Dénes

Dénes anyja egy távoli városból csöppent a kis faluba, egy lepusztult tanyára, amelynek a tulajdonosai életvitelük miatt nem örvendtek nagy népszerűségnek. Valami módon ezt az érzést a falusiak kivetítették a nőre is, akinek pedig az égvilágon semmi köze nem volt az előző tulajdonosokhoz. Azt suttogták, hogy a férfiak "meglátogathatják" éjszaka a kis tanyáján. Nem volt feltűnő szépség, de karcsú volt, erős és független, világoskék, szürkébe hajló szeme érdeklődve nézett a világba és mindig valami sajátos illat lengte körül, amitől az asszonyok kíváncsisága és a férfiak vágya beindult. Ha a neve szóba került a férfiak között, vágyódva sóhajtottak, bár a feleségének mind megesküdött, hogy ő sose tette be a lábát az ominózus házba. Ha az asszonyok megemlítették neki a férjüket, úgy tünt, mintha a nevét se hallotta volna soha. Ezért a nők sem bántották, hiszen "az én uram nem járt hozzá", gondolták kárörvendően.

A falu népe nem barátkozott vele, de megtűrte, mert "amúgy" rendes, dolgos asszony volt, birta a napszámot, még a férfiaknál is kitartóbb volt a munkában, tisztán és szépen járt, senkinek nem okozott kellemetlenséget. Néha úgy látták, mintha feszülne a hasán a ruha, de aztán megint szép karcsú lett. Elcsinálta a gyereket! - suttogták az asszonyok. Nem a mi dógunk! - mondták a férfiak, de igazából senki sem tudta, tényleg gyereket várt-e, mert bárki fordult hozzá ilyen praktika miatt, csak a fejét rázta, nem ért ő ezekhez a dolgokhoz, mondta.

Aztán egyszer csak tényleg nőni kezdett a hasa, és megjelent a védőnőnél, ahol gondozásba vették. A gyerek rendben meg is született, és nagy riadalmat keltett a községben. Nem sikerült neki elcsinálni, suttogták a nők kárörvendően. Vajon, most mit tesz? A férfiak egymást fürkészték. Vajon milyen nevet ad a fiúnak? Abból ki lehet esetleg találni, hogy ki lehet a gyerek apja?

A szülést követő második vasárnapon az asszony a karján vitte a gyereket a templomba, hogy megkereszteljék.

Ki tartja a gyereket a keresztvíz alá? - kérdezte a pap. Én magam, mondta a nő keményen, rezzenéstelen arccal, és a pap tanácstalanul nézett szét, aztán ledarálta a szertartás szövegét, "megkeresztellek Téged az atya, a fiú, és a szentlélek nevében! Mi a gyermek neve? Dénes. - mondta a nő, és az összes férfi fellélegzett, ilyen nevű ember nem lakott a községben, de még a szomszédos településeken sem...

Dénest az anyja lelkiismeretesen nevelte, a hátára kötve vitte magával kicsi földjére, ahol málnát és gyógynövényeket termelt, abból tartotta el a gyereket. Amíg dolgozott, a fiúcska a fűzfák alatt, vagy az erdőszélen játszott, az emberek látták, amint a kis tanya udvarán ugró-iskoláztak, vagy a diófa ágára kötött hintán repültek, nagyokat nevetve. Később iskolába járatta rendesen, mégis, nagyon furcsa fiú lett belőle. Fél napig követte egy csiga mozgását, vagy hajnalban a mezőn kuporgott, a virágokat és a harmat képződését figyelve. Éjjel az erdőn bolyongott. Nem félsz, Dini? - kérdezték tőle az emberek. Nem félek én senkitől és semmitől, mondta a gyerek furcsa, szinte világító szemeit a kérdező arcára szegezve. Ez a kölök az ördöggel cimborál, sutyorogtak az öregasszonyok... Biztosan megártott neki, amit az anyja használt a terhesség ellen!

Dénes jó eredménnyel végezte el az általános iskolát, de nem tanult tovább, anyjával együtt dolgozott a földeken, majd az erdőgazdaságban, de valahogy mindig kilógott a sorból. Míg a többiek valami idétlenségen röhögtek, ő elmélyülten farigcsált valamit, nádból sípot készített, fűzfából kosarat, vagy ostornyelet meggyfaágból, és ha valaki elkérte, mosolyogva adta oda, semmit sem várt érte cserébe.

