Doki

Amikor elvégezte az orvosi egyetemet, fogalma sem volt, mit dob számára az élet. Nem volt ismeretsége, nem volt befolyásos családja, a belgyógyászaton és az SBO-n rezidenskedett, csapódott ide-oda. Ő még azzal sem dicsekedhetett, hogy valamelyik jóhírű orvos, vagy politikus lányával jár, nem volt benne a bridzs-klubban, és nem járt a kaszinóba sem. Csak tanult. Mindenképpen pótolni akarta azokat az ismereteket, amit a kis faluban, ahol felnőtt, nem tudott magába szívni. Óvodai dajka édesanyja és 20 hold földön gazdálkodó apja szépen, rendezett körülmények között nevelte a két gyerekét, de sem kivételes anyagi, sem kulturális lehetőséget nem tudtak biztosítani számára. Egyedül a nyelvvizsgát tudta megszerezni, a különóráknak köszönhetően, meg az öreg sváb szomszédnak, aki valami osztrákos akcentussal ugyan, de németül beszélt vele.

Ő nem ismerte a divatos síparadicsomokat, az életben nem volt a lábán síléc, nem tudott csodás nyaralásokról és egzotikus tájakról mesélni, egyszer voltak "nyaralni" - ahogy emlegették - egy hosszú hétvégén a Balatonon, apja akkor is a gazdaságért aggódott, állandóan hazatelefonált a sógorának, aki az állatokat ellátta, és amikor nevettek rajta, kissé restellkedve védekezett. De hát ebből élünk, gyerekeim, ha baj lesz, ugrott az egész évi bevétel! Igaza volt.

A gimnázium utolsó évében és az egyetemi évek alatt hátizsákos túrákat tett, többnyire Magyarországon és néhány alkalommal a környező országokban is. Ha a pénztárcája megengedte.

Az egyetemi város kórházaiban kiírt pályázatokon esélye sem volt, és nem vonzotta a kis községekben hirdetett háziorvosi állások egyike sem, így gondolt egyet és külföldre ment dolgozni. Az angol kisváros kórházában tárt karokkal fogadták, munkáját megbecsülték, a lányoknak tetszett. Egy másik magyar férfival közösen béreltek lakást, élték a szingli férfiak vidám életét. Az első év végére annyit keresett, amennyiről itthon nem is álmodhatott. Randizott egy ápolónővel, de érezte, hogy nem ez a végleges hely, nem itt akar élni. Ezért két év után, pont mire a laza kapcsolat végleg elsorvadt, úgy döntött, a nagyvárosba költözik. A közel kétmilliós iparváros változatos életet biztosított, de hamar rájött, hogy mégsem ez az igazi. De már rutinosan keresgélt, pályázatokat nyújtott be, video-interjúkon vett részt, és a negyedik év végén repülőre ült, átrepülte az óceánt és Kanadában vállalt munkát. A francia nyelvet alig beszélte, de csodásnak találta a monumentális hegyeket, erdőségeket, a csillogó nagyvárost és a fényűző kórházat. Három év, és három kemény tél után döntött úgy, hogy most már eleget fázott, melegebb éghajlatra kellene költöznie, ezért egyik gazdag arab országban helyezkedett el. Már a fogadtatás is meglepte. A kórház limuzint küldött érte a reptérre, a lakás, amit biztosítottak számára, egy felhőkarcoló huszadik emeletén helyezkedett el, kilátással a valószínűtlenül kék tengerre. A kórházi munka nem tartogatott különösebb meglepetést a számára, egy belgyógyászati osztály férfi részlegében alkalmazták. És a fizetése minden álmát meghaladta.

Fél év telt el, amikor a helyi orvosok tartózkodása kezdett felengedni iránta. Egy idősebb kollégáról kiderült, hogy tud magyarul, mivel itt tanult. Meghívta a házába, bemutatta a családjának. Felesége, szép, babaarcú hölgy nem értett sem angolul, sem más nyelven, csak bájosan mosolygott. Húsz éves lányuk azonban magyarul szólt hozzá, amin meglepődött. Az este jól telt, kellemes volt a beszélgetés, a lány szemei csillogtak, ő meg azon töprengett, vajon milyen lehet fátyol nélkül. Viszonozta a meghívást, de csalódott. Csak a férfi érkezett. Nem lehet egyedülálló férfi lakására hajadonokat hozni, mondta. Ez itt bűnnek számít. De egyre többször látták vendégül, és egy alkalommal, amikor megérkezett, a család európai módon öltözve fogadta. A férfi farmerban, a felesége és a lánya laza nyári ruhában. Az apa elmagyarázta, hogy az egyre erősödő vallási fanatizmus miatt óvatosnak kell lenni. Ők követik az európai értékeket, de ezt nem nagyon akarják nyilvánosan felvállalni. Az ördög nem alszik, mondta jelentőségteljesen.

