Anikó

Anikó a szocialista Magyarországon született, a '70-es évek végén, amikor az állami szigor már nem terjedt ki az egyén folyamatos ellenőrzésére. Ez a fellazult fegyelem nem tett jót Anikó életének.

Mindig lehajtott fejjel járt az utcán, senki szemébe nem mert nézni. Szégyellte magát. Apja a falu legrészegesebb embere volt. Sose látta józanul. Szerencsés esetben hazatántorgott, csak a bicikliért kellett elszaladni valamelyik kocsmához, rosszabb esetben valaki megkopogtatta az ablakot, menjetek apádért, kiabált be, és ők mentek, hogy összeszedjék valamelyik kocsma előtti járdáról, vagy az árokból.

A mértéktelen ivászat persze megtépázta a család költségvetését, alig volt mit enni, anyja folyton szaladt, dolgozott itt-ott, és minden évben szült egy gyereket. A roskatag kis ház egyetlen szobája ágyakkal volt tele.

Anikó már 8-9 éves korában tisztában volt a szex és a gyerekek születése közötti összefüggéssel, hiszen az aktusok mellette történtek a páros ágy másik felén. Egy alkalommal, amikor anyja éppen szülni ment a kórházba, egy éjszaka apja őt próbálta maga alá gyűrni, de Anikó rémülten védekezett, és az undortól öklendezve rohant ki az éjszakába. Senkinek sem mert szólni, és ezután nagy ívben kerülte az apját. Anyja talán megsejtett valamit, mert átköltöztette a kinyitható rekamiéra, ahol már két testvére aludt, és ahogy szaporodtak a gyerekek, úgy került egyre távolabb a hitvesi ágytól, előbb a konyhában lévő heverőn aludtak a húgával, majd a fűtetlen kamrába is ágyak kerültek - úgysem volt benne semmi élelem - és a nagyobb gyerekek ott aludtak. Télen kegyetlenül hideg volt a helyiségben, ágyneműről nem is hallottak, és a bűz szinte elviselhetetlen méreteket öltött, hiszen az összes gyerek ágybavizeléssel küszködött még 10-12 éves korában is. Anikó is. Reggelente szégyenkezve ébredt, minden csupa pisi volt, fázott, mint a kutya, a konyhai sparhelt mellé húzódott, hogy a ruhák megszáradjanak legalább valamennyire. Átöltözésről szó sem lehetett, hiszen nem volt mit magukra venni.

Utált iskolába menni, ahol viselnie kellett a gyerekek megvetését, a sutyorgást, fúúúj, milyen büdösek ezek, az apjuk tegnap megint a főutcán fetrengett... Ilyenkor legszívesebben meghalt volna.

Mindezek ellenére elég jól tanult, a tanárai néha a fejüket csóválták. Szegény gyerek, milyen kár érte! Egy megfelelő környezetben szépen fejlődhetne!

Úgy 10 éves kora körül kezdte átlátni a családja életét. És a szülei szerepét a nyomor kialakulásában. Harag ébredt benne elsősorban az apja iránt, aki elherdálta a fizetését, és az anyja iránt is, aki mégis mindig összefeküdt azzal az állattal, sőt, többnyire ő kezdeményezte a szeretkezést, és csak megszülte a gyerekeket, aztán a piciket a nagyobbakra hagyta, hogy gondoskodjanak róluk, ő meg elment dolgozni, talán leginkább azért, mert addig sem kellett otthon lennie. A sok munka kivette az erejét, nem volt türelme a kicsikhez, gyorsan közéjük csapott, így Anikó igyekezett elterelgetni őket a felnőttek közeléből, a kertbe csalta az apróságokat, és ott töltötték az időt. Először csak játszottak a gazban, aztán egy tavasszal néhány szem babot vetettek, amit a kerítésre futtattak, ahogy a szomszédban látták, és Anikó megörült, amikor látta a fejlődő hüvelyeket, sós vízben megfőzte egy kis krumplival, és a gyerekek boldogan falták. A szomszédasszony dicsérte őket, és a következő évben egy-két paradicsom- és paprikapalántát adott ajándékba. Délutánonként locsolgatták a palántákat, tisztán tartották a környezetét, és hamarosan megjelentek a kis termések. Óvatosan szedték le az első szemeket, és ették zsíros kenyérrel. Nyár végén még paradicsomlevest is készítettek. De aztán beköszöntött a tél, és megint nem nagyon volt mit enni. És anyja hasa megint gömbölyögött. Anikónak elege lett. Már kilencen voltak, és most itt a tizedik gyerek. Az anyjára támadt. Miért hagyod? - kiabált. Részegen felcsinál, nézz rá a kicsikre! Már szinte meztelen járnak! Hogy akarod őket ruházni és etetni? Az anyja a seprűnyéllel torolta meg a kirohanást. Te ne ugass bele az életembe, kiabálta. Nem tudsz te semmit!

