Bori

Bori története

Bori szülei egy gyárban dolgoztak, amíg anyja el nem kezdett szülni, és szülte egyik gyereket a másik után a szoba-konyhás albérletbe. Már öten voltak testvérek, amikor a tanács kiutalt nekik egy két szobás, udvari lakást, ahova szinte bútorok nélkül költöztek be, és itt is minden évben született még egy-egy gyerek. A lakás sötét volt, a magas főépület beárnyékolta, és a szülők nem sokat törődtek azzal, hogy otthonossá tegyék, lényeg, hogy volt elég ágy, ahol aludni tudtak. Bori már egész nagylány volt, hatodikba járt, amikor egyik osztálytársa meghívta, és ő ámulva látta, milyen csodás az otthonuk. Pedig nem volt abban semmi különös, egyszerű, az akkori időknek megfelelő átlag-lakás volt, barna politúros bútorokkal, kopott kókusz-szőnyeggel, karton terítőkkel és zöld, üvegezett konyhaszekrénnyel. De minden rendezett volt, tisztaság és finom ételek illata lengte be, az ablakokon függöny, a párkányon virágok. Bori ezután arról álmodott, hogy neki is ilyen lakása lesz majd. Megtanult horgolni, hónapokig dolgozott egy nagy, kerek terítőn, amit az egyetlen asztalra szánt, de amikor elkészült, apja elvitte és eladta, a pénzt pedig elverte. Nem egyedi eset volt ez, szinte mindennel ezt tette, ami a kezébe került, a gyerekek iskolai jutalomkönyvétől anyjuk nőnapi vázájáig.

Amikor Bori befejezte az általános iskolát, továbbtanulásról szó sem esett, azonnal dolgozni kezdett a gyárban, ahogy apja és anyja. Munka után türelmesen várta szüleit, előbb a gyár kapujában, majd a kocsma előtt, amíg azok leöblítették a munka fáradalmait. Egyszer nagydarab, komor emberrel jöttek ki a gyárból és indultak a kocsma felé. Bori mögöttük ballagott, az ember többször hátra sandított, ilyenkor ijedten sütötte le a szemét, félt a hatalmas férfitől. A kocsmához érve Bori megállt az ajtóban, a többiek befelé indultak. A kisasszony nem jön? - kérdezte a nagy ember. Jöjjön, meghívom egy féldecire, mondta, és Bori nem tudta mit válaszoljon. Anyja intette le az embert, fiatal még ez az italhoz, nevetgélt, Bori pedig megkönnyebbülten dőlt a falnak. Vagy két órával később egyedül indult haza, a boltban kenyeret vett az anyjától kapott néhány forinton. A kisebb gyerekek éhesen várták, ezért gyorsan rántott levest főzött. Éppen a gyerekeket vacsoráztatta, amikor megérkeztek szülei a nagy emberrel, mindhárman elég ittas állapotban. A férfi féloldalasan ült a széken, sötét tekintete követte Bori minden mozdulatát, amíg ő a szobába nem menekült. A férfi ezután gyakori vendég lett a háznál, csatos üvegekben sört hozott, hetek, hónapok teltek így, a férfi csak ült ott, ivott, és itatta a szülőket is. Bori riadtan próbált menekülni a tekintete elől, aztán egyszer anyja azzal fogadta, hogy jobb munkát talált számára, a férfihoz fog költözni, nála dolgozik a gyár helyett. Bori ijedten tiltakozott. Jobb lesz neked ott, győzködte anyja a tiltakozó lányt, nem kell egész nap a gép mellett futkosni, jó levegőn lehetsz, lesz gyümölcs meg zöldségféle dögivel. Nem akarok menni, feleselt Bori, mire apja hatalmas pofont kevert le neki, és Bori nem ellenkezett tovább. Az anyja sokat duruzsolt a fülébe a férfi szép házáról, amit majd Borinak kell rendben tartani, lesz külön szobája, kertje, ahova virágokat ültethet, és még fizetnek is érte. Bori a végén egész elfogadhatónak tartotta az ötletet. Lelki szemeivel csak a szép otthont látta, a férfi vadul villogó szemeit igyekezett a tudata mélyére süllyeszteni.

Pár nap múlva összecsomagolták kevés holmiját - egy szatyorban elfért minden cucca - és gyalog indultak neki az útnak. A városszéli utca utolsó, némileg elhanyagolt házához mentek. A kerítés szinte kidőlt, az ablakokon a redőnyök leeresztve, az udvar gazos, elhanyagolt. A házban Bori rémülten nézett szét. Iszonyú kosz és rendetlenség mindenütt, de a konyhában zöld, üveges konyhaszekrény, a szobákban szép bútorok. Jó lehet ilyen házban lakni, gondolta Bori és lelki szemeivel már látta, milyen lesz majd tisztán és rendezetten. A nagy ember kissé részegen, befelé tessékelte a szülőket, fél szemmel Borira sandítva, a szülőket itallal kínálva. Bori észrevétlenül próbálta feltérképezni a lakást. két szoba, fürdőszoba, nagy konyha, üveges veranda és nagy kert. Izgatottan készült a ház takarítására, még sose járt ilyen szép lakásban. Némi alkohol elfogyasztása után "Nem akarunk zavarni" mondták a szülők, csak intézzük el a dolgot, aztán megyünk is. A nagydarab ember kissé bizonytalan léptekkel kisérte ki őket. Bori egyedül maradt a házban, bátortalanul benyitott az egyik szobába, ahol szétdúlt ágyat, szétdobált koszos ruhákat pillantott meg, gyorsan becsukta az ajtót. A másik szoba jobban rendben volt, bár a lehúzott redőnyök miatt nem sokat lehetett látni. Amikor az ember visszajött, Bori félénken kérdezte, hol pakolhatja le a holmiját, de az csak nézett rá, aztán se szó - se beszéd, felkapta az ijedt lányt, berúgta a hálószoba ajtaját, az ágyra dobta és rávetette magát. Bori azt se tudta, mi történik vele, szinte gyerek volt még, semmit sem tudott a szexről, vadul próbált szabadulni, de a férfi keményen pofon vágta, hogy beleszédült, sírva hagyta, történjen, aminek történnie kell. A fájdalom kegyetlen volt és váratlan, Bori keservesen sírt, és amikor a férfi végzett és rácsapta az ajtót, alig tudott felállni. A konyhában nem volt senki. Felkapta a szatyrát és menekülőre fogta a dolgot, de a kapuig se jutott, a férfi elkapta, újabb pofon csattant, "ezt még egyszer meg ne próbáld" - acsarkodott, és a lányt hajánál fogva húzta vissza a házba. Fogj neki, takaríts és főzz valamit, utasította és újból kiment. Bori nem mert többé szökni. Álla és füle sajgott az ütések miatt, alig hallott, vérzett a szája és az intim testrésze, hüppögve kezdett a mosogatáshoz. Nagy fazékban vizet melegített, és gépiesen dolgozott. Amikor az edények már a kitörölgetett konyhaszekrényben sorakoztak, a főzéshez látott. Kérdezni nem mert, ezért a kamrában talált krumpliból és kolbászból levest főzött és rettegve várta a férfit. Az nem mondott se jót, se rosszat, belapátolta az ételt aztán újra kiment. Bori a holmiját a másik szobába pakolta, a rekamiéra ágyazott magának, hideg vízben megfürdött, ahogy tudott, és alig hogy sötétedett, lefeküdt. A férfi későn jött meg, a lány hallotta, amint benyit a hálószobába, majd az ajtó kivágódott, felnyalábolta őt és újra a saját szobájába vitte. Az erőszak egész éjjel folytatódott. Bori meg volt győződve róla, hogy nem éli túl az éjszakát, gondolatban elbúcsúzott a testvéreitől, szüleitől.