A Doki szinte családtagnak számított már, hosszú estéket, egész hétvégéket töltött náluk, megszerette a felvilágosult, idős férfit, a csendesen intézkedő feleségét, és nagyon tetszett neki a lány, sokat beszélgettek, úgy érezte, megtalálta a másik felét. A lány is egyre jobban kimutatta a vonzódást, ami nem maradt titokban a szülők előtt sem.

Aztán egy napon az idős kolléga újra vacsorára hívta, de ezúttal egyedül volt. Komolyan kell beszélnünk, mondta. Látom, tetszik neked a lány, ő meg teljesen beléd van szerelmesedve, rajong érted. Arra kérlek, vedd feleségül, és vidd el innen. Itt nagyon rosszra kezdenek fordulni a dolgok, a lány most végez az egyetemen, nem akarom, hogy a visszarendeződés következtében rabszolgaként éljen. Házasság esetén biztosítok a lány részére saját vagyont, csak vidd el, amint a helyzet megkívánja.

A doki szóhoz sem jutott. A házasság ellen nem volt kifogása, hiszen szerette, kívánta a lányt, de a hozomány zavarba hozta. Szabadkozott, de az apa nyugtatta. Mindennek igazinak kell, hogy tünjön. Különben a lány nem kap útlevelet. Na jó, de beszélni kell a lánnyal is, nélküle nem lehet dönteni. Mi van, ha tévednek, ha ő nem akarja?

De a lány szeme csillogott, boldogan mondott igent, megkezdődött a hagyományos arab esküvő szervezése. A Doki, az apa tanácsát követve a kórházi lakásból egy szép házba költözött, ahol legalább öt gyereket lehetett volna felnevelni, személyzetet vett fel, anyósa irányításával, de a lány titkos egyetértésével kialakították a berendezést.

Az esküvőre megérkezett a Doki anyja és nővére is, zavartan tébláboltak a számukra idegen világban, és az esküvő után szinte azonnal indultak vissza. Tudod, milyen apád! Ha nem vagyok ott, elveszettnek érzi magát, legyintett az anyja. Nevetve bólintott. Mikor lesz már egy kis nyugtotok? Adjátok bérbe a földeket, számoljátok fel a gazdaságot és pihenjetek már!

Boldog volt az esküvő napján. A lány igazi fehér menyasszonyi csodában, sűrű fátyollal takartan érkezett, gyönyörű, éjfekete szeme szinte megbabonázta, aztán később, a nagyszabású fogadáson hagyományos arab ruhában jelent meg. Abban is csodálatos volt.

Vidd a házadba, mondta az ünnepség végén az apa, ahogy a szertartás megkívánta, és az asszonyok tapsától és rituális kiáltozásától kisérve kocsiba ültek.

A Doki szinte meghatottan csókolta meg a lányt, életében először, aki kissé ügyetlenül, de lelkesen viszonozta. Egymás után fejtette le róla a ruhákat és a karjában vitte az ágyba. A lány szorosan ölelte, és ő végre megérinthette, hogy aztán értetlenül és elborzadva ugorjon fel. Mi ez??? A lány nemi szerve meg volt csonkítva. Ezt miért nem tudtam előre? - kérdezte elkeseredve. Hogy lehet, hogy egy tanult, felvilágosult orvos ilyet engedjen meg a családjában? A lány sírt. Apa nem tud róla. Egy konferencián volt, amikor az anyám és a nagyanyám elvégeztette a műtétet. Mire hazaért, a nehezén már túl voltam. Ez még ma is hagyomány, bár apa barbárságnak tartja. Míg beléd nem szerettem, nem éreztem akkora tragédiának. De mindent meg fogok tenni, hogy Te boldog légy. Minden értelemben...

