Andrea

A zenekar már hangolt, a nézőtéren gyülekeztek az emberek, halk nevetés, zsongás hallatszott... Szerette ezeket a "még minden lehet" perceket. Még azt a kis lámpalázat is...

-----

Amikor életében először énekelt az óvodában, lelkesen harsogta az ismert gyerekdalt, és a gyerekek nevettek. Ne kiabálj! - mondták. Ezért ezután mindig csak a száját mozgatta, és kicsit dünnyögött.

Énekelj a nagyinak, kicsim, biztatta az anyja, ő meg halkan nyekergett valamit. A nagyi kényszeredetten mosolygott, köszönöm, kicsim, mondta és nem kérte, hogy énekeljen még. Ezután, ha a szülők produkáltatni akarták, verset mondattak vele.

Az általános iskolában a torka elszorult, alig jött ki hang rajta, leülhetsz, mondta a tanárnő, és nem vette be az énekkarba. Fellélegzett. Csak kinevetnék...

Pedig ő nagyon szeretett énekelni. Gondolatban folyton egész műsort állított össze, és bent, az agyában és a szívében szólt a dal, de aki a közelében volt, csak apró nyikkanásokat hallott. Borzasztó ez a lány, mondták, állandóan dúdolgat, pedig semmi hangja nincs. És ő megpróbált nem énekelni, de nem ment. Áradt a zene a lelkében.

Tíz éves volt, kulcsot kapott, egyedül járt haza az iskolából, övé volt az egész ház estig. És ő énekelt, tiszta szívből, hangosan. Úgy érezte, a hangja szépen cseng. Bekapcsolta a rádiót, együtt énekelt az előadókkal, legjobban a rockot szerette, de jöhetett akármi.

Karácsonyra magnót kért. Bekapcsolta a rádiót, a magnót felvételre állította és énekelt. Aztán visszahallgatta. Tetszett neki, amit hallott, de hát mindenki azt mondta, nem tud énekelni...

Már gimnáziumba járt, amikor szülei váratlanul bejelentették, elválnak. Meglepődött, pánikba esett, hiszen szétesőben volt biztonságosnak hitt kis világa. Válassz! - mondták neki. Kivel szeretnél menni? Hova? - kérdezte. Hááát... Kivel szeretnél lakni? Én válasszak? Amikor nektek van bajotok egymással? Mindent a fejem felett intéztetek! Azt se tudom, miért akartok elválni! Sehova se akarok menni. De azt nem lehet, mondták a szülők. Azt szeretnénk, ha jól éreznéd magad, mindketten szeretünk... Ja! Annyira szerettetek, hogy kihagytatok az életetekből. Kollégiumba akarok menni, aztán majd meglátom. Ezzel elkezdődött a vándorlása. Egyik koleszból a másikba. Egyik iskolából a másikba. Beleszart az egészbe! Semmi sem érdekelte, csak a zene, az ének. Hallgatott mindent, válogatás nélkül. Néha, amikor az erdőben sétált, hangosan dalolt, és akik véletlenül hallották, elkerekedett szemekkel mentek el mellette. Csesszétek meg! - gondolta. Végül csak leérettségizett, de a továbbtanuláshoz semmi kedvet nem érzett. Dolgozni akart, hogy pénzt keressen és végre maga szabja meg az életét. Egy bevásárló központban helyezkedett el, a sétáló utca egyik kis sütipultjában. Elég jól fizettek, bár az egész napos álldogálás és járkálás után úgy érezte, leszakad a lába. Elejében többnyire az anyjánál lakott, de ha megunta, apjához cuccolt és ott dekkolt pár hetet, majd amikor már nem tudta tolerálni apja kissé bohém életmódját, elhurcolkodott az egyik nagymamájához, hogy onnan megint tovább költözzön a másikhoz. Közel egy évig ment ez a vándorélet, aztán összeismerkedett egy fiúval. A szerelem lángolt, Andrea felhasználta az összes megtakarítását, kibérelt egy apró tetőtéri garzont, amit közösen tartottak fenn a fiúval. De a kapcsolat hamar kifújt, néhány hónap után kirúgta a fiút. Vagy két hónapig egyedül élt az albérletben, ami isteni volt, de aztán kezdett rájönni, hogy egyedül nem tudja hosszútávon fenntartani. Lakótársat keresett, aki hajlandó vele egy szobában lakni. A lány aki jelentkezett, első blikkre nem volt túl szimpatikus, de azonnal költözni akart, azt mondta, hoz egy térelválasztó polcot, amivel tudnak egy-egy kis kuckót leválasztani, és minden oké lesz. A lány az egyik kereskedelmi tévénél dolgozott, hol fél éjszaka nem volt otthon, hol hajnalban kelt és délben aludt. De egész jól kijöttek egymással.

Egy délután, amikor egyedül volt otthon, Andrea zenét hallgatott és énekelt. Amikor megfordult, a lány a bejárati ajtónál állt, és őt hallgatta. Nem is mondtad, hogy énekelsz... Jaj, nem is, csak így, amikor egyedül vagyok, de ne aggódj, máskor nem szoktam...

A lány csak állt. De hát gyönyörű hangod van, mondta. Azt hittem, énekelsz valahol. Ááááá! - tiltakozott, eddig mindenki azt mondta, ne erőltessem! Ki az a mindenki? - kérdezte a lány. Hát... az iskolában, meg a család... meg...

Azok nem számítanak! Viszont... most indul nálunk egy tehetségkutató... szerintem indulj! Annyira egyedi a hangszíned! Még nem is hallottam ilyet.

Dehogynem! A pasik a kocsmában ordítanak ilyen hangon! Ezt mondták az iskolában. Még énekkaros sem voltam soha! Szóval nem.

De a lány nem hagyta békén. Neked olyan csodás és különös mély hangod van, hogy az ember libabőrös lesz, ha hallja. Nézd, mondta, jóban vagyok az egyik énektanárral, aki a verseny alatt a versenyzőket készíti fel. Gyere el, meghallgat, és ő majd megmondja...

