András

András története

András olyan pasi volt, aki mindig fejjel ment a falnak, aztán megbánta, de már későn. Ezért nem is tudott megállapodni sem munkahelyen, sem egy lánynál. Pedig jóképű, megnyerő férfi lett volna, az anyagi helyzete is rendezett, szép kis lakása, autója kényelmes élete volt.

Villanyszerelőként dolgozott több vállalatnál is, a szakmát remekül megtanulta, de kiállhatatlan, izgága természete miatt folyton összeütközésbe került hol egy munkatársával, hol a főnökével, a helyzete előbb-utóbb tarthatatlanná vált, és amint lehetett, megváltak tőle, ő meg értetlenül állt. Végül saját vállalkozást indított, ott legalább senkivel sem torzsalkodhatott.

A nőkkel sem volt nagyobb szerencséje - vagy a nőknek vele. Először minden csaj örömmel fogadta a közeledését, de egy idő után a kapcsolatok zátonyra futottak, mert András minden apróság miatt kioktató monológokkal sokkolta őket, mindent és mindenkit kontroll nélkül kritizált, de a saját hibáit körömszakadtáig tagadta, folyton megsértődött.

Így élt egészen 35 éves koráig, amikor egy váratlan esemény megváltoztatta egész életét. A szokásos körültekintéssel kezdett egy új munkába, áramtalanította a területet, kibontott egy szerelvénydobozt - és a többire nem emlékezett, az intenzív osztályon tért magához. Fogalma sem volt, mi történt, fel akart ülni, de mozdulni sem tudott. Mindkét karját, mellkasát kötések borították, a mozdulatra elborította a fájdalom. Gépek csipogását hallotta, nővérek szaladtak és beszéltek hozzá, de nem értette, mit mondanak, csak torz hangokat hallott. Rémülten akart megszólalni, de ez sem sikerült.

Napokig nem fogta fel, hogy mi történt vele, lassan tisztult ki a tudata, kezdte érteni a beszédet, az orvos elmagyarázta, hogy súlyos áramütés érte, szervezetében vérrög keletkezett, ami az agyban elzáródást okozott, emiatt agykárosodást szenvedett, sérültek a beszéd- és a mozgásért felelős területek. Ráadásul a rajta lévő műszálas pulóver az antisztatikus feltöltődés következtében meggyulladt, karjain és mellkasán súlyos égési sérülések keletkeztek. András el sem akarta hinni, hogy ezek mind vele történtek, de nem is aggódott igazán, az volt a véleménye, hogy az orvosok azért vannak, hogy meggyógyítsák, és meg is fogják, mert ő így nem maradhat. Édesanyját, aki rémülten vonatozott fel a falujából, hogy fiát láthassa, ingerülten küldte haza, nincs szüksége siránkozásra, közölte. Az ápolónőkkel is szemtelenül és agresszíven viselkedett, "szőkenő", mondogatta nekik, amikor úgy gondolta, hogy nem megfelelően végzik a munkájukat. Ahogy a napok teltek, úgy lett egyre kiállhatatlanabb, és akkor az egyik, addig figyelemre se méltatott nővérnél betelt a pohár. Andrást még etetni kellett a sérült kezei miatt, és mikor újra minősíthetetlen hangon kezdett kiabálni, a lány angyali mosollyal csak ennyit mondott: gondolja meg, milyen kifejezéseket használ, mert én kezelem az injekciós tűket... Azzal kedvesen elköszönt, és otthagyta, a többi beteg hangos röhögése közepette. Andrást majd szétvetette a méreg. Még hogy ez a kis csitri megfenyegeti őt? Ezt nem fogja annyiban hagyni! Vizitnél hosszas panaszkodásba kezdett, a főorvos előbb türelmesen hallgatta, aztán a nővérhez fordult. Mi is történt pontosan? - kérdezte. Semmi, válaszolt a lány ártatlan képpel, a beteg ma kifejezetten ideges és nehezen tudja magát mérsékelni. Az orvos szórakozottan bólintott. Kapjon egy Dormicumot maszkulárisan, holnap keresse fel egy pszichológus. A nővér komolyan bólintott, feljegyezte az utasítást és jelentőségteljesen Andrásra hunyorított, a betegek próbáltak hangtalanul röhögni, András tovább méltatlankodott, de senki sem foglalkozott vele.