Tizenhat éves lehetett, amikor anyja rövid betegség után meghalt. Dénes egyedül maradt. Mindenki leste, vajon előkerül-e az apja, de nem kereste senki. Dolgozott tovább, annyi változás történt, hogy a szépen vasalt ingek helyett ezután vasalatlanban járt. Nem ijedtél meg, mikor meghalt anyád? - kérdezték tőle a vele egykorú társak. Nem! - mondta Dénes, mert előtte megbeszéltük. Azt is, hogy mit kell majd csinálnom. És mit kellett? Megfürdettem illatos vízben és felöltöztettem. A többiek nem mertek kérdezni többé.

Dénes betartotta szabályokat, ahogy anyjától tanulta, és csak miután nagykorú lett, akkor jelent meg a kocsmában, ahol fröccsöt ivott édes borból, vagy körtelikőrt, biliárdozott a srácokkal, vagy malmozott az öregemberekkel, de csak, ha hívták, és csak akkor beszélt, ha kérdezték. Sose ivott hitelbe, mindig kifizette, amit fogyasztott, és sose részegedett le.

Egy este éppen a kis tanyája előtt szalonnát sütött szabadtűzön, amikor egy ember ugrott le a bicikliről és mellé telepedett. Dénes meglepődött. Őt senki sem szokta meglátogatni. Az ember csak ült ott, aztán Dénes nem birta tovább. Akar tőlem valamit, Bátyám? - kérdezte. A férfi nagyot sóhajtott, cigarettára gyújtott, aztán azt mondta, én vagyok az apád. Dénes meglepődött.

Anyámat hiába kérdeztem, nem mondta meg...

Bemehetnék egy percre a házba? - kérdezte az ember. Hát menjen, mondta Dénes, és ő is belépett a férfi után, aki egyenesen a szekrényhez tartott. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, aztán az asszony ruháit meglátva egyiket kimarkolta és az arcához szorította. Amikor meglátta Dénest az ajtóban, a ruhát a földre ejtette, csak szerettem volna még egyszer érezni az illatát, motyogta és kifelé botorkált.

Visszafordult a dermedten álló fiúhoz. Megkérnélek valamire, mondta és Dénes reménykedni kezdett. Talán azt akarja, hogy szólítsa apjának?

Növessz szakállt vagy bajuszt, mondta a férfi, mert egyre jobban kezdesz hasonlítani rám. Nem akarom, hogy a falu észrevegye, vagy az asszony rájöjjön.

Dénes szó nélkül bólintott, és többé nem borotválkozott.

Ezután folyton a férfit és a családját figyelte. A gyerekeit. Hiszen a testvérei! A fiúk közül egyik idősebb volt nála, a másik vele egy idős, és a két lány fiatalabb. Elnézte őket, és szeretetet érzett irántuk. Egyszer az egyik lánynak leesett a lánc a biciklijéről, ő meg azonnal ugrott és megcsinálta. Aztán a legidősebb fiúnak segített, amikor a takarmányboltnál rakodott. Még az asszonyt is a családjának érezte, húsvétkor elment meglocsolni. A nő furcsán nézett rá, de nem tiltakozott, lányok kínáljátok a vendéget, mondta, és a két lány zavartan mosolyogva töltött bort és rakott tányérra egy szelet süteményt. Váratlanul érte, mikor megjelent az apja. A szeme semmi jót nem igért. Érezte, hogy valamit rosszul csinált, hamarosan elköszönt és kifelé indult. Az asszony kisérte ki.

Két nap múlva megjelent a tanyán a férfi. Meg vagy veszve? - kérdezte indulatosan. Azt akarod, hogy a falu rájöjjön, én vagyok az apád? Dénes lehorgasztott fejjel állt előtte, és a férfiben valami érzelem ébredhetett iránta, mert megveregette a vállát, leült a tűzhely mellé, és hosszú hallgatás után azt kérdezte: hogy boldogulsz anyád nélkül? Dénes csak megvonta a vállát. Nagyon egyedül vagyok, mondta. Az emberek nem szeretnek engem. Hát mert olyan furcsa vagy, nézett rá az ember. Én? - csodálkozott Dénes. De hát nem csinálok semmit... Nem is kell. Elég, ha ránézel valakire. A szemed olyan, mint az anyádé. Szinte megdermed tőle az ember.