Anikó ekkor, 12 évesen határozta el, hogy elég volt, nem marad itt. Ahogy elvégzi az iskolát, munkát vállal, aztán elmegy innen. Nem csinálja tovább. Este a szalmazsákján fekve, a rossz kabát alól, amivel takarózott, végignézett az alvó gyerekeken. Hagyja itt őket? Mi lesz velük, ha ő sem lesz? Dolgozni fog, mert muszáj lesz, de elmenni? Belátta, nem teheti meg. Amikor vége lett a tanévnek, munkát vállalt. Eljárt napszámba a szomszéd gazdákhoz, kertet művelt a szemben lakó öregembernél, bevásárolt az utca végén lakó idős, gyermektelen házaspárnak. A pénzt élelmiszerre költötte. Lassan megtanult főzni, már ismerte a pénz értékét, és megpróbálta eldugni az apja elől, mielőtt az a kocsmába hordaná.

Egy nap meghalt az utca végén lakó öregember. Anikó megrendülten szipogott, szerette a kedves, idős házaspárt, sajnálta az összetört asszonyt, segített neki. Kivasalta a ruháját a temetésre, segített a pogácsa és a kalács-sütésben, megterítette az asztalt a halotti torra.

Maradj még egy kicsit, mondta az asszony Anikónak, amikor már az utolsó ember is elment, egyél egy kis kalácsot, és vigyél a gyerekeknek is, látod, maradt itt elég. Anikó az ablakra sandított, már sötét volt, a gyerekek még ma nem is ettek, begyújtva sincs, ha anyja hamarabb hazaér, verés lesz a vége... Mennem kell, mondta, a kalácsot köszönöm... Holnap majd átjövök.

Otthon hideg volt, a gyerekek éhesek voltak, a picik ordítottak, a konyha padlóján fekália és vizelet kenődött szét. Mit csináltatok? - ijedt meg. A picinek nincs bugyija, mondta az egyik, négy év körüli testvére. Őrült gyorsasággal takarította fel a mocskot, a gyerekre egy rossz mackónadrágot rángatott, már pelenka sincsen, azt se tudja, holnap mit ad rájuk. A mai nap elment a temetéssel és a néni vigasztalásával, de legalább van egy kis kaja. Begyújtott a sparheltba és rántott levest főzött, azt ették a kaláccsal. A gyerekek hálásan nevettek rá. Még gyorsan kimosott egy lavór vízben néhány ruhát, holnap legyen az iskolásoknak mit felvenni, aztán vagy három pelenkát a picinek és a sparhelt fölé teregette. Anyja nem jött. Vajon hol lehet már?

A szomszéd verte meg az ablakot. Menjetek apádért, mert megfagy az árok partján. Anikó két nagyobb testvérét szalajtotta, akik hazacipelték az ájultan alvó embert. Anyjuk még mindig nem érkezett meg.

Anikó a két utcával távolabb lakó munkatársához kopogott be, hátha tud valamit. Elvitte a mentő, mondta az asszony. Alighanem meg is szült azóta. Hét végéig ne is várjátok.

Másnap az iskolában a védőnő kereste meg. Vigyetek be az kisbabának ruhákat, pólyát, amiben hazahozhatjátok. Anikó engedelmesen bólintott.

Délután a nagyszobai szekrényben keresgélt, ahol meg is találta a kopott babaruhákat. Az idős asszonyhoz szaladt. Be kell mennem a városba, mondta. Pénz kellene a buszra. Ledolgozom.

Másnap az asszonyhoz ment, takarított, összegereblyézte az avart, elszaladt a boltba. A néni vacsorával kínálta. Sietnem kell, mondta. A gyerekek... Csak egy kicsit maradj még, kérlelte az asszony, nagyon félek egyedül... A szeméből csak úgy ömlött a könny. Nem tudok aludni.

Anikó is látta, hogy arca sápadt, a szemei karikásak, és nagyon sovány. Megsajnálta. Maradnék én, mondta, de a gyerekeket el kell látni, anya nincs itthon. Még keresnem kell valami pelenkát a kicsinek, és mosni is kéne... De, ha elaludtak, visszajövök, és itt maradok egy kicsit.

Mikor a gyerekek lefeküdtek, visszament. Az asszony már ágyban volt. Leült a díványra, egy könyvből olvasott neki, míg el nem aludt.

Legalább három órát aludtam az éjjel, már nagyon rám fért, de ha felébredek, újra rettegni kezdek, újságolta az öregasszony másnap. Aludj itt minden éjjel, vetette fel. Fizetek érte.

