A tűz
Egy szeptemberi napon történt. Akkor azt hitte, vége van mindennek. Elveszítettek mindent, csak reménykedett benne, hogy a gyerekeket nem veszi el tőlük a gyámügy. Mert minden annyira reménytelen volt...
Vidáman dolgozott egy szép, nagy házban, a gyerekek már otthon vannak, gondolta, és a férje főzi a vacsorát. Ő is indulhat lassan. Minden nap reggel hattól - este hatig dolgozott. De legalább jól megfizették. Kellett is a pénz, hiszen a gyerekek igényei és a hiteltörlesztés megterhelte a jövedelmüket. Az idős házaspár rigolyáit hamar megszokta, mosolyogva viselte. Igazából nem volt nehéz dolga, hiszen volt lehetősége türelmet tanulni. Négy gyerek csínyjeit kellett tolerálni. Na, meg az anyósát. Meg a sógorait. Tizennégy hosszú évig... De most már minden szép volt. Boldog volt és elégedett.
Öt óra volt, amikor csengett a telefonja. Nem vette fel. Mindenki tudja, hogy ilyenkor nem ér rá. Másfél óra múlva otthon lesz, majd akkor beszélnek.
Tette a dolgát tovább. A kis öregek vacsoráját a langyos sütőbe helyezte, segített a fürdésben, az éjszakára való előkészületekben, az asszonnyal megbeszélte a másnapi menűt, megterített és betöltötte a mosógépet, mire holnap megérkezik, már lemegy a program, átrakja a szárítóba és máris nyert egy órát.
Végre elköszönt, holnap jövök, mondta és beült a tizenéves rozoga tragacsába. Telefonját a kihangosítóra helyezte és akkor észrevette a nem fogadott hívás mellett az üzenetet is.
A szomszédasszonya hívta és az üzenetet is ő küldte. "Azonnal hívj fel". Ennyi volt az üzenet, és valami balsejtelem öntötte el. Miközben kikanyarodott a főútra, megcsörgette. A nő nem vette fel. Biztosan nem olyan fontos, gondolta megnyugodva. Már a faluja határában járt, amikor a nő visszahívta.
Hol vagy, kérdezte és a hangja szinte hisztérikusan csengett. Mindjárt itthon vagyok, mondta, és akkor meglátta a falu felett lebegő füstöt, ami az utcájuk felől áramlott. A fékre lépett és megállt.
A vonal végén a szomszédasszonya remegő hangon, félmondatokban magyarázott. Kigyulladt, mondta, a gyerekek nincsenek veszélyben, a nagylánynak kicsit megpörkölődött a haja..., a férjed bement, de a mentősök... talán nincs nagy baj... a megyeszékhely égési központjába vitték...
Csengett a füle, a szeme előtt apró fénypontok cikáztak, gyomra felfordult, keze remegett. Nem! - gondolta, ez nem történhetett meg. Mélyeket lélegzett, óvatosan indult el, minden figyelmét a vezetésre összpontosította. Az utcában mindenhol emberek álltak és az ő házuk felé néztek tanácstalanul. Félreálltak, amikor elhajtott mellettük. Bekanyarodott a felhajtóra és a házra nézett. A ház nem volt sehol. Kormos falmaradványok, megolvadt ablakok, szénné égett gerendák, beomlott tető... Tűzoltók locsolták a sistergő romokat. Mi történt itt? Szomszédasszonya futott felé, az arcán szétkenődött koromfoltok. A gyerekek, kiáltotta, nálam vannak, ne aggódj. Futottak a ház felé. A gyerekek a konyhában ültek, a szomszéd gyerekek nadrágjaiban és pólóiban, a nagylány arca vörös és duzzadt volt, valaki valami krémet kent rá vastagon, a haja égett szagot árasztott. Egyszerre ölelte át mindet. Sírtak összeborulva. Mi történt? - kérdezte. Nem tudom, mondta a nagylány. A konyhában voltunk, és pattogást hallottunk. Aztán már jött is a füst. A kicsiket kiküldtem, én meg fel akartam menni, hogy lehozzam a táskámat, de kicsapott a láng és én lerohantam. Akkor jött apa és beszaladt a hálószobába, kihozta a dobozt, aztán a bútorokat kezdte kihurcolni, de csak a két fotelt és a kis asztalt sikerült, és közben megégett a háta és a keze. Sírtak. Ugye, apának nem lesz semmi baja, sírtak a gyerekek. Nem! - mondta, biztosan nem lesz semmi baja. Megyek és megnézem.
