Alízka

Alízka jó kedélyű, kissé molett lány volt, ez némileg elkeserítette néha, de alapjában nem rengette meg. Az iskolában jól teljesített, és anyja nyomdokain, egészségügyi szakközépiskolában, majd főiskolán tanult tovább, mert segíteni, gyógyítani akart mindenképpen. Anyja elbeszéléseiből már kislány korában azt szűrte le, hogy az orvosok - bár tudásban hatalmasak - emberileg gyarlók és megbízhatatlanok, önzők és egoisták. Így, amikor sikeresen pályázott az egyetemi klinika neurológiai osztályán hirdetett állásra, nem voltak illúziói, mint a többi kezdő nővérnek, akik orvos férjről és sok pénzről álmodnak. Alízka tisztában volt egyrészt a saját külső adottságaival, másrészt az orvosok szándékaival, így csípős, de egyben jó humorról tanúskodó hárításai megtették a hatásukat, az orvosok egyre inkább a munkatársat, a megbízható segítőt látták benne, felhagyva a szexuális tartalmú célozgatásokkal. Ilyen módon megalapozva a "hírnevét" és lelki békéjét, Alízka vidáman és lendületesen tette a dolgát, szerették kolléganői és a betegek egyaránt. A napi munka mellett élte a húszévesek átlagos életét, bulikba járt és társasutazásokra a barátnőivel, néha sikerült bepasiznia, és néhány hónapos kapcsolatokba belefutnia, de ezek jobbára csak a testiségről szóltak, nem volt igazi érzelmi elköteleződés. Abban az időben még nem vágyott igazán társra, élete a munkában teljesedett ki. Huszonöt éves volt, amikor először szerelmes lett, a férfi szintén testesebb volt az átlagnál, így Alízka nem aggódott a felesleges kilói miatt, felszabadultan szerette a párját. Egy év után összeházasodtak, és közös albérletbe költöztek. Lelkesen kezdték meg közös életüket. Azonban már az első hónapok után problémák adódtak, a férfi technikus volt egy üzemben, nyolctól négyig dolgozott, nehezen fogadta el, hogy Alízka szinte soha nincs otthon, amikor ő hazaér. A lány próbálta áthidalni a nehézségeket, előre megfőzött, tányért, evőeszközöket készített az asztalra, a kaját felcimkézve rakta a hűtőbe és a felmelegítésre vonatkozó bohókás üzenetekkel látta el. Ez ugyan megoldotta az étkezés kérdését, de a férj unatkozott, és egyre többször jelent meg a klinikán, elejében csak a munkaidő végén, ennek Alízka még örült is, de amikor a férfi kora délutántól ott sertepertélt az osztály körül, ezt már terhesnek találta. Összevesztek. A férfi azzal vádolta, hogy biztosan szégyelli őt az orvosok előtt, nem akarta belátni, hogy az egy munkahely, és nincs ott semmi keresnivalója. Viszonyuk kezdett feszültté válni, a férfi sértődötten ült otthon, a várakozás idejét sörözéssel töltötte ki, aztán ennek hatására kötekedett, amikor az asszony hazatért. Alízka szerette a férjét, és a házasság megmentése érdekében feláldozta munkahelyét és egy háziorvosi rendelőben vállalt asszisztensi állást. Ez már tetszett a férfinak, úgy tünt minden jóra fordul, csakhogy itt meg a kereset volt kevés az eddig megszokotthoz képest. Megéltek ugyan a jövedelmükből, de alig tudták növelni a megtakarításokat a megszokott életszínvonal mellett. Ezért Alízka próbált megszorításokat alkalmazni, de hamarosan rájött, hogy ez kizárólag akkor megy, ha a férfi igényei nem sérülnek. Bosszantotta ugyan a férfi fafejűsége, de úgy gondolta, ennyi még belefér, az olcsóbb harisnya, arckrém, melltartó és egyebek pont úgy megfelelnek. A problémát az étkezés jelentette. A férfi pörköltet szeretett enni meg rakott krumplit, hét végén rántott húst és töltött káposztát, Alízka - mivel vigyáznia kellett a súlyára - magának külön főzött. Ez a napi munka mellett elég fárasztónak és költségesnek is bizonyult, hát ráhagyta, ette ő is a férje által favorizált ételeket. Két év alatt fel is szaladt rá vagy tíz kiló, de már ezzel sem törődött, örült, hogy végre összejött a pénz a lakás megvásárlására - természetesen hitel felvételével. Boldogan költöztek be a lakótelepi két szobás lakásba, de anyagilag megint kutyaszorítóba kerültek, a törlesztő részletek szinte semmivel sem voltak kisebbek, mint az addigi albérleti díj, ráadásul a félig bebútorozott lakás idegesítette a férjet, és Alízka sem érezte jól magát a szedett-vedett bútorok között, ezért újabb kölcsönt vettek fel, amiből sikerült szépen berendezkedni. A megnövekedett kiadások biztosítása érdekében Alízka esténként egy magánrendelőben vállalt állást, és ez - öt évi házassággal a hátuk mögött - már nem is idegesítette annyira a férjét. Két évig robotolt így, amikor egy nap rosszul érezte magát és lemondta az esti melót. Gyors bevásárlás után hazavánszorgott, de a zárban belül volt a kulcs, ő meg hiába csengetett. Azt hitte a férje rosszul lett, vagy egyéb baj van, ezért lakatost hívott, aki megpróbálta feltörni a zárat, ekkor kinyílt az ajtó, egy nő viharzott ki és rohant le a lépcsőn, a férj pedig zavartan próbált magyarázkodni. Alízka megalázottan küldte el a szerelőt, megpróbálta tisztázni a helyzetet, de a férfi egyre ingerültebb lett a kérdésektől, végül azzal próbálta elhallgattatni, hogy a súlyára tett becsmérlő megjegyzéseket és arra hivatkozott, hogy a felesége őt elhanyagolja. Ezzel betelt a pohár. Alízka feltette a kérdést: Te költözöl, vagy én menjek el? A férj pökhendien azt válaszolta: akinek nem tetszik, majd elmegy. Alízka egy bőröndbe pakolta a legszükségesebb ruháit és egy órán belül elhagyta a lakást. Szüleihez ment, két napot várt a férfi bocsánatkérésére, aztán beadta a válópert és kérte egyben a vagyonmegosztást is. Mivel nem szeretett volna sokáig a szülei nyakán lógni, albérlet után nézett, de egy keresetből nem nagyon engedhetett meg magának normális lakást, így más megoldást kellett találnia. Két munkahelye mellett éjszakai ügyeleteket vállalt a sürgősségi osztályon. Ezzel két legyet ütött egy csapásra, egyrészt több lett a jövedelme, másrészt a feszített munka és a pihenés hiánya miatt megszabadult a túlsúlya jelentős részétől. Mire a férje végre felfogta, hogy Alízka a válást komolyan gondolja, már feleslegesen próbált bocsánatot kérni, a gúnyos szavak és a bántó viselkedés felnyitotta Alízka szemét, eszébe se jutott új esélyt adni a férjének. A válást hamar kimondták, a vagyon megosztás a lakás közös használatával zárult. Alízka - bár igazságtalannak találta a döntést, hiszen nem vizsgálták a házastársak jövedelmi viszonyait - nem akart belemenni hosszas válóperi hercehurcába, ezért kénytelen volt visszacuccolni a lakásba és tűrni a volt férj kekeckedéseit. Ezt még ki is birta volna, de azt már nehezen viselte, hogy volt férje sem a hitel törlesztésében, sem a rezsi kifizetésében nem akar részt venni. Hónapokig ment a huzakodás, aztán Alízka ügyvédhez fordult, és mivel a fizetési felszólításoknak a férfi nem tett eleget, pert indított a közös tulajdon megszüntetésére. Ebben a perben a bíróság már mérlegelte a felek jövedelmi helyzetét, és kimondta a közös tulajdon megszüntetését oly módon, hogy Alízka kivásárolhatta a férje részét. Mivel ennyi pénze nem volt, és nem is szivesen maradt volna abban a lakásban, ahol annyi keserűség érte, és mivel nagy nehezen a férje is felfogta, hogy megegyezés híján nagyon rosszul tud kiszállni ebből a projektből, a lakást eladták, a hiteleket visszafizették és a maradék pénzt megfelezték. Alízka ugyan tudta, hogy volt férje nem érdemli meg a nagyvonalúságát, de fontosabb volt, hogy végre megszabaduljon, mint hogy anyagiakon huzakodjon.