Fizet? Anikó zavarban volt. A kereseti lehetőség csábította, és sajnálta is az asszonyt, de most hogy mondja meg neki, hogy 12 évesen még mindig ágyba vizel éjszaka? De én még sose aludtam idegen helyen, hárított.

Fizetem a gyerekeknek a kenyeret, és minden hét végén adok még valamit. Most szombaton kapsz egy darab szalonnát.

Egy darab szalonna annyi mindenre jó... Ehetik sütve és nyersen is, kenyérrel és paradicsommal, a zsírjával lehet főzni, és a gyerekek kenyérre kenhetik... Majd vigyáz, hogy ne aludjon el.

Jó, mondta ki bátran. Akkor este, ha a kicsik már alszanak, jövök.

Amint hazaért az iskolából, azonnal begyújtott, mosott, összerámolt, főzni nem tudott, semmi sem volt otthon. Átszaladt a nénihez. Tudna adni előre egy kiló kenyérre valót? - kérdezte. Nincs otthon semmi... A néni nagyot nézett. És anyád? Még a kórházban van...

Este vetett ágy és egy kikészített hálóing várta. Menj, fürödj meg, mosd meg a hajadat is, küldte a néni, aztán egyél, az asztalon van a vacsorád. Anikó még soha nem fürdött kádban, boldogan merült el a langyos vízben, már egy hónapja, hogy utoljára mosott hajat, és mosakodni is csak ritkán szokott. Ijedten nézte a koszos vizet és a kád szélére rakódott zsíros szennyet. A néni jött, megmutatta, hogy kell kimosni a kádat, aztán a konyhában leültette, kifésülte a haját és befonta. Közben beszélgettek. Mi volt az iskolában? Tanultak-e valami érdekeset, mi újság otthon. Amikor elkészült a hajfonással, megsimogatta. Milyen szép lettél, mondta és Anikó boldog volt. Asztalhoz ültek, egyél, mondta a néni, és ő mohón kanalazta a főzeléket. Aztán a gyerekekre gondolt, akik ma csak egy fél szelet kenyeret vacsoráztak, és a szeme könnyes lett. Holnap főzök nekik, biztatta magát! És a hét végén lesz szalonna!

Feküdt a tiszta ágyneműk között, a meleg szobában, és próbált ébren maradni. A néni elaludt a felolvasás közben, kapcsold le a lámpát, kérte álmosan, és ő a sötétben, a kényelmes heverőn egyre álmosabb lett.

Arra riadt, hogy világos van, a néni a konyha felé csoszog. Ijedten ugrott fel, az ágy száraz volt! Nem értette. Eddig még mindig... Boldogan kezdett öltözködni, ruháin érezte az áporodott szagot, elszomorodott. Milyen jó lenne így élni, gondolta.

Ezután minden éjjel a néninél aludt. Otthon nem evett, annyival is több marad a többieknek, minden nap fürdött, hét végén hajat mosott. Kimoshatnám a ruháimat a kádban? - kérdezte. A néni bólintott. Hogy biztosan megszáradjon, kicentrifugázzuk, mondta, és Anikó csak bámult. A néni megmutatta mosógépet is. Életében először látott ilyen gépeket. Szombaton reggel egy szappant és egy jókora darab szalonnát kapott, boldogan vitte haza. A gyerekek aznap sült szalonnát ettek kenyérrel. Dél körül megérkezett az anyja, karjában a pici gyerekkel. Azonnal lefeküdt. A nagyobb gyerek az apjáért szaladt, aki most még nem volt annyira részeg, ránézett az ordító újszülöttre, fiú? - kérdezte. Nem, mondta az anyja, kislány, és az apja csak legyintett, újra elment, és Anikó csak későn vette észre, hogy elvitte a szalonnát. Kétségbe volt esve. Most mit csináljon? A gyerekeknek enni kéne, és a keresete fél nap alatt elúszott. Csak a szalonna zsírja maradt, és a szappan. Leszedte a gyerekekről az összes használható ruhát, kimosta szappanos vízben, amiben a gyerekek egymás után megmosakodtak, aztán szedett-vedett rongyokban az ágyakba bújtak éhesen, ő meg a nénihez ment. Fürdés után sokáig beszélgettek a konyhában, a néni a szemét törölgette. Ó, te szegény, mondogatta, téged is meglátogatott az isten. Anikó nem értette, mit akar ezzel mondani, de jól esett, hogy valaki vele érez végre. Ezután naponta kifizetem a béred felét, gondolkodott a néni hangosan. Akkor tudsz nekik enni adni. A hét végi ennivalót pedig valahova dugd el, apád meg ne találja. Anikó ezután így próbálta élelmezni a családot. Hét közben kenyeret vett, és hét végén hol egy szatyor krumplit, hol két-három csomag tésztát, esetleg pár tojást vitt haza.