Vizit után megjelent a nővér, a nyugtatóval, fenyegető tekintettel közeledett, András pedig, aki amúgy is irtózott az injekcióstűtől, rémülten várta a sorsát. Forduljon meg, utasította a nő, és András, akinek a mozdulatok még mindig hatalmas kínokat okoztak, esdeklően pislogott. Nem fog menni - nyögte. A nővér segítségével végül sikerült a művelet, és a lány gyengéden, a lehető legkisebb fájdalmat okozva adta be az injekciót. András, aki durva bánásmódra számított, megkönnyebbülten sóhajtott. De ez volt az utolsó, hogy kíméletes vagyok! - mondta szigorúan a lány, de a szeme már nevetett. Talán az injekció nyugtató hatása, talán a lány kedvessége tette, de András azon a napon nagyon csendessé vált. Este az éjszakás nővérnek megköszönte a vacsorát, hajnalban a fürdetést. A betegtársak kajánul néztek össze, ez jól megijedhetett, nevetgéltek a folyosón. András két napig nem látta a lányt, de sokat gondolt rá, és amikor legközelebb vidáman megjelent a kórteremben, szemével követte minden mozdulatát, a kötözést - bár a művelet erős fájdalmat okozott - nyugodtan tűrte, még meg is köszönte. A lány meglepődve nézett rá, de aztán ment tovább, sok dolga volt. András igazából ekkor kezdte figyelni az ápolók munkáját. Látta, ahogy cipekednek, futnak, ágyat húznak, betegeket emelgetnek, ahogy az ágytálat cserélik, közben tréfálkoznak, beszélgetnek, hogy a kiszolgáltatottság által okozott szégyen-érzést feloldják. Szégyellte az addigi viselkedését. Főleg a nevetős kis nővérrel szemben volt lelkiismeret furdalása, hiszen őt még be is akarta árulni a főorvosnál. Ettől a naptól kezdve ő lett a kórházban a mintabeteg. nyugodtan tűrte a kezeléseket, szorgalmasan gyakorolta a gyógytornász által javasolt mozgásfejlesztő gyakorlatokat. Sose volt különösebben hiú, most mégis elborzadva nézte égett karjait, formátlan kézfejét és hegekkel teli mellkasát, de nem panaszkodott. Éjszakánként azon töprengett, mi lesz vele, ha kikerül a kórházból. Dolgozhat-e még valaha a szakmájában, vagy dolgozhat-e egyáltalán akármit. Vagy rokkantnyugdíjból fog vegetálni? Erre a lehetőségre gondolni sem akart, de egyre ott zsongott a gondolatai között. A folyosón üldögélve sokszor elnézte a "Kicsit", ahogy magában a karakán kis nővért nevezte. De nem a külseje nyűgözte le, a belőle áradó kedvesség és vidámság, meg a hatalmas energia vette le a lábáról. Szerette volna elmondani neki, hogy milyen szépnek és jónak tartja, mennyire vonzódik hozzá, de saját, szánalmas állapota visszatartotta. Lassan gyógyult, de eljött a nap, amikor végre elhagyhatta a kórházat. Ahogy készülődött, egyre a folyosót leste, de a "Kicsit" sehol sem látta. Végül már nem tudta tovább húzni az időt, taxit hívott. Mindenkitől elköszönt, és botjaira támaszkodva elhagyta a kórházat.

