak az ügyvédek. Én már hallani sem akarok többé ezekről. Elmondta az asszonynak, hogyan intézi majd az iroda ügyeit, és hogy majd keres itt is munkát. Nem fogod birni, csóválta a fejét a felesége. Gond van a sziveddel, még ki se vizsgáltattad magad. Jó, majd elintézem ezt is, a Te kedvedért, hogy megnyugodj.

Másnap reggel, amikor Endre benyitott a fürdőszobába, felesége még félig felöltözve állt, gyönyörű volt és ő nagyon kívánta, de visszacsukta az ajtót, nem akarta sürgetni. Az asszony szinte futva távozott. Hát ő sem közömbös, gondolta, és ez boldoggá tette. Délelőtt a neten álláslehetőségeket böngészett, aztán tervezőirodák és építési vállalkozások honlapjait. Önéletrajzokat küldött minden olyan céghez, ami csak valamennyire is megfelelőnek látszott. Aztán receptet keresett, amit vacsorára elkészíthet. A kocsival beállt a garázsba, gyalog indult a boltba, ismerkedett a faluval. Még sose lakott ilyen helyen. Hangulatos utcák, apró boltok, kerékpárok és traktorok. Fél órát sétált, aztán a boltban megvette a vacsora hozzávalóit és hazament. Körül járta a házat és a kertet, a konyhaszekrény fiókjában megtalálta a felesége által készített vázlatokat, ránézett a banki egyenlegére, és felhívta a sógorát, szakemberek után érdeklődött. Dél körül kezdett el főzni. Milánói szószt készített, hozzá spagettit. A szósz illata belengte a konyhát, egész jó, kóstolt bele, de valami hiányzik. Nézegette a laptopon a hozzávalókat, basszus a hagymát és néhány fűszert elfelejtett. Kikapcsolta a gázt, visszarohant a boltba, újrafűszerezte a szószt, aztán elkezdte főzni a tésztát. Vizet engedett egy fazékba, beleállította a spagettit a hideg vízbe, várta, hogy megfőjjön, de a tészta nem akart úgy viselkedni, mint amikor a felesége készítette. Kemény volt, és merev. Letördelte a tetejét, azt is a vízbe nyomkodta, várt. A víz végre forrni kezdett, a szálak szürke masszaként tapadtak össze. Az órára nézett, már nincs idő másikat venni, mindjárt itt a felesége. Francba... ezzel nem arat nagy sikert.

Az asszony csodálkozva állt meg az ajtóban. Főztél???

Aha, de a tészta nem lett jó... Az asszony a fazékba nézett és végre, először mióta újra találkoztak, nevetett, ő meg majd elolvadt. Van még tészta? Nincs. Nem baj, mondta, és a hangjában még mindig nevetés bujkált, majd megesszük kenyérrel.

A konyhapulton ülve, kanállal ették a szószt. Endre a fejét csóválta. Én nem tudom, hogy csináltad, hogy mire egyet pislogtam, már kész volt a vacsora. Én egész nap ezzel kínlódtam, és tessék...

Ezt sem láttam eddig reálisan. Nagyon sok mindent észre se vettem. Például a finom kajákat, a tiszta és jó illatú lakást, a vasalt ruhákat, és hogy mennyit dolgozol... Ezt majd ezután másképp csináljuk.

Nem esett nehezemre, mondta halkan a felesége. Elmosolyodott. Szerettem, ahogy faltátok a kaját.

Nagyon hiányoznak a gyerekek, mondta. Endre látta, amint a szeme könnybe lábad. De itt még aludni sem tudnának. Itt nem, de a tanyán igen! - mosolygott rá Endre. Beszéltem velük, a hét végére jönnek.

Az asszony boldog volt. Nem nagyon van már pénzem, mondta, de valahogy majd megoldom.

Te csak dolgozz, a többit bízd rám, mondta Endre. A nő bólintott. Még mindig a konyhapulton ült, amikor Endre két kezébe fogta az arcát és megcsókolta a homlokát. Mikor bocsátasz meg nekem? - kérdezte a nőt reszelős hangon. Megbocsátasz egyáltalán?

A felesége mozdulatlanul ült egy pillanatig, aztán először a nyakát ölelte át, arcát a hajára simította, majd a lábát fonta a derekára.

Levegőt sem mert venni egy pillanatig.

Ez most azt jelenti, amit gondolok, hogy jelent? - suttogta, és nem merte elhinni.

