Anna

Anna úrilány volt. A háború előtt született. Apja, a kendergyár főmérnöke, tágas kertes házat épített az újszegedi villasoron, anyja nem dolgozott, a háztartást vezette, ahol egy fiatalasszony végezte a nehezebb munkákat, akit a család egyszerűen csak "a lány"-ként emlegetett. Ő gyújtott be a kályhákba, fűtött, porolt, ablakokat tisztított, mosott, vasalt, bevásárolt a piacon, megpucolta a krumplit, zöldséget, előkészítette a húst, mosogatott, Anna édesanyja pedig főzött.

Anna pici korától zongorázni tanult, nagyon jó hallása volt, szerette a zenét, elit iskolába íratták, de a háború közbeszólt, nehéz volt az élet, sokat fáztak, néha éheztek is, de nagyjából megúszták, az apát nem vitték el katonának, mert valami baj volt a tüdejével, de a háború végére kiürültek a szekrények, el kellett cserélni a damasztokat, porcelánokat, ékszereket élelmiszerre.

Az '50-es évek elején Anna apját egyik éjjel elvitték. Azt sem tudták miért, és azt sem, hogy hova, hetekig kétségek között vergődtek. Végül megtudták, hogy valami táborba került, ahol csak a felesége látogathatta nagy ritkán. Annáék házába, a földszinti helyiségekbe társbérlőket költöztettek, csendes, dolgos emberek voltak, a férfi a kertet is rendbe hozta, de Anna édesanyját ez is zavarta, nem engedte Annát a gyerekeik közelébe, nem tudott megbékélni a helyzettel.

Tizennégy éves korában Anna már szép lány volt, a férfiak mind megnézték. Gimnáziumba és tánciskolába járt és titokban franciául tanult, mert anyja ragaszkodott hozzá. Az asszony kénytelen volt munkát vállalni, mert a háború utáni válság kisöpörte a kasszát, enni meg muszáj volt. Egy kis élelmiszerboltban lett eladó, amit nagyon lealacsonyító munkának tartott, de ennek is örülni kellett, mert nem értett semmihez, abból pedig, hogy tudott zongorázni és beszélt németül meg franciául (úgy-ahogy), nem lehetett megélni. Furcsa volt, amikor a boltba betérő vásárlóktól ezt kellett hallania: "csókolom a kezit naccsága, aggyon mán egy negyedkiló szalonnát".

Anna érettségi után nem tanult tovább, egyrészt mert az apja miatt nem vették fel, másrészt meg nem is igazán volt kedve a tanuláshoz, inkább az egyik gyárban helyezkedett el adminisztrátorként. Több fiatal dolgozott ott, hívták maguk közé, hogy menjen velük szórakozni, de anyja nem engedte, mert szerinte az ember válogassa meg, hogy kivel barátkozik, jelenlegi helyzetük ellenére sem kell elfelejteni, hogy ők kicsodák. Anna belenyugodott, pedig ment volna nagyon, fiatal volt, néha a Tóth-vendéglőből, vagy nyáron a Vigadóból áthallatszott a zene és a fiatalok nevetése, ő is szeretett volna táncolni, udvaroltatni, de arra nevelték, hogy elfogadja a szülői döntést.

Anna tizenkilenc éves volt, mikor az apja éppen olyan váratlanul, mint ahogy eltűnt az életükből, egyszer csak visszajött. Örültek neki, végre megint férfi volt a háznál. Úrja a kendergyárban helyezkedett el, persze nem főmérnökként alkalmazták, de mivel az új munkáskáder igazgató ismerte és becsülte, teljesítmény-összeíró lett. Az is jobb, mint kulizni, mert más, börtönből szabadult embernek csak fizikai munka jutott.

Csendben éldegéltek tovább, amikor apja munkahelyi ismerőse révén Annának kérője akadt. A fiú apja is abban a gyárban dolgozott gépészként, de Ő már egyetemet végzett, jó karrier-lehetőségek előtt állt. Első látásra belebolondult Annába, akinek tetszett a jóképű és nagyvonalú férfi, így alig néhány hónap után igent mondott a lánykérésre és boldogan készült az esküvőre. Vőlegénye szerint nem modern dolog a hosszú ruha meg a fátyol, Anna fájó szívvel lemondott a klasszikus menyasszonyi ruháról, fehér kosztümben, kis kalappal a fején állt az anyakönyvvezető elé, így is nagyon csinos volt.

