Az Öregasszony

Csukott szemmel feküdt az ágyban. Úgy tett, mintha aludna. Ha elég sokáig húzza az időt, talán nem kell ma reggel tusolni. Fia nyitotta meg az ajtót. Még alszik, suttogta. Nem baj, hagyd, megkávézunk, aztán majd szólunk neki, hallotta a menye hangját. Gyorsan felkelt, imádta a friss kávét, nem akarta kihagyni. A konyhába csoszogott. Jó reggelt Mama, köszöntek, ő meg azért se válaszolt. Morcosan ült le a helyére. Ma nem fürdök, jelentette ki. Fia és menye összenézett. Már megint kezdi... Egy órán belül jönnek a gyerekek, ő meg pont most kezd el makacskodni.

Látta, hogy összefogtak ellene, hát nem ellenkezett tovább, lecsapta a kávés kanalat a tiszta abroszra, meglökte kicsit a csészét, hátha felborul, látta menye megfeszülő száját, de nem tudott új veszekedést generálni, a nő nem volt rá vevő.

Tisztálkodás után a menye a konyhába szaladt, fia jött, elpakolni az ágyneműt. Ne rakd el, lehet, hogy lefekszek, mondta. Anyám, ma be kell ágyazni, sokan leszünk. Ide ne jöjjenek, vágta oda. Anyám ma karácsony van. Legyen elég a kötekedésből.

Sértődötten ült le a karosszékébe, fejét elfordította. Már hetek óta ez megy. Tiszta ideg ettől a folyamatos készülődéstől. Először az a koszorú. Az ebédlőasztalra tették. De rájött, mivel tudja felidegesíteni őket! A koszorút minden nap elvette az asztalról és az ablakpárkányra tette, aztán a függönnyel eltakarta. Levette a karácsonyi terítőt is, minek az.

Az már régi szórakozása, hogy a menye által szépen elrendezett gyümölcs- és aprósüteményes tálakat összeönti, egy helyre megy az! Elmélázott. Ő is mindig szeretett volna egy arannyal hímzett karácsonyi terítőt, egyszer ki is nézett egyet, de aztán mégse vette meg. Minek? Csak pénz kidobás. A koszorú után jött a díszítés. Az ajtók fölé girlandokat raktak, meg villogó fényeket. A ház homlokzatára és az ablakokra is fényfűzérek kerültek. Mi pénzt kiadtak ezek a semmire, mérgelődött. Ez a dilis nő már napok óta süt, még rajzolgat is a tésztára. Minek ez a flanc? Ő sose sütött semmit, mégis megélt 90 évet.

A tegnapi este is megviselte. Jött a kisgyerek. Már külön lakik, van tán 30 éves is, de neki mindig kisgyerek marad. A legkisebb unoka. Az ura szerette ezt az egyet. Ha ott volt ez a gyerek, vele nem is törődött. Szóval tegnap ezek megint jól felidegesítették. A vacsora elég jó volt, szereti a halat, de annyira erőltették, hogy azért se evett, csak azt, amit elsőre kiszedtek neki. Utálja ezeket a mai tányérokat, alig fér beléjük valami. Mindenki kapott ajándékot is, vajon kiszámolták ezek, hogy mennyit vernek el ilyen hülyeségekre? Társasjátékot vettek. Még azt akarták, ő is játsszon. Játsszon a nyavalya. Látta ő, mire megy ki ez. Csak röhögtek, meg hülye szavakat rakosgattak ki. Na, azt várhatják, hogy ő egyszer is odaül. Ő is kapott ajándékot, két csomag is ott van, de ki se bontotta. A menye nagyon akarta, de ő csak lerakta maga mellé. Nehogy megszabja már neki, hogy mikor nézi meg. Lehet, hogy nem is kell. A fia ezért megharagudott rá, hát, anyám, maga semminek se tud örülni, mondta szomorúan. Már éppen ki akarta békíteni, de aztán emlékeztette magát, hogy a fiú elvette ezt a nőt, pedig ő nem akarta, hogy megnősüljön. Maradt volna otthon segíteni a gazdaságban. Meg is mondta neki, még akkor. De ez nem látott a szemétől. Most is ajnározza, még porszívózik is. Az ő ura bezzeg azt se tudta, hogy kell bekapcsolni a porszívót vagy a mosógépet. Még az ételt se tudta megmelegíteni. Nem is a férfiak dolga az. De ezek mindent összekevernek. Ez a semmi kis nő cserélgeti a villanykörtéket, meg sziklakertet épít. Az eldugult lefolyót is megcsinálta, hiába mondta, hogy ne nyúljon hozzá. Majd egyszer jól elront valamit, aztán azért is fizethetnek.

