Ágnes

Ágnes

Ágnes két testvérével és szüleivel polgári jólétben, de szigorú keretek közé szorítva élt, anyja, aki gazdag iparos családból származott, nem élhette azt az életet, amire gyerekkorától felkészítették, a lemondások következtében megkeseredett, sokat emlegette régi életét, gyerekeit felsőbbrendűségre nevelte, de ez nem szolgálta a gyerekek boldogságát. Ágnes számára érthetetlen volt ez az elidegenedés, de azt legalább megtanulta, hogy a saját útját járja, soha, senki előtt ne hajoljon meg, és bátran belenézhessen bárki szemébe. Egy jó nevű gimnáziumba járt, sikeres sportoló volt, versenyeket nyert, ami önbizalmat adott neki.

A gimnázium elvégzése után, hála a vízi sportokban elért sikereinek, a felvételi bizottság eltekintett az "osztályidegen" származásától és tanulmányi eredményei alapján felvételt nyert az egyetem építészmérnöki karára. Lelkesen tanult, de a szórakozást sem vetette meg, kisebb füllentéseket megbocsáthatónak tartott, nem kötött mindent anyja orrára. Titokban randevúzott, kirándulni és koncertekre járt. Az egyetem utolsó évében ismerkedett meg a kissé bohém fiúval, aki a város szimfonikus zenekarában játszott, de ezzel egy időben a környék egyik népszerű beat-zenekarának sztárja volt. Ágnes teljesen belezúgott a laza életvitelű, csinos srácba, akinek családi háttere is teljesen eltért az övétől. Szülei egyszerű munkás emberek voltak, akik a falusi szegénység elől költöztek a városba, és elégedetten élvezték a munkásosztálynak járó juttatásokat, a panellakást, a SZOT beutalókat, a vállalati bálokat, nem sokat foglalkoztak politikával, éltek vidáman és elégedetten. Ágnes szívesen tartózkodott a körükben, az otthoni komor hangulat után üdítő volt, hogy a lakásukban mindig szólt a zene, emberek jöttek-mentek, nevettek és senki se foglalkozott azzal, hogy betartsa az etikettet.

Amikor Ágnes teherbe esett, mindkét család egyértelműnek találta, hogy a fiatalok összeházasodnak. Ágnes szülei kötelességet emlegettek és elitélő pillantásokat vetettek a fiúra, míg az ő szülei örültek a várható unokának, azonnal tervezgetni kezdték, hogy szorítsanak helyet a fiataloknak a lakásban, de ez minden jó szándék ellenére sem volt megoldható. Ágnes boldogan ment férjhez, a srácnak se volt ellenére a házasságkötés, albérletet kerestek és várták a babát, aki rendben meg is érkezett mindenki hatalmas örömére, a nagyszülők egymással versengtek, ki töltsön vele több időt. Ez jól jött a fiatal párnak, Ágnes nyugodt lelkiismerettel bízta rájuk a kislányt egy-egy órára, és teljes erőbedobással tanult, a diploma munkája elkészítésére koncentrált, a könyvtárba szaladt, vagy a levéltárban kutatott. A diploma megszerzése után egy tervezőintézetben kezdett dolgozni, a két éves gyerekre a nagymamák vigyáztak. Ágnes gondos anya volt, de a hivatását is nagyon szerette, és egészen sikeresen hangolta össze ezeket. Férje sokat turnézott a szimfonikusokkal, hét végén a bandával fellépésekre járt, és Ágnes ment vele, vitték a babát is, aki békésen aludt az öltözőben.

Két év után újabb kislány született, Ágnes szeretettel gondozta őket, élvezte az anyaság örömeit. Két kicsi gyerekkel azonban már nehézkes volt a turnékra, fesztiválokra utazás, így hát egyre inkább kimaradt a zenekar mindennapjaiból. A második gyerek megszületése felgyorsította az évek óta kérvényezett lakás ügyét, és végre kiutaltak részükre egy két szobás lakást. Ágnes férje abban az időben éppen a szimfonikusokkal Lengyelországban járt, így a költözést Ágnes egyedül vezényelte le, fúrt-faragott, bútorokat tologatott, a gyerekszobát dekorálta, végre konyhaeszközöket szerezhetett be, erre az albérleti szobában nem volt lehetőség. Mire férje a hónap végén hazakeveredett, már berendezett, kényelmes otthon fogadta. Boldogan ölelgette feleségét, aki levette a válláról ezt a terhet.