Reggel, amikor ájulásából felébredt, a férfi már elment, korán kezdett a gyárban. Bori alig tudott felkelni, minden mozdulat fájt, combjai ragadtak a vértől. A fürdőszobába vánszorgott. Amikor a tükörbe nézett, szinte megijedt a látványtól, arca feldagadt, szája felrepedt, szeme körül lila karika. A konyha asztalon egy cetlit talált. Dolgozz! Ennyi volt ráírva. Nem merte megtagadni a parancsot. Felhúzta a redőnyt és szétnézett a szobában. Gyönyörű, faragott bútorok, porcelánok, meseszép szőnyeg és csipkefüggöny az ablakon. A másik szobában modern bútorok, háromágú csillár, színes szőnyegek. Mindig ilyen otthonról álmodott. A hálószobában kezdte a takarítást az ágy áthúzásával. A lepedő és a takaró csupa vér volt. Kizárta gondolataiból az éjszaka történéseit, szüleire gondolt, vajon mit szólnak majd, ha elmondja nekik, mit tett vele ez az ember? Biztosan azonnal hazaviszik. Reménykedve várta, hogy érte jöjjenek. Dél volt, mire elkészült a hálószoba takarításával, már csak a függönyt kellett kimosni, és megszárítani. A kádba áztatta, gyengéden kinyomkodta, öblítette, és amikor szép fehér lett, megpróbálta kiemelni a vízből. Reccs. A függöny szakadt. Leengedte a vizet, kinyomkodta, megemelte, újabb szakadás. A régi, napszítta függöny a víztől elnehezülve teljesen szétszakadozott, Bori ült a kád mellett rémülten, és fogalma sem volt, mit csináljon. Még a főzésről is megfeledkezett. Kapkodva készítette a tésztát és pucolta a krumplit. Amikor a férfi hazaért, szólni se mert hozzá. Rettegve várta, mikor veszi észre az okozott kárt, de az lezöttyent az asztalhoz és sürgetően nézett. Bori tálalta az ételt, ő maga nem tudott enni, gyomra remegett. Amikor leszedte az asztalt, és az edényeket a mosogatóhoz vitte, a férfi utána lépett, maga felé fordította, állát megmarkolva megszemlélte a verés következményeit, aztán szó nélkül ment a dolgára. Este karjánál fogva a fürdőszobába rángatta a lányt. Ez mi? - kérdezte a függönyre mutatva. Kifizetem, sírta Bori, nem akartam. Remegve várta az ütéseket, de a nagy ember csak vállat vont, vidd innen, mosakodni akarok, mondta és Bori egy lavórba rakva cipelte ki a szemétre a szétfoszlott függönyt. A konyhában üldögélt, amikor a férfi kijött a fürdőből és hüvelyk ujjával befelé bökött. Fürödj. Bori remegve mászott a kádba, lemosta magát, de a vér még mindig szivárgott, ő meg nem tudta mit tehetne, nem volt semmi, amivel felfoghatta volna, végül egyik bugyiját vagdosta fel, azt használta betétnek. Téblábolt, húzta az időt, amikor kivágódott az ajtó, a férfi hajánál fogva vonszolta az ágyba, és újra kezdődött a borzalom. Bori sikoltozott, a férfi ütötte, míg már mindegy volt, szemét összeszorítva várta, hogy vége legyen.

Napokig várta, hogy a férfi ráun, vagy megjönnek végre a szülei, de semmi sem történt. Már nem sikoltozott, így legalább a verést elkerülhette. Egész nap a lakás takarítására koncentrált, még a bútorokat is átrendezte, amennyire tudta, hátha a férfi ennek hatására nem lesz olyan kegyetlen. Megpróbált a kedvében járni, finom ételeket főzni, de a férfi mintha észre se vette volna az erőfeszítéseket, hazatérve csak evett, aztán Borit az ágyba parancsolta, hogy újra és újra magáévá tegye. Bori elejében megpróbált átosonni a másik szobába, amikor a férfi elaludt, de az vasmarokkal rántotta vissza, nagy, izzadt teste alá gyűrte, úgy aludt el. Borinak már jártányi ereje sem volt. Akkor valami elpattant benne, és amikor a férfi újra nekiesett, az arcába mart, tépte, ütötte, rúgta, elmondom az apámnak, üvöltötte, és a nagy ember ekkor röhögni kezdett. Bori értetlenül nézett rá. Megvettelek, te hülye tyúk, közölte szenvtelenül. Ha szökni próbálsz, elkaplak és addig ütlek, amíg mozogni tudsz. Azt csinálok veled, amit csak akarok. Ha megöllek és eláslak a kert végében, azzal se törődik senki. Aztán megveszem a húgodat, közölte, és kajánul vigyorgott. Ez volt a kegyelemdöfés. A lány összeroskadva nézett a kegyetlen szemekbe. Akkor nincs más hátra, meg kell, hogy ölj, mondta csendesen. Mert ha még egyszer megütsz, álmodban én öllek meg. Hát úgy nyúlj hozzám! A nagydarab ember szóhoz sem jutott. Bori halkan becsukta maga mögött az ajtót, és a másik szobában ágyazott meg magának. A férfi nem ment utána.

Bori tudta, hogy nem szabadulhat, mert azzal kishúga életét kockáztatja. Tette a dolgát, főzött, mosott, takarított, maradék idejében a kertet próbálta rendbe tenni. Nappal egy álomvilágba menekült. Azt képzelte, ez az ő otthona, ahol szeretik. De este a férfi újra érte ment, álmában lepte meg, és Bori szó nélkül tűrte az újabb erőszakot, amely ezúttal nem volt olyan durva, mint eddig. Mintha a férfi tényleg tartott volna tőle, hogy megöli. A verések megszüntek, helyükbe valami megszállott birtoklási vágy lépett. A férfi mindig maga mellett tartotta, éjjel a lány haját a kezére csavarva aludt, vagy lábaival szorította le. Ahogy a napok teltek, Bori gyűlölete úgy nőtt, az undor rázta, ha csak a hangját meghallotta, vagy a szagát megérezte, és eközben észre sem vette a férfi viselkedésében megindult változásokat. Hetek múlva döbbent rá, hogy valami nincs rendben. Reggelenként hányt, gyenge volt, aztán egy este, miközben a vacsorát levette a tűzhelyről, elájult, az ételt magára borította, csúnyán leforrázta karját és lábait. A fájdalomtól nyöszörögve fetrengett a padlón, a férfi a részegség ködén át is látta, hogy nagy a baj, határozottan megijedt, a lányt a biciklire ültette és a szüleihez szállította. Bori anyja hisztérikusan óbégatott, apja megfenyegette az embert, majd a lányt közösen kórházba vitték. Itt derült ki, miközben az égési sérüléseit kezelték, hogy terhes. Ő maga nem is tudott róla, úgy általában, keveset tudott erről a témáról. Gondolatai rémülten röpködtek. Egy gyerek? De hát én még kicsi vagyok...

Szülei azonnal a férfira támadtak. Erről nem volt szó, ordította az apja. Ha felcsináltad, vedd is el, különben börtönbe juttatlak, visított az anyja és az embernek nem volt választása. Bár Bori keservesen sírt, tiltakozott, szülei ragaszkodtak az esküvőhöz, ami meg is történt a szükséges adminisztráció után. Bori befáslizott kézzel írta alá az anyakönyvet, még sírni is elfelejtett, úgy forrt benne az indulat. Amikor a kórházból kiengedték, a férfi várta. Taxival vitte a városszéli házhoz, és Bori gépiesen lépett be a gyűlölt kapun. Egyenesen a szobájába ment, az ajtót becsukta maga után, nem bánta, ha az ember rátöri is, de egyedül akart lenni. Alig volt 16 éves, és már tudta, mi az: gyűlölni. Gyűlölte a szüleit, akik eladták, a férfit, aki kínozta és teherbe ejtette, gyűlölte a testében növekvő gyereket, mert az a kínzójához kötötte és gyűlölte saját magát, amiért nem volt képes mindezt megakadályozni. Meglepetésére a férfi békén hagyta, ő meg csak feküdt, órák és napok múltak anélkül, hogy bármit is csinált volna. Sebei begyulladtak, mert nem kötözte át senki, és nem volt, aki erre figyelmeztesse. Nem törődött az iszonyú fájdalommal, talán nem is érezte, sokkos állapotban volt. Az ember tanácstalanul téblábolt a házban, nem tudta, mit tegyen, rettentően félt, hogy a lány meg talál halni. Nem mert inni sem, mert mi van, ha éppen akkor történik valami, amikor részegen alszik. Egész hétvégén a lányra figyelt, de az csak néha a wc-re támolygott ki, más életjelet nem tapasztalt. Már két nap telt el, mire rájött, hogy a lány nem evett és ivott, mióta hazahozta. Tojást sütött, szó nélkül az ágya mellé tette, de csak egy gyűlölettel teli pillantást kapott. Hétfőn dolgozni ment, de számolta a perceket és rohant haza. Izzadtan esett be az ajtón, félt, hogy a lány megszökött. De Bori eszméletlenül feküdt az ágyon, teste forró volt a láztól, az előző napi étel érintetlen. A férfi felnyalábolta a lányt, és a sarki kisboltig cipelte, onnan telefonáltak a mentőknek.