Az élete egy rohanás volt. Reggel iskolába terelgette a nagyokat, a kicsiket bátyjára bízta, aki már nem járt iskolába, de még nem dolgozott. A kicsit együgyű fiú szó nélkül csinálta, amivel Anikó megbízta. Kinyitogatta az ablakokat, hogy a bűz kiszellőzzön valamennyire, kiszedte a gazt a kertben a paradicsom és paprika palánták közül, és vigyázott, hogy a kicsik el ne kószáljanak, vagy meg ne sérüljenek.

Anikó iskola után rohant haza, kimosta a ruhákat, ellátta a csecsemőt, kenyeret vett, főzött, ha volt mit, megetette, lefektette a gyerekeket és késő este ment a nénihez. Hajnalban kelt, hazament, és minden kezdődött előről.

Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, Anikó a fejé rázta. Ő nem tanul tovább. Dolgoznia kell, mert kell a pénz. Igaz, a legfőbb vágya, hogy elmenjen innen, de erre még várni kell. Nem hagyhatja el a gyerekeket. Még mindig a néninél aludt, és a megkeresett forintjait a család fenntartására költötte. Szüleiket szinte nem is látták, csak az este vetette haza őket, egyik részegebb volt, mint a másik.

Anikó sokat tanult az idős asszonytól. Kötni, varrni, főzni. Itt tanulta meg a háztartási gépek kezelését, itt olvasott először regényt, itt lett nagylány, itt tudta meg, mi is a menzesz. A házasélet egyéb aspektusairól nem akart hallani. Azt ismerte és a hideg kilelte tőle.

A tanárok szomorúan vették tudomásul Anikó döntését. Anikó nem vett részt a ballagáson, és az utána következő "suli-bálon", nem volt egy normális ruhája, és semmi közösséget nem érzett a többi gyerekkel, akik őt nyolc éven át kínozták és kinevették.

Még az évzáróra se ment el, testvérei vitték haza a bizonyítványát. A néni döbbenten nézte. De hiszen ez majdnem kitűnő! Tanulnod kellene! Istenem, micsoda helyzet ez... Anikó csak vállat vont. Nem lehet, mondta. A gyerekek nem maradhatnak egyedül. Anya már megint várandós. Már tizenegyen leszünk... Apa már nem is dolgozik, csak iszik, anya meg folyton terhes...

Már másnap munkát keresett. A téeszben alkalmazták, a kapások között dolgozott. Nem is volt rossz, egész nap a szabadban volt, idősebb asszonyok között, akik tudták róla, amit tudni kellett. Minden hónapban megkapta a keresetét, már rutinosan rejtette el apja, és most már anyja elől is. Hazaérve művelte a kertet az együgyű testvérével, ellátta a háztartást, ahogy tudta, és amikor már minden gyerek aludt, átment a nénihez. Talán már nem is lett volna erre szükség, de ragaszkodtak egymáshoz. Mindkettőjüknek szüksége volt a másik társaságára. Az együtt töltött órákra, amikor jóízűen vacsoráztak, a felolvasásra, a beszélgetésekre a sötétben, a nevetésekre, a nyugodt éjszakai pihenésre.

Egy év telt el így, a húga is elvégezte az általánost, és ő - Anikó keresetének és a tanárok segítségének köszönhetően - már továbbtanulhatott. Kollégiumban lakott ingyen, és varrónőnek készült. A következő évben egyik öccse ment a városba, ahol kőműves tanuló lett.

Közben megszületett a tizenkettedik testvérük, és Anikó úgy érezte, soha nem lesz már vége. De vége lett. Egy nap hiába várták haza apjukat. Mindenhol keresték, még a falusi rendőrnek is szóltak, mégsem került elő. Mindenki találgatta, hol lehet, végül vagy három nap múlva valaki meglátta holttestét a falu határában csordogáló patakban. Anyjuk zokogva vette tudomásul a férje halálát, és mintha kiszállt volna belőle az élet, naphosszat csak ült, semmit sem csinált. Így teltek a hónapok. Anikó végül orvost hívott. Idegösszeomlás, mondta a doki, és kórházba utalta.

Édesanyád állapota nagyon ingatag, magyarázta a kórházi orvos néhány hét után Anikónak. Jobb lenne, ha egyelőre itt maradna.

Azt nem lehet, ijedt meg Anikó. Muszáj, hogy otthon legyen, különben a gyerekeket állami gondozásba veszik, én még csak 17 éves vagyok, nem lehetek gyám.

Ő sem lehet, mondta az orvos, hiszen beteg... Nincs valaki, egy rokon, akire támaszkodhatnátok?