Ágnes a gyes alatt sokat foglalkozott a különböző korok építészeti megoldásaival, stílusjegyeivel, nem igazán nyűgözte el a "szocreál", ami abban az időben uralta a városi építészetet. Amikor a kisebb lányka is betöltötte a két évet, Ágnes visszament dolgozni. A tervezőirodában életében először önálló feladatot kapott, az egyik állami vállalat székházának megtervezését. Lelkesen tanulmányozta az épített környezetet, a szomszédos épületek stílusát, hónapokig dolgozott a megvalósításán és súlyos kudarcot vallott. A tervtanács nem volt elragadtatva. "Elvtársnő ez kispolgári, túldíszített, nem illik a modern szocialista építészet irányvonalába." Hiába hívta fel a figyelmet a városrész sajátosságaira, lesöpörték az asztalról, azonnali áttervezésre utasították, ő azonban erre nem volt hajlandó, beadta a felmondását. Sem a férje, sem a család többi tagja nem értette, miért tette, de ő képtelen volt megalkudni. A kudarc letörte, úgy döntött, feladja a tervezést egy időre, és szerencsét próbál az építőiparban. Gyorsan talált munkát egy nagy építőipari vállalatnál, a tervezés helyett itt a kivitelezés területén tevékenykedett. A sors furcsa fintora volt, hogy éppen olyan dísztelen épületek felhúzását irányította, amilyen terveket ő sose adott volna ki a kezéből. Az egészet rabszolgamunkának érezte, sokat kesergett emiatt, férje vállán próbálta kisírni magából a bánatát, de a férfi nem igazán értette, mi baja van, el volt foglalva a zenekar ügyeivel, mivel idő közben ő lett a szimfonikusok vezetője. Sokat volt távol, a család irányítása, a gyerekek nevelése szinte teljesen Ágnesre hárult.

Már több, mint két éve végezte ezt a "nemszeretem" munkát lelkiismeretesen. A nagy építkezési hullámban, az 1970-es években egyre nagyobb ütemben épültek a panel lakótelepek. A megnövekedett feladatok a vállalatnál a létszám emelését igényelték, Ágnes irányítása alá három új munkatársat osztottak be. Gyorsan megtalálták a közös hangot, jó csapatot alkottak. Alig telt el egy év, már baráti kapcsolat fűzte őket egymáshoz, ismerték egymás életét, családját, problémáit. Amikor az egyik kolléga bejelentette, hogy a házassága a végét járja, el fognak válni, Ágnes nem rejtette véka alá, hogy mit gondol, ha egy szülő elhagyja a gyerekeit egy új szerelem miatt. A férfi azzal vágott vissza, hogy nem lehet mindenki olyan mazochista, mint Ágnes, aki mindent elnéz a férjének és birka módon viszi a hátán az egész családot. Ezt meg hogy érted? - kérdezte Ágnes, és a kollégák hallgattak. Na, mondjátok már, mi van? A férfi a fejét vakarta. Nézd, nem tudom, mi igaz, nem is mondtam volna, ha Te nem... szóval azt beszélik, hogy a zenekari titkár és a férjed... de lehet, hogy nem is, csak... Ágnes szeme elől hirtelen, mintha egy függönyt húztak volna el. Egymás után villantak be a jelek, amiket eddig nem akart észrevenni. Hogy már nem kell a férjét elkisérni, akkor sem, ha meg tudná oldani. Hogy a turnébuszról mindig ők ketten szállnak le utolsónak. Hogy a férje elejében mennyit emlegette a nőt, hogy milyen béna, de mostanában nem említi... A hirtelen befejezett telefonbeszélgetések, a váratlan értekezletek, a zenekar tagjainak zavarodottsága, amikor egyszer váratlanul beállított egy premier utáni fogadásra és nem találta ott a férjét...

Fejébe nyomta a védősisakot és szó nélkül ment ki az építési területre. De barmok vagytok, hallotta még a becsukódó ajtón át a helyettese hangját, most ezt miért kellett... Feltrappolt az ácsolt lépcsőkön a toronyház tetejére. Lihegve állt ott, mint akit leforráztak. A helyettese érkezett. Ne szívd mellre, mondta, beszélnek az emberek, lehet, hogy fele sem igaz. De igaz, motyogta Ágnes sírással küszködve, csak én nem láttam. Nem akartam látni...

Hazaérve férjét megint nem találta otthon. Csak tegnap jött meg és már nincs itthon. Elszaladt a gyerekekért az iskolába, összeütött egy gyors vacsorát, játszottak, mesét mondott, és amikor a gyerekek elaludtak ő is lefeküdt. Majdnem éjfél volt, amikor a férje hazaért. Hosszan tusolt, mielőtt mellé bújt volna. Fáradt vagy? - kérdezte Ágnes. Ühüm morogta a férfi. Értem, mondta Ágnes, azzal elfordult és próbált aludni.

Másnap délután a férje vidáman telefonált. Begyűjtöm a lányokat, aztán érted megyünk, csináljunk egy görbe délutánt! Ágnes elgondolkozva tette le a kagylót. Lehet, hogy képzelődtem? Hogy semmi sem igaz? Mintha egy szikla gördült volna le a szívéről. Egész délután a férjét figyelte, ahogy felszabadultan játszott a gyerekekkel, ahogy azok visongva szaladgáltak, nevettek. Láthatóan imádták egymást. Szép délután volt, a gyerekek este apjukat követelték, ő mesélt nekik, Ágnes az ajtónak támaszkodva hallgatta.

Csodálatos gyerekek, mondta a férfi, amikor mellé dobta magát az ágyra. Nagyon jól neveled őket.