Itt maradhatnak? - kérdezte a szomszédokat, és a nő bólintott. Hát persze! Menj csak.
Majd én elviszlek, mondta a szomszéd, remeg kezed-lábad, ne vezess így. Hálás volt a törődésért.
Szótlanul tették meg a harminc kilométeres utat, a sírás hullámokban tört rá. A férje az égési centrumban feküdt. Az ügyeletes orvos nem volt valami beszédes. A férfi testének 20 %-a megégett, fertőzésveszély és operációk, bőrpótlás, szepszis... A kilátások elborzasztották. Láthatnám? - kérdezte. Az orvos bólintott. Öltözzön át, aztán bemehet.
Férje egy sátor alatt feküdt, amikor meglátta őt, szeméből könnyek kezdtek folyni. Mi van a házzal? - zihálta, ő meg csak megrázta a fejét. Ne foglalkozz most ezzel, csak gyógyulj meg...
Elaltatjuk, mondta az orvos, hogy ne érezze a szörnyű fájdalmakat. Az állapota súlyos. Huszonnégy óra után talán többet tudunk.
Beült a szomszéd autójába, az órára nézett, fél nyolc volt. Menjünk haza, mondta, és abban a pillanatban rádöbbent, nincs olyan, hogy "haza". Újra zokogott, a férfi részvéttel veregette meg a hátát. Sírd ki magad, mondta. Inkább itt, mint a gyerekek előtt. Úgyis nagyon rémültek.
A ház előtt még ott állt a tűzoltó autó, emberek bámészkodtak, szörnyülködtek. A tűzvizsgáló hozzá lépett. Még nem tudni, mi történt, mondta, az látszik, hogy a tűz a tetőtérben keletkezett és nagyon gyorsan terjedt. Szerencse, hogy ember-életet nem követelt. De - mint látható is - a ház lakhatatlan. Tudnak hol aludni?
Majd nálunk, mondta szomszéd, és ő hálásan bólintott, mert nem volt más lehetősége.
A szomszédban a gyerekek éppen vacsoráztak. Anyuuu... szaladtak hozzá. Nincs semmi baj, mondta. Apa most alszik, majd holnap megint meglátogatom. Ma itt alszunk. És holnap? - kérdezte az óvodás. Nem tudom...
A nappali kinyitható kanapéján szorongtak, fejük alatt kispárnákkal, plédekkel betakarva.
Nem tudott aludni. Fejében egymást kergették a gondolatok. Újra és újra elragadták az érzések. A veszteség iránt érzett keserűség, és a hála, amiért a gyerekeknek nem esett baja.
A múltra gondolt. Két éve költöztek ide, hogy végre nyugalmat találjanak.
Amikor 16 éve összekötötte az életét a férjével, őrülten szerelmes volt, nem érdekelte a férfi apró testi hibája, elragadta a humora, az, ahogyan látta az életet, vágyott az édes csókjaira, az ölelésére. Azt hitte minden csodás lesz. Hát nem lett. Hiába szerették egymást, hiába tettek meg mindent, egyre csak rosszabb lett. Mert az anyósánál laktak. Felújították az egész házat, a toldalék-épületben szép kis lakást alakítottak ki saját részükre. Tudta ő, hogy anyósa nem szívleli, hogy a férje testvérei folyton dirigálnak és utasítgatják őket.