És megmondta. Aztaaa... - ámuldozott. Te egy csoda vagy. De nem ebbe a cirkuszba való. Kár lenne ott bohóckodnod. Neked dzsesszt kellene énekelned és bluest. Valami ilyesmit, kotorászott a kották között...

Nem tudok kottát olvasni... Vagyis tanultam valamikor, de...

Ezt a számot mindenki ismeri! - söpörte el a kifogást a férfi. Haladjunk. A zongora megszólalt, és őt magával ragadta a dal. A lány és a férfi összenézett. Baszki, mondta a lány, ebből kellene élned, nem a sütipultban ácsorogni... Andrea nevetett, de a férfi komolyan bólintott. Kicsit iskolázni kell a hangképzést, de szinte teljesen kész vagy. Énekelj! Járj zeneiskolába, tanulj kottát olvasni, és keress énektanárt.

Zúgó fejjel ment haza. Fél éjszaka forgolódott, éjfél körül érkezett a lány. Beszélgettek. Holnap gyere velem, nézz bele a válogatóba, kérte. Hogy lásd és halld azokat, akiket beválogatnak.

Mikor? - kérdezte tétován, holnap dolgozok. Aztán mégis elment. A lány leültette egyik sor szélére, és ő látta a tapsmestert, a közönség mű-lelkesedését, és a tehetséges vagy kevésbé tehetséges fiatalok őszinte igyekezetét, hogy megfeleljenek. Én ezt soha nem tudnám csinálni, mondta a lánynak. Nem is kell! Tanulj, és meglátod. Beiratkozott a zeneiskolába, énektanárt keresett, az összes pénzét erre fordította. Kopott, szakadt farmerban, ócska cipőben járt, de végre énekelt.

Egy nap a lány vidoran trappolt hozzá a sütipulthoz. Szereztem neked munkát, mondta. Milyen munkát? - kérdezte Andrea. Énekelni kell. Egy feltörekvő énekesnő számát veszik fel, vokálozni kéne. Aztán egy reklámban kellett bugyuta szöveget énekelni. Közben tanult és dolgozott. Egy nap a lány szinte ugrándozva jött haza. Vokalista leszel egy koncerten - jelentette be. Hogy szokd a színpadot. És egy nagynevű énekes-szerző nevét mondta. A jövő héten kezdődnek a próbák, itt vannak a dalok, tanuld meg a vokál rád eső szólamát. A próbák fele egybeesett a munkaidejével. De már nem tudott leállni. Az első "összepróbálás" előtt bemutatták a sztárnak, aki barátságosan kezet fogott vele, szia, mondta és már el is kezdték. A sztár a vokál alatt hátranézett, ő pedig megdermedt. Valamit hibázott? De nem volt mese, énekelt tovább.

Elragadta a hangulat, fontos lett számára, hogy a koncert tökéletes legyen, odatette magát, a sztár újra felé fordult, szinte duettet énekeltek, aztán a művész felemelte a hüvelykujját mosolyogva. A lány, aki a nézőtéren állt, szinte toporzékolt. Tetszik neki, amit csinálsz.

A koncert előtt Andrea csodálkozva látta, hogy mikrofonállványát előrébb hozták, mint a két társnőjéét. Miért? - kérdezte a színpadi munkásokat. A sztár kívánsága volt, nagyon passzol a hangotok. Sokkal jobb a hangzás, ha ketten énekeltek. És azt szeretné, ha részesülnél a sikerből. Szóhoz sem jutott a megdöbbenéstől, ezt a gesztust soha nem fogja elfelejteni, gondolta. Élvezte a sikert, a hangja erősen és biztosan csengett, a sztár vigyorogva emelte fel Andrea kezét, "Hölgyeim és Uraim, ANDREA"! - mondta és ő meghajolt. A szíve a torkában dobogott.

Nem tudott megnyugodni, gyalog indult haza, a koncert felrázta, és megmutatta, ez az ő útja.

Hol vagy? - hívta a lány. Úton hazafelé. Meg vagy őrülve? Itt még tart a fogadás, és Téged keresnek. Melóról lenne szó. Azonnal fogj egy taxit és gyere vissza.

Egy ismert zenekar menedzsere várta. Jövő hónapban lesz a karácsonyi koncert, kellene vokalista, a díjazás a szokásos tarifa szerint. Ő meg bólogatott, oké! Bár tudnám, mi a fene a szokásos tarifa? - gondolta. Hajnalban együtt kocogtak hazafelé a lánnyal a kihalt városon át, majd megfagytak. Atyaég! Három órát sem fog tudni aludni, aztán menni kell a sütipultba...

És beindultak a dolgok. Vokál, reklám-dalok, a lány egyre-másra hozta a lehetőségeket. Ismert és népszerű zenekarokkal lépett fel, híres énekesek stúdiófelvételein közreműködött.

Na, kit hoztam! - esett be egy este a lány, mögötte az énektanár mosolygott. Borozgattak, beszélgettek, amikor a lány felvetette, társuljunk! Én leszek a menedzsered, ő lesz a kisérőd, próbáljunk meg érvényesülni. De miből fogunk élni? Kinek mennyi megtakarítása van? Kitalálunk valami hangzatos nevet, mittudoménmilyen duó, vagy hasonló, és fellépeseket vállalunk klubokban, szórakozóhelyeken, rendezvényeken. Ebből egész jól meg lehet élni, és kezdetnek nem is rossz. Ha összeköltözünk egy lakásba, azon is spórolhatunk. Talán az elfogyasztott bor hatására, a gondolat nagyon csábító volt. Andrea másnap beadta a felmondását és összeköltöztek egy két szobás albérletbe. A nagyobb szobában Andrea lakott a lánnyal, a kisebb szobában a férfi. A lány nagy lendülettel esett neki a szervezésnek, a tévés munka révén széleskörű ismeretsége volt. Andrea és a férfi pedig gyakoroltak. Szinte egész nap együtt voltak, és lassan megváltozott valami. Fontos lett a férfi véleménye, a személye, szerette a nevetését, a humorát, az illatát. Hiányzott, ha nem volt ott. Bele ne szeressek már! - rémüldözött, de az érzések nem csitultak, egyre erősödtek.