Azt.

Úgy kapta fel, hogy szinte nem is érezte a súlyát. Pillanatok alatt szabadultak meg a ruháiktól, magához ölelte, a testével takarta be és a szenvedély egész éjjel ébren tartotta őket, mint amikor fiatalon egymásba szerettek. A felesége mozdulatára ébredt, ahogy a fürdőszobába szaladt. Boldogan nézett utána. A konyhába ment, kávét főzött egy szál gatyában. Két cukorral, tejszínnel, mondta, és a feleségének nyújtotta. Az asszony zavarban volt. Szóval emlékszel, hogy így szeretem? Mindenre emlékszem.

Az asszony arca elborult. Én is. Sajnos. Már tudod, hogy szeretlek, nem nagyon tagadhatnám, mondta Endre szemébe nézve, de nem tudom elfelejteni, ami történt. Ez az éjszaka talán a lezárás volt.

Endre magához ölelte, ringatta. Ne mondd ezt, kérte. Mindig nagyon szerettelek, de elkövettem azt a hibát, hogy késlekedtem és másokra hallgattam. Eztán mindent azonnal tisztázunk. Csak szeress, kérlek.

A sírással küszködött, amikor a nő beszállt a kocsijába és elhajtott. Ötvenhét éves volt és olyan szerelmes, mint még soha. És MEGINT, még mindig csak a feleségébe. Többé nem hagyja cserben.

Délelőtt megérkeztek a sógora által felfogadott szakemberek. Ő is beállt közéjük, falat bontott, csiszolt és glettelt, kaparta a nyílászárókról a festéket. Ha végzünk a piszkos munkával a jövő héten, még száradni kell neki, aztán kezdhetjük a festést és a parketta lakkozását, mondta a mester. De itt nem lakhattok.

Megoldjuk.

Este újra a tanyán aludtak, vacsora közben a felesége kiválasztotta a falak színét. Legyen mindenhol egyforma, mondta, valami szép, megnyugtató, világos. Élénk volt és lelkes, de neki a kanapéra ágyazott. Nem tette szóvá. Mielőtt lefeküdtek, megcsókolta, és az asszony nem tiltakozott. Hallgatta lélegzetét. Hallotta, amikor sírni kezdett. Azonnal hozzá futott. Mi baj van? - csókolta meg a homlokát. Nem tudlak nem szeretni, zokogta az asszony és ő úgy érezte belehal a boldogságba. Szorosan magához ölelte, vadul szerették egymást, egész éjjel csókolta, szeretlek, szeretlek, ismételgette. A felesége már régen elaludt a karjában, de ő egyszerűen nem tudta abbahagyni. Az öröm elvette az eszemet, gondolta.

Szombat reggel megérkeztek a gyerekek. A tanyán fogadták őket. A felesége boldogsága nem ismert határokat. De a gyerekek duzzogtak. Nehogy már itt lakjatok... Anyaaa... Gyere haza. De az asszonyt nem tudták meggyőzni. Ti már felnőttek vagytok, mondta. Meglesztek nélkülem. Majd sokszor jöttök és néha én is meglátogatlak benneteket. De nem tudok ott élni, ahol annyi igazságtalanság ért. Apátok nevében nem beszélhetek, ő majd azt teszi, amit jónak lát.

Én ott leszek, ahol Te, mondta Endre csendesen.

Délután átmentek megnézni a házat. Szép! - mondták a gyerekek, kár, hogy a világ végén van... De aztán már lelkesen jártak le-fel, enyém lesz az a kis sarokszoba, mondta a kisebb. Majd szünetben ott fogok lakni. Akkor az enyém meg a legnagyobb. Endre a feleségére nézett. Összemosolyogtak. Már majdnem olyan volt, mint régen.

Endre élete elég kaotikusan zajlott. Reggelenként beszélt az irodai munkatársával, dolgozott az éppen aktuális terven, aztán bevásárolt és előkészítette a kaját, majd munkahelyet keresett a neten. Néhány helyen állásinterjúra hívták, egy építkezésen munkavezetői állást ajánlottak neki, de a felesége határozottan ellenezte. Szó sem lehet róla! Megmondta az orvos, hogy kerülni kell a stresszt! Pont egy építkezés hiányzik, ahol határidő van, meg anyaghiány, meg alkoholizáló melósok... Nem! Kivárjuk, amíg megfelelő lehetőséget kapsz. Boldog volt, hiszen ez azt jelentette, hogy az asszony szereti és félti őt. Minden nap újra megtapasztalta a gondoskodását és szerelmét. Úgy érezte, meg sem érdemli.

