Armand

.

Armand története

Armand örült, hogy Armandnak hívják. Csak neki volt ez a neve az egész iskolában. Mindenki mást Jóskának, Pistinek, Jancsinak, esetleg Tibornak, Zoltánnak vagy hasonlóknak hívtak. Ettől különlegesnek érezte magát és a neve önbizalmat adott neki. Amúgy is jóképű gyerek volt, de amikor hetedikes korában elkezdett gitározni, minden lány utána epekedett. A középiskolában már zenekart alapított, ő volt a frontember, divatos nadrágban, trendi frizurával sztár volt. Ők játszottak a sulibulikon, bármelyik lányt választotta, az azonnal az övé lett. Már érettségire készültek, amikor a bandával indult a Ki mit tud?-on és még a tévében is felléptek. A zsűri dicsérte erőteljes hangját, gitárjátékát, a csajok megőrültek a szexi mozgásától és kisugárzásától, és bár az első adás után kiestek, ettől kezdve még nagyobb népszerűségnek örvendhettek, megszaporodtak a fellépések a megye egész területén, sőt még egy országos amatőr fesztiválra is meghívták őket, ahol országos hírű zenekarokkal léptek fel. Várta, hogy majd megkeresik a "nagy" zenekarok, de az idő telt, és senki sem jelentkezett. Érettségi után egy évig lébecolt, a fellépésekből élt, végül elfogadta, hogy a népszerűsége csak eddig terjed. Hangszerkészítőnek tanult, érdekelte a szakma, beleásta magát az elektronikába, és javításokkal is foglalkozott. Úgy huszonöt éves korára jött rá, hogy a rock mellett szórakoztató zenét is kell játszaniuk, hogy társai is megéljenek, különben szétesik a régi barátokból álló zenekar. Már nem csak koncerteket adtak, vagy fesztiválokon szerepeltek, vállaltak fellépéseket rendezvényeken, vidéki bálakban, lakodalmakban is, amivel megteremtették az anyagi biztonságukat. Hét közben kis műhelyében hangszerjavítással foglalkozott, hét végén pedig ő volt a szupersztár. A jobb hangzás érdekében először tangóharmonikán, majd szaxofonon is megtanult játszani, ezek kimondottan romantikus színt kölcsönöztek a zenéjüknek. Egy-egy lakodalomban hajnalonként, míg a társai egy kávé és üdítő mellett megpihentek, ő harmonikán idős férfiaknak régi katonanótákat játszott, a mulatós, táncolós blokkoknál bevetette a sármját és a szexi mozgását, a szaxofonnal letérdelt a nők elé, akik olvadoztak a gyönyörtől és ez nem csak kellemes kalandokat jelentett, a siker az anyagiakban is megmutatkozott.

Társai lassan mind megnősültek, csak ő élte a szingli férfiak vidám életét. Úgy harminc éves kora körül gondolta úgy először, hogy kellene már valaki, aki mellett megállapodhatna, elege volt a bérelt lakásokból, a tornyosuló mosatlanokból és a szennyeskupacokból, ezért vett egy szép két szobás lakást és összebútorozott az akkori barátnőjével. Minden jól is alakult, a lány ellátta a háztartást, jártak fellépésekre és lakodalmakba, ahol ő néha titokban randit beszélt meg egy-egy szép csajjal. A barátnője azonban rájött a félrelépésekre és dühösen elviharzott, ő meg újra egyedül maradt. Nyakába szakadt a háztartás gondja, a közös költség, a rezsi és a törlesztés átutalása, a bevásárlás, amit baromira unt már, így hát, amikor összejött egy kedves lánnyal, újra megpróbálta az együttélést, de ez sem tartott sokáig, ez a nő is rögtön mindenféle szabályokat kezdett felállítani, olyanokat akart, hogy szedje össze maga után a zokniját, meg rakja a mosogatógépbe a használt edényeket és hasonlókat. De nem volt jobb a helyzet egyéb téren sem. A lány tudni akarta, mikor, hova megy, és meddig marad ott. Balhézott, ha ő nem mehetett, és ha végül elvitte magával, később szemrehányást tett a viselkedése miatt.