Küszködött, próbált közömbösnek mutatozni. A férfi is hallagatagon járkált, az utóbbi időben szinte alig hagyta el szó a száját, a szobájában dekkolt, csak a próbák alatt lehetett látni. Kerül engem, gondolta Andrea elkeseredve.

A lány egyre jobban belejött a menedzselésbe, és ők felléptek bárokban, klubokban, céges rendezvényeken, neki néha bejött egy-két stúdiófelvétel, a férfi még mindig dolgozott a kereskedelmi tévének, és zenét tanított egy iskolában.

Alig egy év telt el, és már egész rendes jövedelmük volt, és akkor a lány bejelentette, hogy kiszáll az albérletből, mert szerelmes, és összeköltözik a fiújával. Andrea szóhoz sem jutott. Kettesben maradjon a férfival? Nem jó ötlet. Ámbár miért ne? Szegénynek fogalma sincs az ő hülye szerelméről, és még nem engedhet meg magának önálló lakást.

Az első napokban zavartan kerülte a férfit, míg egyszer csak összeütköztek a fürdőszoba ajtajánál. Jaj, de ügyetlen vagyok, mondta kis nevetéssel, a férfi utána kapott, magához húzta. A fene egye meg, mondta szinte dühösen, nem csinálom ezt tovább! Tudom, hogy Te is érzed, amit én. Miért nem engeded, hogy szeressük egymást? Én? - kerekedett ki a szeme. De hát én azt hittem, te nem... Nem a francokat... A férfi már szenvedélyesen csókolta, ő meg boldogan tapadt rá.

Néhány nap múlva bejelentették a lánynak a szerelmüket, aki meg sem lepődött. Tudnám, mi tartott eddig? Az első perctől nyilvánvaló volt.. - morogta.

Andrea újabb vokálra kapott felkérést, majd egy aranylakodalomban szolgáltatták a zenét. Már egy éve énekelt, szerette a párját, úgy érezte, tökéletes az élete. Csak a férfi búslakodott időnként.

Elpazarolod a tehetségedet, hajtogatta. Nem ezt kellene csinálnod. Neked nem a háttérben kellene állnod, és nem méltó hozzád, hogy régi slágereket énekelj nyugdíjasoknak. Ez csak arra kellett, hogy megszokd a közönséget, de tovább kellene lépned. Véleményét elmondta a menedzser-lánynak is. Szerezz valami ütősebbet, ez nem jól van így. Megpróbálhatom, gondolkozott a lány, de mi lesz veled? - kérdezte a férfit. Nekem ott a tanítás és megint jön a tehetségkutató, engem ne félts.

Meg van! - jött a menedzser-lány egy napon. Jótékonysági koncert lesz karácsony előtt, és beajánlottalak a sztárhoz, akinek már vokáloztál tavaly, hogy énekelsz vele duettet. És belement? - kérdezte Andrea csodálkozva. Persze, hogy belement. Kicsit fakul már a hangja, ezért jó lesz neki is, ha kicsit megtámasztod. A hangotok szépen összecseng, senki sem fogja észrevenni, hogy Te viszed őt is. Szeret téged az öreg, nevetett. Nem bánja, ha az ő neve fog téged felhúzni. Egy gond van, ezért ugye, nem fizetnek. De Andreát ez sem érdekelte. A férfi örömmel kapta a karjába. Ezrek lesznek az arénában, és más, nagynevű fellépők is lesznek ott, akik még nem ismernek, lelkesedett, ez újabb lehetőségeket hozhat. A sztárral a próbák alatt sokat beszélgettek, meglepte az idősebb művész nyitottsága. Bár ilyen apám lett volna, gondolta. Tudod, mi jutott eszembe? - mondta egy nap a sztár. Megy egy zenés darabom az egyik vidéki színházban, ahol egyik jelentős karakterhez szereplőt keresnek a következő évadra. Az pont a Te hangodnak való. Menj el a válogatásra. Írok ajánlást.

Színházi szerep? De hát én nem vagyok színész, kételkedett Andrea. Még egy verset sem mondtam el soha.

Te éled a zenét, ezért hiteles leszel. Csak menjél, biztatta a sztár. Tudom, hogy jó leszel!

Este otthon összebújva tárgyalták a lehetőséget. Menni fog, biztatta a férfi.

De mi lesz a szöveges részekkel? - bizonytalankodott Andrea.

Van súgó! - mondta a férfi és nevettek.

Azért megtanult egy részt a darabból és elment a válogatásra. A rendezőnek még a nevét sem hallotta eddig, nem volt semmi rálátása a színházi világra.

Mehet, mondta az ügyelő és Andrea megállt a színpad közepén a mikrofonnál. Csak ránézett a kezében tartott lapra és már áradt is a zene a szívében. Elmondta a rövid szöveget és elénekelte a betétdalt. A nézőtéren csend volt. Hahó! Van ott valaki? - kérdezte Andrea. Csak nem az üres nézőtérnek énekeltem? Valaki megköszörülte a torkát. Köszönjük! - hallotta. A reflektoroktól nem látott semmit. Kezdett elege lenni, utálta a kiszolgáltatottságot.

Megtisztelnének azzal, hogy én is láthassam Önöket? - kérdezte, és a hangja támadó volt. Nevetés hangzott fel és valaki lekapcsolta a reflektort. A nézőtéren ketten ültek. Egy kopasz és egy nagyhajú férfi.

A kopasz felszaladt a színpara, kezet nyújtott. Én vagyok a rendező, az úr pedig az igazgató. Ő sajnos nem tud feljönni ide. Semmi gond, enyhült meg Andrea.