Március elejére elkészültek a felesége által megálmodott átalakításokkal, a ház festésével és a parketta csiszolásával. Az összes pénzük elfogyott. A kanapét a nappaliba tolták, a hálószobába berakták a gumiágyat, még mindig kényelmesebb volt, mint a nyitható kanapé.

Hát azért legalább két szék nem ártana, töprengett a felesége. És két hét múlva esedékes a tesómnak a tartozásom első részlete. Bajban vagyunk...

Ez igaz is volt. Az iroda bevételéből alig maradt, mire kifizették az alkalmazottat, a gyerekek tandíját, az ottani ház fenntartását és a két gyerek megélhetési költségét. A felesége keresete meg éppen arra volt elég, hogy saját magukat fenntartsák.

Adjuk el az autómat, még egy éves sincs! - javasolta. A felesége csodálkozva nézett rá. De hát erre a luxus gépre vágytál már évek óta. Végre meg van, most meg eladnád... Komolyan bólintott. A tiedet hiába adnánk el, az nem húz ki a bajból, viszont éppen úgy elmegy a városig mint ez a nagy...

A felesége csókkal jutalmazta.

Kifizették a teljes összeget a tesónak, vettek egy étkezőasztalt négy székkel és egy igazi kényelmes franciaágyat. Másra nem is futotta. De ők boldogan viselték a szegénységüket. Majd megváltozik ez, ha végre találok valami munkát, biztatta a feleségét, ő meg áthajolt az asztalon és szájon csókolta. Endre úgy érezte, sose volt ilyen boldog. Még akkor sem, amikor megismerték egymást.

Április közepén végre választ kapott a közeli város egyik tervező irodájától. A munka megfelelő volt, a fizetés elfogadható. Határozottan megkönnyebbült. Már nagyon zavarta, amiért az asszonyra hárul az anyagi teher. Látod, mondta a feleségének, alig négy hónap alatt felépítettük az életünket. Te mondd meg, most mi következzen. Hát a gyerekek szobái, simult hozzá az asszony. Azt szeretném, ha minél többet lennének itt.

Lépésről-lépésre haladtak, hogy a felesége terve, amit a fájdalom napjaiban megálmodott, megvalósuljon. Adjuk el a másik kocsit is, javasolta a feleségének. Abból kész lesz a lakás és a kerítés. Járunk busszal, és majd veszünk kocsit, amikor anyagilag megerősödünk.

És ekkor vette kezdetét a "sosem volt" életük. A menetrend szerinti busszal jártak dolgozni, álltak a sorok között, Endre egyik kezével a feleségét ölelte, úgy óvta, vagy ültek, egymás kezét fogva, az asszony a vállára hajtotta a fejét. Bármilyen helyzetben voltak, minden percben hálás volt, hogy visszakaphatta a nőt, akit szeretett.

Két év telt el, boldogan éltek a házban, aminek minden szegletét együtt alakították. Egy nap Endrét a főnöke hívatta.

Pesthez közel kaptunk egy fontos megbízást, mondta. A projekt irányításával téged bíználak meg. Hat-nyolc hónapról lenne szó. Kiemelt fizetés, szolgálati autó és célprémium. Válaszd ki a munkatársakat, utazzatok oda és kezdjétek meg a munkát.

Endre egy percig sem gondolkodott. Nem vállalom, mondta. A főnök nem értette. Ez egy hatalmas lehetőség. És te nem vagy már fiatal. - értetlenkedett.

Éppen ezért! - válaszolt Endre. Egyszer már majdnem elvesztettem a legfontosabbat a karrierem miatt. Még egyszer nem kockáztatok.

Este a kertben ültek a raklapokból készült bútorokon és gyümölcsöt eszegettek. A felesége feje az ölében pihent. Mi volt ma az irodában? - kérdezte. Semmi különös, mondta Endre, hétfőn új projekt indul. Benne leszel? - kérdezte a felesége. Lehajolt és megcsókolta a száját. Nem. - mondta aztán, nekem más dolgom van.

Bemegyünk? - kérdezte az asszony.

Maradjunk még egy kicsit. Olyan szép az este. Egymáshoz simulva nézték a csillagokat, hallgatták az elcsendesülő falu neszeit. Boldogok voltak.