Már túl volt három-négy hosszabb-rövidebb együttélésen, megünnepelte a harminchatodik születésnapját, mégsem érezte, hogy múlik rajta az idő. Néha nosztalgikusan gondolt arra, milyen jó is lenne egy vagány kisfiú, akit majd zenére, focira, motorvezetésre és egyéb férfias dolgokra taníthatna, meg egy szép, szelíd kislányra, aki megbeszéli vele a kis titkait és az iskolai dolgokat, de valahogy nem akadt jelentkező, aki a vágyott gyerekeket megszülte volna neki.

A változás váratlanul és drasztikusan érkezett. Egy céges rendezvényen meglátott egy csajt, aki igazából nem is tetszett neki. Olyan se víz - se hal nő, gondolta. A többiek egymást taposva riszáltak a zenekar előtt, ez meg ült az asztalnál valami csendes derűvel, fejét megtámasztva a kezével és észre se vette a körülötte mulatozókat. Armand felkapta a szaxofont, azzal mindig nagy sikere volt, teljes szívvel játszott, lement a pódiumról és az asztalok közé sétált, majd a nő előtt letérdelt és neki játszott. A csaj udvariasan végighallgatta, aztán megtapsolta és ennyi... Ezt nem hagyhatta annyiban. A következő számot egy szál gitár-kisérettel adta elő, közben a nőt bűvölte, az meg egyszer csak nevetni kezdett, előkapta a telefonját és azt kezdte nyomkodni, láthatólag őt filmezte, de közben úgy nézett rá, mint egy érdekes rovarra. Hát ez nem fog összejönni, gondolta, és bosszúsan pakolt össze a buli végén.

Másnap érte a sokk. Egymás után kapta az sms-eket: "jó buli lehetett", "Te aztán beleadtál apait-anyait"... Mi a fene lehet ez, tűnődött, és fellépett a közösségi oldalra. És akkor ott meglátta. Saját magát, mint valami öregedő Billy Idolt, aki mellkasig kigombolt ingében nyálas zenéket nyom, miközben szexi mozdulatokat imitál... Azt hitte, menten infarktust kap, kiverte a víz. Vagy ötször megnézte a kis filmet, amihez a nő - kíméletesen - semmiféle megjegyzést nem fűzött, csak egy röhögő hangulatjelet biggyesztett oda. Rémülten látta magát most kívülről. Kissé ritkuló, válláig érő haját, kis pocakját, a leépült izmokat. A kommentek ugyan nem voltak sértők, úgy látszott senki se figyelt a külsejére, ilyeneket írtak, hogy "jól nyomták", meg "régen buliztam ilyen jót".

Eddig észre se vette, hogy ennyire leamortizálódott - igaz már vagy két éve nem edzett - de elbizakodottan azt hitte, még mindig ő a legjobb testű férfi és a leg-legebb zenész. Pedig totál komikus. Na, de majd tesz ő ez ellen, dühödött fel! Nem fogja kiröhögni egy ilyen... liba. Már holnap hozzáfog az edzéshez. De azért kíváncsi lett a nőre, rákeresett, de csak néhány kép volt nyilvános és pár megosztás. Bejelölte ismerősnek. Azért is meghódítja, aztán majd megtudja ez a csaj, hogy milyen pasi is ő valójában. Egy óra múlva meghökkenve vette észre, hogy a nő törölte a jelölését. Ez már mindennek a teteje volt.

