Ágoston

Ágoston

Kifelé! - ordította. A nő felmarkolta a cigis dobozt, felkapta a sört és kislattyogott. Már megint rájött a bolondóra, hallotta, de nem érdekelte. Magára csukta az ajtót, elege volt.

A fiát két év óta csak tegnap látta először, az imádott lányát meg vagy öt éve. A fiú ma megint eljött, kaját hozott, de be se jött igazán, az előszobában toporogva váltottak néhány szót, már ment is. A kertkapuig kisérte, és akkor meglátta... A kocsiban ült, és őt nézte. Nem tudott tovább menni, úgy érezte elájul. A kerítésbe kapaszkodott, keze-lába remegett. Nem is tudott volna a szemébe nézni, egyrészt a bűntudattól, másrészt a szégyentől. Bűntudattól, mert kihasználta, eldobta és kisemmizte. Szégyentől, amiért belőle meg ez lett. Pedig milyen szépen alakult minden...

Huszonhárom éves volt, amikor megismerte, a lány meg húsz. Szabadkára mentek át a haverokkal az olaszpiacra farmert meg piát venni, ott látta meg. Vagány volt, megszólította, egész nap együtt lógtak. Már ott, a piacon címet cseréltek, jöttek-mentek a levelek, hol ő ment, hol a lány jött, aztán nagy nehézségek árán sikerült megszerezni az engedélyeket és összeházasodtak, a lány mindent otthagyott érte. Éltek nagy szerelemben, megszülettek a gyerekek, a lány a gyes alatt ingajáratban volt Jugoszlávia és Magyarország között, seftelt hanglemezekkel, farmerekkel, pulóverekkel, harisnyákkal, ezzel jelentősen hozzájárult a bevételek növeléséhez, lakást, kocsit vettek. A rendszerváltás előtti időben már szabadabban lehetett vállalkozni, őt is elkapta a lendület, hogy kitörjön a bérből élők táborából, először GMK-t, aztán Kft-t alapított és megfeszített tempóban dolgozott. Felesége, aki az egyetemi laborban dolgozott, mérlegképes könyvelői képesítést szerzett, hogy a segítségére legyen, így megspórolhatták a könyvelő munkadíját. Néha éjjel, amikor ők már aludtak, az asszony még könyvelt és bevallásokat készített. Így volt ez évekig. Az asszony kelt elsőnek, és ő feküdt le utoljára.

A sok munka eredményeként szép házat építettek a kertvárosban, két autót is fenn tudtak tartani, a gyerekek jó iskolákba jártak, külföldre mehettek nyelveket tanulni. Szóval minden szép és jó volt.

Csak hát ő meg nem birt magával. Először csak egy üzleti úton keveredett futó kalandba egy pultos lánnyal, aztán egyik beszállító feleségével volt egy rövid, pár hónapos viszonya, amire a haverja rájött. Figyelmeztette, hogy ne csináljon hülyeséget, mert ráfázik, de ő azt gondolta, semmi veszély nem fenyegeti. Tudom és mit csinálok! - hárította el a jótanácsot, első a családom, ez csak egy kis szórakozás, csak ne árulj el...

A barátja tartotta is a száját, és a felesége, ha tudott is valamit, nem jelezte. Hamar megunta a butácska kis nőt, a szakítás után már tényleg csak egy-éjszakás kalandjai voltak, leginkább férjes asszonyokkal, akik nem veszélyeztették a családi békét, lévén, hogy ezekről a kilengésekről senki sem tudott.

De aztán bekövetkezett az, amire álmában sem gondolt. Az egyik céges vásárlása során megismerte a nőt, aki felforgatta az életét. Fiatal volt, alig harminc éves, ő meg hatvan, de olyan elemi erővel vonzotta, hogy képtelen volt ellenállni. A kapcsolat viharos gyorsasággal fejlődött ki, a nő energikus volt és pörgős, csodás mellei és a haspólóból kivillanó bőre lenyűgözték. Igaz, később a melléről kiderült, hogy formáját főleg a push-up melltartónak köszönhette, de addigra már ez nem volt szempont.