Anikó végül a nénihez fordult. Segítsen, kérte. Mindent megcsinálok, mint eddig, csak az kell, hogy egy felnőtt vállalja a gyámságot. És a néni megtette.

Ettől a naptól kezdve minden megváltozott. Anikó és a néni elhűlve tapasztalta, hogy a gyerekek ellátására egész kis vagyon érkezik minden hónapban családi pótlék és árvasági ellátás formájában. Anikó dühös és szomorú volt egyszerre. Mennyi pénz folyt ki anyja kezéből, amit a gyerekekre költhetett volna...

Azonnal nagy munkába kezdtek. A bútorokat az udvarra hordták, kidobálták a rossz kabátokat, a bűzös szalmazsákokat, elégették a kert végében, újakat szereztek helyettük. A falakat bemeszelték, a bútorokat lemosták. Ahogy a körülmények változtak, és a gyerekeknél megszünt feszültség, ezzel együtt az ágybavizelés is. Már három testvére tanult a városban, a konyhába palackos gáztűzhely és mosógép került.

Anikó még mindig a téeszben dolgozott, már nagykorú volt, átvette a gyámságot a testvérei felett.

Esténként még mindig a néninél aludt, nappal dolgozott és a gyerekeket gondozta. Nem volt egy perc megállása sem.

Ahogy múlt az idő, a testvérek egymás után fejezték be tanulmányaikat és szétszéledtek. Ki a városban találta meg a boldogulását, ki a másik faluban, és volt, aki a fővárosban. De még így is többen voltak otthon, akik a segítségére szorultak, és ő mindent megtett értük.

Már a huszas éveiben járt, és gyakorlatilag nem volt magánélete. De úgy érezte, hogy elégedett az életével, nem akart már elmenni, megbékélt a helyzetével. Nyugodt, dolgos életet él, és nem vágyik semmire. A néni azonban nem így látta. Menj, keress társat, mondta. Ne maradj egyedül.

És Anikó megpróbálta... Elkisérte testvéreit lakodalmakba, részt vett az általuk szervezett bulikban. Néha mellé csapódott egy-egy férfi, de aztán valami mindig lehűtötte a kezdeti érzéseket, ő nem érezte a bizsergést, hidegen hagyták a férfiak vágyai. Túl sokat tapasztalt, és túl hamar.

Harminc éves volt, amikor legkisebb testvére is középiskolába került. Szinte sokkolta, hogy legidősebb, kissé visszamaradott testvérével kettesben maradtak a házban. Lett volna már ideje mindenre, de akkor újra beütött a baj. Megszünt a téesz, ahol dolgozott. Alig volt megtakarítása, riadtan kapott minden lehetőség után, napszámba járt, takarítást vállalt az orvoséknál, hogy a még iskolába járó testvéreit és saját magát el tudja tartani. Vagy két évig tengődött így, mire sikerült munkát találnia a közeli város egyik kisvállalkozásában, ahol tésztákat gyártottak. Könnyebb munka volt, mint a földeken, de furcsa és fárasztó volt a két műszakos munkarend. Anikó ezt is megszokta.

Amikor a legkisebb gyerek is leérettségizett és dolgozni kezdett, Anikó megnyugodott. Már minden testvére megáll a lábán, ő is élhet végre.

De mit csinálhat? Hiszen harmincöt éves, soha nem volt kapcsolata férfival, kilátása sincs házasságra és gyerekre, de még jobb munkára sem. Szomorú volt és kiábrándult.

Mint 12 éves kora óta mindig, öreg barátnőjéhez ment, aki már betöltötte a 90. évét. Teste meggyengült, de szellemileg friss volt és mindenről határozott véleményt nyilvánított.

Nem maradtál le semmiről, veregette meg a hátát. Egyrészt lehet még gyereked, másrészt, ha nem így lesz, akkor biztosan megtalálod a neked megfelelő célt és életformát. De most vegyél ki szabadságot, és menj el egy hétre nyaralni, úgysem voltál még soha. Anikó nevetett. Életemben tán ötször jártam a közeli városban, kétszer a megyeszékhelyen, Pesten még soha. Azt se tudom, hogy kell ezt intézni...

Végül mégis elutazott egy hét végére egy közeli fürdőhelyre. Nem érezte jól magát. Egyedül volt, a kutya se törődött vele, alig várta, hogy hazamehessen. Nem megy ez nekem, búslakodott.