Otthon ki sem csomagolt, csak ült és fogalma sem volt hogyan folytassa az életét. Csak a harmadik csengetésre nyitott ajtót. Anyja állt ott kosárral és szatyorral a kezében, tétován. András szemei könnybe lábadtak. A következő néhány nap felhőtlen nyugalomban telt, anyja boldogan serénykedett körülötte, és ő nem értette, miért is volt vele kamasz korától fogva olyan elutasító. Búcsúzáskor megölelték egymást, szedd össze magad, kisfiam, biztatta az anyja. A napok lassan teltek, András fásultan vett részt az utókezeléseken. Éjjelente rosszul aludt, égési sérülései még mindig fájtak, ujjai nem engedelmeskedtek. A hónapok teltek, és ő egyre reménytelenebbül próbált meggyógyulni, míg végül rájött, hogy már soha többé nem fog visszatérni a szakmájához. Elsiratta megszokott életét, és megpróbált beletörődni a megváltoztathatatlanba. Eltelt egy év, rokkantsági nyugdíjat állapítottak meg számára, amiből éppen meg tudott élni, ez nem elégítette ki, újra dolgozni akart. Szívós munkával érte el, hogy egyszerűbb feladatokat elvégezhessen. Társat keresett a vállalkozásába. Az idősebb, nyugdíjba készülő emberrel jól kijött, kiegészítették egymást. Már közel két év telt el a baleset óta, amikor egy felülvizsgálat során összefutott a "Kicsivel". A lány széles mosollyal üdvözölte és András szive átmelegedett. Hát nem felejtett el? Ugyan, magát? - kacsintott a lány, a legtürelmesebb beteget? Mindketten nevettek. Megvárhatnám a műszak végén? - kérdezte András, meghívnám egy kávéra, hálám jeléül. Oké, ha van türelme, nevetett a nővér, hosszús vagyok, hajnalban végzek. András is nevetett, de aztán jó heccnek tartotta és hajnalban a kijáratnál várta. A lány fáradtan lépett ki a kapun, maga megőrült? - kérdezte, alig állok a lábamon, aludni akarok, nem kávézni... András megbántva nézett rá. Hát ezért vártam itt órákat? Dehogy várt maga itt, otthon aludt! - nevette el magát a lány, na, legalább nem megyek egyedül a villamosig. Kocsival vagyok, elviszem, ajánlotta fel András, és a lány hálásan fogadta. A panelváros felé irányította, és András készségesen állt meg a pékségnél, hogy a lány kiflit és kakaót vegyen. A tízemeletes szalagház előtt elbúcsúztak, a lány még visszaintett, aztán eltünt a liftben. András a kaputelefon névsorát böngészte. VIII. emelet 23. olvasta a lány neve mellett, aztán hazahajtott. Másnap újra kereste a lányt, de az röviden lerázta, nem ér rá, mondta, más programja van. András még vagy kétszer próbálkozott, aztán feladta. De mégsem tudott távol maradni tőle. Bár teljesen más pontján lakott a városnak, elkezdett a lány lakása közelében lévő áruházban vásárolni, és egy alkalommal meg is látta, amint tréningruhában élelmiszert pakol a kosarába. Felajánlotta a segítségét, a lány a fejét csóválta, mi maga, valami megszállott? - kérdezte félig nevetve, félig bosszúsan. Olyasmi, motyogta András szégyenkezve. Na, jöjjön, mondta a lány, igyunk egy kávét. András boldogan tartott vele, az hitte a szemközti kávézóba mennek, de a lány határozottan a lakása felé lépkedett. A liftben dacosan nézett András szemébe, aki egyre kényelmetlenebbül érezte magát. A lakásba érve a lány kedvesen kiáltott: "Szivem, gyere, vendégünk van!" András szive összeszorult, de hülye vagyok, gondolta, hát persze, hogy van valakije, ám a szobából 5 év körüli kisfiú trappolt ki. Bemutatom a fiamat, mondta a lány kihívóan, mint aki arra vár, hogy András sarkon fordul és elfut. András felszabadultan vigyorgott, a lány kávét készített, a kis főzőfülkében a hokedlin kuporogva itták, míg a gyerek mellettük csemegézett és közben Andrásnak magyarázott felnőttesen.

Hát ez volt az a nagy titok? - kérdezte András. Nem volt titok, csak nem beszéltem róla. Egyedül neveli? Igen. Az apja? Nincs neki. Szótlanul itták a kávét, majd András elköszönt. Hazafelé menet elgondolkodott. Jó lett volna a lánnyal egy szép kapcsolatot kialakítani, de gyerekkel nem számolt. Azt se tudja, akart-e valaha is gyereket. Most meg, ebben az állapotban néha még magát se tudja elviselni, nemhogy egy gyereket, aki majd zajong, meg kérdez, meg hisztizik, csak a baj van vele. El kell felejteni a lányt. Két napig sikerült is távol tartani magát tőle, de a harmadik napon megint ott ült a kórház bejárata előtt a lány műszakja végén. Csendben autóztak az éjszakai városon át, a lány nem hívta, de nem is küldte el, amikor ő is kiszállt a kocsiból és utána ballagott. A lakásban egy nő várt, suttogva néhány szót váltottak, aztán intett, és elment. A lány megint a konyhában ültette le, a gyerek már alszik, mondta. Mit akar, mit mondjak? - kérdezte. Magyarázkodjak, hogy miért van 24 éves koromra egy öt éves gyerekem? Dehogy, szabadkozott András, semmi közöm hozzá. Ha semmi köze hozzám, akkor mégis, miért ül itt? - kérdezte. Menjen innen, és hagyjon engem békén. Békén hagynám, ha tudnám, válaszolt András, de már egy éve maga után sóvárgok. Ó, hogyne, bólogatott a lány, ezt ismerem. Kis kaland a könnyelmű lányanyával, ugye? Hát jó, mikor és hol? Mert itt, mint látja, nem lehet. És mennyi időt szán rá? Egy óra elég lesz? Vagy egy egész éjszakát gondolt? Egy hónap lesz a kifutása, vagy eltart majd fél évig is? András megütközve nézett, dehogyis, mentegetőzött, nem gondoltam semmi ilyesmire. A lányon látszott, hogy rögtön elsírja magát. Menjen már, elegem van a mai napból, küldte a lány, és András nem ellenkezett. Az ajtóban megsimogatta a lány arcát. Holnap, az éjszakai műszakja után találkozunk, akkor majd beszélünk.