A Doki a fejét fogta. Hogy lehetnék boldog, ha Te semmit sem érzel, miközben szerelmeskedek veled? Össze volt zavarodva. A lány hozzábújt, csókolgatta, simogatta, vigasztalta, és a teste reagált a felesége félénk és kissé ügyetlen kényeztetésére. Óvatosan tette magáévá, de a hónapok óta várt érzés elmaradt. A lány boldogan bújt hozzá. Most már összetartozunk. Örökre. De ő a boldogság helyett valami ürességet érzett. Csendesen simogatta gyönyörű feleségét és azon töprengett, mit tehetne.

Keressen egy orvost, aki esetleg megpróbálkozik a helyreállító műtéttel? De ki tudja, milyen idegi károsodást szenvedett a lány a borzalmas "műtét" során. Azt szerette volna, ha a felesége vágyakozva tapad rá, hallani akarta a gyönyör kiáltását. Reggel kissé lehiggadva nézte az alvó asszonyt, amikor megjelentek a női rokonok és a lepedőt követelték. Dühbe gurult, de az asszony szertartásosan adta át nekik. Ne dühönj, mondta, hadd vigyék. Már minden hagyománynak eleget tettünk. Csak még a gyerek születésekor kell betartani a hagyományokat...

Ezt már hallani sem akarta. Semmi keresnivalójuk ezeknek a nőknek az ő felesége és gyereke mellett, ha megszületik. És egyáltalán, nem is akar még gyereket. Az asszony nagyon fiatal, előbb még el szeretné vinni magával szép tájakra, más országokba. Magának akarta még egy kis ideig. A lány boldogan nevetett rá. Ez nagyon szép elgondolás, de nem gondolod, hogy késő? Lehet, hogy már terhes is vagyok. Ez megijesztette... Veszek óvszert, mondta, de a lány a fejét rázta. Híre megy! Itt csak a turisták vesznek ilyesmit. Akkor majd vigyázunk... De nem tudott. A lány olyan édes volt és olyan szerelmes, hogy nem tudta magát távol tartani tőle. De minden szerelmeskedés egy kín is volt. A nő engedelmesen teljesítette a kívánságát, de ez kevés volt. Néha, mintha izgalmat fedezett volna fel a viselkedésében, de ez szinte azonnal el is múlt.

Hetekbe telt, mire sok-sok beszélgetés után odáig jutottak, hogy láthassa a lány nemi szervét. Szerencséje volt. A csonkítás nem terjedt ki a hüvelyre, csak a külső nemi szervekre.

Rávette a feleségét, hogy beszéljen a "bűnös érzésről", ami elönti a szeretkezés alatt. Nagyon nehéz leküzdeni, mondta a lány. De a gyerek érdekében muszáj. A Doki nem értette. Hogyan? Mit kell leküzdeni és miért? A lány magyarázott. Ha a nő nem küzdi le ezt az érzést, akkor nem lesz jó feleség és anya. És ha nem jó anya, elveszik tőle a gyereket. Annyira beleégették ezt az érzést, hogy a Doki alig tudta meggyőzni az ellenkezőjéről. Nem így van! - mondta. A férfi akkor boldog igazán, ha felesége megtapasztalja a "bűnös" érzést. Ha nem akarja, nem kell senkinek tudnia róla. Csak legalább próbálják ki! Ne fojtsa vissza, ha érez valamit.

Úgy kisérleteztek, mint a tinédzserek. Lassan megtanulták így is szeretni egymást, de a Doki ezután egyre az arab világ elhagyását forgatta a fejében. Óvatosan kell eljárni, beszélgették az apósával. Először menjenek nyaralni valahova, hogy legyen útlevél. Aztán vállaljon egy néhány hónapos munkát egy kevésbé radikális elveket valló arab országban, jöjjenek vissza, így nem vész el a bizalom, és ha sietve menni kell, nyitva lesz előttük az út.

Így is tettek. Egy évet töltöttek távol, közben hazalátogattak Magyarországra. A felesége már jól beszélte a nyelvet, és épp itthon fogant meg a gyerekük is.

A lány boldogan újságolta el a szüleinek, egy hét múlva megyünk haza, mondta a telefonba, akkor majd ünnepelünk.

