Annuska

Annuska gyerekkora kellemesen telt két gyári munkás szülő egyetlen gyermekeként. Volt úttörőtáborban és iskolai kiránduláson, szüleivel nyaralt egy SZOT üdülőben, élvezte a svédasztalos reggelik nagy választékát, hogy pincérek teszik elé az ebédet, imádta az összkomfortos lakrészt, és a Balatont. Amit aztán nem látott többé.

Már gimnáziumba járt, amikor apja váratlanul meghalt, és ő dolgozni kényszerült, mert anyja egy fizetésből nem tudta tovább taníttatni, és alig múlt húsz éves, amikor végleg egyedül maradt, anyja is követte az apját.

Apja halála után a nagyvárosba költözött, és egy gyárban talált munkát, két műszakban. Nem volt vele baja, szerette a közös albérletet a vele egykorú lakótársakkal, elég jól is keresett, gyűjtögette a pénzét, és ahogy nagykorú lett, beadta a lakásigénylését a "tanácshoz", és várt, hogy lakást kapjon. A lányokkal jól kijött, eljárt bulizni, de a pasizás valahogy nem ment. Nem volt túl szép lány, de azt azért nem gondolta, hogy egy fiúnak sem fogja felkelteni az érdeklődését, és ez csalódást okozott számára. Már huszonhárom éves volt, amikor végre egy munkahelyi ismeretség randizásba csapott át. A fiú csak úgy mellesleg szólt oda neki, hogy megvárja a munkaidő végén.

Annuska nem nagyon hitte, de a fiú tényleg ott várta a lépcsőn ülve. Nem szálltak villamosra, gyalog sétáltak be a városba, és az Annuska albérletéhez közeli kis parkban üldögéltek. A fiú ezután néha megvárta, és Annuska élvezte, hogy valaki végre törődik vele. Két-három találkozás után a fiú megcsókolta, és bár Annuska érezte rajta az alkohol szagát, de nem törődött vele, hiszen nem volt részeg. A nyár lassan eltelt, őszi eső csapkodott, amikor a fiú újra hívta, egy kis vendéglőben ültek le, ahol a fiú két óra alatt elfogyasztott vagy három konyakot sörrel, és meg sem látszott rajta az ital hatása. De Annuska nem figyelt fel a jelekre, boldog volt. Vagy két év telt el rendszertelen találkozásokkal, néha csókokkal, aztán a fiút elvitték katonának. Annuska szorgalmasan látogatta, vitte neki a cigarettát, csokit, rántott húst. Amikor nem mehetett, hosszú levelet írt neki, részletesen beszámolva a gyárban történtekről.

Huszonhét éves volt, amikor behívatták a lakáshivatalba, érdeklődtek a pénzügyi helyzetéről, és felajánlottak neki egy másfél szobás szövetkezeti lakást a következő évi keretből, mivel a rendelet szerint 10 évnél hosszabb ideig senki sem várakozhat. El sem hitte, hogy végre otthona lesz, boldogan szaladgált a hivatalból a bankba és vissza. Építési törmelék között bukdácsolva kereste fel új otthonát, gyönyörködött a napfényes szobákban, kiment az apró erkélyre, elképzelte, hogy pár év múlva fák árnyékolják, szekrénysorokat nézegetett, és konyhafelszerelést. Még az sem érdekelte, hogy a fiú ritkábban kereste. Teltek a hónapok, befizette a beugrót, megkötötte a hitelszerződést a bankban, és végre megkapta a kulcsokat. A huszonnyolcadik születésnapján már az új lakásában ébredt. Lekötötte a lakás berendezése, élvezte az összkomfort nyújtotta kényelmet, tévét vásárolt, meglepte, amikor a fiú megint megjelent.

Megint közelebb kerültek egymáshoz. A fiú időnként megvárta a gyár előtt, sétáltak, hazakisérte, és végül megkérte a kezét. Annuska boldogan mondott igent, készültek az esküvőre, a fiú hozzá költözött. Minek fizessek albérletet, mondta, hiszen nemsokára házasok leszünk.

Az esküvő szép volt, Annuska, a kedves és csinoska menyasszony, boldogan állt jóképű vőlegénye mellett és nem tudta még, mi vár rá.

Lassan visszatértek a hétköznapok, mindketten dolgoztak a gyárban, élték a fiatal házaspárok életét és egy év múlva Annuska teherbe esett. Eltöltötte a gyermekvárás öröme, a terhesség második trimeszterében problémák adódtak, magas lett a vércukra és ödémásodott, nehezen vette a levegőt. Férje elkisérte orvoshoz, ultrahangra, és ő büszke volt, hogy így óvja. Táppénzre vették, ezután már otthon pihent, bevásárolt a közeli áruházban és a kis piacon, finom kajával várta haza a férjét, sapkát és kabátkát kötött a születendő kislánya részére. Szinte nem is észlelte a társadalomban bekövetkezett változásokat. Aztán jött az értesítés, hogy a gyár egyik részlege, ahol ő is dolgozott, leáll. Végkielégítést kapott, megszüntették a munkaviszonyát és megküldték a munkavállaláshoz szükséges papírjait. Nem érezte vészesnek, hiszen úgyis gyesre megy a gyerekkel, gondolta. Így is történt.

A kislány megszületése hatalmas öröm volt, csak mintha a férje egyre később járt volna haza, csókja egyre többször volt alkoholszagú. De sose látta, hogy részeg lett volna, nem bántotta őket, leült és elaludt a tévé előtt. Lehetne rosszabb is, gondolta Annuska, talán nem baj, ha megiszik egy-két italt, más férfiak durvák és közönségesek. De az ő férje nem. Igaz, a szeretkezések már nem olyan gyakoriak, néha hetek telnek el, mire a férfi megkívánja, de ez talán máshol is így van. A kislány már elmúlt két éves, úgy érezte ideje munkahelyet keresni, amikor két váratlan dolog is történt. Kiderült, hogy újra gyereket vár. Még tartott a boldogság, amikor a férje is elvesztette a munkahelyét. Annuska most már igazán megrémült, a gyes és a családi pótlék ugyan fedezi a lakáshitelt és a rezsit, de miből fognak élni? Tartalékuk alig van, a férje végkielégítése pedig gondos beosztás esetén sem fog sokáig tartani. A terhesség félidejében kiderült, hogy kisfiú érkezik, ez új lendületet adott a férjének az álláskeresésben, végül sikerrel járt, bár a jövedelme meg sem közelítette az addigi összeget.