Ezek szerint anyának jó vagyok? - ironizált Ágnes. És feleségnek?

Ezt most hogy érted? - hökkent meg a férfi.

Hát úgy, ahogy hangzott. Milyen feleség vagyok? Milyen szerető? Milyen barát?

A férfi hallgatott. Aztán sóhajtva támasztotta a fejét a karjára. Szóval elmondta valaki... Tudtam, hogy előbb-utóbb kiderül, de ez nem az, aminek gondolod.

Ne, vágott a szavába Ágnes, ezt ne. Tíz éve vagyunk együtt. Nyolc éve házasok. Ha eddig nem hazudtunk egymásnak, most ne kezdd el. Tisztelj meg vele, hogy nem nézel hülyének. El akarsz hagyni? Akkor azt mondd!

Dehogy akarlak! - ijedt meg a férfi. Mondom, hogy ez nem az...

Nem érdekel, hogy mi!

Ágnes később nem értette, hogy tudott talpon maradni és tovább élni az életét. Férje gyorsan napirendre tért a lebukás felett, úgy tünt, hogy a kapcsolatot is megszakította a nővel. Továbbra is sokat volt távol, de ha hazaért, sok időt töltött a gyerekekkel és vele. A család élete visszazökkent a rendes kerékvágásba, még ha Ágnes szivében benne is maradt a tüske.

De nem csak ez szomorította, Ágnes egyre elkeseredettebben végezte a munkáját, kollégái próbálták jobb kedvre deríteni. Mi van veled? - kérdezte egyszer a helyettese, aki mindig vigasztalni próbálta, amikor leverte a szomorúság.

Minek örüljek? - tette fel a kérdést Ágnes. Nézz körül, mutatott a sárban és építési törmelékben úszó területre mutatva. Ronda, esztétikailag nulla épületeket húzunk fel ide, én ettől boldogtalan vagyok. Én nem ilyeneket építenék...

Nézd másként, mosolygott a férfi. Gyere, megmutatom. Kézen fogta Ágnest és az egyik, szinte teljesen kész épületbe vezette, ahol már a belső munkálatok folytak. A férfi bevezette egy lakásba, ahol éppen a padlószőnyeget szabták a szobákba.

Itt egy család otthona lesz, mondta csillogó szemekkel. Majd itt lesz a szekrénysor, itt meg az ülőgarnitúra, és az a másik lesz a gyerekek szobája. Nézd a nagy ablakokat, majd besüt a nap, mindenhol szép zöld növények lesznek. Nézd meg a konyhát, itt majd egy anya főz a gyerekeinek. Nem kell majd fát hordani, kályhával kínlódni, meleg lesz és kényelem. Ebben a kádban majd gyerekek játszanak kis műanyag játékokkal, a falakra képek kerülnek, az ágyakra párnák, reggel kávéillat lesz, este bundáskenyér-szag. Az ablakhoz húzta, nézd ott lesz a nagy ÁBC áruház, előtte fog megállni a busz. A másik irányba mutatott: itt lesz a játszótér, közvetlenül a ház mellett. Az anya csak lekiabál, hogy "vacsora"... és gyerekek majd szaladnak haza, mert lesz hova hazamenni. Nem fognak úgy felnőni, mint mi, hogy egy egész család lakik egy albérleti szobában, fürdőszoba nélkül, vagy szorong a szülők lakásában és tűr. Nézd, ott már ültetik a fákat, mire a házba beköltöznek, már lesznek járdák és padok. Tavaszra a kis fák kizöldülnek, pár év múlva már árnyékot adnak. Ebben az épületben negyven lakás van. Negyven család, 160 ember lesz itt boldog egy-két hónapon belül. És a többi épületben szintén. Miért nem vagy elégedett, hogy ez a Te munkád által jön létre?

Ágnes szóhoz sem jutott. Ki gondolta volna, hogy ennek a kevés beszédű, szótlan embernek, aki néha fél napokat is úgy jár-kel, hogy a hangját se hallja, ilyen gondolatok járnak a fejében. Melegség töltötte el. Hogy Te milyen aranyos vagy! - mondta neki és a férfi elvörösödött zavarában. Szótlanul ballagtak vissza a barakk-irodába, de ez a beszélgetés megváltoztatta Ágnes hozzáállását a munkájához. Már nem érte be annyival, hogy megrendelt kétezer négyzetméter szőnyegpadlót, ezernyolcszáz négyzetméter linóleumot, vagy ezerötszáz tekercs tapétát. Már az is érdekelte, hogy azok színben, mintában egymáshoz illők legyenek. Figyelt, hogy lakásbelsők a lehetőségekhez képest különbözzenek egymástól, ne legyen ugyanaz a szőnyeg, tapéta minden lakásban. Veszekedett a raktárral, ha nem teljesítették a kéréseit, visszaküldte, ha nem felelt meg a minőség. Egyeztetett a területrendezőkkel és sürgette a parképítő brigádot. Szívügye lett a lakótelepek külső és belső megjelenése. Helyettese teljes odaadással segítette a munkájában, hatalmas összhang alakult ki köztük, félszavakkal kommunikáltak, néha ugyanazt a mondatot kezdték mondani, aztán csak legyintettek, úgyis tudod, mondták egymásnak nevetve.

