Emma

Emma szép, mosolygós, búza-szőke kislány volt, az osztály esze. A legokosabb, legszorgalmasabb és ezzel együtt valahogy mégis vagány és vidám. Szerették a tanárok és a gyerekek, még azért sem haragudtak rá, ha a szüleik mindig őt állították eléjük követendő példaként.

Emma szerelemből ment férjhez, olyan Emmás szerelem volt ez, a fiú szinte hasonlított Emmára, annyira összeillettek. A fiú szalagavatóján Emma tűzte mellére a szalagot, aztán egész este egymással táncoltak. Másfél év múlva, Emma érettségije után nagyon fiatalon összeházasodtak és ezt is valahogy mindenki természetesnek találta. Hiszen Emma mindig jól döntött.

Emma az egyetemre készült, a fiú katona volt, az első évet egymástól távol töltötték, de ez nem ásta alá kapcsolatukat, naponta hosszú leveleket írtak egymásnak és amilyen gyakran lehetett, találkoztak. Amikor a férje leszerelt, elkezdték az egyetemet, a kollégiumban a házaspárok részére fenntartott emeleten laktak, oda született az első gyerek is. A diploma után Emma pénzügyi vonalon helyezkedett el, a férje pedig jogászként kezdett dolgozni a közigazgatásban. Amikor lakást sikerült venniük, elérkezettnek látták az időt, hogy 5 éves kisfiuknak testvére szülessen. A baba - szintén kisfiú - meg is érkezett, és bár kislányt vártak, nagyon boldogok voltak a két kisfiúval is.

Évek teltek el szeretetben, munkával és gyerekneveléssel. Emma könyvelő irodát nyitott, a férje továbbra is a helyi közigazgatásban dolgozott és a politikai életben is részt vett.

A férje egyszer azt kérdezte Emmától, hogy lenne-e kedve egy kisbabához? Hátha kislány lesz. Emma kicsit elcsodálkozott, és eltöprengett azon, hogy 38 évesen, 20 évi házasság után merjen-e vállalkozni egy gyerek kihordására, de az orvos a vizsgálatok után megnyugtatta, hogy egészséges, a terhesség nem fog problémát jelenteni. Emmáék úgy határoztak, hogy jöjjön az a gyerek, a nagyok már úgyis kirepülnek hamarosan. A baba nem sokára megfogant, Emma a tőle megszokott lelkiismeretességgel járt vizsgálatokra, és az ultrahang kimutatta, hogy ismét kisfiú érkezik. Emma férje nevetve mondogatta az ismerősöknek, hogy úgy látszik ő "egy furulyával csak egy nótát tud játszani", amin jókat derültek. A már kollégiumban lakó egyetemista nagyfiú szobájában rendezték be a babaszobát, együtt festették, dekorálták. A szülés is időben, menetrendszerűen indult, a gyerek 5 óra vajúdás után megszületett. A szülésznő azonnal elvitte, Emma aznap már nem is kapta vissza. A szülés másnapján jött az orvos, aki mindkét szülőt az orvosi szobába hívta és elmondta nekik, hogy kisbabájuk nem egészséges, down kórral született. Emma és férje ezt nem értette, hiszen minden vizsgálaton lelkiismeretesen megjelentek, és soha, senki sem mondta, hogy bármi baj lenne. Emma keservesen sírt, férje bénultan szorongatta a kezét.