Annuska gondosan oszott be minden forintot, és hogy hozzájáruljon a család bevételeihez, elvállalta a lépcsőház takarítását. Aztán a szomszédos lépcsőházét is. Mivel a gyerekeket nem hagyhatta egyedül, ezért éjjel dolgozott. Kezdett kimerülni, nem volt már türelme a férje iszogatását elnézni, főleg, mert már alig tudtak megélni, egyre kevesebb pénzt adott a háztartásba. Nem szaladgálhatok egy fillér nélkül, méltatlankodott. Hogy venné ki magát, ha meghív valaki egy italra és én nem tudom viszonozni? Talán nem kellene bemenni a kocsmába, és akkor nem lenne probléma, mondta Annuska nem minden él nélkül. Ennyi jár nekem, mondta a férfi dühösen.

Egyre gyakrabban maradt ki, néha csak az éjszaka vetette haza, ruhája bűzlött a kocsmaszagtól, és az ital hatása egyre jobban meglátszott a viselkedésén. Annuska gondjai egyre nyomasztóbbak lettek, esténként nem merte a gyerekeket az ittas férfira bízni, így inkább hajnalban rohant elvégezni a munkát, de az így megkeresett pénz sem pótolta a férje által elszórt fizetést.

Más gyerekek narancsot és banánt esznek, mondta a férjének, én meg egy almát felezek meg, hogy valami vitaminhoz jussanak. Nincs lelkiismeret furdalásod emiatt? A férfi ilyenkor fogadkozott. Leszokok, mondta. És tényleg haza is jött időben, de indulatos volt és türelmetlen, egyik cigarettát szívta a másik után, alig evett. Aztán egy-két hét múlva feladta és újra ivott. Annuska sírt, próbált hatni rá, és a férfi újra megigérte, és az igéretét újra megszegte.

Elég volt, elválok, mondta Annuska. Legalább a gyerekek ne lássák, hogy mi lesz belőled. Ha már a családod nem ér annyit, mint az ital. Elvonóra megyek, mondta a férfi, csak ne küldj el!

Annuska megnyugodott. Az elvonúkúra után a férfi új munkahelyet keresett, hogy kiszakadjon a régi társaságból, ami rossz hatással volt rá. Annuska örült, hogy erőfeszítéseket tesz, és ő is munkahelyet kezdett keresni, hiszen a gyes lassan lejárt. Nem talált semmit. Igénybe vette a munkanélküli segélyt és megszállottan próbált elhelyezkedni. Alig aludt.

És egy nap férje megint nem jött haza a munkaidő után. Újra inni kezdett. Annuska már nem is próbálta meggyőzni, csak arra ügyelt, hogy a gyerekek minél kevesebbet észleljenek a férfi alkoholizmusából. Éjszakánként azon töprengett, mit tegyen, hiszen a lépcsőháztakarításból nem tudnak megélni. Elmaradtak a számlák befizetésével, alig ettek, a lakás is kezdett leamortizálódni. Végül egy irodaházban talált takarítói állást. Hajnalban kellett a gyerekeket kirángatni az ágyból, az óvoda előtt várták, hogy kinyisson, és ő biciklivel rohant a munkahelyére, ahol elnézték a negyedórás késést.

Így vergődtek egy ideig, és amikor már képtelen volt a számlákat fizetni, újra ultimátumot adott a férjének. Vagy befejezi az ivászatot, vagy menjen el. A férfi már nem is ellenkezett. Megvonta a vállát, jól van, mondta, de az utcára nem mehetek. Vegyél fel hitelt, fizess ki, hiszen tíz éve házasok vagyunk, azóta én is részt vettem a lakás fenntartásában. Annuska nem vitatkozott, már csak meg akart szabadulni ebből a pokolból, így hát hitelért folyamodott, de be kellett látnia, hogy képtelen lenne a törlesztőrészleteket fizetni és a gyerekeket is eltartani, hiszen már így is halmozódik a tartozása a hőszolgáltató és a gázművek felé. Nehéz döntést hozott. El kell távolítani a férfi közeléből a gyerekeket, mert az italozás rossz hatással van rájuk. Eladta a lakást, kifizette a férjét és a tartozásokat, aztán egy távoli kis községben apró házat vásárolt. Lelkesen dicsérte a gyerekek előtt, és csak remélni merte, hogy nem lesznek csalódottak.

A házban csak egy szoba, egy konyha és egy kezdetleges fürdőszoba volt. A berendezés is érdekes volt, mert amíg volt két szobára való bútoruk, nem volt a konyhában asztal és konyhaszekrény.

De a kertben gyümölcsfák és málna termett, majd veteményezünk tavasszal, biztatta Annuska a gyerekeket, nemsokára érik az alma és a szilva. A gyerekek örültek. Úgy látszott, nem zavarja őket, hogy csak egy szoba van, hogy a konyhában van elhelyezve az egyik íróasztal, ami egyben ebédlőasztalként is szolgál, hogy konyhaszekrény helyett a gyerekbútor szekrényeiben tárolják az edényeket, és az élelmiszert. Lassan oldódott a feszültség, amit az alkoholista apával töltött évek váltottak ki belőlük. Nyár volt, Annuska napszámba járt, a gyerekek egyedül maradtak otthon, lelkesen mosogatták el a padláson talált befőttes üvegeket, amibe aztán lecsót és lekvárt raktak el hét végeken. Ősszel a gyerekek a falusi iskolában kezdtek tanulni, beilleszkedtek a falu életébe, Annuska megszállottan dolgozott, elvállalt minden munkát, amit az élet elédobott. Paprikát és paradicsomot szüretelt, hagymát szedett, zöldséget válogatott, tyúkot kopasztott és kerti munkát végzett. Kellett a pénz, mert közeledett a tél, amikor nem mindig lesz munka, de lesz gázszámla, mert fűteni kell, és téli ruha meg egyebek kellenek a gyerekeknek. Éltek egyik napról a másikra, de nyugodtan és boldogan.