Az anyám szemétől? - Dénes nem értette. Az ember röviden felnevetett. Ahogy ő tudott nézni... Mintha belelátott volna a fejembe, vagy a szivembe. Dolgoztunk egyszer együtt. Beszélgettünk, nevettünk. Csak úgy villogott a szeme! Nézd, mondta, milyen gyönyörű a világ, és amikor körülnéztem, már én is úgy láttam. Dénes bólintott. Igen, ilyen volt.

A férfi sóhajtott. Rá gondoltam éjjel-nappal. Nem tudtam megállni, eljöttem ide egyszer. Kint állt a ház végénél, mintha várt volna. Az ölébe húzott. Engem még asszony úgy nem szeretett, mint ő. Képtelen voltam távoltartani magam tőle.

Máskor is járt itt? - kérdezte Dénes.

Még az utolsó este is! - a férfi szeme könnyes volt. Ő bármit megtett volna értem, de én nem mertem őt felvállalni. Mégsem haragudott rám. Csak szeretett.

És maga? Szerette őt?

Szerettem. Húsz éven át. Vagy tán még most is.

Engem nem tudna szeretni? - Dénes maga sem értette, hogy merte ezt kimondani.

Dehogynem tudnálak! De nem lehet. Mindenkinek csalódást okoznék. Dénes megértette az apját, hiszen anyja arra nevelte, hogy az embereket a hibáikkal és gyengeségeikkel együtt kell elfogadni.

Nem kell ezekről a dolgokról senkinek tudnia, mondta, és a férfi hálásan bólintott.

Ettől kezdve Dénes magánya enyhült. Az apja jött, amikor tudott. A huszonötödik születésnapjára ajándékot is hozott. Kis dobozban mandzsettagombokat. Dénes boldogan szorongatta. Majd ezt viseld az esküvődön, mondta neki a férfi. Aztán az anyjáról beszélgettek, vagy csak úgy üldögéltek, hol a házban, hol a ház végénél.

Aztán néhány év múlva a férfi is meghalt, épp olyan váratlanul, mint az anyja. Dénes távolabb állt a temetésen, és csodálkozva látta, hogy anyja és apja sírja csak néhány lépésnyi távolságra van egymástól. Mintha valaki így rendezte volna. Senkinek sem fog feltünni, ha kijön ide, és meglátogatja az apja sírját is.

Az élet azonban az apja nélkül szinte elviselhetetlenül magányos lett. Hideg téli, vagy forró nyári éjszakákon, amikor az erdőt járta, néha hangosan sírt, annyira szenvedett szülei hiányától, és fogalma sem volt róla, mit tehetne. Az emberek hallották a zokogást, bolond ez a fiú, mondták fejcsóválva, nem erre a világra való. Nem volt csúnya férfi, mégis valahogy taszította a lányokat, akik, ha meglátták a divatja múlt, gondosan karbantartott ruháiban, saját maga által levágott hajával, szakállával, világos, átható tekintetével, visongva tértek ki az útjából. Dénes már tényleg úgy érezte, hogy egyedül nem birja tovább, ezért a templomba ment. A gyóntatófülkében azonban nehezen tudott megszólalni. Mi a bűnöd, fiam? - kérdezte a pap. Nagyon egyedül vagyok... Az nem bűn, fiam. De nem birom már... Mondja meg, mit csináljak? Intézze el Istennél, hogy legyen valakim nekem is. Csendesen sírt, a pap megsajnálta. Gyere majd el vasárnap a templomba, mondta, addigra kitalálom, mit tehetek. Komolyan is gondolta. Igaz, kicsit bolond ez a gyerek, de jó lelkű, dolgos, és nagyon egyedül van. Ki kell találni valamit, mielőtt valami butaság jutna eszébe. Számba vette a faluban lakó összes lányt, özvegyet és elvált nőt, gazdaasszonya segítségével próbált is puhatolózni náluk, de azok csak nevettek. Hogy én? Azzal a féleszűvel? - rázták a fejüket. Inkább maradok magamnak!