Fél évig szenvedélyes és titkos kapcsolatban éltek, aztán a nő választás elé állította. Vagy-vagy, mondta. Nem híve a fél megoldásoknak. Csak egy napig gondolkodott, aztán bejelentette a feleségének, hogy másba szerelmes és el akar válni. Az asszony először csak nevetett, nem hitte el, ő meg elmondta a szeretőjének, mi történt. A nő egy óra múlva megjelent, bemutatkozott, kihívóan hozzábújt. Későn vette észre, hogy felesége milyen állapotba került. Falfehéren állt ott, aztán az ajtóhoz ment, az előszobában felkapta a táskáját és kibotorkált az ajtón. Utána lépett, de a nő visszatartotta. Hagyd, mondta, most jobb neki egyedül. Azzal szenvedélyesen megcsókolta, ő meg mindent elfelejtett. Hazavitte a nőt, aztán várta a feleségét, de az nem jött. Soha többé. Aggódott érte, de a telefonja ki volt kapcsolva. Késő este felhívta felesége barátnőjét, ott van-e az asszony. Szemétláda! - sziszegte a telefonban a nő, hagyd békén, látni sem akar többé.

Másnap beszámolt a szeretőjének a fejleményekről, aki roppant boldog volt, azonnal hozzá költözött, eljegyezték egymást. Erre az alkalomra gyémántgyűrűvel lepte meg a nőt, aki ezt forró szerelemmel hálálta meg. A válás gyorsan ment, felesége szótlanul írt alá minden papírt, amit elé raktak, és ő annyira az új szerelem bűvöletében élt, hogy szégyenszemre a saját ügyvédjének kellett figyelmeztetni, az asszony egy szál ruhában ment el, rendezzék már a vagyoni ügyeket. Ekkor észbekapott, és megbeszélte a dolgot a menyasszonyával. Vegyél neki egy társasházi lakást, javasolta a nő, de akkorát, amit fent is tud tartani. Ő egy két szobás lakásra gondolt, egyik ingatlanos ismerőséhez fordult, aki számtalan lakást ajánlott, de a menyasszonya úgy találta, azok túl sokba kerülnek és csak gondot okoz majd a fenntartásuk, végül három garzon maradt, az asszony ezek közül választhatott. Megkötötték a szerződést, és a felesége lemondott minden további követelésről.

Alig mondták ki a válást, már össze is házasodtak. Az esküvő utáni fogadást a legjobb étteremben tartották, Földközi tengeri hajóútra mentek nászútra, minden tökéletes volt.

Már éppen visszarázódtak a hétköznapokba, amikor ifjú felesége jelezte, a régi feleség ruháit most már el kellene vinni valahova. És ő megint szégyenkezhetett, mert az sem jutott eszébe, vajon az asszony mihez kezd a ruhái és egyéb személyes holmija nélkül. Másnap felhívta, jöjjön és vigye el, amire szükséges van. Jó, majd elküldök érte valakit, mondta az asszony csendesen, és letette a telefont. Másnap megjelent a cserfes barátnője, mit vihetek el, kérdezte, és úgy nézett rá, mint valami gusztustalan hernyóra, ő meg flegmán azt mondta, bármit. A nő cinikusan és lenézően beszélt az ő új feleségével, összepakolta a volt neje személyes holmiját, az étkező asztalt a székekkel, az antik komódot, a herendi 100 darabos étkészletet, a velencei tükröt, az eredeti perzsát, a nappali faláról a festményt, aztán az ékszereket kérte. Új felesége nem akarta odaadni, de a nő ragaszkodott hozzá, hogy amiket a szüleitől, kollégáitól kapott, azokat adja elő. Végül minden a teherkocsira került, készen vagyunk, nézett körül a nő, kérem a kocsi-kulcsot, azt is viszem. Aztán köszönés nélkül kiviharzott és elhúzott.

Alig hogy becsukódott az ajtó, új felesége neki támadt és hisztizni kezdett a hiányos berendezés, az ékszerek és a kocsi miatt. Ne törődj vele, mondta neki, bár megütközött ezen a viselkedésen, majd pótoljuk a berendezést, még szebb is lesz, kapsz másik ékszereket és holnap veszek neked egy új autót. A nő megbékélve borult a nyakába.