Rövid beszélgetés után indult haza. Értesítjük a döntésről, mondta a rendező, és tényleg így is lett. Néhány hét múlva jött a telefon, megkapta a szerepet. Andrea csak ekkor ijedt meg igazán.

Most mi legyen? Augusztusban le kellene költözni a városba, ahol kap egy 20 m2-es színészlakást, lesz fix fizetése, mint társulati tagnak, és előadásonként még a plusz juttatás. És a szerződés nem tiltja, hogy mellette fellépéseket vállaljon. Aztaaa... - mondta a férfi, ez nagyon jól hangzik.

De külön fogunk élni? Nem vállalom el, mondta Andrea. Semmi kedve nem volt elszakadni a szerelmétől. Veled akarok maradni. A férfi számolgatott. Augusztusban lemegyek veled, aztán szeptemberben visszajövök, mert kezdődik a tanév. Az őszi és téli szünetben nálad leszek, ha lefut a darab, haza is jöhetsz. De ez nagy lehetőség, ne hagyd ki!

Augusztusban megérkeztek a vidéki városba. A belvárosi, hangulatos utcában lévő patinás ház első emeletét színészlakások foglalták el. Az apró lakás leginkább egy kollégiumi szobához hasonlított az alig-konyhával és a parányi tusolóval. De néhány lépésre volt a színház, a folyópart, egy park, a sétáló utca, fagyizók és kávézók, mozik és kis boltok. Boldogan sétálgattak a hangulatos utcákon, ismerkedtek, szerelmeskedtek. Andrea már bejárt a próbákra. Szorongásaival ellentétben, nem voltak nagy gondjai a szöveges részekkel sem. A rendező által javasolt gesztusok és mozdulatok kellő alapot adtak a karakter megformálásához. A keserű, sokat csalódott, eltaszított asszony alakja szinte benne élt, a dalok kifejezték a mély bánatot, és ő énekelt szívből, és fájdalomból... Hiszen megtapasztalta az elutasítást. A színészek hamar befogadták. Hány éves vagy? - kérdezte a főszereplő álmélkodva. Huszonnégy, mondta Andrea és a nő nevetett. És el tudsz játszani egy negyven éves nőt... ez nem semmi! Keserves napok jöttek, a férfi visszautazott a fővárosba, kezdődött a tanítás. Nagyon hiányzott, és bár naponta beszéltek, ahogy közeledett a premier, Andrea úgy érezte, egy kő van a gyomra helyén. Soha többé nem vállalok ilyet, fogadkozott a férfinak.

A darab óriási siker volt, Andreát is vastapssal hívták vissza a függöny elé. Ámulva fogadta a füttyögést. Nem tudta, mennyire szól ez a darabnak és mennyire neki, az ismeretlen és képzetlen énekes-színésznek. Március végén lement az utolsó előadás is, változatlan sikerrel, készült vissza Pestre, de valahogy semmihez nem volt kedve. Még maradok egy napot, mondta a férfinak. A téren üldögélt a cukrászdában, megebédelt a kis pubban, lement a folyópartra, sétált a tavaszi napsütésben, és rádöbbent, nincs kedve visszamenni... Megszerette a várost, a színházat, a kollégákat, az idős varrónőt, aki kis kacska kezével gyengéden igazította rá a ruhákat, a fiatal diszlettervező srácot, a súgót, aki minden darabot kívülről tudott, és előadás közben horgolt. Meg a kávézóban a pultos lányokat, a boltban a nevetős pénztárost. Csak a férfi utáni vágya húzta vissza. Este végre összepakolt. A lakást ráér leadni az évad végén, akkor még lejöhetnek a nyáron, amikor a férfinak is szünet van az iskolában. Felvidult. Itt fogják tölteni a nyarat. Lejárnak a folyón lévő úszóházakra napozni, vagy a szabadstrandra.

Jókedvűen indult a pályaudvarra a hátizsákjával. A villamoson egy középkorú nő mosolygott rá. Gratulálok, műszésznő! - mondta, ő meg elpirult. Aztán egy fiatal lány vigyorgott rá, és emelte fel a hüvelykujját. Már felismernek! - döbbent rá.

Este boldogan ölelte a párját, aki magához szorította. De hosszú volt ez a pár hónap, mondta. Többé nem engedlek el. Andrea nevetett. Elmondta a terveit a nyárra vonatkozóan, aztán lassan visszazökkentek a mindennapokba.

De alig telt el egy hónap, Andreát a rendező hívta. Új zenés darabot mutatnak be jövőre, szeretne neki szerepet adni. Nem főszerep, de jelentős karakter, megint egy idősebb, de ezúttal pozitív szereplő, a szerelmesek segítője. Gondolja át, megküldi a szerződés-tervezetet. Andrea izgatott lett. Akarta ezt a szerepet. A férfi azonban nem volt boldog. Megint külön, távol egymástól... Milyen élet ez? De hát minden héten itt töltöttem legalább két-három napot! Andrea duzzogott. Amikor a tehetségkutató megy, Te sem vagy itthon többet! Csak átöltözni jársz haza. A hangulat elromlott. Csinálj, amit akarsz, vágta oda mérgesen a férfi, és Andrea úgy érezte, porrá omlik az újabb elutasítás hallatán. Reggel egyedül ébredt, a férfi elment, anélkül, hogy megbeszélték volna a problémáikat. Meg sem csókolta, hiszen arra mindig felébred. Hát, ez van. Ő mindenkinek nélkülözhető. Mehet, ha akar. Senkinek sem fontos annyira, hogy engedményeket tegyen a boldogsága érdekében. Dél körül megnyugodott. Nem kell ezt annyira mellre szívni. Idegesek voltak mindketten, bár ő inkább izgatott, az új lehetőségek miatt. Majd a vacsoránál megbeszélik. Leszaladt a közeli üzletbe, bort és sajtot vásárolt, szőlőt és epret, könnyű vacsorát készített, megterített, behűtötte a bort. Minden rendben lesz. Várt.