A fiatalok Anna szüleihez költöztek, bár az ifjú férj, aki a rendszer elkötelezett híve volt, nem igazán jött ki Anna édesanyjával, aki szerinte egy elavult nézetet képviselt, ezért folyton vitába keveredtek. Anna kajánul hallgatott, mert szíve mélyén ő is berzenkedett a szülői sznobizmus ellen, de soha nem lett volna bátorsága ellentmondani. Ennek aztán az lett a vége, hogy a fiatal férj a tanácshoz fordult és hamarosan kiutaltak nekik egy szép kis összkomfortos garzonlakást.

Anna úszott a boldogságban. Megszabadult az anyja által rákényszerített életformától, jóképű férje imádta őt, önálló otthona, kellemes, nem túl megerőltető munkája volt, vállalati mulatságokba, zenés szórakozóhelyekre jártak, ahol mindenki megcsodálta Anna szépségét és tánctudását. Hét végén étteremben ebédeltek, színház és hangverseny bérletük volt, nyáron a Balatonon vagy más üdülőhelyen nyaraltak. Komolyabb baráti körük nem volt, csak felületes, leginkább munkahelyi ismeretségek alakultak ki. A férje szépen lépegetett a ranglétrán, harminc éves korára már csoportvezető volt a statisztikai hivatalban, jó fizetéssel, prémiummal. Annának csak egy dolog hiányzott az életéből, a gyerek. De a férje szerint nem kell azzal sietni, nem lehet 1 szobás lakásba gyereket szülni, nemsokára kapnak egy nagyobb lakást, majd akkor. Anna ezt is elfogadta, egyet értett a férjével, a lakás tényleg kicsi volt.

Aztán meglett az újabb előléptetés, és vele a nagy lakás is, Anna készülhetett az anyaságra. Amikor végre terhes maradt, a férje azonnal kivette a munkából, mondván, már nem annyira fiatal (31 éves volt), inkább pihenjen otthon és készüljön a szülésre. Anna így is tett. Kötött és horgolt, kabátkát, takarót készített, mosott, vasalt, délelőttönként nagyokat sétált, hogy fitt maradjon. A baba váratlanul érkezett meg a hatodik hónap közepén és mindössze két napot élt. Anna összetört, a férje vele sírt. Eltemették a halott gyereket és próbáltak újra visszarázódni a mindennapokba, de Anna folyamatosan sírógörcsökkel küszködött, a férje tehetetlenül toporgott körülötte és a maga módján próbálta a helyzetet megoldani, azt mondta, maradjon otthon ameddig csak akar, nem kell mindenáron dolgoznia, jól meg fognak élni az ő fizetéséből is. Inkább foglalja el magát otthon, éljen kényelemben és készüljön a következő baba érkezésére. Anna így is tett. Ellátta a háztartást, amit férje minden, akkoriban fellelhető háztartási géppel felszerelt, a sofőrje minden pénteken elvégezte a nagy-bevásárlást. Anna szabadidejében olvasott, rádiót hallgatott, tévét nézett (az egész házban csak nekik volt), sőt a férje meglepte egy zongorával is. Anna depresszióját fokozta, hogy szinte egy időben, gyermekük halála után egymás után elvesztették mindkettőjük szüleit is.

Évek teltek el, de Anna nem esett teherbe. A vizsgálatok semmi kórosat nem mutattak. A komolyabb lépések előtt a férjét szerették volna megvizsgálni, de ő erre nem volt hajlandó, így Anna szó nélkül vetette alá magát a fájdalmas vizsgálatoknak és beavatkozásoknak, de a gyerek csak nem akart megfoganni. Ekkor felvetette a férjének, hogy fogadjanak örökbe egy kislányt, a férje azonban nem akart "idegen gyerekkel" kínlódni, ki tudja, milyen géneket hozna magával. Arról győzködte Annát, hogy itt vannak ők egymásnak, teljes az életük, ne kísértsék a sorsot. Ha a gyerek jönni akar, majd jön, ha meg nem jön, hát maradnak kettesben.