Vérmérgezés, állította fel a diagnózist az orvos. A magzat már nem él. A nő élete is veszélyben van, az állapota válságos. Miért nem kötözték át a sebeit? Miért nem szedte a gyógyszereket? Ember, mit csinált maga a feleségével? A férfi csak állt ott bambán, és a józansággal együtt visszatértek a gondolatok is. Ült a kórház folyosóján, míg Bori eszméletlenül feküdt az intenzív osztályon. Elvetélte a halott magzatot, az orvosok küzdöttek az életéért. Vérátömlesztést, tetanuszt és antibiotikumot kapott, kezelték az égési sérüléseit. Néhány nap után, amikor már túl volt az életveszélyen és a sebészeten lábadozott, szülei látogatták meg. Apja akkor is részeg volt, anyja teátrálisan ajnározta, ő meg csak tűrte és nőtt benne a harag. Amikor elmentek, azzal a kéréssel fordult az orvoshoz, hogy többé ne engedjék őket a közelébe. Két hétig ápolták a kórházban. Ez idő alatt megszületett fejében az elhatározás, őt többé nem bánthatják ezek az emberek. Szótlanul tűrte, hogy a férje látogassa, még pénzt is kért tőle kávéra és egyebekre, az meg, mintha jóvá akarná tenni az elkövetett bűneit, bőségesen adott neki. Jövök érted holnap, mondta szolgálatkészen és Bori egy szót sem szólt. Éjjel, amikor a nővérek is aludtak, a fürdőben átöltözött, a hátsó kijáraton a klinikakertbe szökött, és amikor a kapus egy autót engedett ki, annak takarásában futásnak eredt. A pályaudvarra ment. Az külső vágányon tehervonat állt, éppen kocsikat csatoltak hozzá. Bori keresett egy vagont, amelynek ajtaja nyitva volt és felmászott rá. Azt hitte hamarosan elindul, de tévedett. A szerelvény egész nap ugyanott állt. Bori az ajtó takarásában üldögélt étlen-szomjan a tikkasztó hőségben, figyelte a pályaudvar forgalmát, leszállni nem mert. Kora délelőtt rendőrök jöttek, a vasutasokkal végigmentek a benn álló szerelvényeken, a vállukat vonogatták, de a veszteglő teherkocsikra senki ügyet sem vetett. Este végre elindították a szerelvényt, és Bori tudta, hogy most már megmenekült. Az első állomáson leszállt. Jegyet váltott a fővárosig, vett egy szendvicset a restiben, és felszállt a személyvonatra. Reggel már Pesten volt. Nem ismerte a várost, hát a nyugatiban egy térképet vásárolt, az alapján próbált tájékozódni. Gyalog indult Csepel irányába, azt hallotta, ott sok gyár található, és neki munka kellett. Dél elmúlt, amikor megérkezett. Munkát keresek, szólított meg egy idősebb asszonyt, aki azonnal útba igazította.

A gyárban nem sokat kérdezősködtek, még azon a kérésén sem csodálkoztak, hogy a munkásszálló díját utólag, a fizetéskor rendezhesse. Sok fiatal indult abban az időben szinte egy fillér nélkül a fővárosba dolgozni. Egy cetlivel a kezében ment a munkásszállóra, ahol egy nagy, emeletes ágyakkal és fém szekrényekkel teli szobában helyezték el, egy sötét sarokban, egy emeletes ágy alsó fekhelyén. A gondnoktól ágyneműt és egy törölközőt kapott, a közeli boltban tisztálkodó szereket vásárolt. A fémszekrény kulcsát a kezébe nyomták és Bori életében először szabadnak és nyugodtnak érezte magát.

Másnap már munkába is állt. A nagy üzemcsarnokban kissé elveszettnek érezte magát, de örült is, hogy szinte láthatatlan a sok ember között. Nehéz hónapok következtek. Megviselt szervezete nehezen heverte ki a megpróbáltatásokat, rémálmoktól szenvedett, megégett végtagjai sajogtak, a gyógyszertárban vény nélkül kapott kenőcs alig enyhítette a fájdalmát, de orvoshoz nem mert menni. A három műszakos munkarend is szokatlan volt neki, fáradt volt és magányos. Nem tudta, mit tartogat számára az élet, nem voltak barátai, nem hallott a testvéreiről sem. Azt sem tudta, hogy kerestetik mindenfelé. De a hatvanas évek közepén, amikor még nem volt számítógép és internet, ha valaki csendben meghúzódott, nem került a rendőrök útjába, az évekig élhetett rejtve. Lassan gyógyult, az idő múlásával azonban újraéledt benne a szépre és jóra törekvés. Egy ablak melletti ágyra költözött, melyet modern mintás takaróval borított, az ablakpárkányra virágot vásárolt, a közös étkezőasztalra viaszosvászon terítőt. Beosztással élt, alig költött magára és szinte ki sem mozdult a gyár területéről, míg be nem töltötte a 18. évét. Akkor fellélegzett. Már nagykorú, senki sem kényszerítheti, hogy visszamenjen, ha nem akar. Még közel egy évig gyűjtötte a bátorságot, mire fel mert ülni a vonatra, hogy szülővárosába utazzon. Nem a lakásukhoz ment, az iskolánál várta a testvéreit. Boldogan ölelgették egymást, a gyerekek egymás szavába vágva meséltek. Apjuk és anyjuk még mindig olyanok, mint voltak, nem törődnek azok semmivel. Az a nagydarab férfi, akinél lakott, néha megjelenik náluk, és utána érdeklődik. Nagyon sovány és öreg már, mondták a gyerekek, teljesen ősz a haja. Öreg? - csodálkozott Bori. Számításai szerint a férfi talán 35 éves lehet, de gondolni sem akart rá. Nem bánt benneteket? - kérdezősködött. Dehogy bánt, nevettek a gyerekek. Kaját vesz és kifizeti a villanyszámlát, mert anya elfelejti. A pályaudvarra kisérték Borit, megigérték, hogy látogatása titokban marad, ő pedig azt, hogy időnként hírt ad magáról.