Ahogy visszatértek, a Doki munkába állt, feleségét pedig lefoglalta a gyerekvárás öröme. Aztán egy nap sírva jött haza a vizsgálatról. A Doki ijedten ölelte, mi történt, kérdezgette. Kislány lesz, sírta az asszony. A Doki felnevetett. Nem baj, mondta. Szeretem, hogy kislányunk lesz. A lány a könnyein át mosolygott. A kislány gond nélkül megszületett, de alig telt el néhány hónap, a felesége egyre szótlanabbá vált. Hiába kérdezgette, hiába vigasztalta, simogatta és szerette, az asszony felhőtlen boldogsága nem tért vissza. De ő nem adta fel, addig nyaggatta, míg zokogva vallotta be, anyja és az idősebb rokonok már a gyerek "metéléséről" beszélnek. Micsoda? - háborodott fel a Doki, ezt nem tehetik. De, meg fogják tenni, sírt a nő. Ha kell csellel, vagy erőszakkal, de megteszik.

A doki az apósához fordult. Az idős férfi elhűlve hallgatta. Szinte belesápadt a dühbe, feleségét vonta felelősségre, de az lesütött szemmel, összeszorított szájjal állt és hallgatott.

Na, akkor most van itt az ideje a menekülésnek, mondta Dokinak az apósa. Azonnal keress valami állást, addig meg le ne vedd a szemed a gyerekről! Így is történt.

Türelmetlenül várták, hogy végre elhagyhassák az országot. Csak akkor nyugodtak meg, amikor már a Párizsba tartó gépen ültek. Egymásra nevettek. Sikerült. Soha többé nem megyünk vissza. És mi lesz a házzal és a berendezéssel. Az autókkal? Ott egye meg a fene, mondta a Doki, és a felesége ezen is nevetett. Fél évig éltek a francia fővárosban, a felesége tanulta az európai életformát, amit eddig csak filmekből és az internetről ismert. Szabadon sétált a parkokban a gyerekkel, egyedül vásárolt a szupermarketben, főzni tanult és mosni. Amikor a doki szerződése lejárt, úgy döntöttek, hazajönnek és Magyarországon töltenek néhány hetet, vagy hónapot, míg a Doki másik állást nem talál.

Az itthoni viszonyok meglepték. Elvándorlás és szegénység, a falvakban nincs orvos. Emberek halnak meg, mert 4-5 kis községben egyetlen orvos sincs. Helyettesítők dolgoznak heti két napon, a háziorvosok nagy része nyugdíjas, elöregedett.

Szétnézett a neten. Számtalan eladó praxis, megüresedett háziorvosi állás kínálta magát. Talán nem is kellene már a világban csavarogni, hiszen negyven éves. Megállapodhatnának egy kisvárosban, vagy egy faluban. A gyerek szabadon nőhetne fel, és utazni bármikor lehet.

Mit szólnál, ha itt maradnánk, kérdezte este a feleségét. Egy ilyen kis faluban, mint ez is. Vagy egy kisvárosban, ahol fejlettebb az infrastruktúra? Az asszonynak nem volt ellenvetése. Nézzünk szét, döntöttek. Kereszül-kasul járták az országot, míg végül megtalálták a megfelelőt. Egy tízezer lakosú kisváros egyik megüresedett háziorvosi állására adott be pályázatot. A városka vezetői és a lakosság is boldogan fogadta. Azonnal lakásmegoldást kezdtek keresni és hamar meg is találták. A régi szolgabírói lakásra esett a választás. A tágas terek, a kert hatalmas fái, a csendes, hangulatos utca mindkettőjük tetszését elnyerte. Azonnal megvették. A nappaliból nyíló két szoba bőven elég, egyik gyerekszoba, a másik a háló, ha később másik gyerek is születik, majd elgondolkodnak a bővítésen. Csak a nagy konyha-étkezőt és a fürdőszobát modernizálták, a többi helyiséget csak kifestették és már költöztek is. A bútorokat a felesége különös gonddal válogatta össze, és egyszer csak megérkezett egy kamion, a bútoraikkal, amelyeket apósa küldött utánuk. Nem lesz belőle bajod? - aggodalmaskodott a Doki. Apósa megnyugtatta, volt némi ellenséges hang a "szökés" miatt, de a kedélyek hamar megnyugodtak. Azért mostanában ne gyertek haza, javasolta. A Doki közben rendelni kezdett, sok dolga akadt, az emberek, akik régen nélkülözték az orvosi ellátást, egymásnak adták a kilincset. Magánélete is rendben volt, felesége mosolygós természete, aranyos akcentusa és a világos bőrű bogárszemű kislány megnyerte a helybelieket. Örültek a kényelmes otthonnak és az emberek szeretetének, éltek boldogan. Amikor a gyerek óvodába került, a felesége kissé depresszióba esett. Feleslegesnek érezte magát, és ez rossz gondolatokat eredményezett. Vágyott az apja és az anyja után is. Beiratkozott a főiskolára, tanult, gondozta a gyereket, szerette a férjét, de a vágy a régi otthona után nem hagyta nyugodni. Haza akarok menni, sírta, és a Doki nem tudta hogyan oldja meg ezt a helyzetet. Menj haza néhány hétre, javasolta, de a gyereket ne vidd. Már öt éves elmúlt, elboldogulunk itt kettesben. Félek, hogy ott kárt tesznek benne egy óvatlan pillanatban. És az asszony végül belement, hogy egyedül utazzon. Izgatottan készülődött, ajándékot vásárolt, és egy nap felszállt a Tripoliba tartó repülőgépre.