Vagy két év telt el, amikor egy kolléga gyerekének születését ünnepelte a csapat. Ágnes nem volt valami nagy ivó, de most ő is megivott vagy két pohár pezsgőt. Oldottan nevetgéltek, tréfálkoztak, Ágnes felszabadultan kacagott, amikor egy kezet érzett, amint végigsimít a haján. Egy pillanatig azt gondolta, képzelődött. Félig a háta mögött, mint mindig, a helyettese ült. Hátranézett, és amit a férfi szemében látott, az zavarba hozta. Ezután már nem tudott közömbösen ülni. Érzékszervei valahogy kiélesedtek egy pillanat alatt. Hallotta a férfi lélegzetét, érezte az illatát, amit eddig sose. Vagy mégis, de nem tudatosodott benne, hogy mennyire szereti. Megnyugtatja, ha hallja a hangját, ha ott van körülötte, várja a véleményét egy-egy kényes témában, és örül, ha egyetért vele. De vágyat eddig soha nem érzett. Szinte pánikban ugrott fel. Jaj, mennem kell, a gyerekek... az iskola... Azzal elrohant.

A hideg őszi eső ellenére melege volt. Atya ég! Mi a fene van velem? - tűnődött. Még jó, hogy senki nem vett észre semmit. Mire hazaért, a pezsgő okozta bódulat elmúlt, a gyerekek egész úton csacsogtak, ő meg velük nevetgélt, visszahozták őt a saját világába.

Férje megint nem volt otthon. Későn érkezett, mondott valamit egy időszakos munkáról a városi színházban, de nem volt már meg köztük az az őszinte érdeklődés, mint tíz éve. Akkor még érdekelte őket a másik munkája, az azzal kapcsolatos gondolatai. Aztán, hogy a férje egyre többet tartózkodott távol, nem avatta be a munkájával kapcsolatos ügyekbe, az ő gondjai meg látszólag nem érdekelték, hát egyre kevesebbet beszélgettek. Szinte már csak a gyerekekkel kapcsolatos kérdésekről beszélgettek teljes egyetértésben. Büszkén szorongatták egymás kezét egy-egy évzárón, amikor a gyerekek dicséretet kaptak, vagy a fellépéseken, amikor tehetségükről győződhettek meg.

De a mindennapokban Ágnes elég magányos volt. Férje az új, színházi munkája miatt délelőtt próbált, hazaugrott kajálni, de alig hogy a család hazaért ő már indult is, és csak a késő éjszaka, vagy a hajnal vetette haza, reggel amikor a család elindult, ő még aludt az elsötétített szobában. Ágnes esténként, amikor a gyerekek lefeküdtek, magányosan tévézett, vagy olvasott.

Másnap reggel munkába menet újra eszébe jutott a tegnapi érzés. Csak képzelődtem, győzködte magát, és úgy tünt igaza volt, mert a férfi csak odabólintott, helló, morogta és munkájába mélyedt. Később, amikor a munkaterületet járták be, egyszer csak megállt, Ágnes karja után kapott, megállította. Akkor most úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna?

Miért, hát történt? - kérdezte Ágnes torkában dobogó szívvel.

Történt, villogott a férfi szeme. És történik. Én az első nap óta szerelmes vagyok Beléd. Néha azt hittem, Te is, de aztán mindig úgy látszott, hogy tévedtem. Egészen tegnapig. Tegnap úgy néztél rám, hogy belezsibbadtam. Most meg... Játszol? Vagy mi ez?

Nem játszom, válaszolt Ágnes. Az egyenes beszéd egyenes választ érdemelt. Nagyon közel állsz hozzám. Eddig nem is tudtam, mennyire. Csak kellett, hogy itt legyél. De tegnap éreztem, hogy ez több, mint barátság, de nem akarom tudomásul venni. Nekem gyerekeim vannak, házasságban élek, tudom, hogy nem tökéletes, de...

Én is tudom. Nekem is van gyerekem és feleségem. De képtelen vagyok ezt az érzést legyűrni. Nehogy azt hidd, hogy én akartam ezt. Hogy direkt szenvedek.

Lehet, hogy ez csak vágy, próbálkozott Ágnes. Egyikünk házassága sem tökéletes, jól megértjük egymást, és azt gondoljuk...

Lássuk akkor, vadult meg a férfi, felkapta Ágnest és a csók nem akart abbamaradni. Ágnes szédelegve kapaszkodott a férfi kabátjába. Ilyen csókot még soha az életben nem kapott.

Hát vágynak - vágy... mondta, mikor végre a hangjára talált. És nem csak az.

Tudtam én, szorította a férfi. Egymáshoz simulva álltak ott, élvezve a felismert érzelmeket és az összetartozást. Ne beszéljünk most erről, kérte Ágnes, azt se tudom, fiú vagyok vagy lány.