Járták a boltokat, új felesége ragaszkodott hozzá, hogy ő válassza ki az új ebédlőbútort, ő meg hagyta, bár a kiválasztott darabok nem illettek az antik tálalóhoz és a kis lerakó asztalhoz. Az ékszervásárlás is megcsappantotta kissé a bankszámláját, ezért úgy gondolta, egyelőre egy használt kisautót vesz a feleségének, de a nő kicsapta a hisztit. Újat igértél, duzzogott, és ő nem tudta megtagadni tőle.

Kemény hajtás vette kezdetét, pótolni kellett a kimerült tartalékokat, hajnaltól késő estig dolgozott, felesége is bejárt a munkahelyére, de annak nem sok látszatja volt, a fizetése el is ment ruhákra, fodrászra, kozmetikusra és a kocsi fenntartására. De nem sajnálta tőle, örült, hogy boldog. Már éppen kezdtek a dolgok helyre jönni a válással kapcsolatos kiadások után, amikor felesége egy este egy utazási magazinnal tért haza. Most nem utazhatok el, mondta neki, dolgoznom kell. De Te vagy a főnök, nevetett rá az asszony. Akkor jössz-mész, amikor akarsz, nem? De, hagyta rá, lássuk, hova akarsz menni? Az úticéltól kiverte a víz. Kubába? De azt nem ússzuk meg milliós összeg alatt! Nincs most ennyi pénzünk. Keress olcsóbbat. Végül duzzogások és kérlelések után kiegyeztek egy londoni úttal, legalább meglátogatjuk a lányomat is, gondolta, hátha sikerül megbékíteni. A két gyerek nehezen nyelte le a válást, lánya sírt, fia egyenesen azt mondta, nem normális, és keményen felelősségre vonta az anyjával szemben tanúsított viselkedés miatt, főleg, ami az anyagiakat illeti. Anyu egy 30 m2-es garzonban szorong, még hálószobája sincs, te meg egy idegen nőt vittél abba a házba, aminek a falaihoz ő hordta a téglát. Igaza volt, ő is tudta, de akkor úgy érezte, neki is joga van végre úgy élni, ahogy akar. Miről mondtál te le anya mellett, kapta fel a vizet a fia. Mindig te voltál az első. Kurva szelektív a memóriád, csak meg ne bánd! - és kinyomta a telefont. Ő meg úgy érezte, legalább ezen is túl vagyunk.

De a londoni út még sem úgy sikerült, ahogy tervezte. Nem hogy közeledtek volna, még jobban eltávolodtak egymástól a lányával. Felesége folyton rajta lógott, két szót nem tudtak úgy váltani, hogy fel ne tegyen egy kérdést, vagy fel ne hívja valamire a figyelmet, a lánya újra sírásban tört ki, felesleges vagyok én itt, zokogta, nem is figyelsz rám, azzal ott hagyta őket. Mérgesen leteremtette a feleségét, hogy miért kellett ez a provokáció, mire a nő azt mondta, kellett, hogy a lánya megértse, hol a helye... Hangosan veszekedtek, a nő egyre azt hajtogatta, hogy a lánya rosszul lett nevelve, ki akarja őt sajátítani, és udvariatlan. Éjjel nem bújtak össze, reggel a nő hűvösen viselkedett, de ő nem birta a feszültséget, inkább addig hízelgett, míg szent nem lett a béke, amit forró szexszel pecsételtek meg. Egymásba karolva, vidáman indultak városnézésre. Szerette volna feleségének megmutatni a város nevezetességeit, hajózni vele a Temzén, de ő inkább az üzletek iránt érdeklődött, és annyit vásárolt, hogy a kiadások szinte meg is haladták a kubai út költségeit. Ez már figyelmeztető jel lehetett volna, de ő vak volt és imádta a nőt.