Négy év telt el. Bori néha hazalátogatott titokban, segítette a testvéreit a pályaválasztásban, és a kamasz élet gondjaiban. A nagyobbak már szétszéledtek, dolgoztak. Egy este a munkásszálló portása telefonhoz hívta. Öccse volt a vonalban. Meghalt apánk, közölte minden érzelem nélkül. Gyere haza, anya nem képes intézkedni, mi meg még kiskorúak vagyunk. Bori, félelmét legyőzve vonatra ült, és hazament. Megdöbbent azon, ami a lakásban fogadta. Az még az általa ismert állapotot is alulmúlta. Anyja szellemileg teljesen leépült az italtól, gyakorlatilag fel sem fogta mi történik körülötte. Bori szóra sem méltatta az ellene intézett kirohanásokat, intézkedett a temetésről, ruhát vett a gyerekeknek. A szertartás végén egyszer csak megpillantotta a férjét, aki távolabb állt és őt bámulta. Bori megpróbált tudomást sem venni róla, de a gyerekek azonnal hozzá futottak, fesztelenül beszéltek hozzá, láthatóan nem féltek. Gyere velünk, hívták. A férfi hozzálépett, és Bori csodálkozva látta, hogy egész testében remeg, szemében könnyek. Csakhogy látlak, zokogta, és a gyerekek döbbenten nézték a jelenetet. Amikor a lakásba értek, és a gyerekeket elfoglalta az evés, a férfi Borihoz lépett. Kérlek, bocsáss meg, mondta megtörten és felé nyúlt, ő meg ösztönösen hátrált. Soha nem bántanálak, suttogta a férfi. El akarok válni, szakadt ki Boriból, nem akarom, hogy közöm legyen hozzád. Értem, és azt teszem, amit akarsz, válaszolta csüggedten a férfi. Ha te meg is bocsátanál, én nem tudnék megbocsátani magamnak, mondta, és Bori azon vette észre magát, hogy szánja ezt az embert. Ülj le, mondta neki megenyhülve, alig állsz a lábadon.

Bori másnap visszautazott a fővárosba, hogy felszámolja ottani életét és hazajöjjön, hiszen nincs már mitől félnie. Sok elintézni való várta. Azonnal munkát keresett, egy üzemi konyhán helyezkedett el, anyját elvonókúrára küldte, a lakást - amennyire lehetett - lakhatóvá tette, a gyerekeknek ruhákat vásárolt, hiszen alig volt mit felvenniük. Az orvosok megállapították, hogy anyja esetében az alkohol olyan károkat okozott, hogy az állapota már nem visszafordítható, ezért cselekvőképtelenné nyilvánították, a gyerekek gyámja Bori lett. Anyja nem birta ital nélkül, ahogy kiengedték az elvonóról, szinte azonnal visszaesett, hiába volt a könyörgés, a szeretet, ő csak az itallal volt boldog, ezért Bori megkeményítette a szivét és eltávolította a gyerekek közeléből, egy otthonban helyezte el.

Minden energiáját arra fordította, hogy testvérei életét egyenesbe hozza. Sok szeretettel, és ha kellett szigorral terelgette vissza az elkanászodott gyerekeket a helyes útra. Éjjel-nappal dolgozott, kezdett kimerülni. Férje időnként megjelent, ő meg egy szót sem szólt, hiszen a gyerekek semmit sem tudtak az ő közös életükről. Sok időnek el kellett telnie ahhoz, hogy Boriban tudatosuljon, férje az egyedüli támasza ebben az emberfeletti küzdelemben, hogy a gyerekeknek mindent megadhasson, ami az egészséges élethez szükséges. Az együtt töltött idő meggyőzte, hogy a férfi már nem akarja bántani őt, de még mindig legszívesebben elfutott volna, ha meglátta, feszült volt a közelében, és megkönnyebbült, amikor elment.

Karácsony közeledtével mindenkin úrrá lett a készülődés izgalma, Borit is hatalmába kerítette a felfokozott hangulat, nagy örömére végre sikerült megvenni a lakásba az első igazi bútorokat, szőnyeget és függönyt. A gyerekek visongtak az emeletes ágyak láttán, boldogan kapcsolgatták a csillár kapcsolóit, a szőnyegen hasaltak és rádiót hallgattak. A karácsonyi vacsorára hazahozták az anyjukat, és a gyerekek kívánságára meghívták Bori férjét is. A vacsora jó hangulatban folyt, a rádióból karácsonyi dalok szóltak, anyjuk is mintha magára talált volna, nevetgélt, beszélgetett, aztán egyszer csak minden előzmény nélkül Borira támadt. Vádolta, hogy elhagyta a férjét, és őket is, hogy elszökött, és követelte, hogy azonnal menjen vissza oda, ahova való. Hát hova való vagyok én? - kérdezte Bori, és azt hitte megszakad a szive. Hát a férjed mellé, fröcsögte az asszony, ez az én lakásom, és ekkor fogta fel mindenki, szinte egyszerre, hogy megint ivott, kijátszotta őket, és valahogyan alkoholhoz jutott. Bori megsemmisülten ült, férje arca szürkére sápadt, a gyerekek dermedten hallgattak. Jól van, mondta anyjának, elmegyek. A gyámságot neked adom át, nézett a férjére, anyám erre nem alkalmas. Egy hónap kell, mire mindent elintézek. A gyerekek ijedten néztek egyik felnőttről a másikra. De hát miért? Ne menj el. Bori feléjük fordult. Nem vagytok már olyan kicsik, hogy ne értenétek meg. Én nem tudok ezzel az emberrel élni, és nem is akarok. Tudom, hogy ti szeretitek, de én képtelen vagyok erre. Ahányszor látom, a gyomrom görcsbe rándul és feltámad bennem a harag. Nem tudok semmit tenni ellene. Jobb is, ha elmegyek, legalább nem kínozzuk egymást feleslegesen.

Az este végérvényesen elromlott. A csomagok a karácsonyfa alatt bontatlanul hevertek, a vacsora az asztalon hűlt ki, a gyerekek szomorúan sutyorogtak, menjetek, próbált mosolyogni Bori, keressétek meg az ajándékaitokat, és a gyerekekben végül győzött a kíváncsiság, megnyugodtak, rövidesen újra vidáman zajongtak a karácsonyfa körül. Anyjuk eltünt valamerre, ketten maradtak az asztalnál. Beszéljünk, kérte a férfi. Bori a fejét rázta. Nem akarok hallani sem arról az időszakról, hárította el, mit tudnál mondani, hiszen majdnem megöltél. Igaz, mondta a férje, de én akkor nem voltam tudatában, mit teszek. Ahogy megláttalak, megvesztem érted, pedig még szinte kislány voltál. Az alkohol állatot csinált belőlem, nem tudtam, hogy kell szeretni. Anyám meghalt, nem is emlékszem rá, apám vert, mint a lovat, én meg kamaszkoromtól ittam, hogy az életet el tudjam viselni. Akkor voltam először józan, amikor a forrázás után hazavittelek a kórházból, és láttam, hogy süt a szemedből az undor, ha rám nézel. Aztán, amikor vérmérgezést kaptál, az orvos szavai döbbentettek rá, hogy szeretlek, de nem tudtam, mit kezdjek ezzel, és majdnem elveszítettelek. Én azóta nem ittam egy kortyot sem. Szerettem volna mindent jóvátenni, de Te elszöktél, én meg ebbe lélekben belehaltam. Mióta elmentél, nem tudok aludni, mert akkor veled álmodok, és azt nem tudom elviselni. Félek a sötétségtől, inkább egész éjjel járkálok, csak nappal kerülök néha valami félálomszerű állapotba, de abból is felriadok, mert a sírásodat hallom. Bármit megteszek, amit kérsz, csak neked könnyebb legyen. Örömmel meghalok, ha az segít, hogy boldog legyél. Én nem tudok boldog lenni, mondta csüggedten Bori. Meddővé váltam, nem lehet gyerekem, kezemen, lábamon viselem az égés nyomait, a mai napig rémálmaim vannak attól, amit velem tettél. Képtelen vagyok akár csak hozzád érni is. Tudom, hogy irracionális, mégis, ha meglátlak, a torkom összeszorul a félelemtől. Én megpróbáltam elfelejteni, ami volt, de nem megy. Azt hiszem, jobb lesz, ha többé nem találkozunk. A férfi megadóan bólintott. Nem alkalmatlankodok többé, igérte, és elment. Bori megkönnyebbülten csukta be utána az ajtót.

Az ünnepek után minden visszazökkent a régi kerékvágásba, anyját visszavitték az otthonba, Bori dolgozott, a gyerekek iskolába jártak, öccse érettségire készült, mindenki izgatott volt, hiszen ő lesz az első a családban, akinek ez sikerül. A nyarat a gyerekek táborban töltötték, Bori alig várta, hogy hazaérjenek, nagyon hiányoztak. Megismerkedett egy kedves fiatalemberrel, aki udvarolni kezdett neki, táncolni vitte meg moziba, de Bori még nem állt készen egy komolyabb kapcsolatra, így fiú hamarosan más lány után nézett, de ez a kis románc jót tett testének-lelkének, megtapasztalta, hogy a szerelem másmilyen is lehet. Lassan leolvadt lelkéről a jég, visszatért a vidámsága, kezdte észrevenni az élet szépségeit. Úgy érezte, mégis csak jó élni.