A per végén ott állt harminchárom évesen, némi pénzzel és kiürült szívvel. Mindenből elege volt, felmondott mindkét munkahelyén és megpróbált teljesen új lapot nyitni az életében. Felfrissítette nyelvtudását és nyugatnak indult. Először egy osztrák nyugdíjas otthonban talált állást, de egy év után elege lett a mindennapos halálból és a szánalomra méltó, haldokló kis öregekből, neki most erre semmi szüksége nem volt, élni akart, nevetni és társra lelni. Ezután egy bajor kórházban kezdett dolgozni, újra a neurológián mint szakápoló. Csodálkozva figyelt fel az új módszerek alkalmazására, tanulni kezdett és két év alatt fizioterápiás képesítést is szerzett. Szakértelmét megbecsülték, volt már pénze és karrierje, de ő mégis hazavágyott, erre spórolt. Már a második kint töltött év végén itthon szép kis társasházi lakást vásárolt, újabb két év múlva kifizette a felvett hitelt, öt év külföldi munka után hazajött és állás iránt érdeklődött régi munkahelyén, ahol tárt karokkal fogadták. Igaz, itt töredékét kereste a kinti fizetésének, de a szakmai tudása előtt mindenki meghajolt. Alízka nehezen szokott vissza a hazai kórházi viszonyokba, az elrendelt, majd csak hónapok múlva kifizetett túlórákba, az eszköz- és gyógyszer hiányba, a kötelezően előírt protokollba, ezért újra álláskeresésbe kezdett. Felkeltette a figyelmét egy újonnan nyíló magánklinika, ahova intézetvezető főnővért kerestek. Megpályázta az állást és meg is nyerte. Az új munkakör szokatlan leterheltséget jelentett az első hónapokban, de aztán gyorsan belerázódott az eddig még ismeretlen feladatokba is. Itt nem érvényesült olyan mereven az állami kórházakban tapasztalható hierarchia, szabadabb, kötetlenebb volt a légkör, ugyanakkor fegyelmezettebb és precízebb munka folyt. A klinika megnyitásának első évfordulóján a tulajdonosi kör nagyszabású estélyt rendezett a dolgozók részére, jutalmak röpködtek, és a teljes személyzet a főorvostól a takarítónőig felszabadultan mulatott.