Nyomozni kezdett utána, valaki csak ismeri! Tényleg volt is néhány közös ismerős, de senki olyan, akitől érdeklődni mert volna utána. De a kis film nem hagyta nyugodni. Lejárt a konditerembe, bringázott, mérsékelte a söröket, hogy a derekán lévő úszógumi eltünjön. Mindenáron revansot akart venni a nőn, aki őt kinevette. Már egy fél év is eltelt, amikor egyszer haveri körben valaki felhozta a kis filmet, ami őt kiborította. Kiderült, hogy az illető jól ismeri a nőt, és hajlandónak is mutatkozott, hogy valahogy összehozza őket egy házibulin, vagy grillezésen. Armand gondosan készült a kerti partira, akárki azt hihette volna, élete legfontosabb randija lesz. Direkt kicsit késve érkezett, barátságosan köszöngetett az ismerősöknek, ismerkedett az ismeretlenekkel, mintegy véletlenül a nő mellé keveredett. Megkínálhatom valamivel, kérdezte rendkívül udvariasan, mintha fel sem ismerné. Köszönöm, el vagyok látva, hárította el a nő és már el is fordult beszélgetve. De Armand nem volt az a fajta, aki feladja, amibe egyszer belekezdett. Most már elvi kérdést csinált abból, hogy legalább beszéljen ezzel a csajjal. Nem értette, miért nincs rá hatással, legalább annyira, hogy értelmes beszélgetést folytassanak. Valami nem stimmelt, érezte. Amikor már mindenki javában falta a finomságokat, letelepedett a nő mellé. Magának valami baja van velem. Kijelentés volt, nem kérdés. A nő meglepődött. Szeretném tudni, hogy miért ilyen ellenséges velem, kérdezte Armand. Ha akaratlanul megbántottam, bocsánatot kérek. Akaratlanul...!!! Így is lehet mondani, válaszolt a nő olyan hangsúllyal, amiből kiderült, hogy beletrafált a közepébe. Most már tüzetesebben megnézte őt, és valami derengett. Ismerős volt, de vajon honnan. Persze, nem is emlékszel, vont vállat lemondóan a nő. Ne firtassuk, csak hagyj engem békén. Nem hagyhatom, fogta könyörgőre Armand, amíg nem tudom, milyen sérelmet okoztam. Beszéljük meg... De a lány a szemetesbe dobva a papírtányért, már ott is hagyta.

Mi a fenét csináljak, töprengett, aztán a házigazdához ballagott. Mondd már meg, ki ez a lány? Valamiért egyszerűen nem áll velem szóba, már mindent megpróbáltam, annyit tudok, hogy valamikor, valahol bunkó voltam vele, de fogalmam sincs, mikor és hol.

Ismerned kell, hiszen egy gimibe jártatok, mondta a haverja. Most éneket tanít egy iskolában és tagja volt a színház operatagozatának is egy ideig. És neki akkor beugrott... Atyavilág, ez az a lány, aki szólót énekelt az iskolai énekkarban és egyszer megkérte őket, hogy felléphessen velük, mert rockot még sose énekelt, szeretné kipróbálni. Ők akkoriban futottak a Ki mit tud-on, a fiúk benne is lettek volna, de ő nagyképűen elhajtotta, valami olyasmit mondott, hogy templomi hangja van és túl nagy a feneke, vagy hasonlókat. Már nem is emlékezett pontosan. Na, akkor itt már nem rúg labdába, jobb lesz ezt feladni.

De nem tudta. Egész este folyton rá tévedt a tekintete. Valamikor aztán, már jó későn, valaki felvetette, hogy énekelni kéne. Te játszol, mi meg énekelünk, kapacitálták. Először el akarta hárítani, aztán mégis bólintott. Van itt valamilyen hangszer? Csak a gyerek furulyája. Kicsit próbálgatta, mivel kezdjük? - kérdezte aztán. Mindenkinek volt valami ötlete, először csak bátortalanul, aztán egyre önfelettebben daloltak. Csak a lány nem. Hallgatva ült, aztán egyszer csak már nem volt ott. Míg a többiek nevetgélve felfalták a maradék sülteket, ő a lány keresésére indult. A konyhában talált rá, a poharakat rakosgatta a mosogatógépbe. Armand engedett egy pohár vizet, belekortyolt, aztán a konyhaszekrénynek támaszkodva a nőt nézte. Egész csinos, gondolta. Pedig ő is 36 éves. A lány elindította a gépet és kifelé indult. Te nem énekeltél, szólt utána. Miért? Csak munkaidőben dolgozok, dobta vissza a szót a lány. Armand utána ment. Emlékszem ám, sunnyogott, sajnálom, hogy akkor régen megbántottalak. Semmi gond, nézett a lány valahova a válla mellé. Felejtsd el, hogy felhoztam. Sose nézel rám, állapította meg Armand. A lány dacosan ráemelte hatalmas szürke szemét, és őt megborzongatta valami érzés, amit nem tudott megnevezni. Volt abban vágy, és valami, ami miatt meg szerette volna ölelni és megvigasztalni, és szégyen, hogy bántotta valamikor.

Jóvá teszem! - ajánlotta fel hirtelen ötlettől vezérelve. Te mondd meg, hogyan. Bármit kérhetsz.