Az orvos közlése úgy érte őket, mint a hideg zuhany. Emma kábultan ment vissza a kórterembe, kérte a nővért, hogy hozza oda a kisfiút. A nővér ezt nem tartotta jó ötletnek, azt mondta Emmának, hogy inkább pihenjen, majd lesz elég dolga otthon. Emma egy darabig csak feküdt az ágyban, aztán felkelt és elindult a csecsemőrészlegre. Az üvegen át kereste a szemével a kisfiát. Benyitott az ajtón, a gyerekek ordítottak, éppen szoptatás előtti idő volt. A nővér megcsóválta a fejét és megmutatta az ágyat, amiben ott feküdt a baba és keservesen sírt. Emma a karjára vette és visszament a kórterembe. A babát maga mellé fektette és megpróbálta megszoptatni. A kisfiú pici szájával azonnal megtalálta a mellét és cuppogva próbált szopni. Amikor ez nem sikerült, szájacskája lefelé görbült és mérgesen sírni kezdett. Emma abban a pillanatban beleszeretett. Ringatta, simogatta, és a kisfiú megnyugodott. Délután megérkezett az apa. Össze volt törve, látszott, hogy nagy megrázkódtatáson ment keresztül. Emma kitolta hozzá a kisfiút és mosolygott. A férje nem értette mi történt, a feleségét összetörve, a sírástól felpuffadt arccal hagyta itt, most meg, alig pár órával később mosolyog. A fia felé fordult. A baba megmozdult, szemét kinyitotta és egyenesen az apjára nézett. A férfi sírva fakadt. Átölelték egymást, aztán a kórházi padon ülve megbeszélték a továbbiakat. Mire pár nap múlva hazamennek, a férfi annak, aki fontos, elmondja, amit a gyerekről tudni kell. Mindenki más majd megtudja idővel. Az orvos szerint nincs megoldhatatlan probléma, csak szeretni kell a gyereket és nevelni.

Az első hónapok kezdeti nehézségei után a család belerázódott a baba körüli teendőkbe. A gyerek aranyos volt, keveset sírt és sokat mosolygott. Szép kis kerek arca felderült, amikor anyja vagy apja hajolt fölé.

A kisfiú betöltötte a harmadik évét, de Emma még mindig képtelen volt megválni tőle. Óvta, nevelte, tanítgatta, aminek meg lett az eredménye, a kisfiú szépen fejlődött. Összefüggően, a szavakat kicsit elnyújtva beszélt, verset mondott, biciklizett. Érdeklődő és barátságos volt. A szülők és a nagyobb testvérek imádták, bárhova mentek, vitték magukkal. Nem érdekelte őket, amikor valaki bunkó módon megjegyzést tett, vagy bámulta őt.

Emma és férje éjszakánként arról beszélgettek, hogy az asszony mihez kezdjen magával. A könyvelő iroda már régen megy szinte magától, és már nem is köti le a figyelmét, nincs türelme ott ülni, miközben a gyerek mások gondjára van bízva. Inkább tanulni lenne kedve, a meghosszabbított gyes erre ad is lehetőséget. Sok átbeszélgetett éjszaka után kezdtek körvonalazódni a lehetőségek és a célok.

Emma gyógypedagógus szakra ment a főiskolára, ezzel egy időben pszichológiát tanult. A diploma megszerzése után tanítani kezdett, de ez nem elégítette ki, ráadásul túl sok időt kellett távol töltenie a saját kisfiától, akire ez nem volt jó hatással, ezért a tanév végén elbúcsúzott az iskolától és újra a kisfiának szentelte minden idejét.

Egy évfolyamtársa hívta fel a figyelmét egy down kóros kisfiúra, aki a helyi bentlakásos intézményben élt, már 7 éves volt, és fejlettségben messze lemaradt Emma kisfiától. Emmának nem ment ki a fejéből ez a gyerek, beszélt az igazgatónővel és meglátogatta a kisfiút. Megdöbbent az állapotán. Az igazgatónő elmondta, hogy a többi gyerekhez képest őt nem tudják megfelelően fejleszteni, mert az alapbetegségen felül még asztmával és valamiféle viselkedési zavarral is küzd. A kisfiú Emmával sem kommunikált, csak nézett rá, nem nyúlt az ajándékért, és amikor meg szerette volna érinteni, felé ütött. Az igazgatónő hangjára reagálva újra leült és várt.