A gyerekek nagyon készültek a karácsonyra, és ő évek óta először tudta nekik biztosítani az ünnepet. A befőttekből finom gyümölcslevest készített, csirkét sütött és piskótát. Egyik gyerek társasjátékot kapott, a másik mesekátyát.

Egész este játszottak és nevettek. Éjjel a férjére gondolt. Vajon hol lehet? Mióta elváltak, nem hallottak róla. Pedig ő megadta neki az új címüket, nem akart törvénytelenséget elkövetni. Nem tudta pontosan, mit érez. Várja, hogy eljöjjön, vagy tart tőle? De a férfi nem jött, és ő megnyugodott.

Szerényen éltek a családi pótlékból és a rendszertelenül érkező gyerektartásból, meg abból amit Annuska keresett. Disznóvágásokon mosogatott, közmunkára jelentkezett, végül takarítást vállalt a rendőrőrsön. Jól jött a négy órás munka és a rendszeres fizetés, nyáron napszámmal egészítette ki a jövedelmét.

Három boldog év telt el így, a gyerekek jól tanultak, amikor a kisfia egy nap belázasodott. Fájt a torka. Megfáztál, kicsim? - aggódott. Orvoshoz vitte, aki gyógyszert írt fel, maradjon otthon pár napig, mondta. Ez az áprilisi időjárás így hat a szervezetre. De alig telt el két hét, a gyerek újra belázasodott, a végtagjait fájlalta. Influenza, mondta az orvos, szokatlan így májusban, felírok a legénykének egy kis vitamint, az majd megdobja az immunrendszerét.

Nyár közepére a láz szinte állandósult, az orvos a fejét csóválta, csináljunk egy vérképet, valami nincs rendben. Gond van itt, mondta, ki kell vizsgáltatni, minél hamarabb. Kórházba utalta a gyereket.

Leukémia! - hangzott a diagnózis, és Annuska úgy érezte, megáll a szíve. Kemény idő következett. Kemoterápia, kórházi kezelések. Ugye Anyu, jössz holnap is? - kérdezte rémülten a gyerek. Jövök, hát persze, nyugtatta meg Annuska, és éjjel hangtalanul sírt a kilátástalanság miatt, hogy kislánya fel ne ébredjen. Már nem gondolkodott, hitelt vett fel a házra, hogy minden nap a kisfiához utazhasson. Levelet írt a férfjének, de az visszajött, "a címzett ismeretlen" jelzéssel.

A betegség lassan visszahúzódott, a gyereket hazaengedték karácsonyra, de néhány hónap múlva újra jelentkezett a láz, és már nem volt segítség, egy tavaszi napon Annuska elveszítette a kisfiát. Kislánya rémülten kapaszkodott belé, egymást támogatva próbálták valahogy túlélni a fájdalmat. De az élet nem engedte, hogy időt adjanak a gyásznak. Intézni kellett a temetést, Annuskának fogalma sem volt róla, miből fogja kifizetni. Összeomlott. Végül a tizenhárom éves lánya az osztályfőnöke segítségét kérte. A pedagógus, akinek szintén voltak gyerekei, sírással küszködve látta a másik anya fájdalmát, elkisérte őket a polgármesteri hivatalba, ahol elintézték a hivatalos ügyeket és a hamvasztást is, önkormányzati segélyből. A kislánynak még arra is volt gondja, hogy segítséget kérjen az apja felkutatásában, hiszen őt is értesíteni kellene a fia haláláról. A hivatalnokok kinyomozták a bejelentett lakcímét, ami egy munkásszálló volt, de ott már évek óta nem látták. Nem volt mit tenni, nélküle kisérték el a gyereket az utolsó útjára.

Annuska a fájdalomtól kábultan élte a mindennapokat, míg egy éjszaka a lánya sírására ébredt. Maga mellé fektette, simogatta, ne haragudj, mondta neki. Nem akartalak magadra hagyni. Tudom, anyu, szipogta a lány. Attól a naptól kezdve Annuska legyűrte a fájdalmát, újra dolgozni kezdett, a gyerek lassan megnyugodott.

De a kisfiú kórházi kezelése miatt felvett hitel törlesztőrészleteit képtelen volt fizetni. A bank figyelmeztetéseket küldött, majd végrehajtónak adta a tartozás behajtását. A házat elárverezték, ők meg ott maradtak a semmi közepén, és nem volt semmijük. Egy szomszéd nyárikonyhájában húzták meg magukat, ahol sem tisztálkodási lehetőség, sem rendes fűtés nem volt. Annuska egészsége megrendült az átélt traumák miatt, nem birta a napszámot, a négy órás takarítás jövedelméből pedig nem tudtak megélni.

Sajnos a gyereket állami gondozásba kell vennünk, mondta a gyermekvédelem szakembere. Annuska végre magához tért a gyászból, nem adom a gyerekemet, mondta és harcolt érte. Az iskola segítségét kérte, mert azt sem tudta, merre induljon.

A faluban sajnos nem talál olyan munkát, amit el tudna látni a gyenge egészségi állapota miatt, meg kell próbálni valahol a városban elhelyezkedni, javasolták neki, azonban a lakhatási lehetőségek hiánya lehetetlenné tette ezt is.

Aztán egy nap az osztályfőnök jó hírrel kereste meg Annuskát és a lányát. Egy alapítványi gimnázium, ahol nehéz sorsú gyerekek tanulnak, felvenné a kislányt, kapna kollégiumot és menzát. Ezzel a probléma nehezebb része megoldódna, csak Annuska részére kellene valami megoldást találni.

Annuskát teljesen felélénkítette a jó hír. Majd lakom egy hajléktalan szállón, míg nem lesz jobb, mondta a tanárnőnek, nekem bármi megfelel, csak a gyerek legyen biztonságban.

Így aztán buszra ültek és elhagyták a kis községet, ahol néhány évig olyan boldogan éltek.

Annuska bekisérte a lányát a kollégiumba, örömmel látta a kényelmes szobákat, beszélt a tanárokkal, nevelőkkel, megnyugodva utazott Pestre, és a gyámügyes útmutatása alapján felkereste az egyik átmeneti szállást, ahol éjszakánként néhány száz forintért lakhatott - volna. De neki már ennyi pénze sem volt. Előbb munkát kell keresni, addig igyekezett minden este valamelyik hajléktalan szállón helyet találni.