Hajnalban a lány szótlanul ült be mellé, útközben megvették a kakaót és a kiflit, András tudta már, hogy a gyereknek kell, kakaós csigát vásárolt még, meg fánkot, úgy mentek a lány lakásához, elköszöntek a bébiszittertől, a lány kávét főzött, szótlanul itták, majd felébresztette, reggeliztette a gyereket és együtt kisérték óvodába. Álljunk meg a parknál, kérte a lány, és ott egy padon ülve végre beszélgetni kezdtek. A lány elmondta, hogy nevelőszülőknél nőtt fel, akik nem bántották ugyan, de nem is nagyon szerették, ő meg egy vad tini volt, alig várta, hogy megszabaduljon, aztán elég szabadon élt, szerette a fiúkat és a szexet, nem volt soha állandó partnere, senkihez sem akart tartozni. Amikor elvégezte az ápolónő-képzőt, dolgozni kezdett, ez volt az egyetlen biztos pont az életében, ott érezte először, hogy fontos, amit csinál, hogy számítanak rá, és megbíznak benne. De fél év után teherbe esett, nagyon megijedt, de boldog volt, hogy lesz valaki, aki hozzá tartozik és nem fog többé egyedül állni a világban. Fel sem merült, hogy elvetesse, bár azt se tudja ki a gyerek apja, nem is kutatta. Félt, hogy kirúgják a kórházból, de nem ez történt, vigyáztak rá, egyengették az útját, albérletet szereztek neki, aztán a kórház és a gyerekvédelmi szervek segítségével sikerült ebbe a kis garzonba bejutni, és megvetni a lábát. Férfi azóta sincs az életében, a gyerek a mindene, és ezen nem is akar változtatni. Az ő gyereke nem fog idegenek között felnőni. Pedig nehéz így élni, a fizetése alig elég a megélhetéshez, ha az idős szomszédasszony nem vigyázna kevés pénzért a gyerekre, dolgozni sem tudna. Pedig nem ez volt a vágya, kertes kis házról álmodott, ahol rózsák illatoznak és a gyerek a fáról eheti a gyümölcsöt, hintázhat és kutyát tarthat. De annak kell örülni, ami van, a siránkozás sehova se vezet. András is elmondta, hogy soha nem volt nős, az apja meghalt még 10 éves korában, édesanyja a közeli faluban él, de nincs valami szoros kapcsolat közöttük, nem tudja miért. Most kilátástalannak érzi az életét, utálja a testét az égési hegek miatt, az agykárosodása következtében keze nem képes a finom mozgásra, képtelen arra, hogy egyedül dolgozhasson. 37 évesen nincsenek tervei és kilátása valami normális életre. Tudja, hogy nincs igazán esélye vele egy komoly kapcsolatra, mert köztük áll a testi fogyatékossága és a 12 év korkülönbség, pedig úgy érzi, talán életében először igazán szerelmes. Szerelem? - kérdezte a lány. Mi az? Szeretet, ami örök, az van, azt érzi a kisfia iránt. De a szerelem, az csak mese, illúzió. Nem az, rázta a fejét András. Én is azt hittem, de nem volt igazam. Létezik, és olyan erős, hogy szinte levegőt sem kap az ember tőle. Ezzel ébredek, és ezzel alszom el. Ha Te nem érzel így, akkor az én helyzetem reménytelen. Tanácstalanul üldögéltek még egy darabig. Gyere, hazaviszlek, aludnod kell, segítette fel András a lányt. Igyunk még egy teát, mondta a lány, nem akarok most egyedül maradni. A teával a szobába mentek, lassan kortyolgatták, a lány a heverőre kuporodott, maga mellé tette az üres bögrét, a szeme lassan lecsukódott. András mozdulatlanul ült a fotelban, az alvó lányt nézte, majd ráhúzta a kopott plédet és körülnézett. A szobában elhasználódott szőnyegpadló, divatjamúlt szekrény, függönytelen ablak, a legvilágosabb sarokban kis térelválasztó polc mögött a gyerek birodalma. Kis heverő, színes ágynemű, kis íróasztal és mindenhol játékok és gyerekrajzok. A konyhában néhány edény, a fürdőszobában fénye-vesztett kád, tucatáru tisztálkodószerek, mosógép és műanyag játékok. Kopott linóleum, szakadozott tapéta. Mindenhol tisztaság és rend, de ezzel együtt lehangoló és szegényes. Hazaérve a saját lakásába élesen látta a különbséget. A dizájn-burkolatok, a modern bútorok, a rejtett világítások, a jól felszerelt konyha, a fényűző fürdőszoba, a virágos terasz biztosan elkápráztatta volna a lányt. Büszke volt a lakására, hiszen a legtöbb munkát saját maga végezte. Ha idehívná a lányt és a gyereket, csak kényelmetlen érzéseket keltene bennük. Ugyanakkor vágyott rá, hogy segítsen, hogy a lányt és a kisfiút kényelemben tudja, mert megérdemelnék a jó életet. De mit tehetne, hiszen a saját érzéseivel sem jött még tisztába, a lány meg láthatóan kerüli. Reménytelen az egész, vonta le a következtetést, sehova nem vezet.