Anna szerette a férjét, így beleegyezett ebbe is, hiszen végül is tényleg jól éltek, a férje - már mint főosztályvezető - a szolgálati autóval minden nap hazament ebédelni, közben jókat beszélgettek, délután, amikor hazaért a munkahelyéről, elsétáltak a város legjobb cukrászdájába, ott kávéztak, fagylaltoztak, ismerősökkel találkoztak. Anna munkába állása egyre elodázódott, aztán végképp feledésbe merült. Amikor lehetett, már külföldre is jártak. Dubrovnikban nyaraltak és Zakopánéban síeltek. Az évek teltek, gyerek nem született, de ebbe is belenyugodtak. A férje mindig azt monda, nem baj, az ő kincse Anna, és neki ez elég. Az életük nyugodtan folydogált.

Anna még nem volt 60 éves, amikor a férje váratlanul meghalt. Reggel egészségesen elment dolgozni, délben az asztalon várta az ebéd, de nem jött. Aztán egyik beosztottja hozta a hírt, Anna férjét az íróasztalra borulva találták, már nem élt. Anna megbénult a fájdalomtól és a tehetetlenségtől. Fogalma sem volt, hogy mit csináljon. A férj munkahelye felvállalta a temetés intézését és a költségeket is. Anna csak állt a koporsó mellett, és nem tudta felfogni, ami történt. Alig evett, a lakásból sem mozdult ki napokig.

Néhány nap múlva csöngettek. Az ajtóban a lakbérszedő asszony állt és kérte a pénzt. Anna nem tudta, hogy hol lehet a pénzük, azt sem tudta, hogy mennyi a lakbér. Eddig mindig, mindent a férje intézett. Szerencsére volt annyi pénz a férje pénztárcájában, hát kifizette. Aztán gondolkodóba esett. Van áram, tehát villanyszámla is lesz, és gázszámla is, és hozzák az újságot minden nap, tehát azt is ki kell majd fizetni, és minden második héten a fodrász is várja, meg jön a pedikűrös, azt is ki kell fizetni, de miből? Neki nincs semmi jövedelme. Dolgoznia kell. De hol? Ötlete sem volt.

És tényleg: alig telt el egy hét, jött a villanyszámlás, aztán a gázszámlás, és a maradék pénz is elfogyott. Anna most már tényleg kétségbe esett. Mit csináljon? Hova megy ilyenkor az ember?

A lakásához legközelebbi hivatal az ingatlankezelő volt, hát oda ment. Az ügyintéző meghallgatta, de azt mondta, ő ezekben a dolgokban nem tud segíteni. Anna elsírta magát. Az ügyintéző megsajnálta és elmondta neki, hogy ő mit csinálna a helyében. Először is elmenne a nyugdíjfolyósítóhoz, mert Annának van 12 év munkaviszonya, elérte a nyugdíjkorhatárt, tehát valami kis nyugdíj és özvegyi ellátás is jár neki. Aztán el kell menni a szolgáltató cégekhez és át kell íratni a lakás fogyasztásmérőit, végül elmondta, hogy a lakást hogyan tudná megvenni és kisebbre cserélni, és még más megoldásokat is javasolt. Anna kicsit megnyugodott és tényleg elindult az ügyeket intézni. De már az első helyen akadályokba ütközött. A nyugdíjfolyósítónál a kezébe nyomtak egy halom űrlapot, hogy töltse ki, aztán hozza be a munkakönyvével és egyéb iratokkal együtt. Anna azt sem tudta, miről beszélnek. Munkakönyv? MIL-lap? Életében nem hallott ezekről. Nem tudta, hol van az áramszolgáltató vállalat, és a többi. Reménytelennek érezte az egészet. Éjjel sírt a férje után, nappal ült a lakásban és rettegett, hogy mi lesz vele. Úgy gondolta nem fog tudni így élni. Menni akart a gyereke, férje, szülei után. Újra bement a hivatalba, megkereste a múltkori ügyintézőt és elmondta, hogy meg akarja venni a lakást, aztán azonnal el is akarja adni, és a pénzből szeretné, ha valaki eltemettetné őt. Ezt szeretné elintézni. Az ügyintéző úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. Kicsit mérgesen azt mondta, hogy Annának fogalma sincs arról, milyen az, amikor valaki igazán reménytelen helyzetben van. Hozott neki egy pohár vizet, aztán azt mondta, szedje össze magát és keressen valakit, aki segít neki az ügyeket intézni. Anna azt sírta, hogy nincs senkije, és meg szeretne halni. Az ügyintéző megenyhült, és azt mondta neki, hogy nem szabad a halálra gondolni, mert lehet, hogy a következő nap meghozza a csodát, amiért érdemes volt azt a napot megélni. Erre gondoljon. Az élet szép és komoly dolog, Anna még elég fiatal, egészséges, kezdjen hát el élni. És olyan nincs, hogy valakinek senkije sincs. Testvér, rokon, barát, szomszéd. Gondolja át. Nyisson az emberek felé. Anna nem hitt a csodában, de hazament és átgondolta, amiket a nő mondott a hivatalban. Van egy unokatestvére. Igaz, alig ismerik egymást, a férfi vagy 10 évvel fiatalabb is nála, de a férje temetésén ott volt a feleségével, meg kell próbálni a segítségét kérni. Este megkereste a címét és írt neki egy levelet, amiben megkérte, hogy látogassa meg. Az unokatestvére pár nap múlva felhívta telefonon (Anna azt se tudta, hogy már majdnem mindenkinek van telefonja, csak meg kellett volna néznie a telefonkönyvben). Elmondta neki, hogy milyen helyzetben van, segítségre van szüksége, tudna-e segíteni az ügyintézésben, amíg ő bele nem jön egy kicsit. Félt, hogy az unokatestvére kineveti, de az nem nevetett, azt mondta, majd a felesége, aki úgyis szabadságon van, másnap bemegy a városba és megbeszélik, neki sajnos dolgoznia kell. Anna megkönnyebbült.