Nem miattad van, simogatta a férje, amikor sírt. Sose szerettek engem, anyám szégyellte a fogyatékosságomat, kesergett a férfi, és ő megcsókolta a beteg csípőjét, hogy vigasztalja. Számtalanszor vágták a fejükhöz, hogy "nem a sajátjukban laknak". Azt hitte, majd az unokák születése után változik a helyzet, de csak rosszabb lett. A türelme, ahogy az anyósa és a testvérek viselkedését tolerálta, csak rontott a helyzeten. Mintha tesztelték volna, hogy mennyit birnak. Az asszony beleszólt mindenbe, a végén már abba is, hogy milyen ruhát ad a gyerekekre, amikor óvodába, iskolába mennek. Az utolsó csepp a pohárban a tavalyelőtti nyaralás volt. Kis faházat béreltek ki a Balaton déli partján, és egy kis hét személyes buszt az utazáshoz. A gyerekek visongtak az örömtől. Már el is tervezték, ki - hol fog ülni az utazás alatt, hogy helyezik el a csomagokat, amikor anyósa kijelentette, hogy ő is menni akar. De a férje most határozott volt. Nem, Anya, mondta neki, mi most pihenni megyünk, és csak magunkban szeretnénk lenni. Nincs is hely, ahol alhatnál. Hetekig ment a hadjárat mindenki részéről. Hálátlanok vagytok! Befogadott benneteket, Ti meg így háláljátok meg... Hiába emlékeztették a testvéreket a felújításra, a korszerűsített fűtési rendszerre, a ház és a telek mindennapi gondozására, mintha nem is hallották volna. Két hónapig nyelték a rosszindulatú megjegyzéseket. De a férje nem engedett. Most az egyszer.
A nyaralás csodás volt, a kis ház tökéletes. Végre nem kellett egy szobában szorongani, a gyerekek a tetőtérben aludtak, és ők felszabadultan szerették egymást, boldogok voltak, kirándultak, strandoltak, egy közeli kis vendéglőben menűt ettek, este lecsót főztek, vagy virslit. Megnézték a környék látnivalóit is, és egy hét múlva feltöltődve mentek haza. Ügyvédi felszólítás várta őket. Fizessenek a lakáshasználatért visszamenőleg, x összeget, és a jövő hónaptól bérleti díjat.
Ezt hogy gondolod, anya? - dühöngött a férje, hiszen én is tulajdonostárs vagyok!
De enyém a haszonélvezet! Azt csinálok, amit akarok. Ha idegen vagyok a számotokra, akkor Ti is azok vagytok nekem! - mondta az asszony hidegen. A testvérek bólogattak. Igaza van anyának.
Örüljetek, hogy itt lakhattok! - replikázott az anyósa, maga mögött érezve a többi gyereke támogatását. Más be se fogadott volna a lelenc feleségeddel!
Elege lett. Egész életében kisérte ez a szó, de hogy pont attól kapja, akit anyjaként akart szeretni...
Nem csinálom tovább, sírta éjjel a férjének.
Nem is! - mondta a férfi. Szinte érezni lehetett a benne fortyogó indulatot. Ezt még megkeserülik.
Egy hét múlva vigyorogva állított haza. Elsején költözünk!
Micsoda? - nem akart hinni a fülének. Hova?
De előbb még ezt átadom Anyámnak és a testvéreimnek, mondta. Ügyvéd által szerkesztett okirat volt, amiben a házon végzett "értéknövelő beruházások" összegét kérte számon a többi tulajdonostól, anyjától, testvéreitől, tételesen felsorolva és számlákkal igazolva a ráköltött összeget. Ezt nem gondolod komolyan, nevetett, mert jól esett neki, hogy férje így mellé állt. A férfi legyintett. Nem hát. Úgysem fizetnek. Nem érdekel az egész. Csak kicsit főjenek a saját levükben...
De mégis, hova mennénk? Ne aggódj, csókolgatta a férje. Mindent elrendeztem.