Hamar rá kellett jönnie, hogy Pesten sem könnyű az élet. A hajléktalan szállón az első éjjel ellopták mindenét. Iratok nélkül pedig nem tudott munkát vállalni, előbb újakat kellett szerezni. Legyen óvatos, mondta a gondnok a szállón. Az iratait tartsa a rajta lévő ruhájában, és semmit se hagyjon még karnyújtási távolságban sem. Annuskát még néhányszor meglopták, mire beletanult ebbe az életbe, és végül sikerült elhelyezkednie takarítónőként egy irodaházban. Már tudta fizetni az átmeneti szállás díját, és havonta egyszer felhívhatta a lányát. Megnyugvással töltötte el, hogy a gyerek jól érezte magát az iskolában, a tanulmányi eredménye kitűnő volt. Mi legyen a gyerekkel a nyáron, kérdezte az igazgató egy látogatása alkalmával. Annuskának fogalma sem volt, hova vihetné, hiszen az átmeneti szállásra nem vihette.

Az igazgató végül munkát szerzett a kislánynak egy gyermektáborban. Ezzel megoldódott az elhelyezése, és még egy kis pénzt is keresett. Annuska tudta, a szálláson csak egy évig maradhat, ezért igyekezett minden fillért megspórolni. Okulva a hajléktalan szállón történtekből, pénzét bankkártyára utaltatta és azt az igazgatói iroda széfjében tartotta. Amikor mennie kellett a szállóról, a Havannán vett ki egy olcsó szobát egy társas albérletben, ahol a lepusztult konyhában csótányok futkostak, a kád zománca lekopott, a szőnyegpadló piszkos volt, mint ahogy a szedett-vedett bútorok is. De még ez is megterhelte a jövedelmét. A szeretetszogálatoknál szerzett ruhát, kihasznált minden ételosztást a krisnásoktól a keresztény egyházakig, szinte csak margarinos kenyéren élt éveken át. Az egyoldalú táplálkozás következményeként a gyomra tönkrement, gyomorfekéllyel kínlódott. Lefogyott, megöregedett. Egy nap rosszul lett az utcán, perforált a gyomorfekélye, megoperálták, és a táppénz nem volt elég az albérlet fizetésére. Az utcára került gyengén és betegen. Újra hajléktalan szállókon aludt, és csak annak örült, hogy a gyerek kényelemben élhet és már az egyetemre készül.

Ne félj, anyu, mondogatta neki, már csak pár év, és ha meg lesz a diplomám, lesz pénzünk is. Kiveszünk egy közös albérletet és minden rendben lesz. Ő meg bólogatott. Így lesz.

De mire a lány elkezdhette volna az egyetemi tanulmányait, Annuska elvesztette a munkáját. Fogalma sem volt, mit tegyen. Lánya azonnal megváltoztatta a terveit. Halasztok egy évet, mondta, addig dolgozni fogok, és összeszedjük a pénzt egy albérletre. Annuska lelkiismeret furdalással küzdött, hogy a gyereke miatta nem boldogulhat, mindketten hajléktalanok lettek. Úgy érezte, jobb lenne meghalni, akkor a lánya válláról lekerülhetne az ő terhe. Egy nap a lány izgatottan érkezett. Beszéltem a kollégiumi barátnőmmel, mondta. Átjelentkeztem a tanítóképző főiskolára, egy vidéki városba, az csak három év. Együtt fogunk tanulni és lakni. Közben dolgozni fogok és felveszem a diákhitelt, hogy megéljek. Gyere, mondta, elmegyünk hozzájuk, mert az anyja tud neked valami munkát. A budai, gyönyörű házban elegáns nő fogadta, aki ismerősnek tünt.

Modell-ügynökséget vezet, mondta, és saját fotóstúdiót. Ide kellene egy mindenes. A próbaidőre minimálbért tud fizetni, és a kapcsolatait felhasználva sikerült elintéznie, hogy egy újabb évre bekerülhessen egy átmeneti szállásra. Annuska kapkodva számolt gondolatban. Az átmeneti szállás díja és a gyógyszer kiváltása után még maradna a megélhetésre, talán tudna megtakarítani egy albérletre, és segíteni a lányának. Azonnal elfogadta a munkát.

A nő az arcát nézte. Megengedi, hogy készítsek egy fotót? Annuska bólintott. A nő telefonált. Küldök egy arcot, mondta, nézd meg, szerintem pont ilyen kell neked. Hívj vissza.

Néhány perc múlva csörgött a telefon, az asszony bólintott, jó, mondta, akkor holnap viszem a szerződést és megcsináljuk. Annuska semmit sem értett, az asszony cinkosan mosolygott. Szereztem magának egy kis pénzt, mondta. Egy szociográfia címlapján fog szerepelni a képe, és ezért fizetnek is egy keveset.

Annuska már régen volt olyan boldog, mint ezen a napon. A lánya mégis tovább tanul, neki meg jó helye lesz a szállón és nem fog éhenhalni se, amíg munkája van.

A lány szeptemberben megkezdte a tanulmányait, Annuska pedig a munkát a stúdióban ami egy elegáns irodaház felső szintjén helyezkedett el, alig volt ötven négyzetméter. Mindenütt híres modellek képei, az íróasztalokon számítógép, ketten dolgoztak, az asszony, meg egy fiatal srác. A fotóstúdióban egy idős, szakállas ember lámpákat tologatott.

Először megcsinálnám a képet, mondta. Egy székre ültette, fejét erre-arra fordította, nézzen lefelé, mondta, most tegye a kezét a térdére és hajtsa le a fejét. Köszönöm.

Az egész fél óráig tartott, és az összeg amit érte kapott, elég volt a tömegközlekedési bérletre.

A fiatal srác nagyjából elmagyarázta, mi lesz a dolga. Reggel korán be kell jönni, megnézni a fotós előjegyzéseit. Aktfotózáshoz fel kell kapcsolni a fűtést, hogy a modellek meg ne fázzanak. Kávét kell főzni nekik és az érkező ügyfeleknek, mellé ásványvizet, kekszet, vagy apró szendvicseket rakni. Ezekhez be kell szerezni az alapanyagokat, és mindent, amire a stúdiónak szüksége van. A pénzt természetesen a stúdió biztosítja. Ha a fotózások befejeződnek, össze kell pakolni a modellek után, és az egész iroda takarítása is Annuska feladata lesz.