Teltek a napok, a hetek, izzott a skype és a messenger, felesége megnyugodott, már hazafelé készült, nagyon hiányoztok, mondta, aztán egyszer csak nem jött több üzenet, nem csörrent meg a telefon, az asszony nem jelentkezett, és a Doki is hiába hívta a feleségét. Apósa számát tárcsázta, a telefon nem csengett ki. Úgy érezte megáll a szíve. Mi történhetett? Este megtudta a választ a híradóból. Az országban polgárháború tört ki. A vallási vezetők a hadsereg és a felkelők közreműködésével átvették a hatalmat, nagy erőkkel keresik a menekülő elnököt. Kiverte a víz. Azonnal telefonált a nagykövetségre, de ott is fejetlen futkosás, ellentmondó információk fogadták. Napok teltek el, a kislány is érezte a feszültséget, folyton az anyját emlegette, ő meg nem tudta, mit mondhatna. Állandóan a tévé előtt ült, vagy a neten bogarászott, magyar és külföldi hírportálokat böngészett, és néhány nap múlva elborzadva látta a líbiai vezető haláláról és a lövöldözésekről szóló híradásokat. És a telefonok némák voltak. Már két hét is eltelt, mire végre hírt kapott. Apósa küldött e-mailt. Menekülnek. Jelenleg még nem érték el a határt, Tunéziába, vagy Algériába próbálnak eljutni. Ahogy lehet, azonnal jelentkeznek.

A Doki kétségek és remények között hányódott. Vajon sikerül átjutniuk a határon? Sikerül eljutni Európába? Vagy bárhova, ahol biztonságban vannak? Végre, majd egy hónap után megcsörrent a telefonja. Apósa volt a vonalban. Tunéziában vannak, hajóra várnak, hogy Olaszországba juthassanak, de minden nagyon kaotikus.

A felesége belezokogott a telefonba. Csak ketten vagyunk apával! Anya nem jött, mondta. Nem akarta otthagyni az anyját és az otthonát. Nem lehet tudni, mi lesz vele. Attól függ, hogy értékelik a tettét. Ha az ott maradását a vallási vezetők a koránhoz való hűségének tekintik, akkor nem lesz baja, ha azonban a férje iránti hűtlenségnek, akkor akár katasztrófa is történhet. A Doki újra az apósával beszélt. Ne menjetek Olaszország felé, mondta. Üljetek repülőre, ha megoldható és menjetek Párizsba. A feleségem rendelkezik magyar útlevéllel, hátha így könnyebb lesz! Jó ötlet! - értett egyet az apósa, jelentkezek, ha sikerült valamit elintézni.

Újabb hetek teltek el, mire a felesége jelentkezett. Párizsban vagyok, zokogta. Apa nem jöhetett, várnia kell, vagy hajón menekülni. Én eljöttem.

Ne mozdulj, mondta a Doki, maradj a szállodában, azonnal megyek érted. Kislányát a szüleihez vitte, és két nap múlva végre megérkezett. És azt hitte rosszul lát. A felesége szinte elfogyott az utóbbi hónapok alatt. Csont és bőr volt, gyönyörű, éjfekete hajába ősz szálak vegyültek. Csak a hasa kerekedett feltűnően. Könnyek között ölelték egymást.