Másnap megérkezett az "unokasógornője" (így mutatkozott be nevetve) a fiával. Anna kávét főzött, és kakaót a fiúnak, aztán kiöntötte a lelkét. Az asszonyka nagyon talpraesettnek bizonyult, ki tudta tölteni az űrlapokat, azonnal tudta, hogy mi a mil-lap és a munkakönyv, aztán azt kérte Annától, hogy keresse elő ezeket, biztosan van valami fiók, ahol az ilyesmit tartják. Anna nem tudta, hát elkezdték a keresést közösen. Az íróasztal felső fiókjában számlákat találtak és csekkeket a befizetésekről, a másikban fényképalbumokat, végre a harmadikban hivatalos iratok voltak. Itt meg is találták Anna iratait, valamint két takarékbetétkönyvet, amiben elég jelentős összeg volt. Az egyik, kisebb összegről kiállított könyv bemutatóra szólt, azt Anna azonnal kiválthatta, ezzel megoldódott a napi gondja, ha jól osztja be, kitart, míg a nyugdíja elintéződik. A másik a férje nevén volt, azt be kellett jelenteni a hagyatékba, csak utána lehetett felhasználni. Az asszony megígérte, hogy másnap megint eljön és elkíséri Annát a nyugdíjat intézni. Így is történt, utána együtt ebédeltek, kávéztak és beszélgettek. Anna mesélt a férjéről, hogy mennyire szerette Őt, és hogy mennyire hiányzik. Az asszony beszélt a munkájáról, védőnőként dolgozott a közeli faluban, a házukról, a fiáról, aki az "egyszem" gyerekük és a férjéről, aki villanyszerelő. Anna csodálkozott, azt hitte a férfi diplomás, hiszen a családban minden férfi az volt. Az asszonyka nevetett, azt mondta a diploma nem zárja ki a fizikai munkát. Eltelt az egész délután. Másnap a szolgáltatókat járták végig, és az unokasógornő délutánra odarendelte a fiát is Annához, hogy majd együtt menjenek haza. A fiú - kis mosolygós kamasz - félszegen jött-ment a lakásban, Annának tetszett.