Újra visszaállt a napi rutinba, dolgozott a tésztaüzemben, ellátta háztartást, a szerény kis házat rendezte, míg testvére a kertben dolgozgatott. És egy nap, amikor hazaért, a testvére zavartan üldögélt, a kezét tördelte, a körmét piszkálta. Valami baj van? - kérdezte Anikó. Bajnak nem mondanám, húzta a szót a bátyja. Csak... van itt ez nő... Tudod... Anikó tudta, kiről beszél. Már évek óta figyelik, ami körülötte történik. A rokonaival lakik, akik nem bántak jól vele. Sokszor beszélgettek róla, már az is felmerült, hogy szólni kellene valakinek az érdekében.

Mi van vele? - tudakolta.

Itt van a kamrában... - fejével a helyiség felé intett, ahol még ott álltak a testvérek ágyai.

Miért van itt?

Bántották. Elszaladt. Én meg beengedtem. Azt mondtam annak az embernek, hogy agyonütöm, ha közelebb mer jönni. Hazament, azt kiabálta, a lány nem mehet oda vissza. Mert levette róla a kezét. Az ugye jó, ha levette? Az azt jelenti, hogy nem bántja.

Anikó a kamrába szaladt. Ott ült a nő, szeme bedagadva, szája felrepedt. Rémülten nézett, aztán meglátta Anikó testvérét, hozzá futott, a kezébe kapaszkodott. A férfi magához húzta, ügyetlenül veregette a hátát. Ne félj, mondta, majd Anikó elintézi ezeket.

És Anikó elintézte. Átment a rokonokhoz, elhozta a nő kevéske motyóját. Néhány ruha, szerelmes regények, egy kis cd-s rádió. A nő boldog volt. Mindenem itt van, rakosgatta a holmit. Anikó meghatódott. A nőt a kamrában helyezték el, de hamar kiderült, hogy a két egyszerű ember szerelmes. Lépten-nyomon beléjük botlott, hol itt, hol ott bújtak össze. Nevetgéltek, kuncogtak, mint a tinédzserek.

Anikó nem tudta, mit csinálhatna. Igaz, kicsit mások, mint a többi ember, de a férfi dolgozik a helyi gazdáknál, a nő is robotolt a rokonainál, ha ő is beállna a napszámosok közé, úgy élhetnének, mint a többi házaspár. Ha gyerekük születik, biztosan jobb sora lesz, mint ami nekik jutott.

Szeretitek egymást? - tette fel a kérdést a vacsoránál. Én nagyon, mondta a férfi és a nő pironkodva bólintott. Nagyon. Akkor össze kellene házasodnotok, jelentette ki Anikó. Beköltözhettek a nagyszobába, én meg majd megleszek a kamrában. Beteszünk oda egy szekrényt.

A házasok boldogan rendezkedtek be, az asszonyka kivirult, mosott, főzött, kávéval szaladt a kertbe a párjához. Amikor Anikó este a konyhában tett-vett, néha hallotta a szeretkezésük hangjait, de ez most valahogy nem undorította. Mosolygott. Aztán átment öreg barátnőjéhez aludni, ahogy huszonöt éve mindig. Elégedett volt az életével.

És egy napon bekövetkezett, amitől már tartott egy ideje, mégsem volt rá felkészülve. A néni meghalt. Reggel még semmi baja nem volt, jó étvággyal evett, délelőtt látták az utcán sétálgatni, és valamikor az ebéd környékén hívta a mentőket, rosszul érzi magát, mondta. Mire a mentő kiért, már nem volt mit tenni. Anikó vigasztalhatatlan volt. Sírva kereste elő az ünneplő ruháit, vitte a halottas házba, és jött az önkormányzat embere, hogy lezárja a házat. Anikó magához vette a személyes tárgyait, és elbúcsúzott a barátságos kis háztól, ahol gyerekkora óta otthon érezte magát.

Vállalta a temetés költségeit, hiszen tudta, a néninek senkije sincs. Napokig sírt, még dolgozni sem tudott bemenni.

Végül lassan megnyugodott. Élte tovább egyhangú, de nyugodt életét. Munka után ült a kertben, amikor már hidegebbek voltak, a konyhában, egy régi karosszékben, vagy az ablaktalan kamrában feküdt és az életén gondolkodott. Fáradtnak és kiégettnek érezte magát. Hiányoztak a testvérei, de megértette, hogy ők már a saját életüket alakítgatják. Ha néha hazajöttek, boldog volt, de elvesztette a célt, amiért tíz éves kora óta dolgozott. Éjszakánként az ablaktalan, hideg kamra egyik ágyán fekve a halálra gondolt. Elvégeztem a feladatomat, gondolta, most már semmi sincs, ami miatt élnem kellene. Ha a testvérének gyereke születik, előbb-utóbb kell a hely. Akkor neki mennie kellene, hogy ne zavarja a család életét. Hatalmába kerítette a bánat. Egyedül van. Senkinek nincs szüksége rá... Bátyja és felesége boldogsága most nyomasztotta. Beköltözök a városba, döntötte el. Keresek egy albérletet, aztán csak kialakul valami körülöttem is... De mégsem tett lépéseket. Fáradt volt hozzá, és kiábrándult. A gyász legyűrte.