A következő hetek munkával teltek. Próbált nem gondolni a lányra, az internetet bújta, hogy gondolatait elterelje, így akadt rá a hirdetésre. A közeli kis településen telket hirdettek eladásra. Először csak kíváncsiságból nézett bele, ismerős volt a környék, dolgozott már ott, anyja is a közelben lakott, a két falut egy bekötő út kötötte össze. A telekre gyümölcsfákat telepítettek, a markáns téglakerítést futórózsa lepte el. A lány jutott eszébe, és a gyerek. Itt meg lehetne valósítani a lány álmát. De hát ezzel nem zsarolhatja magához őket. Pár nap után újra rákeresett, a telek még mindig megvolt. Ez így ment vagy két hétig, aztán felhívta a közvetítőt. A helyszínen kiderült, a telek szomszédságában található a tulajdonos háza egy másik telken, az is eladó. András azt is megnézte. Az épületre ugyan ráfért volna egy alapos korszerűsítés, de satbil volt és jól megépített. András a maga számára is váratlanul ajánlatot tett a két ingatlanra, igaz jelentősen alacsonyabb áron, mint a meghirdetett összeg. A közvetítő a fejét rázta, képtelenség, mondta. András megvonta a vállát, nem erősködött, kicsit meg is rettent az elhamarkodott ajánlattól, örült, hogy kihátrálhat belőle. Már egy hónap is eltelt, amikor a közvetítő kereste meg. A tulajdonosok elfogadják az ajánlatot, ha tényleg mindkét ingatlant megveszi. András meghökkent. Gondolkodási időt kért. Napokig forgatta a fejében az ötletet. Egyik nap úgy érezte, nem kell ebbe belemenni, aztán szinte maga előtt látta a felújított házat a virágzó kerttel. A két telek összenyitásával káprázatos otthont lehetne teremteni. A pénzét számolgatta. Felkereste az édesanyját, elmondta a lehetőséget, anyja lelkesen támogatta az ötletet, legalább közel lesznek egymáshoz, még egy kis pénzzel is tud segíteni. András szive átmelegedett. Nem lesz rá szükség, mondta, ha beleugrik, a lakást úgyis értékesíteni kell, mert csak úgy lenne elég pénze a felújításra, osztott-szorzott, aztán megkereste a közvetítőt. Az üzletet hamar megkötötték, András lakását meghirdették, ő meg hozzálátott a csomagoláshoz. Egy kisebb teherautóra minden holmija felfért. Egy borús őszi napon hagyta el a várost, és pakolt be a felújításra váró épületbe. Azonnal megkezdte a munkákat. Áthúzta a vezetékeket, falakat bontott, naponta átment anyjához, ott evett és tisztálkodott. Egyszer járt a kórházban, az esedékes felülvizsgálaton. Összefutott a lánnyal, aki kedvesen üdvözölte. Készül már a karácsonyra? - kérdezte tőle András, valami semleges témát keresve. Karácsony... hát az nálunk nemigen szokott lenni, vont vállat a lány, olyan drágaság van, nekem erre nem telik. Zavartan búcsúztak el, András még beszélgetett volna, de nem akart tolakodónak tünni, hát egy félszeg kézfogás után távozott. Az ünnepek közeledtével azonban egyre többször jutott eszébe a lány és a kisfiú. Aztán gondolt egyet, a városba ment, a gyereknek legót és színes filceket, a lánynak puha, meleg takarót vásárolt, megtoldotta még egy doboz szaloncukorral és a karácsony előtti napon a kórházhoz hajtott. A lány nem dolgozott. Otthon van, mondták a munkatársai, beteg a gyerek. András félve csengetett be. A lány sápadtan nyitott ajtót és elsírta magát. De jó, hogy jöttél, szipogta, a gyerek nincs jól, még a boltba se tudok lemenni ebben a szar időben, mert itt hagyni nem merem, levinni meg nem akarom. Hoznál kenyeret, meg tojást, hogy legalább enni tudjunk? András beljebb lépett. Karácsonyi készülődésnek nyoma sem volt. A gyerek szeme lázasan csillogott, nyűgösen bújt az anyja ölébe. Hát persze, mondta, csak írd fel, mi kell. A boltban aztán átnézte a listát. Kenyér, tej, tojás. Összegyűrte a papírt. Teafű, citrom, kakaó, hús, szalámi, fonott kalács és egyéb finomságok kerültek a kosárba. Kicsit félve vitte fel a lakásba a két szatyor élelmiszert, félt a lány reakciójától, de ő a kincsek láttán elsírta magát, átölelte Andrást, aki ekkor döbbent rá, hogy a lánynak is magas láza van. Azonnal ágyba parancsolta, és ő nem ellenkezett, a gyerekkel összebújva azonnal elaludtak. András óvatosan tett-vett a lakásban. Az ablaknál állva, a nyüzsgő teret nézte. A bolt előtt fenyőfákat, díszeket árultak. Vette a kabátját, lement, kiválasztott egy formás kis fát, néhány csillogó díszt. Felhozta a kis fenyőt, az előszobában feldíszítette, óvatosan a szoba sarkába állította, az ajándékokat elhelyezte alatta, a konyhában elpakolta az élelmiszert, telefonon ételt rendelt. A futár csengetésére a lány felriadt. Ziláltan támolygott ki, mi ez, kérdezte értetlenül. Halászlé és sült hal krumplisalátával, válaszolta ártatlanul András, és a lány elnevette magát. Ajándék? - kérdezte a lány, vagy ki kell fizetni, mert akkor bajban vagyok. A szobából a gyerek lármázása hallatszott, felfedezte a karácsonyfát, az ajándékokat. Együtt ebédeltek, András még teát főzött, beadta a gyógyszereket, kényszerítette a betegeket, hogy lefeküdjenek, az új takaróval betakarta őket, aztán hazaindult. Hívj, ha kell valami, mondta még. Örült, hogy segíthetett, de fájt is, hogy nem maradhatott. Anyjához ment, nem tudott volna egyedül maradni. Este üzenete érkezett a lánytól. Ide tudnál jönni?