Egy őszi napon Borit egy rendőr kereste meg a munkahelyén. Férje kórházba került, látni szeretné. Bori csak egy percig tétovázott. A kórházba sietett. Alig ismert rá a férjére. Szinte csak a szeme élt, de látszott, boldog, hogy eljött. Agyvérzés, mondta az orvos. Féloldali bénulás, a beszédkészség elvesztése, de a közvetlen életveszélyen már túl van. Ha nem jön még egy stroke. Bori, amíg hallgatta az orvos szavait, a férjét nézte. Ámulva vette észre, hogy már nem gyűlöli. Meggyógyultam, gondolta és felszabadultan elmosolyodott. Férje remegve nyújtotta felé az ép karját, ő meg lehajolt hozzá, arcát az arcához simította és érezte, hogy a férfi teste megnyugszik, a remegés megszűnik... Ijedten emelkedett fel, a férfi szeme csukva volt. Első gondolata az volt, hogy meghalt, de aztán látta, hogy mellkasa egyenletesen mozdul... Elaludt.

Bori nézte az alvó férfi sápadt arcát és vézna testét, ami szinte elveszett a takaró alatt, megritkult, fehér haját, és nem látta már benne azt a hatalmas és félelmetes erejű vadállatot, aki rettegést és gyűlöletet keltett benne. Örült a változásnak, szinte könnyebben lélegzett, amikor hazafelé haladt. A gyerekek nem voltak még otthon, Bori villanyt gyújtott a mindig sötét konyhában és a főzéshez látott, felrakta a levest, aztán szétnézett a lakásban. A gyerekek szobájában - mint mindig - most is nagy rumli volt, Bori mosolyogva szedte össze a zoknikat, pólókat, megigazította az ágytakarókat, ablakot nyitott. A szoba ugyan nem hasonlított már a gyerekkori sivár és barátságtalan helyiségre, de alapvetően sötét volt és nyirkos. A másik szoba volt a nappali, az étkező és Bori hálója egyben. Ez is kellemesen volt berendezve, látszott rajta a gondos kezek munkája, de ez is sötét volt és kicsi, a sarkába telepített apró fürdőszoba még jobban leszűkítette a teret. Mégis, itt biztonságban voltak a gyerekek, az elmúlt években alapvetően megváltozott az életük. Bori ugyan többször is folyamodott nagyobb, vagy legalább egészségesebb lakásért, de az ügyintézők csak széttárták a karjukat, várni kell, mondták, vannak még rászorultabbak is.

A vacsora lassan elkészült, a gyerekek is megérkeztek, és Bori megosztotta velük a mai nap történéseit. A gyerekek, akik már egy éve nem látták a férfit, most azonnal úgy döntöttek, meg kell látogatniuk, hiszen ő is mindig mellettük volt a bajban. Bori elgondolkozva hallgatott. Menjetek, ha úgy érzitek, ez a helyes. Elég nagyok vagytok már, mondta azután.

Másnap többször arra riadt, hogy a férfi jár az eszében. Gondolt a régi, kegyetlen óriásra, aki bántotta, a megtört, síró emberre, aki a bocsánatát kérte, és a vézna, szinte halott lényre, aki magatehetetlenül, némán fekszik a kórházi ágyon, kiszolgáltatva mindenkinek. Este a gyerekek a férfiról beszéltek. Sajnálkoztak, hogy nincs senkije, délután, amikor bementek hozzá, az ebéd még ott volt érintetlenül, senki sem törődött vele, hogy eszik vagy nem. Bori csendben hallgatta őket. Majd mi törődünk vele, mondta aztán határozottan. Nem hagyhatjuk a sorsára, hiszen mi lett volna veletek, ha ő nem fizeti a lakbért és a villanyszámlát, mikor a szüleink nem törődtek semmivel. A gyerekek lelkesen helyeseltek. Másnap Bori és egyik öccse kora délután a kórházba siettek. A férfi felnézett a lépteikre, arcán hitetlenkedés és öröm váltakozott. Bori törölközőt, alsóneműt és tisztálkodó-szereket szedett elő a táskájából. Vizet hozott és letisztogatta a férfi testét, akinek szeméből ezalatt csorogtak a könnyek, tehetetlen testét zokogás rázta. A gyerek rémülten nézte. Ne csináld ezt, súgta neki Bori, megijeszted a kicsit. A férfi nagyokat sóhajtva próbálta visszanyerni önuralmát, biztatóan nézett a gyerekre, aki megszeppenve üldögélt a kis kórházi széken. Bori ezután megetette és megitatta a kimerült férfit, megvárták, amíg elszenderedett, beszéltek az orvossal, megtudták, hogy hamarosan elkezdődik a rehabilitáció, bár kevés az esély a felépülésre.

Ahogy teltek a napok, Bori észrevette, hogy a férfi egyre reményvesztettebb, ezért egyedül látogatta meg. Az eltelt időben nem próbáltak kommunikálni, most azonban úgy érezte, meg kell valahogy tudnia, mi történt, miért romlott a férfi állapota. Először az orvost kérdezte, de ő csak a fejét rázta, nincs semmi baj, jók az eredmények, rendben van a vérképe és a vérnyomása, a vérhígító sikeresen oldotta a vérömlenyt, minden a legjobb úton halad . A gyógytornásszal se ment sokra. Még az elején tartunk, hárított a nő, nem lehet csodát várni. A nővérek sem találtak semmi különöset a férfi állapotában. Evett, volt széklete és vizelete, minden rendben. Bori visszament a kórterembe. A férfi kinyitotta a szemét. Mi van veled? - kérdezte Bori. A férfi tekintete üres volt és reménytelen. Szóval feladod? - kérdezte Bori. Pedig te nem is vagy egyedül. A gyerekek szeretnek. Ne tedd ezt velük. A férfi újra sírt, látszott, beszélni akar, de nem tud, Bori azonban megértette. Veled leszünk, igérte. De hiába volt minden, a férfi mentális állapota egyre romlott. Éjszakákon át artikulálatlanul kiabált, ép kezével ellökte az ételt, nem akart enni, nem végezte a fejlesztő gyakorlatokat. El kell helyezni egy intézetben, közölte az orvos gondterhelten, nincs esély a felépülésre. A gyerekek csüggedten vették tudomásul a döntést, Bori azonban érezte, hogy nem lesz ez a jó, csak nem tudta mi lehetne a megoldás. Nem úgy gondolt már a férfira, mint félelmetes vadállatra, az elesett és segítségre szoruló embert látta, akit képtelen volt a sorsára hagyni. Egy nap a lakásban selejtezett, amikor a legkisebb testvére elsős füzetei, könyvei akadtak a kezébe. Egy kis mappában kivágott betűket talált. Nevetve emelte magasba. Meg van a megoldás, kiáltotta a gyerekeknek. A kórházba siettek. Amikor a férfi meglátta a betűket, azonnal megértette a lényeget. Ép balkezével nehézkesen rakta sorba a betűket és Bori elszoruló szívvel olvasta: hagyjatok meghalni. A gyerekek ijedten hallgattak. Eszünkben sincs, válaszolta Bori. Életben fogsz maradni, ha beledöglessz is! Ezen mindenkinek nevetnie kellett, még a férfi is felvidult. Fáj, rakta ki a szót a takaróra. Nagyon. Hol fáj? A derekam, a hátam. Bori megfordította a férfit és elszörnyedt a látványtól. A hátán és a fenekén hatalmas területeken felfekvések voltak, a lába szinte csontig soványodva. Bori azonnal a nővérek után kiáltott, akik sértődötten tiltakoztak. Ők minden műszak alatt legalább egyszer átfordítják a beteget, mondták, de kevesen vannak, nem ülhetnek mindig mellette, meg különben is, már keresik a helyet, ahova átszállíthatják.