Már vagy négy-öt hónap eltelt, amikor értesítést kapott egy közjegyzőtől, hagyatéki ügyben. Fásultan ment be az irodába. Meglepetésként érte, hogy a néni a végrendeletében rá hagyta minden vagyonát. A szép kis házat, a bútorokat, kevéske megtakarítását. Még a lélegzete is elállt. Nem is a vagyon, hanem amiatt volt boldog, hogy aki jobban szerette őt, mint a saját anyja, nem hagyta cserben, még a halála után is gondoskodott róla. Sírt keservesen. Látja, mondta a közjegyző mosolyogva, tudta a hölgy, hogy magára számíthat. Hiszen maga temettette el, ugye? Anikó bólintott.

Izgatottan ült a buszon, alig várta, hogy hazaérjen, egyenesen a házhoz ment. Most valahogy másként látta. Gyönyörűnek és hívogatónak. Eddig nem a ház érdekelte, csak a benne lakót szerette. Végig járta a két szobát, a barátságos konyhát, a tágas verandát, a szép kis fürdőszobát, a befőttekkel és lekvárokkal teli kamrát, ahol a sarokban a nagy fagyasztó mindig telis-tele volt húsokkal és egyéb élelmiszerrel. A kertben gyümölcsfák, most a tél miatt kopár mind, a ház előtt virágoskert, madáretető. Még a padlásra is felment, itt még sose járt. Az otthonom, gondolta, és felszáradtak a könnyei. Azonnal bekapcsolta a fűtést, aztán a szülői házhoz indult. Testvére és felesége éppen a vacsorát készítették. Örömmel újságolta el nekik a váratlan szerencsét. Mindjárt át is költözök, mondta, és úgy érezte, a teste életre kelt, tele van energiával. Előbb egyél, mutatott az ételre a sógornője. Nálad úgy sincs ma vacsora. Igaz, nevetett Anikó. Még egy szelet kenyér sincs otthon... Meg hideg is lehet még, toldotta meg a testvére. Kell pár óra, mire bemelegszik a ház. Anikó meghatódott. Törődnek vele... Szeretik...

Ültek a vacsoránál, és közben beszélgettek. Majd holnap segítek bevásárolni, ajánlotta a testvére. Hozom a kiskocsimat, ne kelljen cipekedni. Én meg majd kitakarítok, mire hazaérsz, lelkesedett a sógornője. Akkor már csak pakolni kell... Tavasszal segítek a kertben, igérte a testvére.

Anikó elérzékenyült. Lám, milyen jó testvére van... Rögtön azt nézi, miben segíthet. Erről jut eszembe, fel kell hívni a többieket! Még semmit sem tudnak! A jövő hét végén lakásavató bulit tartunk. Azt akarom, hogy mindenki itt legyen.

És mi lesz velünk? - tette fel a kérdést a bátyja. Anikó meglepődött. Tanácstalanul felvonta a vállát. Hát ez a ház közös a többiekkel. Én Neked adom a részemet, de csak a magam nevében beszélhetek. Míg hazafelé tartott, testvére sorsán töprengett. Ha eladják azt a házat, alig ér néhány százezer forintot. Hiszen se víz, se gáz nincs benne. Mert sose telt rá! Anyjáék minden pénzt elvertek, amit meg ő keresett, az kellett a megélhetésre, és később az árvaellátás és a családi pótlék a gyerekek taníttatására, ruhákra, és a nélkülözhetetlen bútorokra és egyebekre. Képtelen volt korszerűsíteni. Ha a többiek úgy döntenek, hogy a házat el kell adni, a testvére a feleségével földönfutóvá válik, hiszen a rájuk eső vételár-rész, semmilyen lakhatási lehetőségre sem lesz elég. És ők boldogok ebben a szerény kis házikóban.

Ült a régi helyén, az öreg fotelben, lábát maga alá húzva, és döntött. A nénitől örökölt pénzből kifizeti a testvérei részét, és a bátyjának adja a házat. Hiszen ő segített a gyerekek felnevelésében. Nem hagyhatja, hogy az utcára kerüljenek.

Eljött a lakásavató napja. Legkisebb testvére érkezett elsőnek. Megvárhattad volna a tavaszt ezzel a bulival, vigyorgott és hideg orrát a nyakához nyomta. Érdeklődve nézett szét. Ez a ház semmit sem változott.