Kimondottan félt. Életében először volt otthona, még ha naponta megbántották is. De aztán valamiféle izgalom kerítette hatalmába, vágyott az újrakezdésre. Felmondott a kórházban, ahol ápolónőként dolgozott, összepakolták a ruháikat, megszervezték a költözést, ide, messzire, az ország másik végébe, a férje által látatlanban kivett albérletbe. Senkinek sem szóltak. Ez nem volt nehéz, anyósa szó nélkül járkált el mellettük, még mindig a sértettet adta, várta a bocsánatkérést. És a gyerekek cinkosan hallgattak.
És egy reggel beállt az udvarra egy teherautó, és ők, az anyósa ideges szaladgálásával és telefonálgatásával mit sem törődve, szó nélkül felpakoltak, a férje az anyjához fordult, remélem, boldog leszel, hogy nem vagyunk tovább a nyakadon, mondta, sok sikert és jó egészség kívánunk. Azzal kézen fogták a gyerekeket, felültek a buszra, és este már meg is érkeztek. Az albérlet hasonló volt, mint az eddigi lakásuk, egy családi ház melléképületében. Egy szobában szorongtak, de izgatottan térképezték fel a falut.
A kis község azonnal megtetszett mindenkinek. A gyerekek hamar barátságokat kötöttek, míg ők munkát kerestek és találtak. Férje a közeli ipartelepen, ő pedig a határ túlsó felén, egy idős házaspárnál lett gondozó. Jól kerestek, és éltek nyugalomban a bérelt kis házban. Lakásra gyűjtöttek. Egy napon az ügyvédtől levél érkezett, férje testvérei és anyja felajánlottak egy nevetséges összeget, a "karbantartási munkák" ellenértékeként és a házban lévő tulajdonjogáért.
A férje dühöngött. Lám, még egyet ütni akarnak rajtam, mondta, hát majd meglátjuk.
Ne vedd fel a kesztyűt, csitította. Fogadd el. Legalább lesz egy kis tőkénk, szétnézünk itt, és veszünk egy lakást hitelre. A férje lehiggadt. Az én okos feleségem! - húzta az ölébe és megcsókolta.. Így teszünk.
És megtalálták ezt a házat, a tetőtérben két szobával, és a tágas földszinti helyiségekkel. Boldogan költöztek be, csinosítgatták, parkosították, barátságot kötöttek a szomszédokkal. A boldogság egy évig tartott.
És most mindennek vége... Földönfutók lettek. Hangtalanul próbált sírni, hogy a gyerekek fel ne ébredjenek. Hajnalban felkelt, kiment a ház elé, a lépcsőn kuporgott, nézte az otthona romjait, érezte a kormos falak savanyú szagát. Valamikor éjjel esni kezdett és lehűlt a levegő.
Dolgozni kellene menni, de a gyerekek, és a ház, és a férje... Valami albérlet kellene, de...
A szomszédasszonya ült mellé, kávés bögrét nyomott a kezébe. A dobozkátok a konyhaasztalon van, mondta. Gondolom, fontos lehet, ha már férjed vállalta érte a veszélyt.
Ebben van a pénzünk és az iratok, mondta. Kinyitotta, megszámolta. Még egy havi albérletre se nagyon lesz elég. Újra elfogta a sírás.
Az asszony tanácstalanul téblábolt. Maradhattok itt pár napig, mondta bizonytalanul.
Bólintott. Legalább még ma éjjel, köszönöm.
Felhívta a munkaadóit. A nénike ijedten sápítozott, persze, csak maradjon most a gyerekek mellett, majd rendelnek ételt a vendéglőből, és holnap pótolja az elmaradt munkákat.
Holnap? Azt se tudta, hol lesznek holnap. De még csak nem is haragudhat rájuk, hiszen nem érezhetik át az ő helyzetét.
Felhívta a munkaadói lányát. Csak pár napot kérek, mondta.
A héten megoldjuk, mondta a nő, rendezze csak az ügyeket, de ha utána sem tud jönni, akkor gondoskodjon helyettesről, vagy keresünk mást.
Örült, hogy nyert néhány napot.