Hiába hízelegtek, korán elment lefeküdni, hátha elrontja a kedvüket, de ezek még sokáig röhögtek meg mindenféle zenét hallgattak, alig tudott pihenni. Ma meg itt reszeli a fene az egész pereputtyot. Mit esznek ezek egymáson, hogy mindig egymás seggében vannak? Egész nap csörög a telefon, csak beszélnek, meg vihognak. Na, majd ő ma megmondja, hogy mihez tartsák magukat. Elzavarja az egész bandát. Mindenki menjen haza. Haza. Ő is haza akar menni. Nem akar itt lenni. Az urával akar karácsonyozni, nem ezekkel. De az ura meghalt. A doktor meg azt mondta, hogy ő ápolásra szorul. Nem tud az semmit. Igaz, itt nem tudja megvetni az ágyat, még az udvarra se tud kimenni, de otthon nem így lenne. Elege van. Nem akar már élni se, de meghalni se, mert mi lesz utána? Egyszer a másik menye, aki folyton picsog minden szarságért, valamiért megsértődött, és azt mondta neki, fohászkodjon, hogy ne legyen semmi a halál után, mert ha tényleg van számonkérés, neki meszeltek. Azt is állította, hogy sorsára hagyta az unokáit, akikor a lánya meghalt. De hát mit csinálhatott volna, az ura nem akart már gyerekekkel bajlódni, el se fértek volna abban a két szobában, oszt' nem is lett volna rossz helyük abban az intézetben, de ezek kivették őket egy-két héten belül. Kölcsönt vettek fel, hogy nagyobb házat vegyenek, ahol elférnek. Ez is milyen már? Ők is felnőttek kilencen egy szobában. De ezeknek csak a flancon jár az eszük.

Csengettek. Na, jönnek már a sáskák... Mindent felzabálnak, meg tele hordják a lakást édességgel, mikor tudják, neki nem lehet ilyesmit enni a cukra miatt. Már megint röhögnek. Ettől a hangzavartól megfájdul az ember feje. Szia Mama! - hallotta. Ez vajon ki lehet? Mama, hát nem is köszön? - kérdezte a menye? Asse tudom ki ez - lökte a szavakat. Hát az unokája, csak megismeri. Ismeri a hehézség, annyi embert idecsődítettél. Most legalább megsértődtek és kimentek végre. Azt a nagy tál süteményt meg itt hagyták. Csak azért eszik belőle egy, na jó, két-három darabot, hogy felmenjen a cukra, hátha akkor elmegy végre ez a tömeg. A menye jött be, éppen, mikor kivette azt az átkozott süteményt. Vissza akarta tenni, de rászólt, hogy egye meg, amit megfogott. Mérgében ledobta az asztalra. Gyerekek szaladtak be, a szőnyegre ültek, mindenféle színes vackot szórtak ki, aztán próbálták összeillesztgetni. Menjetek ki, szólt rájuk szigorúan, itt ne szemeteljetek. A gyerekek csodálkozva néztek rá. Na, mi lesz már, kiabált, takarodjatok ki. Becsukta utánuk az ajtót. Hagyják őt békén. Másik fia jött be, látszott, hogy dühös. Anyám, minősíthetetlenül viselkedik, miért nem jön ki és élvezi a társaságot. Nincs kedvem, vetette oda foghegyről.

Nem is megy közéjük, azt várhatják. Ült a szobájában egyedül. Ha nem fájna ennyire a lába, most azonnal elmenne. De el is megy. Összecsomagolja a bőröndjét, hív egy taxit, és már megy is. A szekrény és a fal közül kihúzta a bőröndöt. Nem tudta felemelni az ágyra. Biztos telerakták ezek valamivel, azért ilyen nehéz. Ki se tudta nyitni. Mérgesen rúgott bele. A menye jött be, nagy pohár kólát tett mellé az asztalra. Mit keres az a bőrönd itt? - kérdezte csodálkozva. Egér volt a sarokban, hazudta. Mama, nálunk nincs egér. Dehogy nincs, csak sose takarítasz a sarokban, azért nem látod. A nő szó nélkül visszarakta a táskát, aztán kiment, becsukta az ajtót. Legalább sikerült jól felmérgesíteni, gondolta elégtétellel.