Sorra jöttek a többiek, már alig fértek a két kis szobában és a konyhában. Nagy volt a zaj és mindenhol nevetés hangzott. Nincs is ennyi tányérom, kapcsolt ijedten Anikó! Nem baj, mondták a többiek. Majd eszünk három turnusban, mint a menzán. Mi a kaja? Töltött káposzta és csokis piskóta. Isteni, pont ilyesmire vágytam, ide vele, hangzott. Egymás kezéből szedték ki a tányérokat, poharakat, papírszalvétáról ették a süteményt. Végül a nagyobb szobába vonultak, ott helyezkedtek el. Mindenhol ültek. Az ágyon, a székeken, a szőnyegen, de nevetve néztek egymásra. Szinte egyszerre csendesedtek el.

Emlékeztek, amikor Anikó először jött haza innen? Két kenyeret hozott, meg egy nagy darab szalonnát. Milyen finom volt! Másnap meg a zsírját ettük... Akkor ettünk először rendes ételt, amikor apa meghalt, és Anikó átvette a pénzügyeket... Mindenki őt nézte. Egyik testvér egy szatyorból két üveg pezsgőt vett elő! Elég a búslakodásból. Igyunk az örömre, ami Anikót érte, és ami a mi örömünk is. Poharakba, csészékbe, tálkákba töltötték a habzó italt, alig egy-két korty jutott mindenkinek.

Arra gondoltunk, mondta egyik testvér, hogy lemondunk a szülői házról a kettőtök javára, hiszen Ti neveltetek fel bennünket. Nekünk már sikerült megteremteni az egzisztenciánkat, míg ti mindent feláldoztatok, hogy tanulhassunk. Legyen a tietek. Anikó meglepődött, aztán elnevette magát. Én meg azt terveztem, hogy megveszem tőletek a ház rátok eső részét és a bátyusnak adom. Mert megérdemli. Mindenki nevetett, egyetértően veregették a bátyjuk hátát, aki gyámoltalanul állt ott, felesége a szemét törölgette.

Amikor az utolsó testvér autója is elindult, Anikó visszafutott a házba. Sógornője mosogatott, testvére a töltött káposzta maradékokat kaparta a tányérokról egy kis műanyag vödörbe. Jó lesz a malackának, mondta. Karácsony előtt vágjuk, majd hozok kóstolót. A többi káposztát dobozba raktam és a fagyasztóba tettem, a süteményből kettőt elviszek, pakolászott a sógornője. Jó, vigyetek káposztát is, mondta Anikó. A múltra gondolt. Amikor szikkadt kenyérrel törölgették ki a tepsiből a maradék zsírt, amikor nem tudta, melyik éhes gyereknek adja az utolsó merőkanál rántott levest... Csendes egyetértésben raktak rendet, aztán a házaspár hazafelé indult egymásba kapaszkodva.

Anikó az éjszakához készült. Letusolt, felvette a pizsamáját, takarékra állította a fűtést. Feküdt az ágyában, térdén egy könyvvel, de most nem tudott olvasni. Úgy beszélték meg, hogy karácsonykor megint összejönnek mindannyian. Még a héten venni kell legalább két tucat tányért, és ugyanannyi poharat, hiszen lesznek vagy harmincan, köztük gyerekek. Azoknak is kell valami szórakozásról gondoskodni, vesz vagy két társasjátékot, és a kisebb szobába is egy tévét, hogy mesét tudjanak nézni. Még így is marad egy kis pénze. A kinyitható rekamié jó vendégágy lesz, egyik testvére azt tervezi, nem indulnak el este a gyerekekkel, itt éjszakáznak. Nagyon jó karácsonyuk lesz.

Lekapcsolta a kis lámpát, elhelyezkedett, magára igazította a takarót. Ellazult, a szeme lassan lecsukódott. Holnap pihen, hétfőn délelőttös, korán kell kelni. Viszi magával a sógornőjét is, úgy néz ki, januártól ő is az üzemben fog dolgozni. Muszáj őket segíteni, kell az állandó munka, mert ha tényleg gyereket akarnak, ahogy mondják, legyen gyed és gyes. De ő majd vigyáz, hogy minden jól alakuljon. A kamrát ketté kell osztani, egyik felében fürdőszobát, a másik felében gyerekszobát kell kialakítani. Majd arra is áldoz a maradék pénzéből. Az öccse, aki kőműves, biztosan segít, és talán ismer valakit, aki megoldja a víz bevezetését. A sógornője már szépen belejött a háztartás vezetésébe, jól gazdálkodik azzal a pénzzel, amit megkeresnek. A többiek pedig sikeresek. Segítik egymást, ahogy testvéreknek kell.

Az álom kettévágta a gondolatokat. Magához szorítva kispárnáját, nyugodtan aludt. Szépet álmodott.