Kitaláltam, mi legyen, mondta a fiúnak. Azt ajánlom, nézz szét egy kicsit a világban. Van valamennyi pénzed? Van. Na, akkor utazz el és láss világot. De hova menjek? Nem tudom én, hát menj Pestre. Bebuszozol a városba, ott felszállsz a vonatra, és ha haza akarsz jönni, ugyanígy vissza. Tanulj, szórakozz, okosodj, próbálj ki izgalmas dolgokat. Dénes egészen lázba jött. Utazni fog! A fővárosba. Kivett egy hét szabadságot. Számolgatott, aztán pénzt vett magához, a régi iskolai hátizsákjába berakott néhány ruhát és egy szép őszi napon elindult. A megyeszékhelyen még egy órája volt a pesti vonat indulásáig. Gondolta, szétnéz a pályaudvar környékén. Kisétált az utcára, alig tett meg néhány métert, széles, fákkal szegett sugárút állt előtte. Mintha hívta volna, hogy menjen. Pest megvárja, gondolta. Elindult a sugárút közepén a két villamossín között. Csodálatos érzés volt. Az út, mintha vezette volna valahova. Nem érdekelte az emberek nevetgélése. Egy árnyas parknál megállt. A hatalmas, több emeletes épületek lenyűgözték, némelyiken emléktáblát talált. Itt élt Juhász Gyula, olvasta, és fejébe ötlött az iskolában tanult verssor. Lelkesen járkált, egyik házon Kossuth Lajos nevét olvasta. Itt járt valamikor! Egy férfi jött ki a kapun. Keres valakit? - kérdezte szigorúan, és Dénes derűsen válaszolt. Nem, csak most olvastam, hogy itt járt Kossuth Lajos! Képzelje, lehet, hogy itt állt, ahol én! Hát nem csodálatos? A férfi elmosolyodott. De, mondta, tényleg csodálatos. A fejét csóválva ment tovább.

Kicsit távolabb, egy téren cukrászdát talált. A fagyis pult választékától elámult. Egyik kívánatosabb volt, mint a másik. Addig nem megy innen sehova, amíg ezeket meg nem kóstolja sorban, gondolta. Először három gombócot kért. Leült vele egy padra, élvezettel elfogyasztotta és feljegyezte a noteszába. Aztán visszament, újra három gombócot rendelt, és azt is megette. De akárhogy is szerette volna, nem tudott már többet enni. Tovább sétált, és meglátta a hatalmas templomot. Éppen misére harangoztak. Bement, és amikor megszólalt az orgona, úgy érezte, mintha az ég nyílna meg. Nem akart Pestre menni. Itt akart maradni, hogy meglátogassa a másik templomot is, amit látott, elolvasson minden táblát a házakon és egyen az összes fagyiból, amit csak látott a cukrászdában. Valami szállás után kellene néznie, hiszen este van.

A plébános úr azt mondta, ha gondja lenne, idősebb "úriasszonyokat" szólítson meg. Azok nem csapják be. Amikor kijött a templomból, a közeli padon egy asszony üldögélt. Szállást keresek, szólította meg, lehetőleg olcsót. A nő végigmérte, menjen arra, mutatta a karjával, ott, azon a boltíven túl van két kollégium is, annál olcsóbbat nem talál.

Dénes soha életében nem aludt még ilyen szép szobában. Az ő tanyáján a bútorok még anyja fiatalkorából, a '70-es évekből származtak, szőnyeg meg sose volt a döngölt padlón. A tusoló először zavarba hozta, de hát látott ő már filmeken ilyet, tudta, hogy kell használni. Hamar kitalálta, hogy kell beállítani a hőfokot, hosszan tusolt és mosakodott a kis szappannal, amit ott talált és megszárítkozott a puha törölközővel. Másnap újra a várost járta. Egy kis bódéban péksüteményt és kakaót vett, aztán megkereste a cukrászdát, és újabb fagyival a téren helyezkedett el. Már a második adagot ette, amikor felfedezte a tegnapi nőt. Udvariasan köszönt neki, és a nő nevetve kérdezte, mennyit akar még enni? Hát amíg mindet meg nem kóstolom! - válaszolta ártatlanul Dénes. Kér maga is? A nő bizonytalanul bólintott. Együtt mentek a pulthoz, a padon ülve ették a finom édeséget és beszélgettek. Honnan jött? - kérdezte az asszony, és a falu nevét hallva, a fejét rázta, nem hallottam még róla. Dénes mesélt a falujáról, a kis tanyájáról, a fenyvesről és a rétekről. Maga idevalósi? - kérdezte a nőt. Igen, válaszolt az asszony. Itt születtem, itt éltem, és itt is halok meg, azt hiszem. Ezt olyan hangsúllyal mondta, hogy Dénes megérezte benne a lemondást. Nem boldog, ugye? - kérdezte egyenesen a szemébe nézve, és a nő, mint akit megbabonáztak, megrázta a fejét. Nem... Nem vagyok az.