A két nő között egyre fesztelenebb lett a viszony, az ügyek intézése közben közelebb kerültek egymáshoz. Néha a férfi jött a feleségéért, néha a fiúval mentek haza. Egyre többet nevetgéltek, egyszer elmentek ruhát venni, a nő bohóckodott, illegette magát, Anna nevetett rajta. Aztán vásároltak Annának is, és a sógornő komoly képpel visszaakasztgatta a fekete ruhákat, amiket kiválasztott, és Annának azon is nevetnie kellett. Végül mindent elintéztek, Anna napjai megint kiüresedtek. Próbált olvasni, zongorázni, néha kiült a függőfolyosóra, hogy egy kis nap érje, de az utcára menni nem volt kedve. Előfordult, hogy inkább nem evett két napig, hogy ne kelljen elmenni bevásárolni. Bekapott egy-két kekszet, vagy egész nap csak befőttet evett. Lefogyott, megint rátört a szomorúság. A hatvanadik születésnapján egész nap szipogott és megint felmerült benne a halál gondolata. Estefelé csengett a telefon, az unokasógornő hívta, boldog szülinapot kívánt. Kérdezte, hogy meg tudja-e egyedül enni a tortát. Anna mondta, hogy nincs torta, mire azt válaszolta, hogy az nem létezik, annak lennie kell, csak jól nézze meg, biztosan ott van az valahol, és nevetett. Anna azt hitte, elment az esze, és akkor a nyitott konyhaablak párkányán meglátta a tortát, mellette a függőfolyosón vigyorgó kamaszt. A rokonai a sarki telefonfülkéből hívták, hogy megvicceljék. Anna zavart és boldog volt. Szabadkozott, hogy nincs otthon semmi, de szóda és kávé azért akadt, és megették a tortát. Unokatestvére elmondta Annának, hogy nem szeretnék, ha ilyen magányos lenne, szívesen látják - amikor csak kedve van - a falusi házukban. Igaz, hogy soha nem álltak egymáshoz túl közel, de ez inkább a szüleik hibája, ők nem fértek meg egymással. Anna köszönte a meghívást, megígérte, hogy élni fog vele.

Néhány hét gondolkodás után - azzal az ürüggyel, hogy megjött a nyugdíjról a határozat - felhívta a rokonokat, és amikor azok megismételték a meghívást, beleegyezett egy vasárnapi ebédbe, csak azt nem tudta, hogy mikor és hol kell felszállni a buszra, aztán meg leszállni. Még életében nem utazott egyedül sehova. Végül a kamasz fiú ment be érte a városba, és együtt buszoztak ki a faluba. Az úton félszegen próbáltak beszélgetni. Anna ajándékot vitt a családnak. A férfinak bort, a nőnek és a fiúnak csokoládét. Az ebéd ízletes volt, a hangulat oldott, Anna jól érezte magát. Délután a buszhoz a nő kísérte ki, a férfiak tévét néztek.

Ezután telefonbeszélgetések és rövid találkozások váltották egymást, Anna örült az ismeretségnek, de a mindennapokban még magányosabbnak érezte magát. A nyugdíja kevés volt, a rezsi egyre növekedett, az unokatestvére azt tanácsolta, cserélje azt a nagy lakást kisebbre, minek neki négy szoba, mikor egyedül van. A különbözetet meg költse magára, utazgasson, ne üljön otthon egyedül. Anna azonban nem akarta az otthonát feladni. Ott élt sok-sok éve, ott érezte magát biztonságban, oda kötötték az emlékek, meg hát azt se tudta, hogy fogjon hozzá, ha mégis rászánná magát. Hát csak halogatta. Azzal nyugtatta magát, hogy ráér még ezzel, a lakást még fenn tudja tartani, és amúgy sincs egyedül, hiszen van családja, ha távoli is, meghívást kap minden ünnepre, a fiú is meghívta a ballagására, és felszaladt az érettségi után is egy falat kajáért, és a felvételi előtt együtt kávéztak, és utána is nála ebédelt. Szóval nincs ő egyedül.

Egyik délután a rokonok beugrottak hozzá, mert a városban volt dolguk. Vita alakult ki a házastársak között, hogy hol lakjon a fiú, ha egyetemre jön a városba, mert a kollégiumban nem sikerült helyet kapnia. Az apja szerint az albérlet a megoldás, az anyja szerint jobb lenne, ha hazajárna, mert nem fog rendesen enni és nem fogja bírni a tanulást az albérleti szobákban. Az apja nem tartotta jó ötletnek a napi 30 km-es ingázást. Anna csak hallgatta.

Másnap este felhívta őket és félve felajánlotta, hogy a fiú lakjon nála. A férje dolgozószobája pont megfelelne, van benne egy heverő, polcok és íróasztal, csak egy szekrényt kell átvinni a ruháknak, és már lakható is. A házaspár meghökkent az ajánlat hallatán, de aztán lelkesen fogadták. Bevallották Annának, hogy bár nem élnek rosszul, a magas albérleti díj elég nagy problémaként lebegett a fejük felett, egyben felajánlották Annának, hogy segítenek a rezsi kifizetésében. Anna ezt köszönettel elfogadta. Másnap már mentek is felmérni a szoba adottságait. A fiú is velük tartott, húzgálták a bútorokat, rakosgatták a szőnyegeket ide-oda, könyveket pakoltak ki-be. Anna szendvicseket kent, a fiú üdítőt hozott (Anna megkóstolta a kólát), sürögtek-forogtak. Estére a szoba át volt rendezve. A heverő fölé olvasólámpát szereltek, a sarokban egy nagy karosszék állólámpával, az íróasztalhoz az apa forgófotelt vásárolt, a szekrénybe csak be kell rakni a ruhákat, a polcokra a könyveket, és kész is!