Kintről tányér- kanálcsörgés hallatszott be, az ajtón keresztül is érezni lehetett a töltött káposzta és a sültek illatát. Őt persze nem hívják. Minden jött-ment fontosabb, azt se bánnák, ha éhen halna. Na, ő ugyan nem fog magától kimenni. Még végére sem ért a gondolatnak, fia nyitott be. Jöjjön ebédelni, anyám, kérte és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse. Nem állt fel azonnal, azt ne gondolja, hogy éhes. Az asztalnál szótlanul ült, nem nézett senkire. Menye levest mert a tányérjára, jó étvágyat mamám, mondta. A leves nem is volt rossz, de ő nem így szokta. Ízlik Mama? - hajolt oda egy fiatal nő, tán valamelyik unokája? Sótlan, vakkantotta, semmi íze sincs. Egy percre mindenki elhallgatott és ránézett, aztán ettek tovább és beszélgettek. Köszönjük Anyu, nagyon finom volt, mondták egymás után. Persze hízelegnek, megennének ezek mindent, ingyenélők. Közben észre se vette, hogy ő is mindent megevett. Még abból a puccos süteményből is evett, amit a vörös hajú unoka hozott. Elszégyellte magát. Fene egye meg, pedig megfogadta, hogy azért se fog enni, nem gondolta, hogy ilyen éhes lesz. Az asztalnál mindenki egyszerre beszélt, vele senki se foglalkozott. Szó nélkül felállt és a szobájába ment, bevágta maga után az ajtót. Aztán meghallotta a kávéfőző jellegzetes zaját. Francba, ezt még megvárhatta volna. Nagyon szerette a kávét. Most menjen ki szégyenszemre? A szőke unokája nyitott be, kezében a kedvenc csészéje a gőzölgő kávéval. Anyu küldi, mondta. Nem is az anyád, vágta a szemébe, valami indokolatlan dühvel. A lány mellé kuporodott. Ezt most miért mondtad? - kérdezte. Kit akarsz bántani? Engem, vagy őt? Nem tudott válaszolni, ez a nő a lánya szemével néz rá. Ha anyuék nem is szólnak, én látom, mit csinálsz. Azzal otthagyta. Kis ideig csend volt az ajtón túl, aztán újra megindult a beszélgetés először halkan, biztos engem beszélnek ki, gondolta, aztán egyre hangosabban, majd fel-felnevettek. Ezek rajtam röhögnek, mérgelődött, és az ajtó felé botorkált, majd ő megmondja nekik a magáét. A többiek a nappali padlóján ültek, középen valami társasjáték, észre se vették, hogy kijött. Le akarok feküdni, közölte hangosan. Most már mindenkinek haza lehet menni, késő van. Fia felállt, megfogta a karját, visszavezette a szobájába, takarót vett elő, betakarta, mellé ült és nagyon halkan azt mondta: Anyám ez az én házam. Itt én szabom meg, hogy ki megy, és ki marad. Nem akarom megalázni azzal, hogy kérjen bocsánatot a gyerekeimtől, hát aludjon jól.

Nem tudott elaludni. Hallotta a beszélgetést, nagy sokára észlelte, hogy újra kávéznak, aztán csomagoltak, ilyet is vigyetek, mondta valamire a menye, nem tud ez gazdálkodni, mindent elosztogat... Hallotta a porszívó zaját, a felmosó koppanását. Már sötét volt, csak az ablakdíszek világítottak, egyedül volt. Valaki megnyitotta az ajtót, nem nyitotta ki a szemét. Elaludt, mondta a menye bizonytalanul. Felkeltsük? Ki kellene cserélni a pelenkát, megint minden pisis lesz, ha így marad. Ezt a szégyent nem szerette volna átélni. Nem alszok! Felkapcsolták a lámpát. Fia megágyazott, menye odakészítette a hálóruháját, kivezette a fürdőszobába, ő meg valahogy megnyugodott, elpárolgott az egész nap érzett harag és gyűlölet. Mit szeretne vacsorázni, kérdezték tisztálkodás után. Csak egy pohár tejet, mondta békülékenyen. Az asztalon a tej mellett egy szelet kalács várakozott. Megette. Ez honnan van? - kérdezte. Anyu sütötte, mondta büszkén és vidáman a menye. Újra elöntötte az indokolatlan harag. Méééé' nem jó a bóti? - mééé' köll még evvel is flancolni? - kiabálta. Fia és menye tanácstalanul néztek egymásra. Reménytelen, hallotta még befelé menet a fia hangját.

Nyitott szemmel feküdt az ágyában. Ma sikerült párszor megmutatni, ki dirigál, még akkor is, ha ez a fia háza. Elégedett volt. Nem lesz itt röhögés meg jövés-menés. Csend lesz. Hogy ez miért lenne jó, arra maga sem tudta a választ. Kialudtak a karácsonyi fények. Csendes és sötét volt az éjszaka.