Baj van? Esett be az ajtón András. A lány szó nélkül átölelte a derekát, fejét a mellkasára hajtotta. Már nincs, mondta. Boldog napok következtek, bár András elejében próbálta rejtegetni az égési sérüléseit, de a lány magától értetődően simogatta, ölelte, megnyugodott hát, és felszabadultan szerették egymást. A kisfiú először bámészan nézte őket, amint csókokat váltottak, aztán már csak kuncogott. Néhány hét után látogatást tettek András édesanyjánál. A lány félszegen mutatkozott be, de az asszony szelíd kedvességgel fogadta, a gyereket kényeztette. Megnézték András félkész házát, a hatalmas kertet, ami még elég elhanyagolt állapotban volt, a lány ámuldozott, a gyerek féktelenül futkosott. Tavasszal megújult erővel folytatódtak a munkálatok, András hét közben dolgozott, hét végén a házat bütykölte, és augusztus végére el is készült a munkák java része. Azt hitte, a lány és a gyerek azonnal hozzáköltözik, de ő húzta-halasztotta a dolgot. András már kezdte elveszíteni a reményt, biztos már ráunt, gondolta, hiszen fiatal és szép, miért kellene neki egy fogyatékos ember, felkészült az elválásra, de aztán kiderült, a lány fél feladni az önállóságát, hiszen nem tudja, képes-e egyáltalán huzamosan együtt élni bárkivel, bármennyire is szereti. András kissé fellélegzett, éltek tovább, mint addig, a lány néha a városban maradt a gyerekkel éjszakára, de másnap már újra ott volt. Egy év telt el, a lány lakásának bérleti ideje lassan lejárt, folyamodni kellett volna a meghosszabbításért, de ő csak halogatta, majd a végén kibökte, hogy nincs már szüksége rá. András fellélegzett, már végérvényesen összetartoznak, gondolta boldogan. Egy családként éltek, a szépen felújított, de kevéssé bebútorozott házban csendes karácsonyt ünnepeltek, a kertbe madáretetőt telepítettek, tavasszal kiskutyát szereztek be, kertet ástak, málnát és cseresznyefát ültettek, kimérték a kerti tó és a medence helyét, bár ezek egyelőre csak tervek maradtak. Nyáron néhány napra nyaralni mentek, a kisfiú nagy örömére.