Így ment ez vagy három-négy évig. Dolgozott, mint az állat, és mire az anyagi helyzete stabillá vált, felesége újabb és újabb váratlan kiadások elé állította. Hol az autóját cserélte le, hol egy drága ékszert vett, hol egy utazásra fizetett be. A megfeszített tempót kávéval, energiaitallal és potencianövelővel tudta csak tartani. Már komolyan fontolgatta, hogy megvonja a bankszámlához való hozzáférést, amikor felcsillant a lehetőség, hogy növelje a bevételeit. A horvát tengerparton rendkívül jó áron kínáltak eladásra egy villát, amihez saját strand és vitorlás-kikötő is tartozott. Nem ismerte a nyelvet, de a magyarul is jól beszélő közvetítő lefordította a szerződést, ami korrektnek tünt, egyetlen pontját nem értette egészen, de nem akart áldozni hivatalos fordítóra, ezért elfogadta a közvetítő magyarázatát, hogy a villa közelebb van a parthoz, mint az építési előírásokban meghatározott távolság, ezért, amennyiben a hatóság felszólítja, el kell bontani. Ez kicsit megingatta, de felesége biztatta. Ne legyen már nyuszi, az emeleti kis apartmant fenntartjuk magunknak, a többit kiadjuk, májustól októberig biztos a teltház. Ő azonban mégis rákérdezett a közeli villa magyar tulajdonosára, aki biztosította, hogy még soha nem folyamodott ilyesmihez a hatóság, és látszott, a parton szinte minden villa így épült meg, valószínűtlennek látszott, hogy a gyönyörű épületek erre a sorsra jutnának. Lehetne az enyém a vitorlás? - bújt hozzá a felesége. Látod, már évek óta a feleséged vagyok, és az autón kívül nekem semmim sincs... De hát nem is dolgozol érte... - akarta mondani, de aztán mégis bólintott. Hiszen úgy sincs jelentősége.

Az első évben minden jól ment. Az új vállalkozás hozta a várt nyereséget, és végre a felesége is tett valamit az anyagi gyarapodás érdekében, leköltözött a villába és intézte az ügyeket, fogadta a vendégeket. Ágoston, ha tehette, azonnal utazott hozzá, és naponta folytattak hosszú és szerelmes beszélgetéseket. Szeptember végén aztán lezárták a villát, felesége is hazatért, és bár a bevétel kevesebb lett a vártnál, nem zártak rossz évet. Már a következő szezonra készültek, amikor váratlanul felhívta a szomszédos villa tulajdonosa. A hatóság határozatot hozott, és amennyiben nem kezdik meg a villák bontását, azt saját hatáskörben fogják elvégezni, dózerolással. Ágoston úgy érezte nem kap levegőt.

Azonnal odautaztak, és a készséges közvetítő segítségével próbáltak megoldást találni a gondokra. A hivatalnok a helyszinen magyarázta el a problémát. A telek, amelyre a villa épült, nem a tengerpartig tart, ott egy sávot szabadon kell hagyni, megmutatta a telekhatárt, ami közvetlenül a villa vonalában húzódott, a kocsibeálló és a terasz már az állami területen volt. Ha az építési előírások szerint építkeztek volna, akkor a házat vagy tíz méterrel beljebb kellett volna építeni, a hajó tárolására és a kikötő megépítéséhez engedélyt kérni, és a területhasználatért fizetni.