Anna elégedetten feküdt le este, és alig várta, hogy a fiú beköltözzön, bár egy kis nyugtalanság is volt benne. Aggódott, hogy mibe mászott bele, ugyanakkor izgalommal gondolt a változásokra. Minden nap benézett a fiú szobájába. Egyszer egy képet rakott a falra, máskor egy cserép virágot az ablakpárkányra, aztán függönyt cserélt, mert az előzőt túl "öregesnek" találta.

A fiú beköltözött. Első nap a holmiját rakosgatta aztán elment, csak este esett haza, egy zacskóban zsemlét és felvágottat hozott. A konyhában ült le vacsorázni. Anna csodálkozott, hogy miért ilyeneket eszik. A fiú mondta, hogy nem volt ideje a menzán kajálni. Anna mondta, hogy van vacsora. A fiú kért belőle. Együtt vacsoráztak, beszélgettek néhány szót. Reggel Anna kávét főzött, a fiúnak is készített, aki álmosan, borzasan, pizsamában csoszogott ki a szobájából és mogorván nézte a kávés csészét. Anna kérdezte, hogy kér-e reggelit. A fiú úgy nézett rá, mintha nem értene magyarul. Anna még sose látott ilyen ébredező fiatalt. Nagyon komikusnak találta. Kirobbant belőle a nevetés. A fiú is elvigyorodott. Megyek tusolni, mondta. Anna kuncogva készítette a reggelit, mikor a fiú megjelent felöltözve. Befalta a szendvicset, csak későn jön meg, mondta, és elrohant.

Anna délelőtt takarított, a fiú szobáját porszívózta, mikor meglátta a szennyes ruhákat egy nejlon szatyorban, a sarokban. A fürdőszobában a fregolira feldobva egy törölköző lógott gyűrötten, a mosdóban borotvahab maradványok voltak. Anna mindent kitakarított, aztán ebédet főzött, olvasott, egy kicsit zongorázott (évek óta először), és várta a fiút, aki nem jött. Este esett be éhesen és nyúzottan. A kínálásra elfogadta a vacsorát, aztán bement a szobájába és magára csukta az ajtót. Anna csalódott volt. Ez így ment napokig. A fiú szobájában gyűlt a szennyes, már mindenhol volt belőle, a fürdőszoba minden reggel csatatérré változott, a reggeli alatt a fiú még félig aludt, bár ezt Anna még mindig nagyon mulatságosnak találta.

Hét végén a fiú hazautazott, nagy hátizsákban vitte a szennyest, vasárnap délután jött meg, süteményt hozott Annának , együtt ették meg, aztán a fiú elment, ahogy mondta, kicsit szétnéz a városban. Anna aznap este már nem is látta, nagyon későn jött haza. És másnap is, és azután is minden nap. Minden úgy zajlott, mint előtte való héten. Péntek este Anna már dühösen várta a fiút, meg kell beszélniük, hogyan tudnának normálisan együtt élni. Nehezményezte a fürdőszoba állapotát, a konyhaasztalon hagyott maradékot, a szennyes ruhákat a szobában szanaszét dobálva. A fiú felháborodott, hogy miért megy be a szobájába, ha ő nincs otthon. Azt se akarta, hogy Anna főzzön rá, és várja a vacsorával, majd eszik, ahol tud, mondta, de megígérte, hogy összerámol maga után. Anna ezt fagyosan megköszönte, aztán azt mondta, nem kell a szennyes ruhát hazahordania, rakja a fürdőszobai szennyes-tartóba. A fiú ingerülten és elvörösödve visszautasította, hogy Anna a "koszos gatyái között turkáljon", de azt megköszönné, ha használhatná a mosógépet. Anna azt mondta, hogy rendben, és a szobájába vonult. Sértve érezte magát.