Hát én határozottan fiú vagyok, suttogta a fülébe a férfi és talán a váratlanul feltárult érzések hatására egymásba kapaszkodva nevettek.

Az irodában néha egymásra mosolyogtak, csak akkor beszélhettek az érzéseikről, ha biztosak voltak benne, hogy senki sem hallhatja őket. A férfi szenvedélyesen közeledett volna, de Ágnes képtelen volt szabadulni a belé nevelt normáktól, nem veszem el azt, ami a másé, mondogatta, ha a férfi sürgette. De ez a színlelés egyre nehezebben ment. Mindketten próbáltak józanok maradni, de az érzések egyre jobban elragadták őket. Ha néha magukra maradtak egy-egy félkész lakásban, vagy az irodában, a férfi szenvedélyesen megcsókolta, és Ágnes képtelen volt nem viszonozni, hogy aztán lelkiismert furdalás gyötörje. Ahogy telt az idő, kénytelen volt bevallani magának, hogy szerelmes a férfiba. Éjszakákon át nem aludt. Fájt a hiánya, magányosnak és boldogtalannak érezte magát. Félt, hogy nem sokáig képes már ellenállni, hiszen soha nem voltak még ilyen erős érzelmei egy férfival kapcsolatban sem. Amit húsz évesen a férje iránt érzett, csak gyerekes lángolásnak tünt a mély szerelem mellett, ami most eluralkodott rajta.

Fél évig birta. Aztán beadta a felmondását. Munkatársai nem értették a döntését, magyarázatot vártak, a férfi sápadtan ült az asztalánál. Ágnes magyarázatát, miszerint saját tervező irodát és építési vállalkozást szeretne indítani, mindenki lelkesen fogadta. Ha munkatársakra lesz szükséged, ne feledkezz meg rólunk, mondták.

Amikor később kettesben maradtak, a férfi magához ölelte. Meg akarsz ölni? - kérdezte, és remegő kézzel simogatta Ágnes haját, hátát. Mi lesz velem nélküled? Ezt ne itt beszéljük meg, kérte Ágnes, bármikor jöhet valaki, majd holnap. Másnap egymással szemben álltak az épülő ház felső szintjén.

Nem maradhatok, suttogta Ágnes. Én nem tudok bujkálni és hazudozni. Mit mondok majd a lányaimnak, ha hűségről és elkötelezettségről akarok nekik beszélni? Hogy nézek a férjem szemébe, ha titokban veled szeretkezek? Hogy nézek a feleséged és a lányod szemébe, miközben... Megrázta a fejét. Én erre képtelen vagyok. Váljak el? A lányok és az apjuk imádják egymást. Robbantsam szét a családomat? És a tiedet is? Az a legjobb megoldás, ha mi ketten nem találkozunk nap, mint nap. Akkor talán nem lesz ilyen nehéz.

Gyere velem, kérte a férfi, menjünk el valahova, ahol kettesben lehetünk. Most. Csak egyszer. Kétségbeesetten ölelte. Ez nem igazság. Mindenkinek joga van a szerelemhez, csak nekünk nem?

Ágnes a könnyeit nyelte. Nem lehet.

Két hét múlva Ágnes végleg becsukta maga után az irodája ajtaját, ahol olyan sok évet töltött el, és ahol megismerte, milyen az igazi szerelem. A férfi az ablakból intett búcsút, a többiek az autójáig kisérték.

Keserves hetek és hónapok következtek. Ágnes próbálta beindítani a vállalkozását, pályázatokon, állami és önkormányzati beruházásokra kiírt tendereken indult, rengeteg munkát fektetett a tervezésbe, de bár tervei mindenkit lenyűgöztek, sorban utasították el a költségekre hivatkozva.

Két év alatt egyetlen megbízást sem sikerült megszereznie, elfogytak a pénzügyi tartalékok, a végkielégítés, a férje fizetéséből éltek már néhány hónapja, az éjszakáit pedig legtöbbször átsírta. Hiányzott neki a férfi. Csak a lányai iránt érzett szeretet hozott fényt az életébe. A gyerekek életét igazgatta a helyes irányba, akik akkor már kamaszkorukat élték. Egy napon váratlan lehetőség adódott. Régi barátnője egy beszélgetés alkalmával elpanaszolta, hogy férjével egy kis belvárosi foghíjtelken panziót szeretnének építeni, de a fura alakú telek és az építési előírások miatt a neves tervezők elutasítják. Mit szeretnétek oda? - kérdezte Ágnes érdeklődéssel. A barátnője szavai alapján úgy érezte, meg kell csinálnia. Készítsek pár skiccet? - ajánlotta fel. Ó, az isteni lenne, örvendezett a barátnője, de Te nem iskolákat, irodaházakat és üzletközpontokat akartál tervezni és építeni? De igen, sóhajtott Ágnes, csak nem boldogulok. A cégek, önkormányzatok az olcsóságra törekszenek, nem az esztétikumra. Az nem az én világom. Majd keresek valami munkát. De addig is megcsinálom Nektek ezt a panziót, legalább elfoglalom magam. Lelkesen vetette bele magát a munkába. A patinás belvárosi paloták között megbúvó, szinte csak résnyi területre csodás kis épületet tervezett, a nyílászárók formájával és a nyers téglaburkolattal hangsúlyozva, egyben a környezetbe szinte beleolvasztva, gyönyörű kis tíz szobás apartmanházat tervezett mediterrán belső udvarral. A megbízók egy pillanatig szóhoz sem jutottak a meglepetéstől. Ez az! Valami ilyesmit álmodtam meg én is, lelkesedett a barátnő férje, csak ez még annál is jobb. És te nem kapsz évek óta megbízást? Hát hol van az emberek szeme, mérgelődött. Azonnal megbízást adott a tervek kidolgozására, Ágnes félve adta be az önkormányzathoz, azonban az engedélyeztetés simán ment. Az eljárás során összefutott a városi főépítésszel, aki mosolyogva gratulált, ő meg nem értette. Ugyanaz az ember, aki sorban utasítja el a terveit, most áradozik? Nem is birta ki szó nélkül, a férfi legyintett, a városnak minden fillért meg kell nézni a jelenlegi politikai helyzetben, védekezett. De hát ezek az épületek száz évig ott fognak állni, rontják a városképet, ez nem számít? - háborgott Ágnes.