Dénes szerette volna, ha az asszony mosolyog, ezért újabb fagyira hívta, de ő nem kért. De ugye megvár itt? - kérdezte, és a nő bólintott. Dél körül szétnézett. Enni kellene valamit, mondta, és a nő már mondta is. Van a kollégiumnál egy étkezde, ott sokféle kaját lehet kapni olcsón. Ha akarja, megmutatom. Egymás mellett ballagva, beszélgetve érkeztek meg. Dénes itt is elámult. Ennyi féle étel... Ha ezeket is végig akarja kóstolni, sose megy haza a falujába. Az asszony nevetett. Miért akar mindent megkóstolni? Mert a plébános úr azt mondta, mindent próbáljak ki, ami jól esik. Az izgalmas dolgokat is. Biztos, hogy a plébános úr ezekre gondolt, amikor az izgalmas dolgokról beszélt? - kuncogott a nő, aztán Dénes csodálkozó arcától zavarba jött, felejtse el, legyintett, össze-vissza beszélek.

Kényelmesen ebédeltek, én itt lakom ám! - mondta Dénes. A harmadik emeleten. Még a folyót is lehet látni az ablakból. De ott még nem jártam.

Akar oda elmenni? - kérdezte a nő. Csendes egyetértésben sétáltak, a partfalra könyökölve nézték a vizet és a híd fényeit. Indulnom kell, mondta a nő, késő van.

Elkisérem, ajánlotta Dénes, a nő zavartan hárította el. Nem kell, messze lakom. Találkozzunk inkább holnap a téren, ha akarja. De már sötét van, ellenkezett Dénes. Nem fog félni egyedül? Az asszony szinte hisztérikusan nevetett. Én??? Én már nem félek semmitől. Dénes nem értette. Szelíden nézett a nő szemébe, szerette volna kitalálni, milyen fájdalma lehet. Nem mehet egyedül haza, főleg, ha messze van. Baja eshet. Olvastam az újságban. Ha nem kisérhetem el, akkor aludjon nálam. Egyedül lakok egy szobában, de két ágy van. Igaz, egyiken nincs ágynemű. Nem baj, mondta a nő, menjünk akkor... Hangja furcsán csengett.

A kollégiumban Dénes neki indult a lépcsőnek. Menjünk lifttel, monda az asszony, kifulladunk, mire gyalog felérünk. Betuszkolta a kis fülkébe, és Dénes rémülten kapaszkodott, a nő átfogta a mellkasát, ne féljen, mondta, és már nyilt is az ajtó.

A nő egyenesen a fürdőszobába ment a nagy táskájával. Hamarosan egy kopott törölközőbe burkolózva tért vissza.

Az ablaknál állt, amikor Dénes kijött a fürdőszobából. Miért nem feküdt már le? - kérdezte. Majd magával, mondta a nő, miközben az ágyhoz irányította. Ez felesleges lesz, mondta, és lehúzta róla a pizsama felsőt. Dénes meglepődött. Ez se kell, mondta a nő, és térdig lerántotta a nadrágot is, aztán a földre dobta a törölközőt, ami a testét takarta. Dénes ijedten kapott a nadrágja után és a takaró alá menekült, szemét összeszorította. Az asszony mellé ült. De hát nem ezért hívtál? Dénes nem értette. Miért?

A nő szemében melegség villant. Hány éves vagy, Te furcsa fiú? Harmincegy. Sose szerelmeskedtél még? Dénes meg se tudott szólalni, csak intett, hogy nem. A nő előrehajolt, megsimogatta a haját, megcsókolta az arcát. Nagyon édes vagy, mondta neki. Akkor aludjunk. Azzal lefeküdt a másik ágyra, magára terített egy kardigánt, de jó puha az ágy, mondta. Feküdtek a sötétben, aztán Dénes felkelt, és a párnáját a nő feje alá igazította.

