Attila

Attila gyerekkora úgy telt, mint a legtöbb korabeli gyereké a '80-as - 90-es években. Szülei - jóképű apja és gyönyörű, folyton nevető édesanyja - viszonylag konszolidált körülményeket teremtettek két gyereküknek egy panelház második emeletén. Attilának volt külön szobája, kazettás magnója, szüleinek színes tévéje és egy Ladája, amivel megfordultak a Balatonnál és a Dunakanyarban is. Attila és nővére helyes gyerekek voltak, a tanulással sem volt baj, bár Attila osztályfőnöke minden szülői értekezleten elmondta, hogy "kis erőfeszítéssel kitűnő is lehetne", szülei nem nyüstölték a tanulással, mással voltak elfoglalva. Apja leginkább a szórakozóhelyeket látogatta munka után, anyja pedig a kamaszodó lányát babusgatta, az akkoriban újrainduló szépségversenyekre és modelliskolákba hordta. Attilát ez nem igazán zavarta, legalább nyugodtan játszhatott, és csatangolhatott a barátokkal kedvére.

A változás 13 éves korában következett be, amikor 17 éves nővére meghalt egy diszkó balesetben. Anyja összeroppant, és már nem csak az apja ült italtól révülten a tévé előtt, anyja táskájában is egyre többször ott lapult a vodkás üveg. Talán emiatt, munkáját elvesztette, napjait a temetőben töltötte, aztán otthon iszogatott, mire Attila hazaért az iskolából, már ájultan aludt. Attila evett, amit a hűtőben talált, aztán eltünt otthonról. Apja is - talán ezért - egyre inkább elvesztette önkontrollját, már szinte sose volt józan, jogosítványát is elvették ittas vezetésért, az autót eladta. Egyedül anyja barátnője tett lépéseket a helyzet megváltoztatására, egy nap kemény vitába bonyolódott Attila anyjával, szembesítette azzal, hogy a halott gyereke miatt elhanyagolja az élőt, de az megsértődött, érzéketlenséggel vádolta a nőt, összevesztek, és a barátság megszakadt. Mielőtt a nő elment, biztosította Attilát, hogy ő bármikor megkeresheti, ha segítségre van szüksége. Anyja hisztérikusan reagált, megtiltotta, hogy kapcsolatba lépjenek.

Attila egy műszaki szakközépiskolában folytatta tanulmányait, próbálta elfogadni, vagy inkább figyelmen kívül hagyni az egyre romló otthoni körülményeket, a halott nővére körül kialakított kultuszt, lenyelni, hogy nem jut pénz osztálykirándulásra, de kölcsönt vettek fel milliós síremlékre. Kapcsolata szüleivel egyre jobban elsorvadt, szinte csak aludni járt haza. Gondjait anyja volt barátnőjével osztotta meg, akivel titokban tartotta a kapcsolatot. Nála evett, tanult, a nő számítógépén dolgozta ki az érettségi tételeket, készült fel a vizsgákra. Érettségi után azonnal munkahelyet keresett, és amint sikerült annyi pénzt összeraknia, hogy ki tudja fizetni egy albérleti szoba kaucióját, szó nélkül, egy rövid levél hátrahagyásával elköltözött a szüleitől, nem érzett lelkiismeret furdalást.

Egy kazánszerelő és karbantartó cégnél helyezkedett el, letette a szakirányú vizsgákat és élt, mint a többi fiatal, bulizott, lányokkal lógott, utazott, ha volt kivel és ha volt rá pénze. Kis céges furgonjával járta a várost és a közeli településeket. Amikor a temető mellett ment el, szeme azonnal rátalált nővére sírjára, ahol mindig halmokban állt a friss virág, és anyját is sokszor megpillantotta, amint egyik cigiről a másikra gyújtva üldögélt ott naphosszat. Attila nem tudta már, mit érez, szánalmat, megbántottságot, vagy haragot, de közeledni nem tudott.