Ébresztette a gyerekeket, iskolába kell menni, és rádöbbent, hogy nincs egy váltás ruhájuk, egy fogkeféjük, cipőjük és kabátjuk. Semmijük sincs... A szomszéd gyerekek ruháiban indultak iskolába. Újra elöntötte a kétségbeesés.
Nem tudta mihez kezdjen, a férjét altatják, még beszélni sem tud vele, tanácstalanul toporgott az otthona romjainál, amikor megjelent a polgármester. Jöjjön, mondta. Nézze meg a régi orvosi rendelőt, oda beköltözhetnek. Már van új funkciója, de úgyis csak tavasszal kezdődik a felújítás, addig maradhatnak. Örömmel ment. Az épület egyik részében működött az idősek napköziotthona, a másik része üresen állt. Kis előtér, váró, mosdó-WC-vel, és a rendelő helyiség. De volt benne áram, és központi fűtés.
Majd a mai, rendkívüli testületi ülésen megállapítunk egy méltányos bérleti díjat, biztatta a polgármester, és március 31-ig van tető a fejük felett. Boldogan fogadta el. Van biztosításuk? - kérdezte a polgármester.
Van! - élénkült fel. Tényleg, fel kell hívni a biztosítót, és a bankot is. És a közműszolgáltatókat. Kezdett felengedni a dermedtség.
Visszament a házhoz, nézte a romokat. A férje kis furgonja a romok alatt van, az tönkrement, de megmaradt az ő kis autója. Az udvaron a két fotel és a kisasztal... Elázva, tönkre menve. Ezekért kockáztatta a férje az életét... Újra sírt.
Egy idős néni jött az utcán a botjára támaszkodva, egy ötezrest nyújtott felé. Fogadja el, mondta. Egy-két napra elég lesz a gyerekeknek ételre, vagy vegyen belőle valami kis ruhát. Nem akarta elfogadni, de a néni nem hagyta. Erre most nagy szüksége lesz, ne szégyenlősködjön! Fogadja el, ami adnak az emberek. Hagyja a büszkeséget.
Eltette a pénzt. Igaza van az asszonynak. A gyerekeknek ruha kell, étel, és nincs még egy ágyuk se.
Traktor állt meg az úttesten. Fiatal férfi szállt ki belőle. Még sose látta.
Mondta a polgármester, hogy az orvosi rendelőben fognak lakni, kezdte a férfi. De ott nincs főzési lehetőség. A feleségem küldött maguknak egy rezsót. Hova tegyem? A kocsiba, szipogta. És nagyon köszönöm. A rezsót az orvosi rendelőbe vitte, aztán a férjéhez indult. Semmit sem tudunk még mondani, mondta az orvos. Az állapota változatlan. Mély-altatásban tartjuk és antibiotikumokat kap.
Újra visszaautózott a faluba. Az átmeneti otthonukban már ment a fűtés, két asszony takarított. Jaj, nem kellene, megcsinálom én, mondta, de ők csak legyintettek, menjen, tegye a dolgát, szerezzen bútorokat. Igazuk volt. Állt az üres helyiségekben, fogalma sem volt, hogy fognak itt ma aludni. Visszament a házukhoz. A dohányzó asztalt le lehet tisztítani, de a két szép fotel teljesen tönkrement. Vajon mikor jön a kárszakértő? Felhívta. Már úton vagyok, mondta a nő. Fél óra, és ott vagyok. Vacogva toporgott az autója mellett. Fel kellene venni egy kardigánt, gondolta, és újra belehasított a felismerés. NINCS! Semmijük sincs. Itt az ősz, hideg van, és gyerekeknek ruha kell. Beült a kocsiba, számolgatta pénzét. Cipő, kabát, zoknik, alsónemű, nadrágok, pulóverek, és mindez négy példányban. És az iskolakönyvek, füzetek, tornafelszerelés. Egy hónapja sincs, hogy megvették, és most újra...
A polgármester hívta. Adja meg a számlaszámát, mondta. A képviselőtestület kiutalt egy csekély összegű gyorssegélyt. Megörült.