Alízka nem volt az a kifejezetten bulizós alkat, de erre az összejövetelre nagyon készült. Vásárolt egy fekete koktélruhát - azt mondták, slankít - megengedett magának egy tűsarkú cipőt, haját kissé rövidebbre vágatta és befestette, éppen csak annyira, hogy némileg melegebb színe legyen. Arra már fel sem figyelt, hogy az új szín mennyire kiemeli a szeme színét és formáját, egyszerűen csak csinosnak érezte magát, örült a munkatársak bókjainak és annak, hogy a táncban kézről - kézre adták. Egy negyvenes évei végén járó férfi is többször felkérte, jó ritmusérzékkel táncoltatta, kedvesen mosolygott a szemébe, ő meg zavartan viszonozta, mikor az egyik lassú tánc alatt a férfi végül nevetve kérdezte, ugye nem ismer meg? Alízka agyában már egy ideje motoszkált valami sejtés, de fogalma sem volt, hova tegye a szimpatikus férfit. Rázta a fejét, közben nevetve nézegette jobbról, balról. A férfi végül megmondta a nevét, és mindketten hatalmas nevetésben törtek ki. A férfi egyike volt azoknak az orvosoknak, akik ízelítőt kaptak Alízka csípős visszautasításaiból még kezdő nővér korában. Akkor sértődötten reagált, arrogáns kis perszónának nevezte és napokig szívatta, amit Alízka szintén nem hagyott szó nélkül, de szóváltásaik végül megszelídültek, már csak a hecc kedvéért civakodtak a munkatársak nevetése közepette, így torzsalkodtak egészen addig, amíg a doktor új munkahelyre nem került. Most megörültek a megtalált barátságnak, kuncogva emlékeztették egymást a régi sértésekre, és Alízka vidáman tapsolt, amikor a kissé kapatos férfi lesöpörte a zongoraszékről a zongoristát és beállt játszani. "Légy ma éjjel a társam..." énekelte, és Alízka zavartan nevetett. Hajnalig tartott a mulatság, ők az utolsók között hagyták el a helyiséget. Alízka fázósan próbált taxit hívni, de a doktor ügyesebb volt, ő sofőrszolgálatot rendelt. Természetesen hazafuvarozta a lányt, a ház előtt gálánsan összecsapta a bokáját, kezet csókolt, ezen persze megint nevettek, Alízka még visszaintegetett és becsukta maga után a kaput. Kellemes fáradtság döntötte az ágyba, másnap sokáig aludt, dél körül a mobil csengésére ébredt. Álmosan szólt bele. Meg se adtad a számodat tegnap, hallotta a doktor szemrehányó hangját. Összetegeződtünk? - kérdezett vissza Alízka? Ennyit ittam volna? Így évődtek, és a férfi elárulta, hogy a diszpécserszolgálattól szerezte meg a számot. Alízkát jó kedvre hangolta ez a reggeli kis pengeváltás, egész nap dudorászott, vidám zenéket hallgatott, megállapította, hogy régen volt már ilyen kellemes hétvégéje.