A panzió tervei után a barátnője révén újabb megbízás érkezett. Egy fiatal házaspár kertvárosi lakóház tervezésére kérte fel. Nem kell nagy, csak szép legyen, mosolygott rá a fiatalasszony, egy gyerekünk van, és még egyet tervezünk. Kell egy kis szoba édesanyámnak is, ha meglátogat bennünket. Ágnes lelkesen dolgozott, földszintes épület tervei bontakoztak ki, hiszen a gyerekek biztonsága és az idős asszony kényelme lebegett a szeme előtt. Vigyázott, hogy a kertben már meglévő sok éves fák és cserjék megmaradjanak, a ház úgy fog ott állni, mintha mindig is ott lett volna. A házaspár meglepődött, hiszen dúlt még a tetőtér beépítés korszaka, de tetszett nekik az elképzelés, és Ágnes egyszer csak azt vette észre, hogy alig győzi a munkát. Más terület volt ez, mint amire készült, de élvezte, hogy családoknak hozhat létre otthonokat, szépítheti és egyben korszerűsítheti az épített környezetet. Hamarosan eljött az ideje, hogy munkatársakat keressen, és a tervezésen túl a kivitelezést is lebonyolítsák. Régi munkatársai közül választott. Nagyon vigyázott, hogy a szerelmétől távol maradjon. A négy fős régi kis csapatból így hárman vágtak bele a nagy kalandba, ahogy ők nevezték. Ágnes tervezett és irányított, a két férfi intézte a kivitelezéssel kapcsolatos dolgokat. A vállalkozás hamar népszerű lett, jól megéltek belőle. Családi házakat, társasházakat terveztek és építettek válogatott szakember gárdával.

A munkában elért sikerek némileg kompenzálták a magánélet sivárságát. Ágnes és férje békésen éldegéltek egymás mellett, a lányok nőttek, már középiskolába jártak, magányos éjszakákon Ágnes a férfira gondolt, akibe szerelmes volt, és akit már hosszú évek óta nem látott. Aztán egy nap a férje érzelmes hangulatban tért haza. Sokáig állt az ablaknál zsebre dugott kézzel, aztán megállt Ágnes háta mögött, átölelte. Ugye tudod, hogy Te vagy a legjobb barátom? - kérdezte, és Ágnesben megállt az ütő.

Bökd ki, ne kertelj, mondta és a férfi ábrándos tekintettel jelentette be: Szerelmes vagyok...

Ágnes tátott szájjal nézte. Ezt most vegyem a válási szándékod bejelentésének? - kérdezte, amikor végre szóhoz jutott. Nem bánnád? - kapott a szón a férje.

Én nem. De mi lesz a gyerekekkel?

Nem olyan kicsik már, biztosan megértik, hiszen ők is szerelmesek, éppen a legjobb korban vannak ahhoz, hogy megértsék, töprengett a férfi.

Oké, mondd el nekik, válaszolt Ágnes, mintha mi sem történt volna. Kívülről teljesen nyugodtnak látszott, belülről azonban teljesen összetört. Nem volt már köztük szerelem, de azt mégsem gondolta, hogy a házasságuk és a család csak ennyit jelent a férjének.

A lányok nem úgy fogadták apjuk bejelentését, ahogy az várta. Ők a szerelmet a fiatalok romantikájával öröknek és mindent felülmúlónak látták, a családot szentnek és sérthetetlennek, apjukat árulónak, anyjukat megalkuvónak tartották. Sértődötten vagdalkoztak és csak nehezen békéltek meg a helyzettel.