A tűzvizsgáló bizottság érkezett, és egy brigád, akik óvatosan bontották szét a bedőlt romokat, folyt a kárfelmérés.
Az iskolából hívták. Jöjjön be, legyen szives, mondta az igazgatónő. Azt hitte baj van, rohant. A tanáriban két nagy szatyor ruha várta. A gyerekek hozták, mondta. És holnapra gyűjtést szerveztek. Ez meg a tantestület hozzájárulása az újrakezdéshez, adott át egy borítékot. Már megint sírt.
Délután újra a kórházba sietett. Az öntudatlan férje mellé ült, elmondta neki, hogy mit intézett a mai napon, beszélt az adományokról, és kérte, hogy gyógyuljon meg, aztán rohant vissza a faluba. Még ki sem ért a főútra, amikor a férje munkahelyéről hívták. Itt is pénzt gyűjtöttek. Mire lenne a legnagyobb szükség? - kérdezte a főnök. Ágyakra, mondta, ágyneműre, és valami szekrényre. Asztalra és székekre, hogy a gyerekek tanulni tudjanak. Mindenre.
Délután teherautó érkezett heverőkkel, a munkatársak ajándéka. Egy ismerős házaspár ágynemű huzatokat hozott, mások disznóvágásból kóstolót, nagy zsák krumplit, egy öregember a hóna alatt összetekert szőnyeget. Valaki a szomszédos napköziben lerakott egy tévét számukra. Amikor a férjét meglátogatta, párnákat és paplanokat szerzett be, és edényeket, hogy főzni tudjanak. Hol ez hiányzott, hol az. Rájött, hogy mennyi mindent vesztett. Nem voltak evőeszközök, fogkefék, a napi élethez szükséges apróságok. Ezek mind-mind elvesztek. És elvesztek az emlékek. A gyerekek által készített ajándékok, a fényképek, az egyetlen nyaralásuk emlékei, az esküvői fotók. Aztán arra gondolt, mennyi mindent nyert. A gyerekek nem sérültek. A férje meg fog gyógyulni. Megtapasztalta az emberek szeretetét, az önzetlenséget, a segíteni akarást. Hogy nincs egyedül.
Este még az átélt traumától szótlanul, de aztán egyre jobban feloldódva tologatták a heverőket. A váróból lett a gyerekek szobája, éppen elfértek a heverők, a rendelőben a konyha, a nappali, és itt alszanak majd a férjével egy ágyazható kanapén. Fürdőszoba híján lavórban tudnak tisztálkodni, de melegvíz van, nem lesz gond. Majd megszokják.
Vasárnap már főzött a rezsón, a gyerekek tanultak. Kezdtek magukhoz térni a sokkból. Délután a férjét látogatta. Nincs nyoma szepszisnek, mondta az orvos. Jövő héten megkezdjük a bőrátültetéseket, és azt követően felébresztjük.
Hétfőn reggel dolgozni ment. A munkaadói szeretettel vigasztalták, csak szóljon, ha el kell mennie, mondták, nem kell azt a munkaidőt olyan szigorúan venni.
A tűzvizsgálat megállapította, hogy a tüzet feszültség-ingadozásból keletkezett rövidzárlat okozta. A biztosító elindította a kárrendezést, ő meg rohangált, egyeztetett a bankkal, tájékozódott a lehetőségekről, aztán a férjét látogatta, éjjel mosott és teregetett, úgy érezte, lassan összecsapnak feje felett a hullámok. Csak legalább a férje állapota javulna végre! Lefogyott, észrevette, hogy a hajában ősz szálak keletkeztek. Két hónap telt el a tűz óta, sötét volt már, amikor egy este hazafelé tartott. A körforgalomnál meg kellett állnia, és akkor meglátta az adventi koszorút a közepén. Eddig fel sem fogta, hogy mindjárt itt a karácsony! Ez valahogy felrázta. Tervezgetni kezdett. Meg kell ünnepelni a karácsonyt. A gyerekek miatt. Főzni ugyan nem nagyon tud, a kis rezsó nem alkalmas nagy lakomák elkészítésére. De majd csinál milánóit és vesznek a cukrászdában gesztenyepürét. Úgyis spórolni kell. Mikor a gyerekek lefeküdtek, a kórházba indult. Csak így tudta megoldani, hiszen nappal dolgozott. Éjfél volt, mire hazaért és ágyba került, hajnalban kelt, hogy dolgozni indulhasson. De a gyerekek lassan megnyugodtak, a férje gyógyult, ha így halad, karácsonyra hazamehet, mondta az orvos, csak vigyázni kell az új bőrére.