Évek teltek el, Attila okosan élte az életét, lakásra gyűjtött, komoly kapcsolata volt, de sehogy se tudtak összeköltözni. Attila nem akart a lány rátarti szüleihez költözni a flancos kertvárosi házba, a lány meg nem akart egy albérleti szobában nyomorogni, közös konyhán és fürdőszobán osztozni még három emberrel, hát csak nyűglődtek. Megállapodtak, hogy önálló albérletet keresnek, de ebben sem értettek egyet. Amit a lány elfogadhatónak tartott, az Attilának drága volt, ha kifizeti, nem tudja növelni a megtakarításait, amit meg ki tudott volna gazdálkodni, az a lány igényeinek nem felelt meg. A helyzet addig mérgesedett, hogy a vége szakítás lett. Attilát nagyon megviselte ez, mert a lányon kívül senkije sem volt. Anyai barátnője vigasztalta, ahogy tudta, még azt is felajánlotta, hogy költözzön hozzá, megosztják a rezsit, legalább hamarabb összegyűlik az a pénz, de Attila nem akarta ezt, bárhogy is haragudott az anyjára, ezt vele szembeni árulásnak tartotta volna. Valahogy átevickélt a nehezén, de már nem volt az a lendületes, magabiztos fiú, aki akkora optimizmussal nézett a jövőbe. Számláján csak lassan gyűlt a pénz, az ingatlanok ára ment felfelé, a lakásvásárlás beláthatatlan távolságra került.

A segítség onnan jött, ahonnan nem is várta. Meghalt a nagymamája, a hagyatéki tárgyalásra Attila is értesítőt kapott. Ott találkozott öt év után először a szüleivel, akik keresztülnéztek rajta, és nem is titkolva, őrülten várták az örökséget, mivel úsztak az adósságban. Akkor esett le az álluk, amikor a közjegyző felolvasta a végrendeletet, amiben nagyanyja a belvárosi lakását és a megtakarításait nem a fiára, hanem Attilára hagyta. Attila szülei csak némi kincstárjegyet és a kis hétvégi házat örökölték. Vádaskodva viharzottak el, a közjegyző vállat vonva fogadta az igazságtalan kitörést, Attila szédelegve vette át a végzést, fogalma sem volt, hogyan vehetné birtokba az örökségét, hiszen a kulcsok az apjánál voltak, de a közjegyző segítségével végül sikerült azokat megszerezni. Attila azonnal felmondta az albérletét, összecsomagolta a cuccait, és a kis céges furgonnal az örökségéhez hajtott. Ott aztán olyan meglepetés érte, hogy azt sem tudta, sírjon, vagy nevessen. Apja a lakásból minden bútort elvitt, a beépített bútorok ajtaja letépve, a mosdó és a wc összetörve, a kád savval lemaratva, a csempék a falon egyenként összetörve, a parketta festékkel leöntve... Attila elhűlten nézte a pusztítást, képtelen volt felfogni, hogy szülei ennyire gyűlölik, de felülkerekedett benne az optimista srác, szabályos röhögő görcs tört rá, barátja, aki a költözésben segített, azt hitte megbolondult. Mindegy, nyögte Attila, hiszen úgyis fel akartam újítani az egészet, csak azt gondoltam, addig is tudok benne lakni. Így aztán mégis anyai barátnőjéhez költözött, már úgyis mindegy volt.

Attila minden szabadidejét a lakás átalakítására és felújítására fordította. Falakat bontott és épített, ajtókat, ablakokat cserélt, vezetékeket szerelt, festett, csempézett. A lakás lassan elkészült, de a pénz az utolsó fillérig elfogyott. A maradékból Attila egy franciaágyat vásárolt, beállította a hálószobába, ruháit behajigálta a szép, általa tervezett beépített gardróbba, hanyatt vágta magát az ágyán és fütyörészve nézte a plafonon lógó egy szál villanykörtét. Végre otthon volt.

Újabb hónapok teltek el, mire a minimális berendezést meg tudta vásárolni, és megtarthatta a barátok által már sürgetett lakásavatót. Nem szándékozott valami orgiát rendezni, de gondolta, a zene és a hangos nevetés, beszélgetés zavarhatja a szomszédokat, ezért mindenkihez becsengetett, hogy előre elnézést kérjen. Az alatta lévő lakásban egy négy év körüli kisfiú nyitott ajtót, bámész szemekkel nézte az idegent. Anyja szaladt oda, Attila bemutatkozott, a nő barátságosan fogadta a buli bejelentését, persze, mondta, semmi gond, érezzék jól magukat.

Másnap összefutottak a lépcsőházban, a kisfiú vigyorogva integetett, Attila visszamosolygott, futtában összekócolta a fiú haját, aki ezen angyalian kacagott. A buli rendben lezajlott, senki sem reklamált, másnap Attila a szomszédoknak egy-egy üveg borral köszönte meg a türelmet, ezzel elnyerve mindenki rokonszenvét. Amikor a kisfiúra és anyjára került a sor, kissé feszengett, mert hát bort vinni egy nőnek... nem jó ötlet, gondolta, hát inkább egy doboz bonbont vásárolt, és azzal csengetett be. Ó, jaj, mondta a nő, miután beinvitálta, ez nem valami jó ötlet, ha ezt megeszem, egy hétig tornázhatok. Nevettek, hiszen a lány kimondottan sovány volt. Kávéval kínálta Attilát, aki szivesen maradt, tetszett neki a nő nyílt és barátságos természete, élvezte a kisfiú társaságát is. Beszélgettek erről-arról, a lakásavatóról, a házban lakókról, a lány mindenkit ismert, tréfásan figyelmeztette Attilát, hogy majd jól ki fogják őket beszélni, ha ilyen sokáig marad.