Amint látja, nem fog unatkozni, mondta, és Annuska csak mosolygott magában. Ha tudnád, eddig mennyit dolgoztam, gondolta.

Délelőtt teákat szolgált fel, kis szendvicseket készített, de a modellek ijedten hárították el. Szénhidrát! Atyaég, dehogy kérünk... Annuska zavartan állt, a fiatal srác nevetett. Ezek csak nyers uborkát, puffasztott rizst esznek, meg üres levest... De majd mi megesszük ezeket, kínálta oda a tányért, és Annuska nem tudott ellenállni, elvett egy szendvicset. Finom volt és friss, úgy érezte, meg tudna enni belőle vagy ötöt. Főzzek teát? - kérdezte a fiútól. Én inkább egy kávét innék, válaszolta és Annuska bevallotta, hogy nem ismeri a modern kávéfőzőt.

Másnap már a főnökasszony is bent volt, megdicsérte, amiért szépen feltakarított, és már verte is a számítógépét. Már jól benne jártak a délelőttben, amikor felnézett. Annuska, kérem, felszeletelne nekem egy fél banánt? Mi legyen a másik felével, kérdezte. Nem szereti? - csodálkozott a nő. Dehogynem. Hát akkor egye meg! Dél körül az asszony elviharzott, a fiatal srác és Annuska maradt a stúdióban. Nincs ma időm elmenni kajálni, mondta a fiú. Készítene nekem vagy két jó gazdag szendvicset? Annuska serényen készítette és vitte oda. Maga is egyen, mondta a fiú, vagy inkább rendelne valamit? Annuska a fejét rázta. Nincs nekem pénzem, hogy rendeljek, mondta. Nem is magának kell azt fizetni, mondta a fiú. A kaja benne van a fizetésben. Meg a kávé, tea, gyümölcs. A főnökasszony nem mondta? De, mondta, csak... Így hát megkent egy szelet kenyeret, szalámit és uborkát rakott rá és az ablakdeszkának támaszkodva, elfogyasztotta. Miért nem ül le? - kérdezte a fiú teleszájjal. Annuska tétován foglalt helyet, lábát kinyújtotta, sóhajtott.

A fiú elgondolkozva nézte. Maga egész nap nem ült le se ma, sem tegnap. De hát ha nincs éppen dolga, leülhet, elolvashatja a divatlapokat, ihat egy teát, vagy amit megkíván. Tényleg nem mondta senki? Nem, de jó, hogy most már tudom. Majd leszakadt már a lábam az ácsorgásban.

Délután a főnökasszony vidáman érkezett. Mindjárt hoznak ide egy kis asztalt és széket, fordult Annuskához. Valahova le kell majd ülnie, hogy felbonthassa a leveleket. Kiderült, hogy ez is Annuska feladata lesz. Csak szedje ki a borítékból, hogy ne töltsem vele az időmet, mondta.

És Annuska gyorsan beletanult a teendőkbe. Reggel korán kezdett, feltakarította a stúdiót, felkapcsolta a fűtést, ha kellett, aztán felrakta a kávét, felkészítette a teavizet. Megjöttek a többiek, szétöntötte a kávét, reggelit készített, ő is bekapott egy pár falatot, aztán átnézte a hűtő tartalmát, rákérdezett az ebédre, és aszerint vásárolt, amit kértek. Mire visszaért, már jöttek is a modellek, őket szolgálta ki, már tudta, hogy nyers répát és uborkát esznek csak és vizet isznak, a fotóshoz is jöttek, nagy volt a sürgés-forgás, de ő élvezte. Eleget volt már egyedül. Ebéd után egy kis nyugalom következett, a kis íróasztalánál felbontotta a postát. Külön rakta a meghívókat, a hivatalos leveleket, a számlákat, és a reklámokat. A főnökasszony dicsérte. Jaj, Annuska, nem is tudod, mennyit segítesz ezzel, hálálkodott. Jól esett a dicséret.

Bent tudnál maradni ma délután? - kérdezte egy napon a srác. Nekem dolgom van, de lesz itt egy fotózás, jön sminkes és fodrász, meg a modell is... kellene valaki, aki a segítségükre lesz... Persze, mondta Annuska, menj csak.

Nézte amint a kozmetikus és a fodrász végzi a dolgát. Teát és kávét vitt nekik, hideg ásványvizet és kis falatkákat. Míg a fotók készültek, a fodrász Annuskát nézte. Régen volt fodrásznál, ugye? - kérdezte. Annuska elvörösödve bólintott. Aztán úgy döntött őszinte lesz. Tudja, én hajléktalan voltam még három héttel ezelőtt. És még mindig az lennék, ha nem kaptam volna itt munkát. Tudom, nem vagyok valami elegáns, de még nem kaptam fizetést... A fodrász a fejét rázta, nem azért mondtam, de olyan jó haja van, szívesen megigazítanám egy kicsit... Vagy nagyon... Most úgy sincs semmi dolgom. Azzal lenyomta egy székre és már csattogott is az ollója. Nem festem be, mondta, mert arra most nincs idő, de ez a fazon, mutatott a tükörbe, sokkal előnyösebb lesz, mint ami eddig volt. Annuska örült a rendezett frizurának. A Máltaiakhoz ment és új ruhákat szerzett magának. Másnap a fiú megtapsolta, a főnökasszony megdicsérte.

Jól érezte magát a munkahelyén, és volt hol laknia, bár a hét ágyas szoba mindig elég kaotikus volt, de a lánya tanulhatott, ennyi elég volt, hogy elégedett legyen. Már két év telt el így, és újra menni kellett. Most volt egy kis pénze, és egy bőröndnyi ruhája és egyebe. Albérletet keresett, és rájött, a pénze nem elég, hogy lakjon, és éljen is. Hirdetéseket adott fel, hogy lakhatásért cserébe házimunkát végezne. Egyre elkeseredettebben próbált megoldást találni, de semmi sem sikerült. Egy újabb sikertelen akció után, ahol az idős férfi nem titkolta, mit szeretne még a takarításon kívül, kisírt szemekkel ment dolgozni. Főnökasszonya figyelmét nem kerülte el a szomorúsága, faggatni kezdte, és ő szipogva, sírással küszködve magyarázta el a helyzetét. Az asszony elgondolkodott.