A döntés nem lehetett kétséges. Azonnal vállalkozót kerestek, a ház bontását megkezdték, hogy legalább az építőanyagot megmentsék, aztán az előírásoknak megfelelően újjáépítsék. Miközben azonban a probléma megoldása minden figyelmét lekötötte, észre se vette, hogy otthoni cége hanyatlásnak indult. Amit még a gazdasági válság se tudott tönkretenni, agyoncsapta a figyelmetlenség. A gazdasági fellendülés hatására megváltoztak a vásárlói igények, a rutinból beszerzett árukészlet a boltokban porosodott. Nem fordított figyelmet a piackutatásra, ami most megbosszulta magát. Azonnal belevetette magát a munkába, őrült tempóban dolgozott, próbálta megmenteni a céget, ami a megélhetésüket jelentette, és egyre jobban idegesítette felesége nyafogása. Nem volt más lehetőség, mint a villa és a hajó értékesítése, az a pénz átlendítette volna a mélyponton és segített volna talpon maradni. Felesége azonban megmakacsolta magát. Nem adja el a vitorlást, az az övé, majd bérbe adja nyáron. Minden ésszerű érv lepergett róla, hogy nem lesz hol laknia, nincs pénz a hajó tárolására és karbantartására, hosszú távon az itthoni cég talpra állítása jelentené a biztos megélhetést, a nő belehabarodott a tengerparti életbe, elvakultan védte az álláspontját. A tengerparti telek értékesítése nem haladt, közben az itthoni cég egyre csúszott a csőd felé, a beszállító már végrehajtást kért és lefoglalta az autót. Úgy gondolta, majd a felesége autóját használja, míg nem lesz más, de a nő hisztérikusan elutasította, azt kiabálta, hogy Ágoston kihasználja őt, összepakolta a holmiját, egy hét alatt elköltözött és beadta a válópert is, egyben kérte a vagyon megosztást, a ház felét, a kocsiját, az ékszereket és ki tudja még mit, a sokktól végig se tudta olvasni. A ház felét? Amit az első feleségével és a gyerekekkel közösen építettek? Az ékszereket? Amelyek az ő anyjáé voltak, és amit az első felesége visszaküldött, mert nem érezte jogosnak, hogy a tulajdonába kerüljenek? Na, azt már nem. Feltámadt benne a harag. Már tudta, hogy ez a nő sose őt szerette, csak a pénzét és ez összetörte lelkileg.

A helyzet kilátástalannak tünt. Autó nélkül dolgozni nem tudott, ha nem dolgozik, tönkre megy és hatvanhét évesen nem érzett már erőt ahhoz, hogy az életét újrakezdje. Még nyugdíjba se mehet, mert azt utóbbi években minimál bérre jelentette be magát, amit kapna csak a koplalásra volna elég, a bevételeket felélték, a hosszú évek megtakarítása - amiből volt felesége egy fillért se kapott - időközben elpárolgott. Egyetlen lehetősége maradt, az az autó, amit első felesége használt. Kegyetlen és szégyenletes, de meg kell lépnie. Becsengetett hozzá. A nő nyugodtan, de feszülten fogadta. A parányi lakást csodálatos, meleg kis fészekké alakította, hellyel kínálta. Nézte az asszonyt, aki megváltozott az évek során. Haja most rövid volt, a nyári naptól lebarnulva fiatalabbnak tünt, mint öt éve, amikor utoljára látta. Megdöbbent. Már nem akarta az autóját, de az asszony jól ismerte őt, ki vele, mit akarsz, kérdezte és ő végül kinyögte, miért jött. Az asszony szó nélkül adta kezébe a kulcsokat, ő meg szégyentől égő arccal oldalgott el.

Ezután minden viharos gyorsasággal omlott össze. Vállalkozását nem tudta megmenteni, felszámolták, a tengerparti telek áron alul kelt el. Hatvannyolc éves volt. Úgy érezte, elért az élet végére, ami még hátra van, az csak vegetálás.

A válás során a bíróság ugyan elutasította felesége kérését a ház felére vonatkozóan, de elég jelentős összeget itélt meg neki, vihette az autót, a horvátországi villáért kapott összeg felét és az ékszereit, de visszakapta azokat, amelyeket az édesanyja viselt. Ezt a lányának szánta.

Ott állt egyedül, kifosztva, egy csekély összegű nyugdíjjal, ami még a ház fenntartását is alig fedezte. Gyerekei távol vannak, nem csak fizikailag és földrajzilag, de érzelmileg is eltávolodtak tőle. Az egyetlen asszonyt, aki szívből szerette, eldobta magától és nélkülözésbe taszította. Felidézte a boldog éveket, és szembe nézett azzal, hogy jelenlegi helyzetét kizárólag saját magának köszönheti. Elhatározta, hogy felkeresi az asszonyt, elmagyarázza a helyzetet, amibe került és bocsánatot kér tőle mindenért. Lassan, tétova léptekkel közeledett az asszony lakása felé. Erőt kellett gyűjtenie, leült hát a kis parkban, szemben a ház kapujával. A házból a felesége lépett ki. Egy férfi kezét fogta és nevetett. Elégedett volt és boldog. Nincs szüksége az ő magyarázkodására. Ott haladtak el előtte az utca túloldalán, hallotta a hangjukat. Mielőtt idejött, titokban abban reménykedett, hogy a felesége megbocsát, talán még újra is kezdhetik, de elkésett. Vagy talán soha nem is lett volna esélye.