December 23-án már nem dolgozott. Az idős házaspár a gyerekeiknél karácsonyozott, és egy neves hotelben töltötték a szilvesztert. Január 2-ig szabad! Amikor ránézett a netbankjára, látta, hogy a fizetésén felül még "prémiumot" is utaltak a számlájára.
Csengett a telefonja. A helyi vendéglős volt. Tudom, hogy nincs lehetőségük a főzésre, mondta, ezért karácsonyi ajándékként készítünk maguknak töltött káposztát és halászlét. Csak érte kell jönni holnap úgy dél körül. Valami köszönetfélét hebegett. Megérkeztek a mentők a férjével, aki sírt egy kicsit, mennyi mindennel kellett megbirkóznod egyedül, törölgette a szemét. A gyerekek örvendeztek. De jó, itthon van apu...
Felállították a karácsonyfát, a gyerekek díszítették. Elszaladt a vendéglőbe, elhozta a kaját, elkészítette a gesztenyepürét, megvacsoráztak, társasoztak, tévéztek. Talán a katasztrófa óta most először nevettek igazán, felszabadultan.
Éjjel óvatosan bújt a férjéhez. Sokáig fenn voltak, beszélgettek. A biztosító a banknak utalja a kártérítés összegét, hogy kiegyenlítsék a hitelt. A maradékra tarthatnak igényt. Újat építeni nem tudnak, annyi pénzük sose lesz, de ha jól gazdálkodnak, és el tudják adni a telket, talán összejönne annyi, hogy vegyenek egy házikót. Januárban szétnézünk a faluban, egyeztek meg.
Végül elnyomta őket az álom. Szép napok jöttek, a gyerekek végre újra élvezhették apjuk társaságát, ő meg hirdetéseket böngészett, és a férjével megnéztek egy-két házat. A férfi a fejét csóválta. Amit a pénzünkért kapnánk, az alig lakható. Főleg nem négy gyerekkel. Egy nap a házuk felé kerültek, először azóta, amióta a férje hazatért a kórházból. A férfit szinte sokkolta a látvány. Sírt. Sose lesz többé ilyen otthonunk... És ekkor őt elkapta valami megmagyarázhatatlan düh. De, lesz! Azért is! Méghozzá itt, ezen a helyen!
A férje a fejét rázta. Csak a romok eltakarítása elvinné az összes pénzünket! Ne is gondolj rá.
Márciusig még van idő. - makacskodott.
Keresünk egy két szobás albérletet. Mi ott is boldogok leszünk, mindennek ellenére, nyugtatta a férje.
Januárban a polgármester kereste. Volna itt egy lehetőség, mondta. A közmunkások és a falubeliek segítségével el tudnánk takarítani a romokat. Pénzzel nem tudunk már segíteni, de talán ezzel eladhatóbbá tesszük az ingatlant.
Örömmel kaptak a lehetőségen. Falubeli gazdák traktorokkal, teherautókkal jöttek, mások a törmeléket bontották szét, pakolták a kocsikra és vitték a hulladéklerakóba. Két hétvége elég volt, hogy a terület megtisztuljon.
Február elején a férje újra dolgozni kezdett. Egy nap jókedvűen érkezett haza. Mégis lesz házunk, örvendezett. A munkahelyemen kaptam egy felajánlást. Ha építkeznénk, adnak munkagépet, hogy kiássuk az alapot, és az ipari parkban van egy régi épület, amit megkapnánk bontásra a kinyert építőanyagért. Rengeteg jó minőségű tégla, gerenda és cserép jönne ki belőle... A munkatársak segítenek a bontásban.