Sajnos ennél többet nem tudok fizetni, mondta, ennyit bír el a cég, de majd gondolkodok, mit tehetnénk. Másnap mosolyogva érkezett. Talán mégis van egy megoldás, ha vállalnád az ingázást, és azt mondod, plusz munkát is keresel. Igen, helyeselt Annuska. Plusz jövedelemre van szükségem, hiszen ötven éves vagyok, és nincs semmi megtakarításom.

Alig egy órával később megjelent a férje, vidáman intett, gyere Annuska, elrabollak, nevetett, és már mentek is. A Pest határában található rendezett településen elegáns lakópark létesült. Egyik épület fogadószintjén egy kis helyiséghez vezette. Ez itt a gondnoki iroda, mondta. Van itt mosdó és WC, meg egy minikonyha-rész. Igazi fürdőszoba nincs, de melegvíz és fűtés van. Felhúzatok itt egy falrészt üvegtéglából, mögötte elfér az ágyad, berendezkedhetsz, és ha vállalod a gondnoki munkát, megbíználak vele. Elejében sok dolgod lesz, meg kell szervezned a lakások takarítását, a parkosítást, de később csak a karbantartásra és a közös területek gondozására kellene ügyelni. Ha a tulajdonosok meg lesznek elégedve a munkáddal, biztosan nem lesz gond, hogy itt is laksz. Majd erre az irodára is megállapítunk közös költséget, azt természetesen fizetned kell, meg a rezsit is, de erre talán elég lesz a fizetésed, amit a gondnoki munkáért kapsz.

Annuska örült a lehetőségnek, úgy érezte, végre emberi körülmények között élhet, egyedül, nem kell idegenekhez alkalmazkodni. Beköltözött az apró helyiségbe. Vett egy kényelmes heverőt, egy szekrénykét, egy nagy műanyag lavórt. A mosdókagyló elé rakta, beleállt, úgy tisztálkodott. Megágyazott, és hosszú évek óta először, nyugodtan aludt. A minikonyha elég volt arra, hogy vasárnaponként egyszerű ételt készítsen magának, és ami boldoggá tette, hogy ide a lánya is hazajöhetett. Évek óta egyszer sem tudtak néhány óránál többet együtt tölteni, mert neki nem volt pénze utazni, a lánya pedig nem mehetett az átmeneti szállásra. Az első együtt töltött hétvége csodás volt. Annuska ugyan egy felfújható matracon aludt az irodai asztal és a fal között, hogy a lánya pihenni tudjon, hiszen mindig keményen dolgozott, hogy a tanulmányai mellett el tudja magát tartani. Ebédet főztek, elsétáltak a falusi cukrászdába, süteményt ettek és tervezgettek, Annuska a nála lévő kulcsokkal kinyitotta az üres lakásokat, és ámulva, nevetve nézték a fényűző fürdőszobákat, tágas nappalikat, hatalmas teraszokat. Atyavilág, vannak emberek, akik ezt megengedhetik maguknak?

Elcsendesedve sétáltak vissza a kis irodahelyiségbe. Mindketten ugyanarra gondoltak. Mi lesz, ha a lakók másik gondnokot akarnak alkalmazni? Vagy ha megtiltják, hogy itt lakjon? És ha minden rendben is lesz, mi lesz, ha már Annuska nem tud dolgozni?

Ne félj anyu, mondta a lánya, amikor a pályaudvaron elbúcsúzott. Már csak egy év, és meg lesz a diplomám. Keresek munkát, és minden könnyebb lesz. Annuska a könnyeit nyelve bólintott. Igen, minden jó lesz, mert jónak kell lennie. A lánya okos, szép és kedves, nem lehet, hogy az élet őt is így megtépázza. Kisfia jutott eszébe, és a régi életük. Hol hibázta el, hogy minden így elromlott? Hiszen olyan jól indult minden. Szép lakás, szerelem, gyönyörű gyerekek... Hát igen, a szerelem... Naiv volt, nem nézett a felszín mögé. A férfi kihasználta, aztán kisétált az életéből, még a gyerekeire sem volt tekintettel. Vajon tudja az az ember, hogy a fia már nem él?

És mintha a gondolatok bevonzották volna, egy nap, több hajléktalan között a volt férjét pillantotta meg. A férfi és társai részegen vitatkoztak. Egy pillanatig meg sem tudott mozdulni, aztán elfordult, és az ellenkező irányba indult. Nem akart ennek a roncsnak semmit sem mondani. Talán nem is emlékszik már arra, hogy gyerekei voltak... Nem érzett haragot sem, idegen volt számára.

Egy év múlva Annuska büszkén nézte, amint lánya átvette a diplomáját.

A lány felszámolta az életét a városkában, ahol a tanulmányait végezte, és anyjához költözött. Alig fértek a kis 15 m2-es helyiségben, és folyton amiatt aggódtak, hogy egyszer valaki megunja a lakók közül, és megtiltják anyjának is, hogy ott lakjon. A lány több helyre is pályázott tanítónői állásra, de a diplomasztóig sehonnan sem kapott választ. Most minden helyre megküldte a diploma másolatát és várt. Közben egy fagylaltozóban vállalt munkát.

Annuska augusztus elején már aggódni kezdett, mi lesz, ha a lány nem talál munkát, féltette a csalódástól, de kiderült, feleslegesen aggódott, két hét alatt három helyről is jött az értesítés, "amennyiben munkavállalási szándéka a továbbiakban is fennáll..." Csak választania kellett.

Kirakták az asztalra mindhárom értesítést, úgy töprengtek. Ne legyen túl messze Pesttől, rendezett község legyen. Olyan iskola, ahol nagy szükség van a munkájára. És ahol lehet keresni valamilyen lakhatási megoldást. Végül egy Tisza menti kis település mellett döntött. Mindketten odautaztak, a városka hangulata, a folyó közelsége tetszett nekik, a közelben a Tisza-tó, nyaralási, kirándulási lehetőségek... Ez lesz az. Míg Annuska a főtér kis cukrászdájában üldögélt egy kávé mellett, a lány felkereste az iskolát, tárgyalt az igazgatóval és megkötötték a munkáltatói szerződést. Négy évre írtam alá, mondta a lány. Így végigviszek egy évfolyamot, addigra kiderül, hogy jól döntöttem-e. Még aznap albérletet is találtak.