A harmadik év elején a lány teherbe esett. András boldog volt, a kis jövevény rendben meg is érkezett, úgy érezték, minden tökéletes. A nagyfiú már iskolába járt, András hozta és vitte, a kicsi két éves korában bölcsődébe került, mert a lány szeretett volna már dolgozni. A család közlekedése a kis község és a város között különösen pontos logisztikát követelt, mivel két autót nem engedhettek meg maguknak. De ez sem zavarta a boldogságukat, András hajnalonként, vagy késő este a kórház előtt várta kedvesét, ha délután végzett, a két gyerek is velük volt. llyenkor csavarogtak kicsit a plázában, vagy játszóházba mentek. Már a kisebb fiú is iskolába készült, amikor Andrásnak feltünt, hogy párja szórakozottan viselkedik, néha, mintha ott se lenne, nem figyel, éjszaka felkel és a házban járkál, ha telefonon keresik, néha csak egyszavas válaszokat ad. Van valakije, hasított Andrásba a félelem, de aztán elvetette. Hiszen ő hozza-viszi, szinte minden lépéséről tud, de akkor milyen titka lehet? Minden rendben van a munkahelyen? - kérdezett rá egy idő után, és a lány bólintott. Akkor mi van? - puhatolózott tovább, de nem kapott választ. Már egy hónap telt el ebben a furcsa hangulatban, amikor a felesége egy este mellé ült, beszélnünk kell, mondta, és Andrásban megfagyott a vér. Rákos vagyok, mondta az asszony a kezét szorongatva. Nem akartam elmondani, amíg nem biztos. De most már muszáj. Talán egy évem van még, ha minden jól alakul. A jövő héten megműtenek, aztán meglátjuk. András úgy érezte, megáll a szive. Az nem lehet, ilyen nem történhet, hiszen itt vannak a gyerekek, azoknak anya kell, ő meg hogy élhetne nélküle. Az asszony az ölébe ült, úgy ölelte, tudom, mondta, én is így éreznék. Kétségbeesetten kapaszkodtak egymásba. A műtét időpontja hamar eljött, András a műtőig kisérte, ott ült a folyosón, látta, amint a kiemelt szöveteket egy edényben a laborba viszik, mellette ült, amikor az altatásból ébredezett. Végig kisérte a kemoterápiás kezelések során, törölgette verejtékes homlokát, tartotta a tálat, amikor hányt. Bármit megtett volna, csak gyógyuljon meg. A lábadozás ideje alatt az asszony különös kéréssel fordult Andráshoz és édesanyjához. El akar menni egy hónapra, vigyázzanak a gyerekekre. András nem értette. Elviszi bárhová, csak ki kell mondania, de ő ragaszkodott hozzá, hogy egyedül megy. Visszajövök, csókolta meg Andrást, aztán néhány ruhát pakolt egy hátizsákba és útnak indult. Még egy hét sem telt el, amikor telefonált. Értem tudnál jönni? - kérdezte és mondta a címet. Egy távoli kisvárosban várta, azonnal a nyakába borult, menjünk haza, mondta, de András egy panzióba hajtott, kivett egy szobát. Mesélj, mondta, és az asszonyból ömlöttek a szavak. Meg akarta keresni a családját, a kapott információk alapján ebben a városban laktak, hát idejött. A nő, akit az anyjának mondtak, örömmel fogadta, aztán rögtön pénzt kért, ő meg adott neki, hiszen elég szegényesen élnek. Kérte, hogy csináltassanak DNS tesztet, de azt nem akartak, viszont egyre kérdezgették, hol és hogyan él, és folyton pénzt kértek. Amikor megmondta, hogy nem ad többet, elkergették. Már nem érdekli, hogy ő az anyja, vagy más, haza akar menni a gyerekeihez. Az éjszakát a panzióban töltötték összebújva, reggel korán indultak, és az élet ment tovább.

Eltelt fél év, és nem történt semmi. Az asszony jól érezte magát, András reménykedett, hogy az orvosok tévedtek. A változás váratlan volt és ijesztő, a fájdalom szinte elviselhetetlen. A mentő gyorsan érkezett, még fel sem ocsúdtak, már a kórház felé száguldottak. András a 13 éves nagyfiúra bízta a kicsit, útközben telefonált az anyjának, mire a kórházba ért, a felesége már a műtőben volt. Könnyeit nyelve ült a műtő folyosóján, amikor kitolták a lányt és vitték az intenzívre. Az orvos a fejét csóválta, megtettük, amit lehet, mondta. Szeressék, kíméljék, tegyék széppé a hátra lévő időt. András érezte, hogy lábai megrogynak, az orvos egy székhez támogatta. Szeretne egy nyugtatót, mielőtt bemegy hozzá? András megsemmisülve bólintott. Várt egy kicsit, aztán a feleségéhez ment. Az asszony mintha összement volna hirtelen. András a kezét fogta, melengette, csókolgatta. Az asszony végre felébredt, fáradtan nézett Andrásra. Elmondták? - kérdezte. El, bólintott András. Majd megoldjuk. Az elkövetkező időszak a búcsúzásról szólt. Amennyit lehetett, elmondtak a gyerekeknek. A nagyfiú rémült volt és dühös, a kicsi tanácstalan. A lány egyre gyengébb lett, a fájdalmak erősödtek, aggódott, mi lesz, ha a gyógyszerek már nem hatnak, hogy tartja majd titokban a gyerekek előtt. Vigyél kórházba, kérte Andrást, ő azonban makacsul ellenállt. Nem akarta, hogy felesége egyedül, idegenek között költözzön egy jobb világba. Vele akart lenni. Megoldjuk, hajtogatta. A halál kíméletes volt és gyors. Egy reggel a kedvenc helyükön, a kis nappaliban kávéztak. András az ajtó felé indult a csészékkel, amikor furcsa hangot hallott. Mintha felesége csuklott volna. Visszanézett, az asszony ernyedt teste lecsúszott a kanapéról. Mire hozzá ugrott, már nem élt.