Éjfél körül feladta. Lefeküdt és bámult a sötétbe. Úgy érezte, minden elromlott egy perc alatt. A férfi elvárná, hogy ötven embernek énekeljen apró klubokban? Felhívta a menedzser-csajt. Tudsz nekem valamit a közeljövőben? A lány izgatott lett. Nehogy azt mondd, hogy nem akarod elfogadni a színház ajánlatát. Gondolkozzál már, jóasszony! Mindegy, mondta Andrea, nézz körül, és hívj, ha találsz valamit. Egész nap a lakásban matatott, várta a férfit, egyre nehezülő szívvel. Végül, legyűrve a büszkeségét, felhívta. A férfi fel sem vette.

Bekapcsolta a laptopját. Egy e-mail várta. Nem fog ez menni, írta a férfi. Neked ott a karriered, én csak visszahúzlak. Elengedlek, légy boldog.

Andrea megdermedt. Csendben pakolta össze a ruháit. Csak annyit, ami a hátizsákjában elfért. Nem volt ereje többre.

Csapkodó esőben érkezett meg a vidéki városba. A villamos bent állt a végállomáson, de neki nem volt ereje futni. Mégis elérte. A vezető ránevetett és már ndult is. Rám várt! - döbbent rá Andrea és a szive felmelegedett. Köszönöm, bólintott oda.

Amikor belépett a kopár kis lakásba, fellélegzett. Itt most úgysem keresi senki. Rendelt egy pizzát, kereszthuzatot csinált. Hát, maga itthon van? - nézett be a nyitott ajtón az operatagozat basszistája. Hallotta az új hireket? Nem, mondta Andrea, tíz perce érkeztem. Énekeseket akarnak szerződtetni a szabadtéri játékokra a színháztól. A pénz se jön rosszul, de ami lényegesebb, ezek az előadások országos hírűek. Így beszélgettek, amikor megjött a pizza.

Kér egy szeletet? - kínálta Andrea a kollégát. Aha! De akkor hozok egy pohár bort. A gangon üldögéltek, itták a rozét és ették a pizzát. Andrea megnyugodott. Maga miért lakik itt? - kérdezte. A basszista nevetett. Kidobott a feleségem. Kvittek vagyunk, mondta búsan Andrea. Az idősebb művész elkomolyodott. Nem igazán dobott ki, csak Pesten labdába sem rúgtam, ezért megtalálta nekem ezt a színházat. Kétlaki életet élünk. Mióta? - kérdezte Andrea. Tizenkét éve. Az évadban leginkább itt vagyok, meg ingázok. Néha a feleségem is lejön, de hát köti a munkája. Még van pár év a nyugdíjig. Keressük itt neki a munkahelyet. Ha lesz, végleg leköltözünk.

Bár mi is ilyen egyetértésben lehetnénk, sóhajtott Andrea. A párom ragaszkodik Pesthez, összevesztünk...

Majd megoldják! - biztatta a basszista. Van még pizza? Andrea odanyújtotta a dobozt. Be kellene már menni, mondta, lehűlt a levegő. Hát, így áprilisban még nem várható kánikula, nevetgélt a kolléga. Menjen csak, én is megyek.

Andrea ült a laptopja előtt, újra és újra elolvasta az e-mailt. Micsoda hülye duma, gondolta. Legalább kimondaná, hogy vége, elmúlt, nem kínlódok veled tovább. De ezt soha, senki nem mondja ki, ő meg őrlődik, hogy vajon miért történik ez vele. Ha megmondanák, hogy "azért nem kellesz, mert..." Mondjanak bármit, csak ne legyen ez a szimpla elutasítás. Szipogva gondolkozott. Mióta is nem látta a szüleit? Két vagy három éve? A nagyszüleit meg még régebben. Senki sem keresi, senkinek nem hiányzik. Most meg a szerelme is...

Hát jó, majd én terítem a lapokat.

Egy gyáva fasz vagy! - írta. Arra sem vetted a fáradságot, hogy belenézz a szemembe, és kimondd, hogy vége, nem szeretlek már. Eldobtál szó nélkül, mint egy használt papírzsebkendőt. Nem kérdezem, miért. Ugyanezt tette anyám, apám, mindenki, aki fontos volt valamennyire is. Hát jó. Ezúttal ÉN engedlek el Téged, bár mennyire szeretlek is. Menj és élj, ahogy akarsz. Majd én is megpróbálom, mindazok ellenére, akik le se szarják, én mit gondolok, vagy mit szeretnék.

Nem várt választ. Bement a színházba és aláírta a szerződést.

Este látta, hogy e-mailje érkezett. Ott egye meg a fene. Meg se nézte. Végig takarította a lakást, olvasott, ebédelni egy kis kifőzdébe ment, vett egy főzeléket és elhatározta, hogy azért is jól fogja érezni magát. De az elhatározása nem sokáig tartott. Hazament és csak ült, semmihez se volt kedve. Kinyitotta a laptopját, bogarászott a neten, megnézte az e-mailjeit. A férfi írt, de ő ki sem nyitotta. Nem érdekel, milyen baromsággal védekezik, morogta.

Egész héten próbálta elfoglalni magát, még főzni is megpróbált a kis tűzhelyen, de elbóbiskolt, a kaja leégett. Sírva fakadt. Őt sose tanította az anyukája, mint a többi gyereket... Magától tanult meg főzni a netről.