Nem fogják őt sehova szállítani, közölte határozottan Bori. Miért, ki maga, hogy így beszél itt? A felesége vagyok, emelte fel a hangját Bori, és a gyerekek döbbenten néztek, nekik fogalmuk sem volt erről.

Néhány nap múlva a férfit mentő szállította Boriék lakásába. A nappali-étkező-háló szobában helyezték el nagy nehezen, hiszen alig volt hely, de ő boldog volt. Bori dühe, amit a kórházi személyzet gondatlansága miatt érzett, lassan eltökéltségnek adta át a helyet, hogy majd ők igenis talpra állítják ezt az embert, akiről mindenki lemondott. A gyerekek lelkesen segítettek ebben. Mindig volt valaki mellette, etették, itatták, segítettek a szükségletei elvégzésében. Bori a könyvtárból gyógytornával kapcsolatos könyveket kölcsönzött, ezek segítségével tornáztatta és masszírozta az elernyedt izmokat, a férfiba is visszatért az élni akarás, lelkesen dolgozott, aminek meg is lett az eredménye, előbb csak a karját tudta megtartani néhány percre, majd a lábát rakta előre néhány centit, beszéde is egyre érthetőbbé vált, aztán fokozatosan javult az állapota. Egy gond volt csak, alig fértek a szűk és sötét lakásban. Amikor erről beszéltek, a férfi minden alkalommal izgatottan mondogatta: HÁZ! Tudom, hogy a házadba mennél már, mondta neki Bori egy alkalommal, de ott sem férnénk el jobban, ráadásul messze is van az iskolától. BUSZ, rakta ki a szót a férfi, kimondani még nem tudta. Aztán felfelé mutogatott, ház, ismételgette. Nem értették.

Menjünk ki a házba, rakta ki a betűkből a férfi, majd ott megértitek. Egy kellemes, kora tavaszi napon a család néhány tagja kerekes székében kitolta a férfit a házához. Bori hátán végig szaladt a hideg, amikor átlépte a küszöböt, de igyekezett nem mutatni a rátörő félelmet. A férfi megfogta a kezét. Ne félj, mondta, és Bori legyűrve félelmét kinyitotta az ajtót és beléptek. Minden olyan volt, mint régen, és mégsem. Viszonylagos tisztaság volt mindenhol, de az eltelt közel tíz év nyomot hagyott a házon. A falak festése kifakult, a szőnyegek színüket vesztették, az ablakokról pergett a festék, és mindent belepett a por. A férfi az előszoba vége felé irányította őket, kinyitotta az ott lévő ajtót, ami mögött a kamra és a padlásfeljáró volt. Szoba, mutogatott felfelé. Bori és a gyerekek felmentek a meredek lépcsőn és a tetőtérben két félig kész szobát találtak. Most már értették, mit akart elmagyarázni. A gyerekek visongva szaladgáltak, és Bori fejében is egymást kergették a gondolatok.

A konyhában teát szürcsölgetve csapongtak a téma körül. A gyerekek felköltözhetnének a tetőtérbe, a két tágas, világos szobában jobban elférnek, mint a mostani kis szűk odúban, Bori lakhatna a "modern" szobában, ahol régen is szeretett volna, a férfi pedig használhatná a saját hálószobáját. Közel a buszmegálló, a munkába, iskolába járás nem okozna gondot. Ha leadják a lakást a tanácsnak, kapnak egy kis pénzt, és egy kis kölcsönnel be lehetne fejezni a tetőteret. A férfi a fejét rázta, Bori kezéért nyúlt és a hálószoba szekrénye felé irányította, ahol egy kis széfből betétkönyv került elő, benne egészen takaros kis összeggel. Át kell ezt gondolnom, ijedt meg Bori, de a férfi biztatóan mosolygott rá, ez itt a tied, próbálta megértetni magát. Bori tudta, hogy a férfi ezzel is kompenzálni akarja a múlt sérelmeit, mégis tétovázott. Néhány napig gyötrődött, nem tudta elhatározni magát, a gyerekek elejében izgatottan tervezgettek, de látva Bori gondterhelt arcát és a férfi elkeseredettségét, rájöttek, hogy túl hamar örültek. A napok folytak tovább, Bori lelkiismeretesen ápolta és fejlesztette a férfit, és csak későn eszmélt a gyerekek hangulatának megváltozására. Mi van veletek, kérdezte egy este, amikor nagy csend volt az asztalnál, holott néhány napja még vígan nevetgéltek, civakodtak. Ők csak a vállukat vonogatták, semmi, csak nincs most jókedvünk, tértek ki a válasz elől. Lámpaoltás után a férfi megszólalt a szoba túlsó felében. A gyerekek a ház miatt szomorkodnak. Nagyon szeretnének ott lakni. Bori felkapcsolta a lámpát. Gondoltál már arra, hogy én mit éreznék, ha ott kellene élnem?- kérdezte, és a férfi tiltakozva rázta a fejét, az már nem ugyanaz a ház, megváltozik, mire beköltözünk, én is megváltoztam. Vagy adjuk el, és vegyünk egy másikat, ahogy Te akarod. Ez a lehetőség megragadta Bori figyelmét. De elfogadhatja? Igen, bólogatott a férfi, mindent odaadnék, ha ezzel segíthetek. Tudom, mondta Bori a férfira mosolyogva, csak én vagyok ilyen határozatlan. Másnap ezt a lehetőséget is elmondták a gyerekeknek, de azok csalódottan tiltakoztak. Tetszett nekik a ház, a kert, a környék, már beleélték magukat, hogy ott éljenek.