Ahogy telt az idő, Attila megismerte a ház zömében idős lakóit, a közös problémákat, és ott segített, ahol tudott. Ha kellett fát metszett, vagy járdalapokat rakott le, és egy év múlva már hivatalosan is Ő intézte az ügyeket.

Az alatta lakó lánnyal szinte alig találkozott, aztán egy alkalommal mikor nála járt egy apró javítás miatt, a lány elmondta, hogy sokat dolgozik, mert a gyerek apja nem fizet, enni meg kell. A kisfiúra egy ismerős vigyáz. A gyerek vidáman futkározott körülöttük, Attila felkapta, a vállára dobta, mintha el akarná vinni magával, az anyja húzta vissza, "nem adom", kiabálta és gyerek önfeledten nevetett. Ők is összemosolyogtak. Néhány hét múlva egyik este Attila szóváltásra lett figyelmes, ami az alatta lévő lakásból szűrődött ki, majd a kisfiú rémült sírását hallotta, de az egész nem tartott sokáig, ajtócsapódás és dübörgő lépések a lépcsőn lefelé. Attila az ablakból látta, amint egy férfi kivágódik az épületből, dühösen a kocsijához csörtet és elhajt. Nem tudott a lakásban maradni, aggódva kopogott be a nőhöz, aki sápadtan, reszkető végtagokkal nyitott ajtót, de őt látva megnyugodott. A kisfiú az anyja ágyában kucorgott, láthatóan rémült volt és zaklatott. Attila jókedvet mutatott, mintha mit sem tudna az imént lezajlott eseményről és fagyizni hívta őket. A lány vette a lapot, nem ellenkezett, Attila felkapta a kisfiút és néhány perc múlva már a konyhájában ülve jégkrémet kanalaztak színes tálkákból, majd a gyerek a kanapéra ülve Attila laptopján mesefilmet nézett. A lány ezután elmondta, hogy elunva a hiábavaló könyörgést, pert indított volt férje ellen a gyerektartás miatt, mire ő idejött és megfenyegette őt, megijesztve ezzel a gyereket is. Bevallotta, hogy fél, mert a férfi már többször megütötte, ezért is hagyta el. Attila vigasztalta, de nem igazán tudott mit mondani, legfeljebb annyit, hogy ne engedje be a házba. A nő bólogatott. Aztán az eset megismétlődött, a férfi a kaputelefont ütötte és ordított, mivel nem tudott bejutni a házba, de egy idős férfi felszólítására végül sarkon fordult és szitkozódva elment. Attila a nő számát hívta. Minden rendben? Igen, csak kicsit megijedtünk. A következő alkalommal a férfi már nem kiabált, kivárta, míg valaki beengedte és így jutott be a házba. A nő gyanútlanul ajtót nyitott és a férfi megverte. Rendőrségi ügy lett a verésből, és úgy nézett ki, a férfi leállt, hetekig nem jelentkezett. Aztán késő este a lány az alvó gyerekkel a karján csengetett be Attilához. A volt férje a ház előtt sétál, véletlenül szúrta ki, és félt a lakásban maradni, fogalma sincs, mit tenne vele a férfi, és a gyerek már így is rémült, nem mer egyedül aludni, folyton az apjától retteg. A gyereket Attila ágyába fektették, ők pedig halkan beszélgettek. El kellene innen költözni, sóhajtotta a lány, Attilát szíven ütötte ez, nem gondolta, hogy így kötődik már hozzájuk. Már éppen vissza akartak menni a lakásba, amikor hatalmas csattanás, majd kiabálás és csörömpölés hallatszott. Dermedten ültek, a lány Attila kezét szorongatta. A gyerek felébredt, anyja csitította, maradj csendben, itt biztos nem talál meg bennünket, suttogta, de mindketten remegtek. Attila a rendőrséget hívta, de kiderült, már úton vannak, egyik lakó megelőzte, a férfit elvitték.