Ezután csak lézengett. Egészsége megromlott, gyomorfekéllyel küszködött, a háziorvos előírta a rendszeres étkezést, de főzni nem tudott, kedve sem volt hozzá. Végül az orvos javaslatára ebédet kapott szociális rászorultsága alapján, minimális térítés ellenében. Így élt a házában, amely egyre pusztult. Kár érte, gondolkodott. De neki már nem fontos. Talán a felesége még rendbe tudná hozni, és itt lakhatna a gyerekekkel, amikor azok hazajönnek. Személyesen nem merte már megkeresni, levelet írt. Két nap múlva felesége régi barátnője érkezett a válasszal. Hangjában némi elégtétellel közölte, hogy volt felesége köszöni az ajánlatot, de nem kíván visszatérni a régi otthonába, ahol annyi megaláztatásban volt része, de nem haragszik már, azt kívánja, találja meg ő is a boldogságot. Ezzel hát végleg kilépett az életéből.

A napok egyhangúan teltek. Kínozta a magány és az unalom. Néha ellátogatott a közeli kisvendéglőbe. Ott legalább emberek között volt. Megivott pár fröccsöt, vagy egy-két felest, aztán hazaballagott. Egy nő csapódott mellé egyik este. Átölelte a nyakát, nevetett rá, évődött vele. Hazavitte és a nő a több évi egyedüllét után kielégülést nyújtott neki, és reggel nem ébredt egyedül. Talán mert újra férfinak érezte magát, életkedve újra fellobbant, este megint a vendéglőbe ment, és a nő megint ott volt, már barátságosan üdvözölte, gyere, ismerd meg a fiamat, mondta és megint vele aludt. Egy hét sem kellett, már be is költözött a házba, kitakarított, zenét hallgatott, segített a rezsi kifizetésében, és Ágostonban enyhült a szorongás. Néha átjöttek a nő gyerekei, unokái, bográcsban pörköltet főztek, sört és bort hoztak, egy idő után be is költöztek. Már nem bánta. Az egyre nagyobb mennyiségben fogyasztott alkohol hatására még abba is beleegyezett, hogy az asszonnyal házasságot kössön. Tiszta pillanataiban tudta ő, hogy mire megy ki a dolog és magában röhögve gondolt arra, mekkora csalódás lesz a "családja" számára, ha ő meghal, és kiderül, a ház már régen a gyerekei nevén van. Ha már nagyon unta a lármát, egyszerűen csak elordította megát, hogy "kifelé", és a "család" szépen magára hagyta, félve, hogy kicsúszik kezükből a vagyon. Ő meg csak nevetett.

Most, hogy sok év után újra látta a feleségét, már ez a stiklije sem szórakoztatta. Megint magába fordult, mostani feleségét kiköltöztette a hálószobából, már nem is ivott, csak ült a szobájában a tévé előtt, de ez csak alibi volt, hogy békén hagyják. Gondolatban újra meg újra a múltban járt. Átélte a fiatal éveket, amikor szerelmes volt és viszont szerették, a fia és a lánya születését, az első lépéseiket, az első szavaikat, a közös ünnepeket és nyaralásokat, felesége gondoskodó szeretetét. Éjszaka egyedül feküdt az ágyában és hallgatta saját szívdobbanásait. Csak ő tudta, hogy az napról-napra ritmustalanabb. Nem bánta. Várta a napot, amikor majd utolsót dobban és ő végre megpihenhet, maga mögött hagyva örömeit, kínjait és tévedéseit.