András azt se tudta, hogy élte át a következő napokat. Rémlett, hogy anyja sír, hogy magához szorítja a zokogó gyerekeket, az ügyintéző tárgyilagos hangja, a temető kavicsos útja.

Arra ébredt, hogy anyja áll az ágya mellett. Kisfiam, mondta gyengéden, a gyerekek nagyon meg vannak ijedve. Kelj fel és törődj velük, tördelte a kezét. Azt hiszik Te is meg fogsz halni. András hirtelen magához tért. Milyen nap van ma? - kérdezte. Csütörtök, mondta az anyja, és András rájött, hogy már napok teltek el a temetés óta. A kicsi megkönnyebbülten szaladt hozzá, a nagyobb mozdulatlanul ült tovább a helyén. Andrásnak erőt kellett vennie magán, hogy létezni tudjon, és támaszt nyújtson a gyerekeknek. Nem tervezett, csak próbálta túlélni a napokat. Csak később fogta fel, hogy baj van. A nagyfiú kedvetlenül, sápadt arccal, szótlanul ténfergett. Amikor András a szobájába lépett, megdöbbenve látta, hogy a fiú ruháinak egy része, kedvenc könyvei egy nyitott bőröndbe vannak pakolva. Hát ez meg mi? - kérdezte csodálkozva. Összeraktam, amit el szeretnék vinni, motyogta a fiú. Hova? - csodálkozott András. Hát ahova majd menni kell, ahova visznek. András a heverőre rogyott. Te azt hiszed, hogy én elküldenélek? Akkor se engednélek el, ha kötelező lenne. Te az én fiam vagy, ez az otthonod. De én nem vagyok a gyereked, mondta dacosan a fiú. El se vetted anyát feleségül. Édesanyád egy nagyon önálló és kicsit gyanakvó ember volt, magyarázta el András a gyereknek. Én boldogan elvettem volna, de ő szerette ezt a szabad kapcsolatot. De ő akkor is a feleségem volt, Te meg a fiam vagy. De az iskolában azt mondták, hogy majd el kell innen mennem, és nem is szóltál hozzám. András megölelte a gyereket. Látod, Te okosabb vagy, mint én. Azonnal intézkedek. A gyerek megnyugodott. Andrásban forrt a harag. Hogy lehet egy gyereknek ilyet mondani, anélkül, hogy vele beszéltek volna? Az igazgatónő sértetten válaszolt a szemrehányásra, nem tudhattuk, mi a szándéka a gyerekkel, mondta, nem osztotta meg velünk a terveit. András a gyámhatóságra ment, hogy elintézze a gyerek felügyeleti jogát. Az ügyintéző szenvtelenül tolta elé a kitöltendő papírokat. Majd értesítjük a környezet-tanulmány időpontjáról, mondta. Környezet-tanulmány? - bámult András, hiszen ez az otthona 7 éve! A törvény előírja, jött a felelet. András dühösen és némileg ijedten ment haza. Azonnal felhívott egy ügyvédet, aki a kezébe vette az ügy intézését, de így is hónapok teltek el, mire András a fiú gyámja lett. Boldogan mutatta meg a végzést a gyereknek, aki a kamaszokra jellemző flegmasággal vette tudomásul, de megkönnyebbülten bazsalygott. Hármasban éltek tovább, a nagyfiú pályaválasztás előtt állt. Mi szeretnél lenni, fiam? - kérdezte András. Villanyszerelő, mondta a gyerek, és András meghatottan ölelte magához. Hogy jutott eszedbe? - kérdezte. Hát, mert így majd együtt dolgozhatunk. Így is lett. András lelkiismeretesen tanította a gyereket, büszkén nézte az érettségi- és a szakmunkás bizonyítványát, és azután együtt dolgoztak. Néhány év múlva a kisfiú is követte bátyját ezen az úton és ő is apja szakmáját választotta. A három férfi szövetsége megbonthatatlan volt, bár a fiatalok már többnyire a saját útjukat járták.

András egyedül él. Még mindig azt a szemtelen kis nővért szereti, aki megfordította az életét. Nem gyötri már elviselhetetlen fájdalom, vágyik is egy új életre, néha, főleg a környezete hatására el-elhív egy nőt randira, de nem lobban a szikra, ilyenkor kimegy a temetőbe, gondolatban a lánnyal beszélget, aztán hazamegy, végig járja a csendes lakást és a kertet, ahol élete legboldogabb éveit töltötte, és a múltra gondol, amikor a konyhában a felesége serénykedett mezítláb és rövidnadrágban, a házban gyerekek rohangáltak, kakaó ömlött a szőnyegre és éjjel legóra lépett. Bízzuk a sorsra, gondolja ilyenkor, hiszen van kiket szeretnem, felveszi a telefont, beüti az egyik számot, szervusz fiam, szól bele, aztán mosolyogva hallgatja a szóáradatot...