Hétfőn újrakezdődött a hétköznapi hajtás, Alízka kora délutánig meg sem állt, csak fél kettő körül szaladt le a menzára, hogy bekapjon egy levest. Ekkor gondolt aznap először a doktorra. Vajon hol lehet. Letette a kanalat és egy gyors sms-t küldött. Hol vagy? Itt. Jött azonnal a válasz és Alízka már látta is a férfi vigyorgó ábrázatát az ebédlő túlsó felén. Egyszerre indultak kifelé, a férfi az ajtónál megvárta és miközben előre engedte, a fülébe súgva kérdezte: hiányoztam? Mint egy púp a hátamra - válaszolta nevetve Alízka.

Így ment eztán ez hetekig, hónapokig, szinte minden nap összefutottak, ugratták egymást, nevetgéltek, heti több alkalommal is együtt ebédeltek. Alízka testét megbizsergette a vágy, de a férfi orvos volt - és mint tudjuk, azok megbízhatatlan egyedek -, ráadásul jóképű, magas, humoros. Először a gazdasági nővér tett célzást, hogy talán több van köztük, mint haverság, de Alízka nevetve tiltakozott. Nem ettem meszet, mondta. Egyszer elég volt megégetni magam, nincs az a pénz, amiért én újra alávetném magam egy férfi kénye-kedvének. Maradjunk csak meg barátoknak, győzködte magát is, és próbálta csapongó érzéseit legyűrni, hogy a doktor még véletlenül se vegye észre a fellángolását.

Eközben a klinika tulajdonosai bővítésbe kezdtek, az építkezés folyamatos gondokat hozott, Alízka igyekezett ezek megoldására koncentrálni, ezzel mentette ki magát, hogy miért maradnak el a közös ebédek, délután bent maradt még az adminisztrációt végezni, szóval kerülte a férfit, ahogy csak lehetett, közben imádkozott, hogy múljanak el, de legalábbis enyhüljenek a nem várt érzések. Az idő lassan nyárba csapott, Alízka barátnőjével egy hetet töltött a Balatonnál, szépen lebarnulva, kipihenten érkezett vissza és szokásos lendületével vágott neki a feladatoknak. Kora délután megcsörrent a mobilja, a doktor ebédelni hívta. Tudja, hogy még nem evett, mondta, nem fogad el kifogást. Ezt nem lehetett kikerülni, Alízka leszaladt a menzára, ahol a doktor már várta. Elismerően füttyentett, amikor meglátta, Alízka nevetett zavarában, aztán már csengtek a telefonok, mindketten szaladtak a dolgukra. Aznap éjjel Alízka csak sokára tudott elaludni. Képzelődött? Vagy tényleg vágyat látott a férfi szemében? És miért dobogtatta ez meg annyira az ő szivét? Felkavarta az érzés, amelyet nem tudott elfojtani, és kénytelen volt szembenézni azzal, hogy szerelmes. Egy orvosba! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie, ő nem alkalmas titkos éjszakai légyottokra az orvosi szobában, negyven évesen nem bonyolódik bele jövőtlen kapcsolatba, hogy aztán a férfi majd egy szebb, fiatalabb és doktori címmel rendelkező nő miatt eldobja. De az is lehet, hogy a férfi semmit sem érez iránta, csak őt ragadta el a képzelet.