A kifőzdébe ment, kért egy rizibizit, és leült egyik asztalhoz. A szomszédos asztalnál fokhagymás húst ettek, felfordult a gyomra, a mosdóba támolygott, hideg vízzel locsolta az arcát. Sápadtan ült, míg elég erősnek nem érezte magát. A végén még beteg leszek, gondolta, miközben hazafelé sétált. Eltelt az április, Andrea kezdett megnyugodni. Mindent túl lehet élni, gondolta keserűen. Esténként bejárt a színházba, megnézett minden előadást, moziba ment, sétált a folyóparton - és egy nap megint rosszul lett. Kókadtan ült a parkban, úgy érezte menten elájul. Nem tudta kit hívhatna, vagy kinek szólhatna. Az arcán lassan peregtek a könnyek. Annyira magányosnak érezte magát. Nincs senkim, gondolta. Lassan visszanyerte az erejét, hazament, bedőlt az ágyba és azonnal elaludt. Másnap későn ébredt. De még mindig fáradtnak érezte magát. Kiült a gangra, hogy kicsit süsse a nap, és újra elbóbiskolt. Árnyék vetődött rá, lassan nyitotta ki a szemét.

A férfi ijedten nézte. Beteg vagy? - tört ki belőle az aggodalom. Sápadt vagy, és fogytál... Andrea megrázta a fejét.

Amikor felállt, megszédült. A férfi elkapta, átölelte a derekát és a lakásba támogatta, az ágyba fektette. Hallgattak. Elmúlt a rosszullét, Andrea felült, hátát a falnak támasztotta. Miért jöttél? - kérdezte fáradtan. Itt felejtettél valamit? A férfi csak nézte őt.

Nem olvastad el. - mondta lemondóan. Így persze érthető...

Mi érthető?

A férfi legyintett. Megyek is mindjárt, csak látni akartalak.

De miért? Andrea már megint sírt. Olyan vagy, mint anyámék. Ellöksz magadtól, aztán meg idejössz és kritizálod a külsőmet. A ruhámról is van valami mondanivalód?

Két dolgot kérek tőled, mondta a férfi. Aztán elmegyek, ha akarod.

Jó! Hallgatom.

Olvasd el az e-mailemet. Most. Kérlek.

Andrea megnyitotta a levelet, és olvasta. "Édesem, hülyeségeket beszélek! Nem akarom, hogy elhagyj, veled akarok lenni. Írj, mikor menjek, mindent megbeszélünk. Szeretlek." és az egész oldal telis-tele szívekkel.

De hát hol voltál akkor egész nap és egész éjszaka? És mi a fenét kellene nekünk megbeszélnünk? Én szeretek itt lenni. Megbecsülnek, sikereim vannak, végre nyugodt életem, és egy kis otthonom. De Te meg Pesthez vagy kötve... Mit csinálhatnál itt?

Akkor sorban... Azon az éjszakán ittam. Mint a kefekötő. És megírtam azt a hülye e-mailt elkeseredésemben. De reggel be kellett mennem dolgozni, a munkahelyemen tusoltam. Siettem haza, de Te már nem voltál ott. Elolvastam az e-mailedet és megértetem, mekkorát hibáztam, azonnal válaszoltam, de te nem reagáltál. Vártam, hogy hátha mégis megbocsátasz, aztán már nem birtam és jöttem. Tudod, mennyi idő alatt értem ide? Másfél óra alatt. Alig több, mint Pest egyik feléből a másikba elérni a csúcsforgalomban. Ha akarod, minden nap megteszem ezt az utat. Mert veled akarok lenni. Mindegy, hogy hol.

Andrea újra pityergett. És mi a második, amit kérni akartál?

Holnap, mielőtt elmegyek, menjünk el egy orvoshoz.

Andrea nevetett. Nem kell, mondta, nincs semmi bajom, csak nagyon boldogtalan voltam. És nem akarom, hogy elmenj holnap. Csak, ha valami dolgod van.

Semmi dolgom.

A férfi fölé hajolt. Hát akkor szia! Megjöttem. Van valami kaja? Összesimulva álltak. Rendelek pizzát, súgta a férfi mellkasába. Én most nem főzni akarok.

Menjünk el inkább enni valahova, javasolta a férfi, úgy látom rád férne valami főtt étel. Andrea a szavak hallatán úgy érezte, meg tudna enni egy lovat. Jó! Menjünk, mondta, de előbb gyorsan letusolok...

Nem mentek el. A szenvedély elsodorta őket.

Korog a gyomrom, szólalt meg Andrea.

Nekem is.

Hány óra?

Tizenegy. Ugrott a kaja.

Kit érdekel? Van itt egy kis non-stop bolt a sarkon túl, lemegyünk és veszünk valamit. Papucsban, szabadidőruhában ballagtak, egymás kezét fogva.

Mit parancsol, művésznő? - kérdezte az eladó csaj. Ennénk valamit, de ötletem sincs... Na, megoldjuk, mondta a lány, lekapott a polcról egy bagettet, hosszában ketté szelte, sajtlapokat, sonkát, paradicsomot rakott bele, betakarta salátával, ketté vágta és egy-egy zacskóba rakva a kezükbe nyomta. Összeszámolta a hozzávalókat, fizettek, és a téren egy padra ülve falatoztak a májusi éjszakában. Ez isteni! Ilyet Pesten nem tesznek meg érted, ha éhen halsz, akkor se... Nevetgéltek, csókolóztak.

Reggel a férfi korán ébredt. A lányt nézte. Valami nincs rendben. Érezte. Andrea szenvedélyesen szerette őt, aztán úgy zuhant álomba, mint aki elájult. Ő nem ilyen. Energikus és vibráló. Most meg alszik. Amikor megérkezett, akkor is szunyókált. Óvatosan felkelt, szétnézett a lakásban. Nem talált sem gyógyszert, sem orvosi papírokat. Nem tudta, mit keres, csak nyugtalan volt és félt.

Andrea még mindig aludt. Végül arra ébredt, hogy a férfi mellé ül, végigsimít az arcán, haján, hátán. Mosolyogva nyújtózott. Boldog volt. Felült, és abban a pillanatban megfordult vele a szoba, a WC-be rohant és hányt. Szédült és remegett. A férfi rémülten ölelte.

Menjünk orvoshoz.