A lány elmosolyodott, nem kell ezt túlnyomni, rázta a fejét. De én addig nem nyugszom meg, amíg el nem sikerül feledtetni azt, hogy milyen bunkó voltam. A lány már nevetett, ő meg majd elolvadt az örömtől. Kint a buli még javában tartott, zene szólt, a többiek táncoltak és vicceket meséltek. Ők egymástól távol ültek le, mintha valami titkolni valójuk lenne.

Armand másnap, egy cselló javítása közben ráébredt, hogy gondolatai mindig visszatérnek a lányhoz. Nem is emlékszik rá, hogy nézett ki a gimiben, hogy tényleg nagy feneke volt-e, vagy ő csak poénkodott, mert egy nagyképű hülye volt. Késő délután egy kupa fagyival beállított az anyjához. Hát te? - lepődött meg az asszony, nem szoktál hétköznap ilyen korán jönni. A fényképes dobozban szeretnék megnézni valamit. A kis teraszon ültek le, fagyit kanalaztak és fényképeket nézegettek.

Mit keresel valójában? - érdeklődött az anyja. A gimis képeket. Keresek rajtuk valakit. Sok kép volt ott különböző ünnepségekről, sportrendezvényekről, a szalagavatóról, ballagásról. Már azt hitte nem lesz szerencséje, amikor végül megtalálta. Valami évzárón készült, a lány énekelt, az egyik tanárnő kisérte fuvolán. Nem sokat lehetett látni belőle, takarta a kottaállvány, de látni lehetett, hogy kicsit tényleg túlsúlyos. Aztán még egy képet talált egy kirándulásról, a lány több társával egy korláton ült és felszabadultan mókázott. Armand szinte elérzékenyült. Ilyennek szeretném látni, gondolta, és addig nem nyugszom, amíg el nem érem.

Mutasd? - anyja kapta ki kezéből a képet. Szerettem ezt a lányt, mondta aztán a lányra bökve. De hát honnan ismered? - csodálkozott. Járt ide egy időben, csak aztán elmaradt. Ide, hozzánk? - nézett nagyot. Minek járt volna ide? Minden buliban itt volt. Mert szerelmes volt beléd, nevetett az anyja. Jaj, Te agglegények gyöngye! Azért ezt nem hittem volna...

Szóval szerelmes volt belém, én meg nem vettem észre, ráadásul még meg is bántottam. Még hozzá annyira, hogy húsz év után is emlékszik rá, és ellenséges érzéseket táplál irántam. Na, ebből hogy mászok ki? Felzaklatták az utóbbi hónapok történései, ami nem volt rá jellemző. Talán, mert a kis videó rádöbbentette az idő múlására, úgy érezte, jóvá kell tennie, amit elkövetett.

Megszerezte a lány telefonszámát és felhívta. Amikor bemutatkozott, a lány csak hallgatott. Ő meg nem tudta, mit mondhatna, végül valami olyasmit hebegett, hogy emlékeztetni szeretné, hogy három kívánságát teljesíti. Kösz, ne strapáld magad, hárította el a lány, nem szükséges, hogy bármit is tegyél, régen volt, felejtsük el. De hát éppen ez a gond, vallotta be, hogy én elfelejtettem, de Te nem. Kérlek, legalább beszéljünk. Kínos hallgatás után a lány sóhajtott, jól van, mondta, beszéljünk. Ő egy elegáns kávézót ajánlott, de a lány azt javasolta, találkozzanak egy parkban, vagy valahol, ahol süt a nap. A főtér nagy szökőkútjánál várta, és a lány jött is. Most nem volt elegáns, mint a rendezvényen, és nem szabadidő ruhában meg tornacipőben volt, mint a grillpartin, könnyű kis papucs és ujjatlan nyári ruha volt rajta. Szó nélkül ült le mellé a lépcsőre, és Armand megkönnyebbülten mosolygott rá.

Szerinted tudunk mi beszélni bármiről is? - tette fel a kérdést a lány. Van ennek valami értelme?

Nem tudom, de ha még húsz év után is gyűlölsz, akkor biztosan van. Tudod, én nem vagyok rossz ember, igyekszem mindig korrekt lenni, bárki megmondhatja. Soha nem hagytam cserben a társaimat, rendesen fizetem az adómat... próbált egy kis humort is vinni a témába.

Azért én megkérdezném a nőket, akiket kidobtál, hogy ők hogy értelmezik a korrektségedet! - szúrt oda a lány.