A hajléktalan szállón lakom, mondta a nő a sötétben, ott csak priccs van, semmi ágynemű, és félni kell, mit lopnak el. Aztán mesélt az életéről. A szüleiről, akik ittak, a gyárról, ahol húsz évet dolgozott, de aztán bezárták, az alkalmi munkákról és a nincstelenségről. Dénes elhűlve hallgatta. Lehet így élni? A nő sóhajtott. Lehet. Csak minek? Jobb lenne meghalni. Semmi sem sikerül.

Hallgattak, Dénes elbóbiskolt, az asszony vacogására ébredt. Óvatosan odalépett, megfogta a kezét, hideg volt. Mi történt? - ugrott fel a nő. Semmi csak hideg lett, jöjjön a takaró alá. Egymáshoz simulva feküdtek, az asszony remegése lassan megszünt, hideg lába is felmelegedett, teste elernyedt. Ellentétben Dénes testével. Most ő remegett, teste feszült. Rémülten értette meg, mi történik, de a nő átkarolta, megcsókolta és minden nagyon egyszerű lett.

Dénes hajnalban ébredt. A nő a karjában aludt. Rövid, rosszul vágott haja ide-oda kunkorodott. Szépnek találta. Óvatosan felemelkedett, hogy lássa az arcát, észrevette, hogy az orra pisze. Aztán a háta íve nyűgözte le, meg a takaró alól kivillanó melle és a kicsi lába. Nagyon tetszett neki minden, amit látott. Megérintette, a bőre puha volt és meleg. Ráhúzta a takarót, mellé fészkelődött, évek óta először biztoságban érezte magát, és újra elaludt. Reggel zavarban volt a meztelensége miatt, de gyönyörködve nézte a nőt. Ne nézz! - mondta neki az asszony. Mit nézel? Hogy milyen szép vagy. A nő meghökkent. Szép? Dénes komolyan bólintott. A nő hitetlenkedve csóválta a fejét. Meddig maradsz a városban, kérdezte, hogy zavarát leplezze. Péntekig, mondta Dénes. Hétfőn dolgozni megyek. Akkor még pár napig együtt lehetünk, vidult fel a nő. Ha van kedved. Dénes szeme boldogan csillogott. Ezt akarta, de nem merte kérni.

El kell intézni, hogy itt legyél velem, mondta. Nem szabályos így. A szabályokat be kell tartani. Meg ágynemű sincs.