Andrea szorongva ült az orvosi rendelőben. Mióta van hányingere? - kérdezte a doktornő. Hát úgy 10 napja... és álmos és hirtelen megváltozik a kedélyállapota... Igen. Végzett már terhességi tesztet? Andrea úgy nézett, hogy még pislogni is elfelejtett. Aztán megrázta a fejét. Megcsinálom, állt fel és kitámolygott a rendelőből. A férfi aggódva ugrott hozzá. Mit mondott.

Menjünk a gyógyszertárba...

Ültek a kanapén és nézték egymást. Gyerekünk lesz... Hát erre egyikük sem számított. Most mit csináljak? - sóhajtott Andrea. A férfi valami tétova félmosollyal ült mellette, szórakozottan simogatta a vállát. Gyesre megyek, mondta.

Mi??? Andrea felnevetett. Ezt hogy érted? Hát úgy számolom, novemberben szülünk. Ha nem veszik el a szerepedet, akkor Te játszol, én meg a gyerekkel itthon maradok. Andrea megcsókolta.

Az igazgató nem volt boldog. A rendező még annyira se. Október közepén lesz a bemutató. Mit kezdjek egy mindenórás, terhes szereplővel.

Tudom, mondta Andrea, ez a szerep ugrott, én egészen márciusig használhatatlan leszek. Ne számoljatok velem, azért jöttem, hogy ezt elmondjam, és elhoztam a szerződésből a saját példányomat, semmisítsük meg, úgysem fogom tudni betartani.

Korrekt hozzáállás, mondta az igazgató.

De, meg lehet oldani mégis. - töprengett a rendező. Előrehozzuk a próbákat, szeptember-októberre, a bemutatót eltoljuk márciusra, előtte egy zárt főpróbával. A műsorterv még úgy sincs kész. A tánckar nem lesz probléma, az énekkar munkáját összehangoljuk az operatagozat munkájával. Összehozzuk.

Andrea meghatódott. Ne vállaljatok miattam ilyen sok plusz munkát, szipogott. Kihagyom ezt az évadot, nem akarok én sem izgulni és ki tudja, mi lesz. Egy szülés és egy gyerek nem várt gondokkal is járhat.

Viszont a szabadtérin még szeretnék énekelni. Akár a kórusban is. És esetleg beszállnék az operatagozat énekkarába a szülésig, azt nagy hassal is tudnám csinálni, és bárki helyettesíthet. Mert nagyon kell a pénz. A párom is leköltözik, és a gyerekkel már nem fogunk elférni abban a kis lakásban, másikat kell bérelnünk.

A nyár gyönyörű volt, újjá éledtek a megtépázott érzések, a gyerekvárás öröme új színt adott a kapcsolatuknak. Nyár végén Andrea megkapta a módosított szerződést, amelyben énekkari tagként szerepelt, kötelezően tíz fellépő estével. A fizetés ugyan lényegesen alacsonyabb volt, mint a tavalyi, de Andrea boldog volt, hogy énekelhet, hogy van jövedelme, és imádta a párját. Egy meleg augusztusi napon csendesen egybekeltek. Szeptemberben új lakásba költöztek. Andrea lelkesen énekelt, párja ingázott Pest és a város között, otthon babaágyat szereltek, terhes-tornára jártak.

November elején, két héttel a kitűzött időpont előtt megszületett Andrea kislánya. Párja éppen lekéste a szülést. Amikor beesett a szülőszobába ijedten és izzadtan, reszkető lábakkal, Andrea éppen a babát dédelgette, a szülésznő a placentát várta. A férfi elgyengülten nézte őket, és Andrea édesen mosolygott. Nézd, mondta, olyan a szája, mint a tied. Boldog napok következtek, Andrea gyorsan beletanult a gyerek körüli teendőkbe, végre úgy érezte, van családja, akik fontosak, és akiknek ő is fontos. Készült a karácsonyra, a gyerek kis pihenőszékében a konyhaasztalon hintázott, ő meg mézeskalácsot sütött, és énekelt. Feldíszítette a lakást, a férje fenyőfával és egy nagy doboz karácsonyi dísszel érkezett haza, az ablakra fényfüggöny került. A baba csodásan fejlődött és Andrea karácsony napján megkapta a legboldogítóbb ajándékot, kislánya rámosolygott és boldogan gőgicsélt. A férfi meghatottan nézte őket, csókot nyomott Andrea tarkójára, és míg gyerek aludt, a karácsonyi fények között szerették egymást.

Márciustól már újra énekelt a kórusban, jól esett néhány órára kimozdulni és újra érezni a színházi közeget. Az évad gyorsan eltelt, készülhetett a szabadtéri játékokra, ahol egy kis szerepet kapott a Gershwin-darabban. Kissé szűkös anyagi keretek között, de nagy boldogságban éltek.

Ősszel újra indult a színházban az élet. Andreát két szerep is várta. Egyik jelentős, majdnem főszerep, a másik könnyed, szinte pihentető, és felkérték a karácsonyi koncert egyik szereplőjének is, ahol az operatagozat egyik vezető énekesnőjével fog duettet énekelni, majd egy ismert blues-dalt ad elő.