A fiú két nappal később kimosott. Aztán a mosott ruha napokig a szárítón lógott. Anna nem tudta, hogy leszedje, vagy hagyja ott. Egyik este a fiú megette a hűtőből a sajtot, amit Anna a másnapi ebédhez vett. Ezen feldühödött, és amikor a fiú hazaért, ismét összevesztek. Dühösen meredtek egymásra. Anna azt kiabálta, hogy a fiú miatt disznóólban él, és nem tud mosni, mert nincs hova teregetni, a fiú meg azt nehezményezte, hogy egy darab sajt miatt képes balhézni, és hogy majd elpakol, ha lesz ideje. Duzzogtak egymásra napokig, de a fiú már nem hagyott ruhát a szárítón, Anna pedig szólt a fiúnak, hogy a főzéshez vásárolt dolgokat a legalsó polcon tartja, onnan ne egyen meg semmit, a többi szabad préda.

Eljött az első vizsgaidőszak. A fiú késő éjszakáig tanult. Egyik este Anna a konyhában pakolászott, mikor a fiú kiment kávét főzni. Anna megfőzte helyette, addig a fiú leült a székre és várt. Fáradt volt és feszült. Elmondta Annának, hogy munkát vállalt, azért jár haza későn, de kell a pénz, mert csak így tudja magát fenntartani. Most meg tanulnia kellene, de nem fog a feje, egyszerűen kész van, nem mennek a fejébe a latin szavak. Anna is tanult latint a gimnáziumban. A fiú kihozta a könyvet és kávézás közben Anna kérdezgette a latin szavakat. Ha a fiú nem tudta, Anna mondta, így a fiú jobban meg tudta jegyezni. Vagy két órát töltöttek el így, a fiú másnap jól vizsgázott, egy szelet csokit hozott Annának. A hangulat javult, a fiú egyszer csak a pólóit a szennyesbe rakta, és megkérte Annát, hogy mossa ki a sajátjaival, ha nem baj. Anna örült, hogy segíthet a fiúnak. Egy másik vizsga előtt szintén együtt tanultak. A fiú mondta, hogy így sokkal könnyebb. Anna kérdezte, hogy miért nem tanulnak együtt egy diáktársával? A fiú mondta, hogy az jó lenne, de nem szeretné Anna nyugalmát megzavarni. Anna megnyugtatta, hogy nem zavarják. Másnap a fiú egy évfolyamtársával jelent meg, bemutatta Annának, aztán elvonultak tanulni. Később Anna kávét főzött, vajas-szalámis kenyeret készített, aztán szólt a fiúknak, hogy lehet enni. Azok ettek is, mint a farkas. Közben beszélgettek, Annát is bevonták. A vendég megkérdezte, hogy Anna tud-e zongorázni. Ő is tudott egy kicsit. Leült és dzsesszt kezdett játszani. Anna nem ismerte, de tetszett neki. Másnap Anna játszott nekik, aztán megint a vendég, aki már mindennapos látogató volt. Anna új kottákat vásárolt és néhány nap múlva meglepte a fiúkat egy modern darab eljátszásával. A fiúk dicsérték. És mindig éhesek voltak, és Anna főzött, és palacsintát meg piskótát sütött, és a két fiú mellé egyszer csak jött egy harmadik, majd egy negyedik, és Anna azt vette észre, hogy már nem zavarja a szék karján felejtett dzseki, az előszobában össze-vissza lerugdosott cipők sokasága, a leüresedett wc-papír gurigák. A lakásba ki-be jártak a fiatalok, a konyhában állva falták be az Anna által készített szendvicseket, tréfálkoztak vele, röhögtek, mint a fakutya és Annának fréziát hoztak nőnapra. Néha lányok is jöttek, csókolomot kiáltottak, a fiúkkal tanultak, vagy beszélgettek, aztán átmentek Annához és ruhákról, parfümökről, fiúkról diskuráltak. Anna este az ágyában azon gondolkodott, mit fog főzni holnap a gyerekeknek, félálomban hallotta a fiúk beszélgetését, a kirobbanó nevetéseket és úgy érezte, hogy ennél nincs is jobb dolog a világon.