Én nem igértem semmit, amit nem tartottam be, dühödött fel, az lehet, hogy ők többet láttak bele a kapcsolatba, de erről én nem tehetek.

Hát persze. Biztosan csak én érzem, hogy nem becsületes belemenni egy élettársi kapcsolatba, ha a szerelem egyoldalú.

Erre nem lehetett mit mondani. Csendesen üldögéltek. Ilyen se volt még, hogy ő, a nagy dumás pasi zavartan hallgat. Nem sétálunk egyet? - kérdezte, csak, hogy mondjon valamit. Mehetünk, vont vállat a lány. Egymás mellett ballagtak a folyóparton. Lassan sötétedett. A partfalra támaszkodva nézték a folyót. Szép itt. - szólalt meg a lány, idejét se tudom, mikor jártam erre.

Nagyon elfoglalt vagy? - kérdezte.

Eléggé. Munka, háztartás, és ott a gyerek is. Nem unatkozom... Már alig látták egymást, teljesen sötét volt.

Gyereked is van? - döbbent meg Armand. Ez valahogy nem jutott eddig eszébe.

Van. De nem én szültem. Egy olyan nő kisfia, aki nem tudja nevelni.

Örökbe fogadtad?

Nem, csak a gyámja vagyok. Ha az anyja alkalmas lesz az anyaságra, majd újra nevelheti.

Armand szóhoz sem jutott. Hát ez különös, mondta kicsit később.

Miért? - kérdezte a lány. Mert felelősséget merek vállalni? Gondolom, ez Neked magas.

Most sértegetsz? - kérdezte Armand.

Dehogy - kedvetlenedett el a lány. Menjünk. Minden mondattal csak rontunk a helyzeten.

De én nem akarok még menni, makacskodott Armand. Még nem kívántál semmit. Én tényleg jóvá akarom tenni, azt a régi dolgot.

Mégis, hogyan? - fordult szembe vele a lány. Kérjek egy pizzát? Vagy hogy menj el helyettem a tisztítóba? Vagy mit akarsz? Mondjam, hogy adj fel hirdetést, hogy megbántad? Ez hülyeség. Megtörtént és bennem elég mély nyomot hagyott. De meg is tanított valamire, ami a hasznomra volt.

Mire? - kérdezte Armand szorongva.

Arra, hogy sose kérjek senkitől, semmit. Induljunk, a gyerek el se tudja képzelni, hol lehetek ennyi ideig.

Hazaviszlek, ajánlotta fel, és a lány nem tiltakozott. A külvárosi bérház láttán meglepődött. Itt laksz? Mióta? Mióta megszülettem, nézett rá a nő és a fejét csóválta. Te aztán nem vagy semmi... Évek óta idejársz, ha találkoztunk még köszöntél is, és sose láttál??? Ezt nem hiszem el... Te annál is felületesebb vagy, mint ahogy gondoltam.

Armand szinte megsemmisülten ült az autóban, a lány után bámulva. Aztán ő is kiszállt és az udvari szárnyban lévő műhelye felé ballagott. Sokáig matatott a zárral, bement és csak téblábolt ott. A keresztutcában lakik, anyja egy sarokkal távolabb. Az egész élete itt zajlott, egy kétszáz méter sugarú körben, és ő nem vette észre ezt a csodálatos lányt, pedig talán naponta elment mellette. Néha bejöttek ide gyerekek, lehet, hogy az is, akit ő nevel.

Rémülten vette észre, hogy a lelkében komoly érzelmek tombolnak. De hogyhogy ilyen hirtelen? És miért pont vele kapcsolatban? Vagy ez csak sajnálat és bűntudat?

Pofátlan lesz. Becsengetett. Nyolc év körüli fekete hajú gyerek nyitott ajtót, nem volt vitás a származása. A lány ragacsos kezét feltartva állt a konyha ajtajában. Mi szél hozott? - kérdezte, és már vissza is lépett, ő meg trappolt utána.

Nem tudom, miért jöttem, csak itt akarok lenni, morogta dacosan. Ez mi? - bökött a pultra.

Fasírtot keverek, talán ennél belőle?

Nem, de eszembe jutott valami jobb, mondta, azzal magához ölelte. Csak ezt szerettem volna... És, hogy megbocsáss...