Emma otthon sírva beszélt a férjének a kisfiúról. Elmondta, hogy milyen magányos és sérült, senkinek nincs rá ideje és valószínűleg mindenki lerázza magáról, mert minek csináljanak maguknak plusz munkát. Több hétig tartó beszélgetések, szakirodalom tanulmányozása és saját életük megvizsgálása után úgy döntöttek, hogy egy hét végére kihozzák a kisfiút az intézetből, ez ugyan elég kevés, de még mindig jobb, mintha semmit sem tennének érte. A kérelmüket pozitívan bírálták el, megkapták az engedélyt. Kisfiuk szobájába egy másik ágy került és pénteken a család megjelent az intézetben, hogy a kisfiút elhozzák. Emma kézen fogta és kivezette a kapun. A gyerek rémült volt és zavart, kiderült, hogy senki sem magyarázta meg neki, hogy mi fog történni. Emma megpróbálta beültetni az autóba, de a gyerek ellenállt és visítva feszítette meg magát. Ekkor Emma kisfia kihajolt a gyerekülésből és nagy bölcsen azt mondta a gyereknek, "gyere, játszani megyünk", mire a fiú szó nélkül tűrte, hogy a gyerekülésbe rakják. A két gyerek először csak méregette egymást, aztán a nagyobb fiú kinyújtotta a kezét Emma kisfia felé, aki odaadta a kezében lévő játékot.

Így kezdődött a két kisfiú kapcsolata. Hazaérve a vendégfiú megnézte az ágyát, aztán Emma kisfiáét is, és nagy komolyan kijelentette, hogy neki is autós ágynemű kell. Emma megkönnyebbült, hiszen megindult a kommunikáció, ami reményt keltő fejlemény volt. A kezdeti félelem lassan enyhült, Emma vidám és nyitott kisfia csodát tett az addig félelemtől görcsös gyerekkel. Emma és a gyerekek a szőnyegen hasalva autópályát játszottak, aztán farmot raktak ki legóból és műanyag játékokból, és kiderült, hogy a kisfiú nem ismeri fel az állatokat. Emma azt vette észre, hogy a vendég kisfiú mindenben követi az ő kisfiát. Ha az leült enni, ő is evett, ha inni kért, ő is ivott. Így viszonylag gyorsan elsajátította a szokásokat. Este együtt fürödtek, egymás mellett állva mostak fogat a kád fölé hajolva és együtt mentek lefeküdni. Emma mesét mondott, amihez a kisfia megjegyzéseket fűzött, ahogy szokott, a másik gyerek csak hallgatta. Aztán Emma énekelt a gyerekeknek, legvégül lekapcsolta a lámpát és a két ágy között a földön ülve simogatta a fiúk kezét. Azok gyorsan elaludtak. Emma elégedett volt. A vendég kisfiú már ez alatt a néhány óra alatt is változott.

Amikor a férje késő este hazaért, beszámolt neki a fejleményekről. Beszélgetésüket a vendégkisfiú sírása szakította félbe. Emma bement a gyerekszobába, ahol a gyerek az ágyban ülve sírdogált és láthatóan nem tudta, hol van. Mikor Emma megérintette, teste szinte görcsbe rándult, ijedten nézett az idegen felnőttekre. Emma türelmesen elmagyarázta neki, hogy hol van, ki ő, és hogy másnap mennyi mindent fognak csinálni majd a játszótéren, a piacon, az utcán. A kisfiú hallgatta, Emma lefektette, a hátát kezdte simogatni, hogy megnyugtassa. A kisfiú ellazult, hüvelyk ujját a szájába dugva elaludt.

Másnap Emma és a férje a gyerekekkel bevásárolni ment a piacra, ahol az ő kisfiuk már otthonosan mozgott, megmutatta a másik gyereknek, hogy melyik a répa, a zeller, a paradicsom, és tudta, hogy melyik néni árul mogyorót. A vendég álmélkodva ment utána, láthatóan lenyűgözte a piaci hangulat. A bevásárlás végén a gyerekek fánkot kaptak, aztán hazamentek. Otthon együtt főztek, a férj a húst készítette elő, Emma a zöldséget pucolta, a két gyerek adogatta a kezébe és Emma azt vette észre, hogy a vendég már tudja, hogy melyik a krumpli és az uborka. Ebéd után a gyerekek aludtak, majd nagy játék és hintázás következett a közeli parkban és hosszú séta. Este a két gyerek bedőlt az ágyba, a mese és ének után a simogatás rövid lett, elaludtak. Vasárnap délelőtt a gyerekek mesefilmeket néztek az interneten, a szülők főztek, aztán ebéd, és már indulni is kellett vissza az intézetbe.