Hosszas bírósági hercehurca után a férfitől megvonták a felügyeleti jogot, és távolságtartási végzést adtak ki ellene. Azt hitték, a zaklatás abbamaradt, míg ki nem szúrták, hogy a tér túlsó oldaláról távcsővel lesi a lány ablakát. A gyerek azonnal Attilához akart menni, rémülten kapaszkodott belé, csak az ő ágyában érezte biztonságban magát. A két felnőtt is egyre közelebb került egymáshoz, elcsattant az első csók, de Attila félt, hogy ez csak a helyzet szülte függés a lány részéről és semmi köze a szerelemhez, és talán ő is csak a kiszolgáltatottságuk miatt érez így. Bárhogy is volt, nem tudtak elszakadni egymástól, a lány próbálkozott a költözéssel, lakásokat nézegetett, de csak ímmel-ámmal, már túlságosan belegabalyodtak az érzéseikbe. Aztán Attila azt mondta, francba, elvégre férfi vagyok, vagy mi, ez igenis szerelem. A lány nevetett, én is rájöttem már, nincs mit tenni. Így aztán, két évvel az első találkozásuk után, egy csendes szertartás keretében összeházasodtak, a lány és a gyerek Attilához költözött, a lakásukba albérlőt fogadtak. Attila az esküvő okán meglátogatta a szüleit, akik azonnal vádaskodni kezdtek, anyja sírva fakadt és Attila nem tudott már haragudni rájuk, a szerelem megnyitotta a szivét feléjük is. Látta, mennyire megöregedtek, tönkrementek, anyja még mindig a lánya után sír, apja az alkoholtól teljesen leépült, révült szemekkel leste a menyét és a kisfiút, alig szólt, a lakás cigaretta- és alkoholszagtól bűzlött, a bútorok porosak, a konyhában mosatlan edények tornyosultak. Szótlanul mentek haza, örültek, hogy egymásra találtak.

Így telt el egy év nyugalomban és szeretetben, amikor a volt férj egy délután megtámadta Attilát, aki éppen a gyereket hozta el az iskolából. Újabb rendőrségi ügy, újabb határozatok, de a lelki nyugalmuk már megint odavolt. A nő kétségbeesetten kereste a megoldást, félt, hogy a férfi előbb-utóbb valami szörnyűséget fog tenni. El kellene költözni innen, sóhajtotta, de hát hogy lehetne mindent feladni, és ugyan hova mennének.

Végül egy hét végi kirándulás hozta a megoldást. Az Őrségben kószáltak, csodálták természeti adottságait, amikor meglátták a falu határában álló kissé romos házat, rajta a táblát: "eladó". Hívták az ingatlanost, aki meg is jelent és ők ámulva járták be a házat. A gyerek nekivadulva rohangált, "anya, lakjunk itt", kiabálta. A hatalmas, fás, ligetes terület, ami hozzá tartozott, lenyűgöző volt, a ház tágas, felújítás után kényelmes otthon lehet, a régi gazdasági épületek felújíthatók, és a telek egyik végébe vendégházat lehetne felhúzni, mondta az ingatlanos, tervek is készültek, de az előző tulajdonos végül inkább külföldre költözött, feladta. Attila és felesége egymásra néztek, ez lesz a megoldás, messze is van a jelenlegi lakóhelyüktől, ráadásul a szálláshely üzemeltetése miatt folyton emberek lesznek körülöttük, így a volt férj nem fog próbálkozni. A községben van iskola, egy viszonylag nagy ABC áruház jó árukészlettel, több őstermelő, orvosi rendelő és rendőrőrs, a legközelebbi város pedig alig 20 km-re van. A gyerek már kiskutyáról beszélt, ők meg egymás kezét szorongatva próbálták meghozni a jó döntést.