A lány dermedten állt, engedj el, kérte, nem akarlak összekenni. Ha nem engedsz el, megbánod, fenyegetőzött, aztán a hátára tette a kezét, megmarkolta a pólóját és gonoszkodva nézett. Én mondtam, hogy megbánod... A trendi pólódnak vége...

Ezt merted tenni? Ezért megfizetsz, fenyegetőzött Armand nagy műfelháborodással, aztán végre elnevették magukat.

A gyerek az ajtónál kíváncsian leste, mit csinálnak. De furcsák vagytok... - mondta kicsit elnézően, aztán a szobájába slattyogott.

Még kicsit téblábolt összefasirtozott pólójával a nyakában, na, megyek is, mondta vagy háromszor, de csak nehezen indult el. Talán azt várta, hogy tartóztassák, de a lány nem szólt semmit.

Ezután még több időt töltött a műhelyben, folyton becsengetett valamiért a lányhoz, mindent elkövetett, hogy legyőzze a tartózkodását, de a távolság csak nem akart csökkenni közöttük. A lány nem volt durva, nem látszott már rajta az a keserűség, mint az első találkozások alkalmával, de a közeledését minden alkalommal keményen hárította, vagy inkább még a ráutaló magatartás első jelére lelépett, valami teljesen értelmetlen dologra hivatkozva.

Armand éjszakai nyugalmának lőttek, ha nem a sötétbe meredve töprengett ezen a váratlanul feltámadt kötődésen, akkor szerelmes csókokkal és a lány hozzá símuló testével álmodott. Nem is értette, hogy jutott idáig. Máskor rövid idő alatt meghódította a nőket, aztán dúlt a szerelem egy rövid ideig, majd ellaposodott, és kész - vége. Most meg... Már fél éve hajkurássza, és még meg sem csókolta. Most pont fordítva történtek a dolgok, mint 20 évvel ezelőtt. Akkor a lány próbált közeledni, ő meg észre se vette, most meg őt eszi a fene a lány után, és ő nem veszi a jeleket.

Aztán úgy gondolta, eleget nyűglődött. Egy este, amikor sokáig dolgozott a műhelyben, látta, a nő konyhájában ég a villany. Azonnal feltrappolt a lépcsőn, reménykedett benne, hogy a gyerek már lefeküdt, halkan kopogott.

Valami baj van? - ijedt meg a lány, de ő csak a fejét rázta.

Beszélni akarok Veled, mondta határozottan. Kezénél fogva a konyhába húzta és azonnal a lényegre tért. Szerelmes vagyok Beléd. Próbáltam túltenni magam rajta, nem sikerült. Próbáltam valahogy érzékeltetni, de nem vetted a lapot. Nem tudom, van-e esélyem a múltban történtek miatt. Te mondd meg mi legyen.

A lány meg sem lepődött. Nem vagyok se naiv, se hülye, észrevettem, hogy tepersz, mondta, csak nem tudom, mennyire lehet ezt komolyan venni nálad. Téged sokszor elragadnak az érzések, a hangulatok, ezért nehéz felismerni, mit is érzel valójában. Szerintem, sokszor még Te sem tudod.

Armand teljesen megdöbbent. Ez a nő jobban ismeri őt, mint az összes többi együttvéve.

Akkor mi legyen velünk? - érdeklődött óvatosan.

Nem vagyok híve a sok mellébeszélésnek, mondta a lány nyugodtan. Felébresztetted bennem a régi érzéseket, de nem tudom, ez csak valami nosztalgia, vagy komoly, felnőtt érzések. És szerintem Te se tudod, mit is érzel valójában. Hát derítsük ki, nézett a szemébe.

Armand szinte félve ölelte és csókolta meg. Csodás volt. Úgy érezte, még soha más nő nem csókolta ilyen odaadóan, egy testet sem esett ennyire jól ölelni, senkinek se volt még ilyen csábító illata.

Egész éjjel ismerkedtek egymás testével és vágyaival, reggel kis összecsukható székeken ülve kávéztak a gangon, Armand boldog volt, egyben csodálta a lány természetességét.

A gyerek felnőttes komolysággal vette tudomásul, hogy a felnőttek szerelmesek, ők meg kuncogtak.

Csodásan teltek a hetek, hónapok, megünnepelték a karácsonyt, a szilvesztert, a gyerek félévi bizonyítványát, Armandot egy dolog kezdte egyre jobban kiborítani, az, hogy a lány nem akart tervezni. Még egy nyaralást se. Ki tudja, mi lesz még addig, hárította el Armand javaslatait.