A válás mégis békésen zajlott le. Ágnes a lányokkal az egyik újonnan épülő társasház tetőtéri lakásába költözött, férje a régi, közös lakásban maradt, oda vitte fiatal szerelmét. Amikor az első sokk hatása elmúlt, a lányok megbékéltek apjukkal, de a másik asszonyt, aki alig 10 évvel volt náluk idősebb, nem igazán tudták elfogadni. Ágnes nem szerette volna, hogy a lányok elidegenedjenek az apjuktól, ezért közös születésnapi ebédeket, ballagásokat szervezett, ahol a volt férje természetesen a feleségével jelent meg, és aki persze még 45 évesen is ugyanaz a bohém és meggondolatlan ember volt, mint a házasságuk idején. Ágnes látta a jeleket, hogy a férfi most még hamarabb "belefáradt" a kötöttségekbe, gyanította, hogy megint egy másik nő foglalkoztatja, de a feleség gyorsan rövidre zárta a dolgokat azzal, hogy teherbe esett és egy kisfiút szült. A lányok imádták a kis pasit, Ágnes is megszerette, és a gyerek gyakori vendég lett az ő otthonában is. De a nő a gyerekkel elvágta a férje menekülési lehetőségét, mivel a három gyerek után fizetendő gyerektartás kilátása, fele jövedelme elvesztésének esélye lehetetlenné tette a férfi számára, hogy elhagyja. A lányok néha kárörvendően nevettek, apa jól belecsapott a lecsóba, mondogatták vigyorogva.

A lányok leérettségiztek, egyetemre mentek, éltek szépen, egyetértésben. A nagylány orvosnak készült, a kisebb az apját követte, a zeneakadémián tanult tovább. A diploma után egyikük Pesten talált munkát, a másik a közeli faluba költözött, ahol az orvosi szolgálati lakásban rendezkedett be. Ágnes lassan egyedül maradt.

Egy születésnapi ebéd után, ahol szintén megjelent az apjuk is a családjával, Ágnes lányai a tetőteraszon üldögélve, nevetve élcelődtek kelepcébe esett apjuk helyzetén. Tényleg Anya, te miért nem keresel magadnak valakit? Jól meg vagyok én így is, hárított Ágnes. Még mindig nem heverted ki apa árulását? - kérdezte a kisebb lány megdöbbenve. Dehogy, tiltakozott, nem voltam már szerelmes belé, mikor elhagyott. Csak miattatok tartottam ki olyan hosszú ideig. Mi van? - csodálkoztak a lányok, és nem volt mese, vallani kellett. Apátoknak nem ez volt az első "kalandja", árulta el Ágnes, az első után már eltört bennem valami, de éltünk továbbra is együtt, hiszen nem csak szeretők és házastársak, de barátok is voltunk. Én is voltam szerelmes, de képtelen voltam lépni miattatok, így inkább szakítottam. A lányok mindent tudni akartak, és Ágnes nem titkolózott. Még mindig szerelmesek vagytok? - kérdezték kíváncsian. Honnan tudjam? - jött zavarba Ágnes, vagy tizenöt éve nem is láttam... Micsoda balfék vagy, állapították meg a lányok, hát miért nem kerested meg?

Azért, mert én egyedül vagyok, ő még házas!

De a beszélgetés nem maradt hatástalan. Ágnes éjszakáinak lőttek. Kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ha felhívná a férfit, és ő még nem felejtette el, legyen az ő felelőssége a döntés. Az ő gyereke is felnőtt, biztosan kirepült már... De a feleség...

Ő aztán tudja, milyen az, becsapottnak, megcsaltnak lenni.

Nem birta ki, másnap szórakozottságot mímelve rákérdezett a kollégáira, mit tudnak a férfiról. A két pasi egymásra sandított. Nem sokat. Vagy tíz éve a felesége és a lánya kiköltözött Németországba. Talán el is váltak. Micsoda??? Ágnes alig kapott levegőt. Nahát, ezt sose hittem volna...

Nem tudni, mi történt még azon a napon, de ami utána következett, arra Ágnes nem számított. Este kopott tréningnadrágban, trikóban, mezítláb állt a tűzhelynél, amikor csengettek. Gyorsan félre rántotta a serpenyőt és az ajtóhoz trappolt, azt hitte szomszédasszonya jött egy kis csevejre. De az ajtóban a férfi állt. Haja megőszült, kissé meg is hízott, de szeme most is olyan melegen csillogott, mint régen, és az ő szive éppen úgy megdobbant, gyomra összeszorult, mint húsz évvel ezelőtt.

Istenem, hogy nézek ki, futott át az agyán.

Nem hívsz be? - kérdezte a férfi. Vagy itt kérjem meg a kezedet? Ágnes térdei elgyengültek. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, a férfi átölelte, Ágnes úgy érezte, ha megmozdul, vagy megszólal, egyszerűen darabokra törik, csak kapaszkodott a férfi pólójába.

Gyökeret eresztünk itt, vagy beljebb is megyünk? - tette fel a kérdést a férfi. Azt hiszem van mit megbeszélnünk. Ültek a teraszon, a poharaikat forgatva, szótlanul. A férfit is elhagyta a humoros kedve. Azt hittem örülni fogsz, hogy látsz, mondta lemondóan. Ágnes nem tudott mit mondani. Váratlanul jött ez, mentegetőzött. Nem tudom, mit mondhatnék. Kérdezzem meg, hogy vagy? Mi szél hozott? Honnan tudtad, hol lakom?