Amikor a kisfiútól elbúcsúztak, az csak állt ott elveszetten, és nézett utánuk. Emma sírással küszködött, fájt a szíve a gyerekért, akinek az intézetben csak a testi szükségleteit tudták kielégíteni, érzelmileg senki sem kötődött hozzá. Emma és férje az ágyban összebújva a magányos kisfiúról beszélgettek. Összehasonlították saját kis örökmozgó, vidám gyerekükkel és Emma sírt. Fél éjszakákat beszélgettek át, aztán egy hétvégén újra érte mentek. A kisfiú nem ismerte fel őket, arcocskája csak akkor derült fel, amikor Emma kisfia kiabálva, integetve futott hozzá. A két gyerek pillanatok alatt újra egymásra talált, buksijukat összedugva játszottak, este az ágyban a szokásos altatási ceremónia után sokáig nevetgéltek, már rájuk kellett szólni, hogy végre aludjanak. Amikor elindultak vissza az intézetbe, a kisfiú nem akart elválni tőlük. Emma nyakába kapaszkodott és a lábával a derekát kulcsolta. A kocsiban hazafelé Emma és kisfia versenyt sírtak.

Elhatározták, hogy ezután rendszeresen látogatják és elhozzák a gyereket, ám egy újabb Emmánál töltött hétvége után, amikor ismét keserves volt az elválás, az igazgatónő beszélgetésre hívta őket. Elmondta, hogy a kisfiú nem érti, mi történik körülötte. A látogatások után összeomlik, napokig sír és nyugtalan, aztán búskomor lesz. Végül úgy-ahogy megnyugszik, de nem játszik a többiekkel az udvaron, sokszor egész játékidő alatt a kerítésnél áll, és kifelé néz. Minden autótól izgatott lesz, őket várja. Megkérte őket, hogy gondolják át, jót tesznek-e a gyerekkel, ha időről időre kiszakítják a megszokott környezetéből, aztán visszaviszik oda és ő nem tudhatja, hogy visszajönnek-e érte. Emma sírva fakadt. Úgy érezte, a jóakarat visszájára fordult. Ők jót akartak a gyereknek, de csak újabb csalódást okoztak neki, pedig abból már volt elég rövid kis életében. Úgy döntöttek, nem mennek többé érte. Emma kisfia azonban szinte minden pénteken azzal ült be az autóba, hogy irány az intézet, a kis barátját akarta. Ahogy teltek a hetek, Emma egyre többet sírt a kisfiú miatt. Közeledik a nyolcadik születésnapja. Ki fogja felköszönteni? Milyen karácsonya lesz? És milyen lehetne, ha velük volna? De mekkora kegyetlenség lenne utána újra visszavinni? Férje egyszer csak azt mondta, hát hozzuk haza örökre. Nálunk senki sem tudja jobban, hogy kell egy down kóros gyereket nevelni, a fiunk is szereti, legalább nem kell egyedül felnőnie, hiszen a testvérei korban nagyon messze állnak tőle. Emmának még a lélegzete is elállt a javaslattól. Férje azt mondta ki, amire már ő is sokszor gondolt.

Már másnap elindították a folyamatot. Az igazgatónő a nevelőszülői státuszt ajánlotta, mint mondta azért, hogy "még legyen visszaút, ha mégsem működne a dolog". Emma nem így gondolta, de mindenbe belement, csak haladjon az ügy. De nem haladt. Emmának és férjének tanfolyamra kellett mennie, aztán környezettanulmány következett, majd orvosi vizsgálatok és a várakozás. Karácsonyig már alig pár hét volt, és Emma türelme a végéhez közeledett. Mi lesz, ha nem születik döntés időben, és a gyereknek a karácsonyt megint az intézetben kell töltenie? Dühös volt és tanácstalan. A család már felkészült a gyerek fogadására, a szobát átrendezték, a megszokott ágy, új íróasztal, ágyneműk és játékok várták a kisfiút és főképpen Emma kisfia, aki nagy izgalommal készült a "tesó" érkezésére. Emma csodálattal nézte kisfiát, aki azonnal megértette, mi történik és szinte toporzékolt már az izgalomtól.