Armand úgy érezte, a lány nem biztos az érzéseiben, borúsabb napjain azt gondolta, talán már meg is unta őt, és megrémült a gondolatra.

Aztán egy este összekaptak valamin, és Armand a lány fejéhez vágta, hogy nem veszi komolyan az ő érzéseit, hogy érzi, nincs benne teljes szívvel ebben a kapcsolatban. A lány azonban nem sértődött meg, mint az eddigi barátnői, keményen beleállt a vitába. Nem vehetlek komolyan, mondta, mert Nálad sose lehet tudni, mikor fordulsz másfelé. Olyan vagy, mint egy napraforgó. Egyik nap még szerelmesen andalogsz, a következő nap meg sírhatok utánad. Látom húsz éve, hogy mit csinálsz.

Nem igaz, tagadta Armand. Lehet, hogy régen így volt, de ma már más vagyok. Ez igaz, érzem én, hogy szeretsz, csak...

Armand magához ölelte, nagyon szeretlek, mondta ki, és maga is meglepődött, hogy milyen természetesen jött ez. Gyereket akarok. Kettőt.

Mit? - kapta fel a fejét a lány. Gyereket? Te meg vagy húzatva. Még egymással se jöttünk tisztába, és már tovább akarsz lépni. Felelőtlen vagy és komolytalan.

De nem! Én már szinte az első naptól tudom, hogy nekünk lesz gyerekünk. De ha Te nem akarsz, akkor nem lesz.

Már egy év telt el, és bár még nem laktak együtt hivatalosan, Armand gyakorlatilag nem tudta magát távol tartani a lánytól. Látta már komolynak, vidámnak, betegnek, szomorúnak, hallotta nevetni, sírni, veszekedni és hisztizni, csak még énekelni nem hallotta. Ők ketten a gyerekkel sokszor zenéltek, de a lányt nem tudták rávenni, hogy csatlakozzon.

Aztán megtörtént a csoda. A lány egyik este bejelentette: úgy döntöttem, nem szedek tovább fogamzásgátlót. Átgondoltam. Ha a kapcsolatunk nem működik, akkor is fel tudom nevelni, és már az idővel is szűkében vagyok. Legyen gyerekünk. Armand levegőt sem kapott, és életében először csődöt mondott az ágyban. Elkeseredetten ült ott, úgy érzem magam, mintha valakik figyelnének, panaszkodott és a lány kinevette. De a vágy és a szerelem gyorsan legyűrte a szorongást, és alig két hónap múlva megfogant a várva várt gyerek. Armand tisztára megőrült. Szabályos hadműveleti tervet készített, pontról-pontra megtervezte a teendőket. A két lakást egy nagyobbra kell cserélni, mielőtt a gyerek megérkezik, be kell szerezni a kiságyat, a gyerekkocsit, a ruhákat, persze a megfelelő sorrendben. Ezért hamar tisztába kell jönni azzal, hogy fiú vagy lány érkezik. De semmi sem úgy alakult, ahogy kellett volna. A lakáscsere nem akart összejönni, már az őrület határán állt, amikor a megoldás úgy jött, mint a villámcsapás. Ne adjátok el a lakásokat, vetette fel az anyja. Én beköltözök a Tiedbe, a másikat adjuk albérletbe, Ti meg költözzetek az enyémbe. Úgyis nagy ez már nekem. A megoldás mindenkinek tetszett. A patinás régi ház a külváros és belváros határán, hatalmas ablakaival, tágas tereivel, egy kis átalakítás után minden szempontból megfelelő otthon lesz a család számára. Már a harmadik trimeszterben jártak, amikor végre beköltözhettek a lakásba és elkezdhették berendezni. A nagyfiú boldogan foglalta el a konyhából nyíló úgynevezett cselédszobát, a nappaliból nyíló sarokszobát hálónak rendezték be, az ablak előtt olvasófotellel, és a tágas, csendes udvari szoba lett a gyerekszoba. Még érződött a festékek illata, amikor a tervezettnél három héttel hamarabb megszületett a kislányuk. Apró volt és gyönyörű. Armand szinte el se tudott szakadni tőle. Kedvese néha nevetett azon, ahogy újabb és újabb csodákat fedezett fel rajta, de ő váltig állította, hogy igaza van, a kislány rendkívüli. Még hozzá sem szoktak az érzéshez, hogy szülők lettek, amikor Armand kedvese újra teherbe esett. Három gyerek? Atyaisten! Hogy fognak boldogulni? De az aggódásnál nagyságrendekkel nagyobb volt a boldogság. Ez a terhesség nagyon megkínozta a lányt, nem tudott enni, folyton fáradt volt és kimerült, már többet sírt, mint nevetett, de kellett a pénz, így Armand szinte minden hét végén fellépéseket vállalt, küszködtek, de a szerelmük ezt is átvészelte, és a rosszullétek a negyedik hónap végére elmúltak, és a csendes, téli hónapok, a karácsonyi ünnep meghittsége újra feltöltötte a kapcsolatukat. Februárban megszületett a kisfiú, Armand büszke volt és boldog, azt fontolgatta, felhagy a zenéléssel, mert nem szeretett szombat esténként elszakadni a családjától, de kellett a pénz, és világbajnok érzés volt hajnalban hazaérni és végigjárni a szobákat. A nagyfiú a fejére húzott takaróval, térdig kilógó lábbal horpasztott, a kislány szévetett karokkal ájultan aludt, a pici fiú hason feküdt, hüvelykujja a szájában. Kedvese, mint mindig, felébredt, kis mosollyal kúszott az ölébe és már aludtak is. De a GYED megcsappantotta a családi kasszát. Szó sem lehetett a bevételek további csökkentéséről, és a társakat sem hagyhatta cserben, hát tovább kellett zenélni. De ez már nem a régi örömzene volt. Nem volt már élvezet a bulizás a szaxofonnal és érezelmes nótázás a tangóharmonikával, bár ebből a közönség nem vett észre semmit.