Annuska megnyugodva utazott vissza, minden rendben lesz, a lánya végre elkezdhet egy rendezett, tartalmas életet. Ettől a naptól kezdve úgy érezte, hogy végre elengedheti a múltat.

Már nem érezte az életét üresnek, elmúlt a szorongás. Történhet bármi, a lánya élete egyenesben van. Talán nem lesz milliomos, talán soha nem lesz autója és nyaralója, de hasznos és tevékeny élete lesz, és ez elég. Biztos volt benne, hogy a párját is meg fogja találni, és nem követi el azokat a hibákat, amelyeket ő elkövetett.

Amikor leszállt a HÉV-ről, bement a cukrászdába, vett egy krémest és hazavitte. Már sötétedett, amikor kinyitotta az ajtót. Keresztül lépkedett az irodarészen. Az üvegfal mögött állt az ágya, mellette egy apró éjjeliszekrény, az ágy végében egy szekrény, és egy relax fotel. Az egészet egy hatalmas hibiszkusz takarta némileg az iroda felől. Ez az 5 m2 az otthonom, gondolta mosolyogva. Kistányérra tette a süteményt, leült a fotelbe, és jóízűen elfogyasztotta. Megvetette az ágyát, szerette ezt a margarétás garnitúrát, lemosta magát a lavórban állva, hálóinget vett és lefeküdt. Gyorsan álomba merült és nyugodtan aludt.

Környezete lassan vette észre a változásokat. Annuska, te híztál, méregette főnökasszonya, van feneked! Kisímult az arcod, mustrálta a fiú. Behíztam a ráncaimat, nevetett Annuska.

Le kell cserélnem a melltartómat, nézegette magát a tükörben, mintha kicsi lenne a kosara... Vásárolni kezdett magának. Vett egy magas sarkú cipőt és egy jópofa kabátot a turkálóban. Megkérte a fodrászt, hogy készítsen neki új frizurát. Farmert hordott és térdig érő szoknyát, hidratálókrémet használt és illatos testápolót. Nem azért, mert tetszeni akart, csak elkezdett élni.

Karácsonykor meglátogatta a lányát. Az alig 120 km-t közel 5 óra alatt tette meg. Vonatról buszra kellett szállnia, már sötétedett, amikor megérkezett. Lánya nevetve ölelte, jaj, anyu, olyan csinos vagy, örvendezett. Egyetértésben ballagtak a feldíszített utcákon. A főutcai nagy családi ház melléképületét gondozott kis kerten keresztül lehetett megközelíteni. A kis lakásban nem volt semmi személyes. A konyhában gáztűzhely, kredenc, asztal két székkel, a szobában régimódi szekrénysor, nyitható rekaié, egy kopott szőnyeg. De legalább olcsó, nevetgélt a lánya, tudok spórolni. Eddig úgy tűnik, jó választás volt, a gyerekek aranyosak, a szülők megszerettek, de hát még csak ismerkedek a községgel. Azt tervezem, hogy talán letelepednék itt, mondta a lány. A hangulata emlékeztet a mi falunkra. Veszek itt egy házat, aztán meglátjuk...

Annuska megértette a lányát, aki sose érzte jól magát a fővárosban, mindig visszavágyott abba a kis községbe, ahol olyan boldog nyugalomban éltek hármasban, és ahol a kisöccse nyugszik. Már évek óta nem jártak ott. Előbb pénzük nem volt, később pedig Annuska nem érezte magát elég erősnek, hogy feltépje a sebeket.

Teltek az évek. Voltak már mobiltelefonjaik, internet, könnyebb volt a kapcsolattartás, a lánya még mindig a Tiszamenti kis községben tanított, de házat nem vett, és egyre feszültebb lett. Annuska nem értette, mi történhetett vele, aztán egy nap kiderült, hogy a baj nagyobb, mint sejtette. Beszélnünk kell, mondta a lány a telefonba, felmegyek a hét végén.

Sírva borult Annuska nyakába. Úgy néz ki, mondta, hogy a községben megszűnik az iskola. Szeptemberben már nem indítanak új osztályokat, a gyerekeket busz viszi a közeli nagyközségbe, de ott nincs szükség tanítónőre. Pályázni kellene új állásokra, de...

De? - kérdezte Annuska.

Van egy férfi, kezdte a lány, és nem nézett a szemébe. Nős. Gyerekei vannak. De ő az első, aki annyira akart engem, hogy nem tudtam ellenállni.

Mióta?

Már két éve.

És a felesége?

Semmit sem tud...

Annuska még soha nem volt ilyen dühös a lányára. Mit akarsz egy ilyen gerinctelen és érzéketlen pasitól? Sem téged nem becsül, sem a feleségét. Egy ilyen emberre pazarolod az érzéseidet? Gondolj az én életemre! Legyen tartásod, itt az alkalom, hogy véget vess ennek a sehova sem vezető kapcsolatnak, amelyben csak te sérülhetsz! De hova menjek? - sírt a lány. Huszonkilenc éves vagyok, és egy szinte üres bankkártyán és egy bőrönd ruhán kívül semmim nincs...

Majd lesz! - biztatta Annuska.

Míg a lánya boldogtalanul várta a tanév végét, Annuska lázasan gondolkodott, mit tehetne, hogy segítsen. Hatvan éves vagyok, töprengett. Két év múlva nyugdíjba mehetek, de vajon megtehetem-e? Mennyi nyugdíjat kaphatok? Hol fogok lakni, és ha kiveszek egy albérletet, lesz-e mit ennem? Szorongás kerítette hatalmába. Végül főnökasszonya javaslatára a nyugdíjfolyósítóhoz fordult információért. A harminc év munkaviszonyra kiszámított nyugdíj ugyan luxus életmódra nem futja, de egy szerény megélhetést biztosít Annuska számára. Ez megnyugtatta.