Emma dühös lett. Mi van ezekkel a hivatalokkal? Hát nem érzik át, mekkora dolog a karácsony? Miért nem igyekeznek egy kicsit. Végül a férje, aki ismert ember volt a városban, bár ezzel soha nem élt vissza, felhívta a hivatalvezetőt és kérte, hogy hozzanak sürgősen döntést.

Így történt, hogy a határozat karácsony előtt tíz nappal megszületett, és aranyvasárnap előtti pénteken Emma és családja hazaköltöztette az új családtagot. Elmondták neki, hogy most már itt fog lakni, nem kell visszamenni az intézetbe. A kisfiú örült, de Emma látta, hogy igazából nem fogja fel a változások jelentőségét.

A karácsony nagy boldogságban telt, a két kisfiú felhőtlen öröme az előkészületek és az ünnep alatt mindenkit meghatott. A gyerekek nagyon gyorsan egymásra hangolódtak, nagyfiúsan "tesónak" szólították egymást, néha marakodtak, néha irigykedtek egymásra és mindketten imádták Emmát és a férjét. A család lassan belerázódott a mindennapokba, a gyerekek iskolába jártak, Emma a könyvelő iroda vezetése mellett különböző előadásokat hallgatott és könyveket olvasott a down szindrómás gyerekek fejlesztésével kapcsolatban, szeretett volna mindent megtanulni, hogy minél többet segíthessen a gyerekeknek. Emma férje még mindig a közigazgatásban dolgozott, képviselőként a városi politikai életben is részt vett és országgyűlési képviselőnek is megválasztották. A ciklus végén mindenki megdöbbenésére nem jelöltette magát újra, mivel több időt szeretett volna a gyerekeire fordítani. Emma még jobban szerette ezért. Meg is nyugodott, mert a férje az utóbbi időben többször panaszkodott fáradtságról, szívritmus zavarai voltak, az orvos szerint pihenésre lett volna szüksége. A politikai életből való kiszakadása után Emma férje egy közeli községben megpályázta a jegyzői állást. Elejében minden nap ingázott, hiszen csak 15 km volt a távolság, aztán, ahogy az idő telt, vásároltak a községben egy szép házat. Ahogy a két fiúcska nőtt, egyre több időt töltöttek ott. A gyerekek szerették a kertet, a faluban kedvükre csatangolhattak, alig volt forgalom a környéken, járhattak a kisboltba, ahol az eladóknak volt türelmük a két különleges kisfiúhoz.

Emma felnőtt fiai időközben befejezték tanulmányaikat, a nagyobb meg is nősült. A fiatalok lakásra gyűjtöttek. Emmáék eladták a városi nagy lakást, és az árából a gyerekeik lakásvásárlását támogatták. A maradék pénzből egy mini garzont vettek a városban, minden eshetőségre. Emma és családja most már ténylegesen a község lakója lett, a gyerekeket a városba hordták iskolába. Emma reggel vitte, a férje a munka után hozta őket. Emma gyakorlatilag egyedül maradt otthon.

Újabb hosszú beszélgetéseket követően Emma és férje ismét felkereste az intézetet, és újabb gyerek nevelésére jelentkeztek. Megkezdődtek az előkészületek, az igazgató szinte félve vetette fel, hogy van egy down kóros kislány, akit az anyja otthagyott a kórházban, már lassan 4 éves lesz, de senki sem akarja vállalni. Amikor Emma meglátta a kislányt, rögtön tudta, hogy az anyja akar lenni ennek a csöppségnek is. Kiderült, hogy a kislánynak testvére is van, aki egészséges ugyan, de őt sem fogadta még örökbe senki. Így aztán Emma és férje őt is hazavitte.

Jelenleg Emma és férje négy down szindrómás és két egészséges gyereket nevel, nem beszélve az unokákról! Emma sajnálja, hogy több gyereket már nem nevelhetnek, mert a jogszabályok szerint túl öregnek minősülnek. Pedig, ahogy Emma mondja, a gyerekek fiatalon tartják az embert.