Telt az idő, a gyerekek nőttek, Armand kefefrizurát viselt egyre ritkuló haja miatt, kedvese kissé kikerekedett, a nagyfiú középiskolába járt, már felhagyott a reménnyel, hogy anyja visszatér, nagy elhatározással készült az életre. Nevelőszülei megfertőzték a zene szeretetével, zenekonzervatóriumba járt és zenekart szervezett. Armand kicsit a saját tizenhat éves énjét látta benne, próbálta egyengetni az útját, ahogy lehetett.

A kislány élénk, érdeklődő, vagány gyerek volt, nem ismert félelmet, már öt éves korában határozott véleménye volt a dolgokról és mindent elkövetett, hogy akaratát érvényre juttassa. A kisfiú csendes derűs lénye éppen az ellenkezője volt. Armand sokszor nevetett a természet tréfáján, hiszen ő valamikor éppen fordítva képzelte, de semmiért nem adta volna a családját. Mindent elért, amit csak elképzelt, egyetlen dolog maradt ki az életéből. Kedvese soha nem énekelt. Amikor Armand a gyerekekkel zenélt, énekeltek, ő csak hallgatta csendes mosollyal, hangképzési, technikai tanácsokkal látta el őket, de nem énekelt.

Ötven évesek voltak, amikor Armandnak sikerült rávenni a lányt, hogy házasodjanak össze. Mindenki izgatottan készült erre a napra, és minden úgy sikerült, ahogy megálmodták. Hajnalban, amikor már az egész társaság féktelenül mulatott, a nagyfiú kezébe vette a gitárt, kislánya a dobokhoz, a kisfiú a zongorához ült, és divatos slágereket kezdtek játszani. Armand átölelte feleségét. Énekelj Te is, kérlelte, ő meg gonoszkodva azt mondta, ilyen nyálas számokat én nem adok elő. Játszatok klasszikus dalt, kiáltott Armand, Anyátok énekelni szeretne. Francot, mondta ő, rockot játsszatok. Már tini korom óta azt szeretnék! AC/DC, Black Sabbath jöhet. A gyerekek röhögve csaptak bele a zenébe és a felesége énekelni kezdett. Armand alig kapott levegőt, lassan leereszkedett egy székre és úgy hallgatta. A szám végén felesége az ölébe ült. Na? Milyen volt? - kérdezte.

Armand a fejét csóválta. Én egy barom vagyok! Ha akkor, 17 évesen meghallgattalak volna, most nem az esküvőnket, hanem a harmincadik házassági évfordulónkat ünnepelnénk...