Így történt, hogy a nyár beálltával Attila és családja a kis zalai községbe települt. Egy sátorban laktak, míg a házat felújították, és bográcsban főztek. Őszre kész lett a lakóépület, beköltöztek, de a munkálatok tovább folytak. A gazdasági épületek egy részét elbontották, más részét felújították. Elkezdődött a vendégház építése is, amiben két apartmant alakítottak ki. Csodálatos telük volt, hóval és csillagos éjszakákkal, a karácsony boldogságban telt a csodás környezetben. Tavasszal újra beindult az építkezés, de a pénz jobban fogyott, mint ahogy gondolták, így munkát kellett keresniük, ami nem volt könnyű. Végül Attila vállalkozást indított, felesége pedig el tudott helyezkedni a közeli város bevásárló központjának egyik kávézójában. Nem volt éppen ideális munka, de a fizetése fedezte a számlák kifizetését, míg más nem akad. A kisfiú élvezte az újfajta életet, biciklivel járt iskolába és a faluba tejért meg kenyérért, ismerkedett a vidéki élettel. Ő hozta haza az első állatot is, egy kiskutyát, amit egy cica, majd egy kecske követett. Őt Attila szerezte, mert a falubeliek szerint remek "fűnyíró", és a teje is kiváló. Nyár végére kisgida született. A következő tavasz nagy változásokat hozott, már tudtak vendégeket fogadni, beindult a turizmus, így felesége otthon maradhatott, már nagyon elege volt a késő esti munkából. Az első nyár még elég döcögősre sikerült, de a vendégek száma egyre nőtt, a következő évben már az egész nyarat előre lefoglalták a vendégek, és szezonon kívül is sokan bejelentkeztek. Ezért kibővült a szolgáltatás, Attila lovakat szerzett, szekér- és lovas túrákat is hirdettek, ami hatalmas sikert aratott, majd a vállalkozás kerékpáros túrával egészült ki. Három év múlva Attila is feladta a munkáját, a "birtok" túlsó végére is vendégház épült, így a megélhetésük egész évben biztosítva volt. Sokat és jó kedvvel dolgoztak, de megérte, ez az életforma mindhármukat boldoggá tette.

Attila hamincötödik születésnapján felesége megkérdezte, mi hiányzik az életéből, ő pedig azt felelte: semmi. Kár, mondta a nő, tudtam volna egy jó kis meglepetést. Igaz, majd csak 8 hónap múlva lesz kézzel fogható. Tavaszra megszületett közös gyermekük. A kis család igazán boldogan élt. Ha felesége néha azon kapta Attilát, hogy elgondolkodva néz maga elé, tudta, hogy szülei járnak az eszében, de hiába volt minden próbálkozás, nem sikerült közelebb kerülni hozzájuk. A kislány egy éves volt, amikor haza látogattak a szülővárosukba. Attila anyja csont és bőr volt, apja haza sem jött, pedig tudott az érkezésükről. Attila már régen nem érzett haragot, csak szánalmat szülei iránt. Meglepetésére azonban anyja hajlandónak mutatkozott, hogy velük menjen az új otthonukba, néhány napos látogatásra.

Amikor megérkeztek, őt is lenyűgözte a "birtok" szépsége, a hajnali csend és a rét felett lebegő pára. Még azt sem bánta, hogy a lakásban nem gyújthat rá. Segített a menyének a főzésben, rendbe rakta a szobáját, sétálni vitte a pici lányt, barátkozott a "nagyfiúval", virágot tett a vendégházak vázáiba, volt, hogy egy-két óra is eltelt, mire cigi került a kezébe, alkoholt meg egyáltalán nem ivott, szégyellte volna magát a gyerekek előtt. A hét gyorsan eltelt, az asszony hazafelé készült, és megdöbbenve tapasztalta, hogy meghízott kissé, a nadrágját alig tudja begombolni. Ezen nevetgéltek a menyével, és a tükörbe nézve, mintha a lepusztult külső alól elővillant volna régi szépsége, de hiába tartóztatták, már nem volt maradása, hiszen lánya sírján azóta elhervadtak a virágok, mondta.

Hosszú idő telt el, mire Attila újra hírt kapott anyjáról. Apja kidobta a lakásból. Már nem lehet vele együtt élni, sírta az anyja. Attila azonnal hozzá utazott. Apjával hiába próbált értelmesen beszélni, az agresszívan ordítozott. Attila felajánlotta anyjának, hogy költözzön hozzájuk a birtokra, de ő nem akart. Még mindig a lánya sírjának gondozása jelentette számára élete célját. Inkább hajléktalan lesz, de "nem hagyja egyedül" - kiabálta. Attila tehetetlenül hallgatta. A megoldást anyai barátnője találta meg, aki felülemelkedett a régi sérelmeken, és anyja rendelkezésére bocsátotta a város pihenő övezetében lévő kis hét végi házát, így Attila valamelyest megnyugodva utazhatott vissza a családjához. Az úton szüleire gondolt, és arra, vajon hogy alakult volna az élete, ha nővére nem hal meg. Amikor megérkezett, a házból meleg fény áradt, a kutya izgatottan ugrálta körül, a gyerekek az ágyból ugrottak ki, hogy megölelhessék. Szeretettel szorította magához a meleg kis testeket. Jól utaztál? - kérdezte a felesége. Jól, csak fáradt vagyok, válaszolta. Párja mellett lassan eltünt belőle a feszültség. Hajnalban, amikor kilépett a nyári napkeltébe, már újra tudott örülni: ez az én életem, gondolta, én alakítottam, én élem, és senkinek nem tartozom érte semmivel.