Én mindent tudok arról, ami veled történt az elmúlt évek alatt - mondta a férfi csendesen. Azt is tudom, hogy évekkel ezelőtt elváltál.

De akkor miért csak most kerestél?

Hát én egyszer már léptem feléd, megmondtam, mit akarok, ez azóta sem változott, úgy gondoltam, ha nálad változás lenne, tudatnád velem. És tudattad is... Ezért jöttem. Szerintem elég időt elpazaroltunk már. Te költözöl vagy én?

Ágnes bambán nézett. Baj, ha függőben hagyjuk ezt holnapig? - kérdezte.

Ja, már megint gondolkozni akarsz. Ez rosszat jelent, de oké! Holnapig várok. Este jövök, mondta és kifelé indult.

Most hova mégy?

El.

Amikor a férfi után becsukódott az ajtó, Ágnes a telefonhoz rohant. Gyere át, sírt bele, és barátnője már futott is. Rémülten hallgatta Ágnes csapongó elbeszélését, de hamar megnyugodott és vigyorogva bólogatott. Mi a problémád? - kérdezte aztán. Szerinted működne? - szorongott Ágnes. Nézd meg, kapott fel néhány fényképet az asztalról, így néztem ki, amikor egymásba szerettünk. És nézz meg most, tárta szét a karját. A hajam megritkult, van rajtam vagy tíz kiló felesleg. Az arcom ráncosodik, a mellem lóg, a hasam nagy, a combom... Már sírt. Mit akarhatnék így...

Barátnője hátra dőlve hallgatta. Én egy csinos, kissé molett ötven éves nőt látok, aki nyugodtan letagadhatna öt évet. Gondolom, már ő se úgy néz ki, mint harminc éves korában. Ha eljött idáig és nem futott el, mikor meglátott, akkor ne ezen rágódj. És végül is mi történik, ha nem jön össze? Legalább megpróbáltátok. És nem ezen fogsz rágódni még nyolcvan éves korodban is. Szedelőzködött, na, én megyek, mondta, gondolkozz.

Hosszú volt az éjszaka. Ágnes alig aludt valamit. Egész nap alig dolgozott, nem tudott koncentrálni. Hazamegyek, mondta dél körül. Ha kell valami, a mobilon elértek. Út közben bevásárolt. Ma valami normális kaját főz. Vett egy üveg rozét is. Kissé szorongva gondolt az estére. Mi van, ha a férfi el se jön? Amilyen hülyén ő tegnap viselkedett... Még a telefonszámát se kérte el, hogy felhívná... Hát ezt ki kell várni. Ha húsz évet várt, ez a négy-öt óra már semmi. A kaját előkészítette, aztán a hálószobába ment, pakolászott.

Még egy óra sem telt el, amikor megjött a férfi. Nem tudok én várni, mondta. Ágnes idegesen rendezkedett, de a férfi megölelte. Hagyd már azokat... vette ki a kezéből, amivel éppen matatott. Ne csigázz.

Nem is tudom, hezitált Ágnes, olyan sok idő eltelt már. Biztosan ezt akarod? Sokat változtam, már nem vagyok szép és fiatal, látod, meghíztam, le kellene fogyni vagy tíz kilót...

Engem milyennek találsz? - kérdezett vissza a férfi. Visszataszító vagyok a pocakommal és a ritkuló fehér hajammal? Azt meg még nem is láttad, hogy műtéti heg van a köldökömtől a szegycsontomig. Mit történt veled? - ijedt meg Ágnes. Perforált gyomorfekély, mondta a férfi, de ez lényegtelen. Tudsz szeretni engem? Ez a lényeg.

Én mindig szerettelek, vallotta be Ágnes. Észre se vettem a változásokat.

Hát én is éppen így vagyok. Szép vagy, kívánatos, és én nagyon szeretlek. Szenvedélyesen csókolóztak. Szóval? Csomagolsz, vagy csomagoljak? - tette fel a kérdést a férfi. De ilyen hirtelen? - döbbent meg Ágnes. Hirtelen??? - pipult be a férfi. Húsz éve sóvárgunk. Meddig akarsz még köröket futni. Ágnes elnevette magát. Semeddig. Kézen fogta a férfit és a hálószobába vezette. Kinyitotta a gardrób ajtaját. Ide pakolhatsz, mutatott a kiürített polcokra és akasztókra.

Helyes, bólintott a férfi, holnap beköltözök.

Csendes egyetértésben vacsoráztak, iszogatták a bort, ültek a teraszon. Nem kellett sietniük,

ma mindenre lesz idejük. És ezután minden nap. A hálószobában egyszerre bújtak a takaró alá, ismerkedtek egymás testével és vágyaival. Nem zavarta őket sem a műtéti heg, sem a pocak, sem a bőrhibák, sem az ősz haj. Minden tökéletes volt. Egymáshoz tartoztak.