Megijedt. Szó sem lehet róla. Vigyázni kell az új bőrödre! De a bontásig még legalább egy hónap! - vitatkozott a férje. Addig még erősödök! És nem leszek egyedül...
Napokig számolgattak. Ha sikerülne ez a bontás, az nagy segítség lenne. Az építőanyagból és a pénzükből tető alá lehetne hozni a házat. De hol vannak még a nyílászárók, a gépészet, a burkolatok... Az előző ház építése óta háromszorosára nőt a szakmunka ára. Nem tudják megfizetni. Villanyszerelés, fűtés, víz és csatorna...
És házat se tudnak venni. Marad az albérlet. Talán jobb lenne beköltözni a városba, a gyerekek szempontjából talán előnyösebb lenne... Egy ötlet sem tetszett maradéktalanul. Nem akarunk a városba menni, mondták a gyerekek. Itt akarunk lakni!
Nem találjuk a megoldást, sírta el magát egy nap a szomszédasszonyának. Hiába lenne annyi pénzünk, hogy felhúzzuk a házat, nem tudjuk beköltözhető állapotba hozni.
Aztán egy nap tévé-stáb jelent meg a faluban, valahonnan fülest kaptak. De ők nem akartak nyilatkozni. A tévések a polgármesterrel jöttek vissza. Ne legyenek már szívbajosak, mondta nekik. A nyilvánosság segíthet!
A férje volt bátrabb. Elmondta a tűz keletkezésének körülményeit, nyilvánosan köszönte meg a falubeliek és mindenki segítségét.
A polgármester merészebb volt. A családnak építőanyagra és szakmunkára lenne szüksége, és szerelvényekre, mondta. Szorgalmas emberek, megbecsült tagjai a közösségünknek. Példás életet élnek. A riport hatása mindenkit meglepett. Idegen emberek, munkahelyi közösségek fogtak össze országszerte, hogy segítsenek. Egy ötven kilométerre lakó kőműves 20 órai munkáját ajánlotta, egy másik vállalkozó villanyszerelést, egy barkácsáruház-lánc csöveket a fűtéshez, és egy gyártó járólapokat és csempét. És jöttek pénzadományok. Ki ezer forintot küldött, ki ötvenezret. Csak kapkodták a fejüket.
Mégis lesz házunk! - mondta ki végül, még ha félve is. Márciusban már tervek készültek. Soha többé tetőtér! - rémüldözött. Mi lett volna, ha éppen fent van valamelyik gyerek! Inkább legyen kisebb, de nem kockáztatok. Hiába volt minden érv, nem engedett. Március végén ki kell költözni az önkormányzat helyiségéből, albérletet kell keresni... Maradhatnak a tanév végéig, legyintett a polgármester. A pályázati pénzeket decemberig ráérünk elkölteni.
Június végén átköltöztek a telekre egy kiszuperált katonai sátorba, amit a jófogáson vettek. Bográcsban főztek és a slagban felmelegedett vízben fürödtek, és kuncogva, röhögve aludtak a sátor előterében moszkitó-háló alatt. Őszre elkészült a ház. Festettek, mázoltak, lerakták a járólapokat, és végre, október végén beköltözhettek. Elhelyezték az ágyakat, a szekrényt, és a jófogáson vett kredencet. Ennyi volt az összes vagyonuk.
Nem baj, ölelte magához a férje a kinyitható kanapén. Látod, alig múlt egy éve, hogy mindent elvesztettünk, és most mégis itt vagyunk. Jövőre berendezzük a konyhát, aztán a gyerekek szobáit, végül a "felnőttszobát". Ebben a házban nincs külön szülői háló, de ez nem baj, majd kialakítanak egy hálósarkot. Minden tökéletes lesz.
Egymáshoz simulva nyugodtan aludtak, mert volt remény, hogy minden egyre jobb lesz...