Így aztán Bori megadta magát, és májusban elkezdődött az építkezés. Modernizálták a fűtést, villanyt szereltek, átalakították a lépcsőt, hogy kényelmesebb legyen, a két szoba közé egy kis tusolót és gardróbot helyeztek el, a földszinten a konyha ablak helyére ajtót vágtak, ami egy jókora teraszra nyilt. Bori eközben próbálta rendbe hozni az elvadult kertet, és nyár közepére már nyoma sem volt a szorongásnak, ami miatt oly sokat tétovázott. A férfi állapota - talán, mert az otthonában volt és Borit is a közelében tudhatta - napról napra javult. A szavakat ugyan kissé elmosódva ejtette, járókeretre vagy mankókra támaszkodva próbált lépkedni, ez már megadta neki a szabadságot, és nem érezte magát kiszolgáltatottnak. Még sokszor és sok mindenben segítségre szorult, de ezt már könnyebben viselte. Július végén költöztek be a házba. Új bútorokra nem volt már pénzük, csak a gyerekek kaptak új heverőket, ne kelljen már a régi emeletes gyerekágyakat használniuk. Néhány hétig minden tökéletesnek tünt, csak az őszi hidegek beálltával derült ki, hogy egy nagy hiányossága van a háznak. Kicsi a konyha. Eddig a teraszon ettek, ahol hatalmas asztal volt megfelelő számú székkel, de télen nem tudnak egyszerre étkezni, a kis asztalnál csak négyen férnek el, ők meg a gyerekekkel együtt nyolcan voltak, nem beszélve az idősebb testvérekről, akik meg-meglátogatták őket. A megoldás kézenfekvő volt: Bori szobájának kétszárnyú ajtaját le kell venni, és - mint az előző lakásukban - ott kell berendezni az ebédlőt. Bori attól még aludhat ott, a sarokban elfér. Azt már nem, tiltakozott a férfi. Majd én megyek abba a szobába aludni. Nem-nem, rázta a fejét Bori, nem túrhatunk ki a saját szobádból, éppen elég gondot vettél a nyakadba velünk így is. Az újabb átgondolni való probléma ellenére folyt tovább az életük. Bori munka után bevásárolt, főzött a családnak, rendben tartotta a nagy házat, a sok munka miatt kimerült, lefogyott, már alig élt. Hagyd ott a munkát egy időre, kérte a férfi. Egy éven belül talpra állok, aztán tudok segíteni, addig ápolj engem hivatalosan. Bori ezt is tette. Az ápolási segély ugyan elég kevés volt, de Bori jól gazdálkodott. A délelőtt a férfi fejlesztésével telt. Bori tornáztatta, masszírozta, a beszédet gyakorolta vele. Egy ilyen délelőttön, amikor csak ketten voltak otthon, a férfi sérült karjának tornáztatása közben megmarkolta Bori kezét, aki lelkendezve és nevetve dicsérte, a férfi azonban komoly maradt. Gyűlölsz még? - kérdezte szorongva. Nem! - jött szinte azonnal a válasz. Velem maradsz? Bori tétován bólintott. Maga is csodálkozott a döntésén, hiszen alig két éve még mindent megadott volna, ha csendben és gyorsan elválhatna. Csak azért halogatta, mert nem akart még annyi időre se a férfi közelébe kerülni. Mi változhatott azóta? Késő este a sötét teraszon, takaróba burkolózva is ezen törte a fejét. Emlékezett az átélt iszonyatra, a halott gyerek megszülésének kínjaira, az orvos szavaira, amikor közölte, sosem lehet anya, a szökésre, az emberek szánakozó vagy viszolygó tekintetére, amikor szemük az égési hegekre tévedt, az álmatlan, vagy rémálmokkal teli éjszakákra, és a magányos évekre. Ezeket mind a férfi miatt kellett átélnie. De talán mindez nem történik meg, ha szülei szerető gondoskodással óvják őt. Ehelyett inkább eladták. Talán a férfi nem így közeledett volna hozzá, ha nincs ennyire egyedül. Hiszen meg volt benne a jóindulat, testvérei mellé állt, támogatta őket, amikor ő mindent hátrahagyva megszökött. Most mentségeket keresek a számára? - döbbent meg. Miért? Mert a férfi már nem az az ember, aki volt. És ő sem az már, aki tíz éve. Mindketten sérültek ebben a történetben, és mindketten szenvedtek. A férfi a tudattól, hogy mit tett, ő pedig a tettek következményeitől. Jóváteheti a férfi az okozott szenvedést, azzal, hogy befogadta és szereti a testvéreit? Hogy otthont és biztonságot nyújt nekik? Tudnak ők ketten egymásra nézni anélkül, hogy ne kisértse őket a múlt? Nem volt korai az ígéret, hogy vele marad? Egész éjjel forgolódott, korán felkelt, készítette a reggelit, a férfi szinte azonnal csatlakozott hozzá, mankóira támaszkodva tette fel a teavizet, szótlanul dolgoztak. Miután a gyerekek nagy ricsajjal elmentek, ők ketten a konyha-asztalnál ültek, kávét kevergetve, a férfi felnézett, Te sem tudtál aludni? Nem... Határoztam, mondta Bori. Beköltözök hozzád a hálószobába. Nagyon fontos, hogy együtt étkezzünk. A férfinek kiesett a kanál a kezéből. Ezt hogy...? dadogta. Veled alszom. Elvégre a feleséged vagyok, nem? Több szó nem esett. Bori ágyát a gyerekek nagy igyekezettel áthelyezték a férfi szobájába, a két ágyat magától értetődően egymás mellé tolták, ők meg nem szóltak, egymásra sem néztek, a férfi a fotelben ülve követte tekintetével, amint Bori megveti az ágyat.

Késő este a sötét szobában mozdulatlanul feküdtek, nehezen aludtak el. Éjjel Bori felriadt. Nem tudta mi ébresztette fel, aztán meghallotta a férfi zihálását. Ijedten kapcsolta fel a lámpát, a férfi hamuszürke arccal, mellkasát markolva próbált felállni, Bori hozzá ugrott és felfogta eldőlő testét, sikoltva hívta a gyerekeket, akik azonnal mentőért telefonáltak. Infarktus? - kérdezte Bori, a mentős a fejét rázta. Injekciót szívott fel és adta a férfi vénájába, akinek percek múlva normalizálódott a légzése, szeme lecsukódott, és Bori kezébe kapaszkodva mély álomba merült. Mi volt ez, hüledeztek a gyerekek. Sírógörcs, válaszolta a mentős. Maguknak kell tudni, mi váltotta ki.

Amikor a mentők elmentek, a gyerekek megnyugodva lefeküdtek, Bori visszaballagott a szobába. Férje álmában még fel-felzokogott, és amikor észlelte Bori mozgását, a keze után tapogatózott. Lassan megnyugodott. Bori ült az ágyban, és mióta beköltöztek, először nézett szét igazán a szobában, ahol élete legszörnyűbb időszakát töltötte. Ugyanazok az antik bútorok, ugyanazok a kárpitok, csak a frissen festett falak és az új, csupasz ablakok jelentettek változást. Bori emlékezett még a függönyre, ami szétfoszlott a mosásban, a rémületre, amit okozott és a férfi közönyére ezzel kapcsolatban. Hajnalban, amikor már ébren feküdtek egymás mellett, megkérdezte: miért nem lett még felrakva a függöny? Itt nincs függöny, mióta Te leszedted, árulta el a férfi. Azt akartam, hogy minden úgy maradjon, ahogy Te hagytad. Majd akkor lesz, ha Te kiválasztod. Borinak ez már sok volt. Az nem lehet, hogy ennyire sokat jelentettem neked, hitetlenkedett. Még ennél is többet, válaszolta a férfi, néhány percig tétovázott, aztán kihúzta az éjjeliszekrény fiókját, belemarkolt és egy halom levelezőlapot tett Bori takarójára, aki félve nyúlt érte. Megfordította legfelsőt. Neki volt címezve. "Kérlek, gyere haza!" olvasta. Megfordította a következőt: "Istenem, küldd vissza!", "Nagyon hiányzol", "Nem birom nélküled!" és még számtalan, hasonló kérés és könyörgés. Bori már sírt. Meddig csináltad ezt? - szipogta. Az agyvérzésig, aztán már nem tudtam írni, válaszolta a férfi. A komódhoz botorkált, ahonnan újabb és újabb köteg levelezőlap került elő. Bori már zokogott. Ez az ember kínozta őt? De hát miért, ha ennyire szerette? És akkor a férfi végre elmesélte, hogyan élt.