Lelkesen készült, közben megünnepelték kislánya első születésnapját, és akkor bekövetkezett, amitől mindig is tartott. Férje bejelentette, hogy nem birja tovább, képtelen elviselni, hogy a felesége tartja el. Dolgozni akar és saját karriert építeni. Andrea úgy érezte, megszakad a szive, de elengedte a férfit. Menj, mondta neki, ha így leszel boldog. Mi itt leszünk, ha látni akarsz, bármikor jöhetsz. Nem hagylak el, ölelte a férfi. Nem lesz senki, csak Te. És jövök mindig, ahogy tudok. És jött is. Apu! - kiabálta a kislány, amikor meglátta és felé rohant. A férfi felkapta a gyereket, aztán Andreát ölelte magához. Mondd, mit tegyek, kérdezte éjjel, amikor a gyerek már aludt. Nem tudok meglenni nélkületek, és képtelen vagyok itt élni. Hát élj, ahogy tudsz! - mondta neki Andrea. Én is úgy élek. Milyen furcsa az élet, látod, én a született pesti lány, itt találtam meg az otthonomat. Nem szeretnék máshol élni. Ez a város a folyóval, a hatalmas zöld parkjaival és pezsgő kulturális életével, élhető a számomra. A gyereknek is jó lesz itt felnőni. Te a vidéki fiú, Pesten találtad meg azt a közeget, ahol boldog tudsz lenni és teljes életet élni. Semmi baj nem lenne, ha nem éppen egymást szeretnénk. De mi kinevetjük a sorsot. Azért sem hagyjuk, hogy közénk álljon. A férfi megcsókolta. Majd az én feleségem mindent megold, mondta megnyugodva. A környezetük fenntartásokkal kezelte Andrea és férje furcsa kapcsolatát, de ők nem foglalkoztak mások véleményével. Naponta többször hosszú beszélgetéseket folytattak, és amikor tudtak, siettek egymáshoz.

Újabb évek teltek el, Andrea Jjátszott zenés darabokban hol nagyobb, hol kisebb szerepeket, tartott önálló esteket, fellépett a helyi dzsesszegyüttessel, hordta a kislányát óvodába, főzött és porszívózott. Lassan betöltötte a harmincadik évét, amikor egy évadnyitó társulati ülésen ajánlatot kapott az operatagozat vezetőjétől a Carmen főszerepére. De hát én nem vagyok operaénekes! - tiltakozott Andrea. Ki mondja ezt? - mosolygott rá az igazgató. Kell egy kis gyakorlás, beéneklés, néhány énekóra, hogy megtanuld az új technikát, nehogy sérüljenek a hangszálaid, de menni fog. Andrea egy nap gondolkodási időt kért. A folyóparton ült le és a férjét hívta. Hadarva, zaklatottan magyarázott, de a férfi gyorsan megértette. Ez csodás! - kiáltotta. Nehogy elszalaszd! Képes vagy rá, én tudom. Jövök pénteken, megbeszéljük.

Megkezdődött a felkészülés és a próbák. A rendező összecsapta a tenyerét. Még az életben nem láttam nálad izgalmasabb Carment. Andrea nevetett, és hitte is meg nem is a dicséretet.

-----

Bő köpenyében kilesett a nézőtérre. A férfi még sehol sem volt. Csak nem történt baja? - megrettent. De nem volt már idő, hogy felhívja, az előadás megkezdődött. A nyitány alatt megzizzent a telefonja. "Itt vagyok!" Felsóhajtott. Ma minden eldől...

És már elsodorta a zene. A telefont az ügyelő kezébe nyomta, és tarka ruhájában berobbant a színpadra. Ezt hallgasd, súgta a rendező az igazgatónak! És nézd! Ez a lány egy csoda! És a hülye fővárosiak meg elengedték. A szünetben az öltözőbe szaladt, megcsókolta férjét. Anyuuuu, de szép vagy, mondta a kislánya. Készítettek egy közös képet, aztán a kislányt a bébiszitter hazavitte. Túl késő lesz vége a darabnak.

Andrea teljes lendülettel vágódott a földre a szerepe szerint, relaxálva próbálta lassítani a légzését. Arca mozdulatlan volt. A partnere lopva a kellék-késre nézett, egy pillanatra elhitte, hogy megölte a nőt, aztán mellé omlott, miközben a zenekar az utolsó hangokat játszotta. Rám hoztad a szívbajt, súgta és Andrea értetlenül húzta fel a szemöldökét.

Amikor az utolsó hangok is elhaltak és összecsapódott a függöny, a nézőtéren síri csend támadt egy percre, ők ijedten néztek össze, ez bukás, vagy mi?

És akkor kitört a taps, az emberek állva bravóztak, füttyögtek, a függöny szétnyílt, ők meghajoltak és a taps csak zúgott, zúgott...

Már a sminket mosta le, mikor belépett a férje. Csak állt az ajtónak támaszkodva, aztán összegörnyedt és sírva fakadt. Andrea felugrott. Mi történt? - kérdezte ijedten. A gyerek...?

A férfi a fejét rázta. Magához szorította. Vigyázz, mondta Andrea, egy kicsit nagyot estem, fájnak a bordáim. A férfi megrázta. Francba, azt hittem egy percre, hogy tényleg meghaltál. Nagyot sóhajtott.

Még az életben nem láttam ilyen Carment, mint Te. Én meg majdnem visszakényszerítettelek a középszerűségbe. Micsoda barom vagyok...

Az igazgató robbant be. Szenzációs voltál! - ujjongott. És még lesz kilenc előadás! Ide fog csődülni a szakma színe-java. Aztán lemondóan legyintett. El fognak vinni. Jövőre már az operaházban fogsz játszani. Andrea nevetett. Az operaháznak nincs szüksége ilyen képzetlen Carmenre. Jobban szeretem én ezeket a kicsit alternatív opera-rendezéseket, mint a fővárosi sznob darabokat, ne félj.

Vidáman ballagtak haza. Megvacsoráztak, lefektették a gyereket, mesét mondtak. Rendbe rakták a konyhát.

Éjjel a kis teraszon ültek takarókba burkolózva, Andrea sállal a nyakán. Gondolod, hogy tényleg olyan jó voltam? - kérdezte. A férfi megcsókolta a halántékát. Nagyon!

Reggel Te nézd meg az újságot, kérte a férfit. Ha rossz a kritika, dobd a kukába. Nevettek. Feküdjünk le, mindjárt reggel van, és fázik a lábam...

A takaró alatt vacogva bújt a férfihez. Kis idő múlva felkapta fejét a párnáról. Nem vettem ki a húst a fagyasztóból... - tört ki belőle az anya és háziasszony.

A férfi visszatartotta. Hagyd, meghívlak ebédelni. Az jó lesz, súgta Andrea álmosan. Akkor holnap úrinő leszek!