Az évek teltek. A fiú diplomaosztóján Anna olyan büszkén feszített a szülők mellett, mintha legalábbis ő doktorált volna. Megfogadta, hogy ha a fiú elköltözik, ő majd csak mosolyogni fog, nem akarja, hogy a fiú nehéz szívvel menjen el. Kigondolta, hogy olyanokat mond majd, hogy ez az élet rendje, a fiataloknak a saját életüket kell élniük és hasonlókat. Várta, hogy majd jön a holmijáért.

Hétfőn reggel meg is érkezett a fiú. Betrappolt a szobájába (hol volt már, amikor becsukta maga után az ajtót...), az otthonról hozott cuccot behajigálta a szekrénybe, ledobta magát a konyhaszékre és azt kérdezte Annától: lehetne vacsorára rakott husi? Semmi jelét nem adta, hogy költözni akarna. Este vigyorogva, pezsgővel állított be. Munkahelyem van, mondta. Most elmegyek nyaralni, aztán munkába állok. Koccintottak.

Eltelt a nyár, a fiú visszajött a nyaralásról, munkába állt. Amikor a fizetését megkapta, Anna elé rakta az asztalra egy részét. Azt mondta, ez a háztartási hozzájárulás, és hogy Anna vegyen végre egy normális tűzhelyet, mert ez már életveszélyes. Anna nem akarta elfogadni a pénzt. Aztán közösen megvették a tűzhelyet, majd az új mosógépet és felújították a fürdőszobát.

Egyszer a fiú egy lányt hozott Annához. Bemutatkoztak, Annának tetszett a lány, de a szíve összefacsarodott, mert úgy érezte, ez a lány el fogja vinni tőle a fiút. A lány egyre gyakrabban maradt a fiúnál éjszakánként, amikor látták, hogy Anna ezt nem nehezményezi. Esti beszélgetéseik alkalmával Anna sok mindent megtudott a terveikről, azt is, hogy lakásra gyűjtenek. Egy nap a lány gondterhelten ért haza, hallgatagon tett-vett, és amikor a fiú hazaért, az ajtót becsukva beszélgettek, majd kihallatszott a lány sírása. Anna aggódott. Aztán kijött a fiú és elmondta, hogy a lány állapotos, de meg van ijedve, mert még nincs itt az ideje a családalapításnak. Nincs pénzük, a lány még tanul, nincs lakásuk, és ha albérletbe mennek, nem is lesz egyhamar, minden pénz arra fog elmenni. Anna megkérdezte, hogy miért kellene albérletbe menni? Itt is maradhatnak. A fiú bambán nézett rá, pont mint az első reggelen. Anna nem bírta ki, nevetett.

Őrült tervezgetés és futkosás következett. A szülők és a lány az esküvő ügyében szaladgáltak, a fiú és Anna pedig a lakás átalakítását intézte. A nagy nappaliból közös lakótér és konyha lett, a konyhából és az egyik nagy szobából Anna lakrésze kis fürdőszobával, teakonyhával, a másik két szobát és a nagy fürdőszobát a fiataloknak készítették elő. Az antik bútorok nagy részét eladták, csak Anna szobájában maradtak meg a régi megszokott tárgyak. Az egész lakás színes és vidám lett, a gyerekszoba lett a legszebb Anna szerint.

A baba érkezése döbbenetesen hatott Annára. Még soha nem vett a karjába ilyen apró emberkét, ezt a csodát megtagadta tőle a sors. Azonnal a szivébe zárta, a könnyei potyogtak.

Aztán visszatértek a hétköznapok. Mivel a lány szülei távol éltek, Anna és a fiú édesanyja segítették a fiatal anyukát, aki még a tanulmányait folytatta. Gondozták, sétáltatták a gyereket, ha szükség volt rá, közben jókat beszélgettek. Anna szinte szenvedélyesen szerette a gyereket, és a baba is, mintha kárpótolni akarná őt a magányos évekért, szeretettel csüggött rajta. Mindenki csodálta a kettőjük közt kialakult összhangot, Anna szinte kivirágzott.

Egy ilyen séta alkalmával Anna találkozott azzal az ügyintézővel, aki több mint 10 évvel azelőtt azt tanácsolta neki a sötét órákban, hogy ne gondoljon a halálra, mert minden nap csodát hozhat. Anna ráköszönt, a nő megismerte, csodálkozott, hogy milyen jól néz ki, azt kérdezte viccesen: "nem tán valami pasi van a dologban?" Anna nevetve válaszolta: De bizony, csak nem úgy, ahogy maga gondolja"...