Június végén a lány megérkezett, és megint együtt éltek a parányi irodában. A lány pályázatokat nyújtott be az ország egész területére, és megnyugodva tapasztalta, hogy több helyről is szinte azonnal jeleztek, hogy várják.

Egy apró település iskolája mellett döntött, amelyet csak a Maros választott el egy 20 ezer lakosú várostól. A folyó homokpadjai kellemes napozási, kirándulási helyet jelentettek, a városba települt külföldi érdekeltségű gyár munkaerő igénye gyakorlatilag biztosította munkát a környék lakosságának. Itt nyugodtabb és magasabb színvonalon éltek az emberek, mint az előző községben. Annuska örült a lánya választásának.

Ezután gyakrabban találkoztak, hiszen az út a gyorsjáratú busszal mindössze két és fél óra volt. A lánya jól érezte magát az iskolában és a községben is, és Annuska nagy elhatározásra jutott. Ha nyugdíjba megy, ő is leköltöztik oda, hiszen az irodában nem maradhat, Pesten az albérlet szinte megfizethetetlen.

Tervét előadta a lányának, aki örült az elhatározásnak. Ketten kibérelhetünk egy kis lakást, akár a városban is, lelkesedett, mindkettőnknek lesz külön szobája, és nyugodtan élhetünk... Igen!

De a sors közbeszólt. Még egy év sem telt el, és a lány szerelmes lett. A férfi, az iskola gondnoka, csendes, mosolygós ember, imádattal nézte a lányt, olyan gyengéden érintette meg, mintha félne, hogy összetöri. Annuska mosolyogva nézte a lánya boldogságát. A fiatalok összeházasodtak, és a lánya a férfi házába költözött.

Annuska tanácstalanul állt az események közepette. Most mit csináljon? Ő nem költözhet a férfihez, nem szivesen zavarná őket, Pesten maradni nem akart, számolgatta a megtakarított forintjait, ebből lakást vásárolni nem tud, az albérlet néhány év alatt elvinné az egészet, társas albérletre az ő korában már nincs lehetőség, megint ott billegett a semmi szélén. Amikor elérkezett a nyugdíjbavonulás ideje, lányáék meghívták magukhoz, töltsön el velük egy kis időt, úgyis alig találkoztak még.

Egy este beszélgettek a lehetetlen helyzetről, és a reménytelennek látszó helyzet azonban egy perc alatt megoldódott. A lakópark képviseletét ellátó szervezet 30 napot adott a kiköltözésre, panaszolta Annuska, és nem tudta, mihez kezdhetne azzal a kevés pénzzel, ami a rendelkezésére áll. Be kell költöznöm itt a közelben egy idősotthonba... - szipogott. Megint lakhatok idegenekkel egy szobában, sose lesz már otthonom, úgy látszik nekem ez a sorsom...

Veje állt meg a háta mögött csendesen, ahogy szokott. Miért nem nézel szét itt a faluban? - kérdezte. Vannak itt üres házak, igaz, némelyik elég lepusztult, de majd kipofozzuk egy kicsit. Addig meg lakhatsz nálunk, hiszen van itt három szoba, gyerek meg még úgy sincs. Nem akarok alkalmatlankodni, tétovázott Annuska, de a férfi kedvessége hatott rá.

Előbb nézzünk szét, mondta, aztán meglátjuk. Mennyi pénzből gazdálkodhatunk? - kérdezte a férfi, és az összeg hallatán elgondolkozva túrt a hajába. Hát nem sok, mondta, de nem reménytelen.

Járták az utcákat, és egyszer csak megtalálták. A kis parasztház szerényen húzódott meg a rozzant kerítés mögött, a regőnyök leszakadva, az udvar elvadult, gazos, de a tető rendben van, a közművek bekötve. A házban csak egy szoba, egy konyha, és egy kezdetleges fürdőszoba... Mintha abba régi házba toppant volna, amit olyan szeretettel csinosítottak a gyerekekkel, és ahol boldog volt néhány évig. A tulajdonos, aki már letett arról, hogy valaha is el tudja adni, alku nélkül belement a felajánlott vételárba, és megkötötték a szerződést. De alig maradt pénz a felújításra. Semmi baj, mondta a veje, a gázkészülékek használhatók, csak ki kell takarítani és beüzemelni. A szoba kopott padlóját és a konyha aljzatát pvc-re cseréljük, alig drágább, mintha lefestenénk, van nekem egy kredencem, azt áthozzuk, kicsit rendbehozzuk, mosogató van, a fürdőszobát kitakarítjuk, és minden helyiséget újra festünk. Jó lesz, egyezett bele Annuska, és egy hét múlva leköltözött a kis községbe. Lánya és veje ment érte, a furgon csomagterébe befért minden holmija, amit magáénak mondhatott.

És megkezdődött a ház felújítása. Annuska és a lánya a falakat és az ablakokat csiszolta, festette, a férfi fütyörészve rakta le a linóleumot, nevetve takarították az éktelenül koszos fürdőszobát, a férfi szétdobta a telek hátsó részében található omladozó melléképületet, a téglából járdát készített a kaputól a bejáratig.

Annuska este leült a relax foteljébe és körülnézett az otthonában. Bútorok nemigen voltak, hiányzott az ablakokról a függöny, és a konyhában nem volt egy szék, amire leülhetett volna, de úgy érezte, végre ott van, ahol lennie kell. Majd minden kialakul.

Reggel kávéval a kezében állt a saját udvarában. Eddig még meg sem nézte igazán. A rozsdás kerítésen belül néhány tő rózsa küzdött a térdig érő gyomokkal, a ház előtt terebélyes lombozatú diófa, alatta fából ácsolt pad maradványa. A hátsó kertet elzáró léckerítés kidőlt, a gazdasági épület teteje beszakadt, azon túl a veteményes kert, néhány gyümölcsfa. Alma, szilva és meggy. De minden gazos és elhanygolt. Kell egy gumicsizma, szerszámok, hogy megművelhesse a kertet.

Visszasétált a házba. Jó lenne a konyhába egy asztal és legalább egy szék, a szobában sincs semmi, csak az ágy, a pici szekrény és a relax fotel. Még a ruháit sem tudja kirakni a dobozokból, mégis valami könnyű, szinte eufórikus hangulat töltötte el. Hazaért.