Napokig tépelődött, nem tudta, mit tegyen, de az érzések csak áradtak, ő meg egyre rémültebben próbálta eltitkolni, menekülni kellene, gondolta, amíg még lehet. Beszélt a főorvossal, megemlítette neki, hogy újra elgondolkodott a külföldi munkavállalás lehetőségén, egyrészt jó lenne angol nyelvterületen is eltölteni egy-két évet, hogy a nyelvet rendesen megtanulja, másrészt új kezelési módokat, munkamódszereket elsajátítani. Mennyi időt szeretne távol tölteni? - kérdezte a főorvos. Maximum fél évig tudjuk megoldani a helyettesítését, ha ennél hosszabb időre tervez, az állást mással leszünk kénytelenek betölteni. Alízka megköszönte az egyenes beszédet, egy hét múlva választ fog adni, igérte, és elkezdte az álláskeresést. Néhány nap múlva, már lefekvéshez készülődött, amikor csengettek. A doktor viharzott be, látszott, irtó dühös. Hallom, el akarsz menni, támadt rá. És nekem mikor akartad elmondani? Akkor, amikor mindenki másnak, válaszolt dacosan Alízka. Mert én is olyan vagyok, mint mindenki más? - dühöngött a férfi. Azt hittem, köztünk több van, hogy a kapcsolatunk nem csak kollegális. Hogy érted ezt? - kérdezte Alízka bizonytalanul. Így valahogy, kapta el a férfi és Alízka beleszédült a féktelen csókba. Majd adok én neked, morgott dühösen a férfi, magadba bolondítasz, aztán meg lelépnél... De Te orvos vagy - próbálkozott Alízka, orvosok nem szoktak szerelmesek lenni ápolónőkbe. Az orvosok csak kihasználják, és... Szóval az a baj, hogy orvos vagyok? Alízka tanácstalanul vonta meg a vállát. Ha nem kell orvos, mit szólnál egy horgászhoz? Vagy egy keresztapához? Mert az is vagyok. Sőt kutyatulajdonos és amatőr csillagász, valamint balkezes. Ekkor Alízka már teli torokból kacagott. A férfi elkapta, hol itt a hálószoba? - kérdezte ellentmondást nem tűrően.

Alízka két nap múlva bejelentette a tulajdonosoknak, hogy mégsem megy külföldre dolgozni. Fél év múlva házasságot kötött az emberrel, aki orvos volt, horgász, kutyatulajdonos és keresztapa egy személyben, és most már férj is. A lakodalom hajnalig tartott, Alízka sokat táncolt, és amikor már alig volt vendég, férje lesöpörte a zongoraszékről a zongoristát, a hangszerhez ült és egy érzelmes, romantikus dalt játszott el, közben le nem vette a szemét újdonsült feleségéről. Boldogan ölelkeztek össze. Menjünk haza, súgta a férfi, és Alízkának nem volt ellenvetése.

Egymást ölelve, sétáltak fel a lakáshoz, Alízka kinyitotta az ajtót és be akart lépni. Várj, kiáltotta a férje, átviszlek a küszöbön. Meg ne próbáld már, te őrült, ha engem felemelsz, sérvet kapsz - tiltakozott Alízka, de már későn. Férje könnyedén felkapta, átlépte a küszöböt, majd térdre esett. Alízka nevetve nézett rá. A férfi arca elsápadt, homlokát verejték verte ki. Mi van? - ugrott talpra Alízka. Asszem sérv, nyögte a férfi.

Alízka a nászéjszakája hajnalán menyasszonyi ruhában, megszeppenve ült frissen műtött férje mellett a kórházi ágy szélén. Rutin beavatkozás, nyugtatgatták a kollégák, két nap múlva hazaviheted, de ő még mindig rémült volt. Dél is elmúlt, mire a férfi végre felébredt. Alízka a kis kórházi széken kuporgott, fejét az ágyra hajtva bóbiskolt. A férfi gyengéden ébresztgette. Feküdj mellém, suttogta. Egy asszonynak a nászéjszakán a férje mellett a helye. Alízka álmosan rúgta le a menyasszonyi cipellőjét, fátylát az ágy végére akasztotta, kilépett hófehér ruhájából és ásítva bemászott az ágyba, óvatosan férjéhez bújt. Nem fogok elaludni, mondta, nehogy megüssem a sebet. Két perc múlva már aludt is.