Ezt a házat az apja építette a két kezével, mert imádta az anyját, aki a házat gyönyörű bútorokkal rendezte be, igazi otthonná varázsolta. Ő már ide született. Nagyon szerették. Még kicsi gyerek volt, amikor anyja meghalt. Nem volt semmi előzménye, egyszerűen csak nem ébredt fel egyik reggel. Az apja ettől teljesen megvadult, ő meg nem értett semmit, állandóan sírt, az apja nem birta hallgatni, megverte, amikor ezért még jobban sírt, megint megverte. Aztán, mintha elment volna az esze, ütötte-rúgta akkor is, ha semmi oka nem volt rá. Ő elejében elbújt a másik szobában, de úgy látszott, az apja függő lett, mindig megkereste és addig ütötte, amíg bele nem fáradt. Tizenöt éves koráig tűrte, akkor mert először visszaütni. Ami ezután következett, az minden képzeletet felülmúlt. Verték egymást minden nap, míg az apja alig ötven évesen bele nem fulladt egy esővízzel teli árokba. Persze akkor is részeg volt. Ő meg 19 évesen egyedül maradt a házban és rettentően félt, ezért még többet ivott, semmivel sem törődött, csak dolgozott, kocsmázott, és amikor hazajött, csak bedőlt az ágyba. Így ment ez 30 éves koráig, amikor a gyárban meglátta Borit, aki a gép mellett dolgozott. Nem tudta róla levenni a szemét. Elbűvölte az arca, a mozdulatai, a nevetése. Állandóan a közelében akart lenni. Titokban és lesve követte, figyelte. Látta, milyen tiszta és ártatlan, első perctől kezdve akarta őt, egyre megszállottabban, de a ő rá se nézett. Akkor megkörnyékezte a szülőket, hátha így közelebb juthat hozzá. Italt fizetett nekik, ami elég is volt ahhoz, hogy barátságukba fogadják. Próbált közeledni Borihoz, de ő szinte menekült előle. Végül az anyja vette észre, mit érez a lány iránt. Piszkálni kezdte, kinevette, ő meg mérgében odavágta, hogy megveszi a lányt kilóra. Nem gondolta komolyan, de az apa felfigyelt erre. Mennyit adnál érte? - kérdezte. Ő meg mondott egy összeget. A szülők mohón kaptak az alkalmon, azt igérték, hogy megpuhítják a lányt, magához veheti és vele élhet. Legalább egy szájjal kevesebbet kell etetni. A férfi hitte is meg nem is, de egyik nap tényleg megjelentek, Bori is velük jött, kezében a ruháival teli táskával, úgy tünt ő is akarja a közös életet, a szülők hamar elmentek, amint a pénzt megkapták. Mikor a férfi visszament a házba, Bori rámosolygott, őt meg letaglózta a vágy, nem tudott várni, azonnal akarta. De Bori tiltakozni kezdett, ő meg részeg dühében erőszakkal tette magáévá. És azután nem volt megállás. A vágy folyton kínozta, képtelen volt ellenállni. Munka után nem ment haza, a kocsmában ivott, hátha elmúlik az érzés, de az még erősebb lett, és mivel Bori nem viszonozta, meg akarta büntetni. Azon az estén, amikor Bori megfenyegette, hogy megöli, ha még egyszer megveri, végre megértette, hogy mindent rosszul csinált. Békén akarta hagyni a lányt, de csak két napig birta nélküle, muszáj volt, hogy vele legyen. Próbált kevesebbet inni, de az alkoholizmus legyűrte, képtelen volt józan maradni. Ki akarta fejezni a szerelmét, ezért mindig maga mellett tartotta, de ez sem segített, Borit továbbra is rázta az undor, ha hozzáért, őt meg elöntötte a düh és minden megismétlődött. Amikor a lány elájult és leforrázta magát, a szive majdnem megállt, belátta, hogy reménytelen a helyzete, úgy döntött, hazaviszi a szüleihez, de azok nem akarták otthon tartani, kórházba vitték, ahol kiderült, hogy gyereket vár, a szülők pedig megzsarolták, hogy feljelentik. Összeházasították őket, ez kicsit megnyugtatta, hiszen most már összetartoztak. Szinte az összes pénzét odaadta a szülőknek, de nem bánta, csak tünjenek el. Látta Bori szenvedését, akkor már két napja nem ivott, borzasztóan rosszul érezte magát, az elvonási tüneteket cigarettával próbálta elnyomni, kevés sikerrel. Alig emlékszik ezekre a napokra, csak arra, hogy végre hazavihette őt, de Bori elzárkózott előle, ő meg félőrülten a félelemtől, hogy a lány meghal, nem merte otthagyni, csak ült a konyhában szívta egyik cigarettát a másik után és szedte a fájdalomcsillapítót. Végre eszébe jutott, hogy a lány napok óta nem evett, próbálta megetetni, de nem járt sikerrel. Az étel szagától hányingere lett, csak lerakta az ágy mellé. Másnapra Bori állapota rosszabbra fordult, és ő már tisztuló aggyal végre jól döntött, mentőt hívott, és ezzel megmentette az életét.

A kórházban az orvos tárgyilagos szavai úgy érték, mint megannyi ostorcsapás, pedig az nem is agresszíven, inkább értetlenül kérdezte, miért nem törődött a feleségével. Lassan tudatosult benne, hogy a gyerek, akit Bori elvesztett, az ő gyereke is volt, akire eddig soha nem gondolt. Meg volt rendülve és nem tudta mit tegyen. Úgy látta, Bori már nem utasítja el olyan mereven, mint eddig, az undor mintha eltünt volna a szeméből, csak végtelen szomorúság sütött belőle. Nem gyanakodott, amikor pénzt kért tőle, boldog volt, hogy hozzá fordult, izgatottan készült az új életükre. Amikor a lány megszökött, úgy érezte, mindennek vége. Hetekig, hónapokig kerestette, de senki nem látta. Nem vett jegyet sem a pályaudvaron, sem a buszokon. A várost tűvé tették, de sehol sem akadtak a nyomára. A második napon kezdte el írni a lapokat. Néha ellátogatott Bori családjához, megsajnálta az elhanyagolt gyerekeket, megpróbált segíteni, és várta vissza Borit. Már tudta, hogy micsoda bűnöket követett el, és amikor a lány végre visszatért, úgy érezte, az égiek megbocsátottak neki. De be kellett látnia, hogy Bori nem. Úgy tünt, hogy nincs remény, a lány azt akarja, hogy hagyja békén, és ő megtette, mert annyira szerette. Amikor az agyvérzés ledöntötte, azt hitte meg fog halni, hát még egyszer látni akarta. Ezért üzent érte. És Bori jött, és gyönyörű volt, már nem utálattal nézett rá, sőt képes volt őt megölelni is. Akkor lett volna jó meghalni. De életben maradt, és a lány nem hagyta cserben. Neki köszönheti, hogy él, gyógyul és van családja. Még akkor is, ha a felesége csak papíron a felesége. Nem is várhat többet, ezt sem érdemli meg. Bori hol dühösen, hol sírva hallgatta férje vallomását, aztán megfogta a kezét, a szemébe nézve elmondta, hogy ezek a dolgok, események megmagyarázzák a viselkedését, de nem törlik el. Ami megtörtént, azzal együtt kell élni mindkettőjüknek. Próbálják hát meg újrakezdeni. Hiszen itt vannak egy fedél alatt, egy szobában, gyakorlatilag egy ágyban. Egyikük sem egészséges. Mindketten sérültek testileg és lelkileg is. A férfi hálásan csókolta meg Bori kezét.

Ettől a naptól kezdve engedett a feszültség közöttük. Egyetértésben, csak néha-néha elbizonytalanodva éltek egymás mellett. A férfi jóslata bevált. Ha nem is egy, de két év alatt talpra állt. Igaz, nem volt már az a komor óriás, aki fiatal korában, sőt az az összetört férfi sem, akit Bori a visszatérésekor megismert, most egy bicegő, kicsit nehezen érthető beszédű, ügyetlen, mindent elejtő és felborító ember volt, de Bori és a gyerekek ezt az embert szerették. Egy iskolában helyezkedett el udvarosként, ezt a munkát el tudta látni. Bori a színházban lett varrónő, nagyon élvezte a színes, fantasztikus ruhák összeállítását, sok trükköt ellesett a rutinos kolléganőitől. Még kishúga báli ruháját is maga varrta.

Ahogy telt az idő, a múlt egyre távolabb került, és sikerült a szomorúságot maguk mögött hagyni. Reggelenként, amikor egymás mellett feküdtek az ágyban, a férfi Bori kezét simogatva gyakran megkérdezte, mikor veszel már függönyt az ablakra? Majd ha már igazán a feleségednek érzem magam, válaszolta Bori. És az mikor lesz? - kérdezte búsan a férfi. Ha majd függöny lesz az ablakon, válaszolta nevetve Bori.

Férje a munkából hazatérve egyre többször nem találta a szobájukban a feleségét. Hívására a tetőtérből szaladt le, de ez igazából nem tünt fel a férfinak. Pedig a gyerekek izgatottan sutyorogtak, nevetgéltek, mint akik nagy titkot rejtegetnek.

Aztán egy napon, amikor a férfi belépett a szobájukba, az ablakon gyönyörű, kézzel horgolt csipkefüggöny pompázott. Bori készítette titokban, heteken át a gyerekek szobájában.

Akkor most már tényleg a feleségem vagy? kérdezte, és Bori komolyan bólintott. De egy igazi feleség csókkal köszönti az igazi férjét, amikor hazaér - mondta. Bizony! - helyeselt Bori és gyors puszit nyomott a férfi szájára. A férfi viharosan magához ölelte, és a 45 éves igazi férj életében először igazából csókolta meg 30 éves igazi feleségét.