Aztán a szállodában az asszony végre mesélt. Csak a szüleinél jött rá, hogy gyermeket vár. Titokban tartotta, meglepetésnek szánta, hogy majd együtt örüljenek. De aztán a történelem közbeszólt. De hát soha nem említetted, akkor sem, amikor már menekülni kellett. Nem akartam, hogy tudd, vallotta be az asszony. Mert, ha meghalunk útközben, még sokkal nagyobb lett volna a fájdalmad a veszteség miatt. Kímélni akartalak, mert nagyon szeretlek. Egy hétig maradtak, hogy a felesége összeszedje magát egy kicsit, meg ne rémíssze a gyereket, aztán végre hazarepültek. A kislány boldogan ölelte az anyját, izgatottan vette tudomásul a testvér érkezését. Azonnal orvoshoz mentek, ahol elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Kisfiú érkezik, mondta az orvos. Minden rendben van, csak az anyuka táplálkozzon rendesen és pihenjen.

Az asszony nehezen heverte ki a viszontagságos hónapok megrázkódtatásait, de mire kitavaszodott, kezdett visszarázódni a hétköznapokba. Óvodába vitte a kislányát, bevásárolt, főzött és esténként hosszú sétákat tettek hármasban. Április közepén megszületett a kisfiú, és már szinte semmi sem hiányzott a boldogságukhoz. Csak az asszony szüleiről nem volt semmi hír.

Végül májusban az apósa Rómából jelentkezett. Franciaországba megy, mondta. Talán sikerül ott letelepedési engedélyt kapnia. A feleségéről semmit sem tud, a nők szinte rabszolgasorsba süllyedtek a polgárháború által feldúlt országban. Reméli, hogy a család férfitagjai a gondját viselik.

A Doki felesége némileg megkönnyebbült. Legalább az apját már biztonságban tudhatta. Az idős orvos egy közkórházban talált munkát, lakást bérelt Párizs egyik munkásnegyedében és a felesége után kutatott. Biztos, hogy él, mondta, mert a titkos számláról időről-időre pénzt vesz fel. De más módon nem jelentkezik.

Két év telt el békében, mikor végre újabb hírt kaptak. Az asszony nagybátyja jelentkezett. Nem akarják tovább "tartani" az elhagyott nőt, a vallási vezetők rossz szemmel nézik, hogy egyedül van, de nem özvegy. Kérni kell a családegyesítést, és vigye magával, ahova akarja. Így hát végre, három év után a Doki anyósa is megérkezett Párizsba. Azt hitték, most már minden rendben lesz, de az apósa feldúltan hívta őket. A felesége idegei felmondták a szolgálatot, jelenleg egy klinikán ápolják. A Doki azonnal helyettesről gondoskodott és családjával odarepültek.

Az idős asszony magába roskadva üldögélt, és egy szót sem szólt.

Vigyük be hozzá a gyerekeket, javasolta a Doki. Hátha az unokái visszahozzák az életkedvét.

Talán a szeretett arcok látványa, a kislány csacsogása, és a kisfiú édes mosolya tette, de az asszony bénultsága kezdett felengedni. Megfogta és órákig szorongatta a férje kezét, elfogadta a gyerekektől a csokit és a gyümölcsöt, végül egy reggel sírva a lánya nyakába borult. Férjéhez azonban alig mert szólni, csak a kezét csókolgatta. A büntetést várja, mondta a Dokinak a felesége, amiért megtagadta a "parancsot", és nem ment vele.

Ők már nem maradhattak tovább, hazajöttek, a kislánynak megkezdődött az iskola, a Dokit várták a betegei. De az apósa közreműködésével naponta látták egymást, és az asszony végre beszélt.

Megőrizte a bankkártya titkát, mesélte apósa sírással küszködve. Ha elmondja, mennyi pénze van, talán megölik, felveszik a pénzt, és sose tudjuk meg, mi lett vele. De a feleségem okos, így amikor meghalt az anyja és egyedül maradt, a rokonokhoz kényszerült, hallgatott, mint a sír. Így érte el, hogy elküldjék. Már csak talpra kell állnia és minden rendben lesz.

Nyolc év telt el.

A gyerekek lassan felnőnek, a Doki még mindig rendel, időnként kisegít az SBO-n. A felesége elhelyezkedett egy magániskolában, ahol apróságokat tanít az angol nyelvre. Távol tartják magukat a politikától és a városi elittől. A Doki haja már ősz, de még tele van energiával. Nyaranként tengerpartokon pihennek, vagy a hazai hegyekben, folyókon túráznak, élnek, mint mindenki más. Néha Párizsba repülnek egy-két hétre, és amikor csomagolni kezdenek, és a gyerekek megkérdezik, hova megyünk, a Doki felesége így válaszol, "megyünk haza".