Megint a kis bódénál vettek reggelit, sétáltak a városban, Dénes minden táblát elolvasott, minden híres ember nevére rácsodálkozott, a nő őszinte érdeklődéssel hallgatta. Nagyon okos vagy, mondta neki. Dénes csodálkozott, hiszen ezt mindenki tudja, tanultuk az iskolában! Szeretsz olvasni? - kérdezte a nő. Nem szoktam olvasni, mondta Dénes. Miért nem? Nincs könyvem. Akarsz venni? A könyvesboltban Dénes szinte sokkot kapott. Kossuth Lajosról szeretnék olvasni, meg Arany Jánosról, magyarázta az eladónak, meg Petőfiről és Bartók Béláról. Az eladó egy könyvet nyomott a kezébe, "Ki - kicsoda?" - olvasta a borítón. Ez az! És itt vannak az életrajzok, mutatta az eladó. Legszívesebben mindet elvitte volna. Ne őrülj meg! - kacagott a nő, vegyél kettőt-hármat, majd ha elolvastad, újra bejössz a városba és veszel másikat. Hazavitték a könyveket, aztán egész nap sétáltak, nevetgéltek, éjjel szerelmeskedtek. Dénes úgy érezte, sose volt boldogabb. Jól telt az idő, szép helyeken üldögéltek, távolabb magas kockaházakat néztek, milyen furcsa lehet ilyen helyen lakni, csóválta a fejét Dénes, aztán a folyóparton pihentek, lehúzták a cipőjüket és kézen fogva térdig a vízbe merészkedtek, a nő sikongatott, nagyon hideg, Dénes kinevette, érezte a folyó sodrását, ahogy kavarog a lába körül. Reggel rádöbbent, hogy már csak egy nap, és vége ennek a kirándulásnak, és a nővel töltött időnek. Nem tudta elképzelni, hogy nélküle menjen haza, hogy megint egyedül legyen. Maradjon itt? Lakjon ő is a hajléktalan szállón? A Nő szerint az nem jó hely. Itt nem maradhatnak, ez nagyon drága. Hallgatagon mérlegelte, mit tegyen. Arra eszmélt, hogy a nő kapkodva öltözik. Arcán kényszeredett mosoly. Megyek, mondta, nem szeretnélek zavarni, és az arca sápadt volt. Dénes megijedt. Nem akarom, hogy elmenj, tört ki belőle. Veled akarok maradni. Csak nem tudom, hogy lehetne ezt megoldani. Ezen törtem a fejem. A nő keze megállt a levegőben. Velem akarsz lenni? Dénes komolyan bólintott. Megyek veled a hajléktalanok közé. Vagy te gyere velem haza. A faludba? Oda hát. A nő a fejét rázta. Gondold át még egyszer. Te harmincegy éves vagy, én negyvenöt. Te szép, fiatal és erős férfi vagy, én öreg vagyok, kiégett, ráncos a testem és ősz a hajam. Még negyvenötnél is öregebbnek nézek ki. A tükör elé húzta. Nézz ránk. Dénes nézte a tükröt. A dús haj és szakáll kiemelte világos szemét, teste vékony volt, nem látott magán semmi különöset. Aztán a nőre nézett. A haja hullámzik és emlékezett, ahogy a fürtök az arcát érintették. Látta száját, és szinte érezte is a csókjait, nézte a testét, és érezte a melegét, az ölelését, a derekára fonódó karjait. Nem látta ráncokat, a töredezett körmöket, a rosszul vágott szürke hajat. Nagyon szép vagy! - mondta ki. És okos is vagy. Pont olyan vagy, aki nekem kell. A nő sírt. Meg fogsz unni, és elhagysz majd. Dénes értetlenül nézett. Inkább segíts kitalálni, hogy mi legyen? A tanyát nem hozhatom ide, de valahol laknunk kell. Összebújva ültek az ágyon, töprengtek. Neked van ott munkád? - kérdezte a nő. Van. Az erdőgazdaságban dolgozok. És jól keresel? Nem tudom. Mert, ha komolyan gondolod, akkor kettőnknek kell belőle megélni, amig én nem találok valamit. Dénes arca felderült. Akkor minden rendben. Pakolj össze, és holnap hazamegyünk. A nő szorongva nézett rá. Mit pakoljak? Nincs nekem semmim, csak amit ebben a táskában látsz, mutatott a viharvert szatyorra. Mégsem mehetek. Az emberek majd kibeszélnek, hogy szegény vagyok. Csúfolnak és bántanak. Itt az ősz, még egy kabátom és egy cipőm sincs.

Majd veszünk! Bár pénzem már nemigen van... De mindent megoldok, elhiszed?

A nő felszabadultan mosolygott. Gyerünk, én tudom a megoldást. Egész nap jöttek-mentek. Egy alapítványnál táskát és cipőt találtak a nő részére. A szeretetszolgálatnál ruhákat válogattak. Nézd csak, ez pont rád való, kapott fel egy férfi-farmert a nő, aztán egy inget választott. Dénes félszegen nézegette magát. Nem rossz... ismerte be. A kínaiban melltartót és bugyikat vettek. A bőrönd tele lett. Kellene még ez-az, de még a könyveket is el kell pakolni valahova.

Majd viszem a hátizsákban, mondta Dénes. Fáradtan estek be az ajtón. A nő lábát feltörte az új cipő, Dénes gyengéden ragasztotta be.

Hol esküdjünk? Itt, vagy ott? - kérdezte. Azt se tudjuk, hogy kell intézni, mondta a nő, először majd utána kell nézni. De addig is, eljössz velem, ugye? - Dénes rémült volt. Nem akarta elhagyni az asszonyt egy percre sem. Hát persze, fogta át a nyakát a nő, és ő megnyugodott az ölelésében.

Az este csendes várakozásban, boldogan telt. Szerelmesek voltak. Talán nem is egymásba. A nő szerelmes volt a fiú feltétlen imádatába, abba, hogy őt szépnek látja, talán a sosem volt összetartozás érzésébe, az új otthon utáni lehetőségbe, a fiú pedig szerelmes volt a testi kielégülésbe, az érzésbe, hogy már nincs egyedül, és a reménybe, hogy ezután már sose kell sírni a magánytól.

Egymás mellett ültek a buszon. A nő Dénes kezét szorongatta. Félek, mondta. Dénes is szótlan volt. Ő nem félt. Az asszony erőt adott neki a jelenlétével. Csak bizonytalan volt. Vajon mit szól majd a kis tanyához? A főtéren szálltak le. Ott volt a biciklije, ahol hagyta, felakasztotta a hátizsákot a kormányra, a csomagtartóra erősítette a bőröndöt. Emberek jöttek-mentek, nézték őket. Szevasz Dénes, köszönt egyikük. Vendéged van? A feleségem. - mondta Dénes, azzal elindultak, a nő nagyot sóhajtott. A férfi szájtátva nézett utánuk.

Elhagyták a falut, lekanyarodtak az erdei útra. Már nincs messze, biztatta Dénes az asszonyt. Nagyon szép itt, bámészkodott a nő. Aztán megérkeztek. A kis tanya előtti kertben tarka őszirózsák nyiltak, az udvaron eperfa és futórózsa, az épület mögött disznóól, baromfiudvar, mind üresen. Eddig nem volt érelme, mondta Dénes. Majd most lesz itt minden, mint amikor még anya élt. Neked megcsinálom. Beléptek a házba. Kicsit hideg van, mindjárt begyújtok, sürgölődött, Te addig ülj le. A nő leült. Ez lesz az új otthona. Az új? - gondolt bele. Hiszen még talán soha nem volt. Amíg a szüleivel lakott csak verték és elhanyagolták. A férfiak, akikkel összehozta a sors, kihasználták, bántották, végül eldobták. Míg már senkinek se kellett. Igen! Ez lesz az első. Ahol nem bántják, szeretik. Megkönnyebbült mosollyal nézett körül. A szobában levendulaillat, az ágyban párnák, paplanok, az asztalon hímzett terítő, az ablakokon rajzszeggel felerősített kis függöny. Ezt majd kicseréli, ha a fiú egyetért, és egy szőnyeg is kellene, vagy akár kettő. Meg egy-egy olvasólámpa. Meleg otthont szeretett volna teremteni a fiúnak. Kényeztetni és ápolni akarta. A konyhába ment. A palackos gáztűzhelyen már kotyogó sistergett, Dénes kávés csészéket készített elő. Kicsit pihenünk, aztán beszaladunk a faluba kenyérért és valami főznivalóért a hét végére. Jó, mondta az asszony, mehetünk, de biztos, hogy én is menjek? Hát persze, azt akarom, hogy mindenki lássa a feleségemet, mondta Dénes.

Az emberek nevettek. Ez a bolond fiú már megint mit csinál? Elveszi ezt az öreg, lepusztult nőt. Sose nő be a feje lágya. Majd a nő lelép a pénzével. Az anyja lehetne! - vigyorogtak vasárnap, mikor a templomban kihirdették őket.

---

Ez az asszony akar a sertéstelepen dolgozni? Majd aztán elájul a disznószagtól. Nem városinak való az. Úgyse marad már sokáig, lassan megunja a tanyasi idillt, mondták egy év múlva.

---

Láttátok az új függönyöket a Dénes tanyáján? Meg a kerti nyugágyat? Az semmi, az egész házban padlót rakattak le meg járólapot! Megy ám a flanc, mi? - mondták két év múlva.

---

Nem láttátok a Dénes feleségét? Meg akarom kérdezni, hogy milyen hajfestéket hozott a városból. Nekem is olyan kéne. - mondta egy asszony három év múlva.

---

Mázlista ez a fiú! Az asszony már nyugdíjas! Azt mondja a postás, hogy elég sokat kap!

De hát dolgozott is érte!

Mondtam én, hogy nem? Ez a Dénes jól járt vele. Alig látszik a korkülönbség. - tárgyalták a férfiak tizenöt év múlva.

---

Dénes letámasztotta biciklijét. A házból finom illatok szálltak. Szimatolt. Kolbászos krumplipaprikásra tippelt. Biztos lesz hozzá uborkasaláta is. Az asszony kinézett az ajtón. Kérsz kávét? Dénes bólintott. Leült a kislócára, a feleségét az ölébe húzta, megsimogatta a hasát, a combját. Boldog volt, hogy érintheti. Ne bolondozz, fészkelődött az asszony, meglát valaki. Hadd lásson, dörzsölte szakállát az asszony nyakához. Itták a kávét. A nő megborzongott.

Fázol?

Aha, kezd hűvös lenni. Itt az ősz.

Tudod, milyen nap van ma?

Tudom. Házassági évforduló. Majd este megünnepeljük.

Dénes boldogan vigyorgott.