A hazatérő (Gyuri)

Nekifeszült a szélnek, a szemét is alig tudta nyitva tartani. Rosszul mérte fel a távolságot, holnap hamarabb kell indulnia, ha nem akar sötétben, hidegben botladozni.

Végre megérkezett, elgémberedett kézzel próbálta a kulcsot a zárba illeszteni, egyszer el is ejtette, de végül sikerült. Belépett, és becsukta az ajtót. A villanykapcsoló után tapogatózott, felkattintotta. Semmi... Előkotorta a viharlámpát, meggyújtotta és a földre tette. Szétnézett. A sarokban állt a sparhelt, középen az asztal és egy szék.

Kint tovább tombolt a szél, de bent elviselhető volt a hőmérséklet. Megnyugvás és szomorúság kavargott benne. Már régen nem reménykedett benne, hogy egyszer még lesz fedél a feje felett.

Olyan - amilyen, de legalább nem ázik, és csak nem fagy meg reggelre.

Levetette a kabátot és a sapkát, a bejárat melletti fogasra akasztotta. A hátán lévő zsákot a földre engedte. Óvatosan lépett beljebb, mintha attól tartana, valaki rászól: "Hol mászkáltál már megint..." De csend volt. A viharlámpát az asztalra tette, leereszkedett az egyetlen székre, és körülnézett. Az ablakon megfakult csomagolópapír, a párkányon hamutartó, benne csikkek. Sóhajtva állt fel és a szobába ballagott. Üres volt. Csak egy függönytartó rúd maradt itt valahogy, és az ablakon itt is csomagolópapír. Vajon mi volt a célja ezzel az apjának? Hogy élt, amióta itt hagyta? Hirtelen a régi szobát látta maga előtt. A páros ágyat a jobb oldali falon, a két szekrényt a baloldalin, közte a tükör, középen a kerek asztal a két karosszékkel. Meg a petróleumlámpa az asztalon, mert "a villannyal spórolni kell" mondta az apja. A szekrények tetején sorban almák és befőttek.

A konyhában kredenc, szennyestartó, felette falvédő, az ajtó mögött keverőtárcsás mosógép letakarva tarka kartonnal. Ételszag és tisztaság. Míg anyja élt... Most üres, csak a konyhai asztal és a sparhelt maradt.

Aludni kéne, gondolta, mert hirtelen rátört a fáradtság. A zsákhoz lépett, kiszedett belőle egy rossz paplant és egy kopott takarót. Szétnézett, hova teríthetné. Valami hülye ösztönnek engedelmeskedve az ágyak helyén készítette el a fekhelyét. Lefeküdt, elfújta a lámpát, fejét a karjára hajtotta, és csak nézett a sötétbe.

---

Elege volt. Apja agresszív, italos emberként nem ismert se istent, se embert, és amikor a felesége váratlanul meghalt, teljesen elvesztette a kontrollt. Gyuri nem akart visszaütni, hát figyelmeztette. Ha még egyszer megpróbál megütni, elmegyek! Az öreg abban a pillanatban végig vágott rajta, ő meg összekapkodta a holmiját, bassza meg a lakását, mondta az apjának, akkor se maradok itt, ha hason csúszik!

Menjél, ha annyira akarsz, nem tudod megbecsülni, amid van! Majd megver az isten!

Az isten? Majdnem elnevette magát. Hogy jön az ő apja az istenhez?

Vissza se nézett, úgy ment el. Fiatal volt, tele reményekkel. Nem akart a téglagyárban dolgozni, nem akart ebben a szoba-konyhás lakásan lakni, jól akart élni. Tizenhat éves volt, úgy érezte neki ennél több jár.

A városban előbb egy munkásszállón lakott, de nem szerette, hogy hatan vannak egy szobában, valaki mindig okoskodott, horkoltak és büdösek voltak, úgyhogy elgondolkodott, hogy szabadulhatna. Albérlet után nézett. Az első kettőt drágának találta, a harmadik már megfelelőnek tünt. A konyhából nyíló régi cselédszoba a gangra nézett, pici volt alig lehetett megfordulni benne, de úgy érezte, neki megfelel. A férfi, ötven-hatvan év közötti hivatalnok-forma, katonásan adta elő az elvárásokat, felesége alig szólt kettőt. Úgyhogy beköltözött. Jól érezte magát, nappal dolgozott, hol délelőtt, hol délutános műszakban, esténként és hét végén eljárt ide-oda, a fizetése elég volt egyik hónaptól a másikig. A háziakkal alig volt kapcsolata. Néha, amikor délutános volt, reggel a konyhában összefutott a nővel, esténként, ha úgy alakult, találkozott a férfival, aki az ajtó előtt a gangon pizsamában szívta el az esti cigarettáját.

Úgy két hónap telt már el, amikor a nő elcsábította. Ő meg fiatal volt, törődésre és szexre éhes. Az érzés szinte elkábította.

A lakbérfizetés napján az asszony intett, tedd el azt a pénzt, és kacsintott. Így ment ez hónapokon át, aztán ő valahogy megcsömörlött, és nem tudta, hogy lépjen ki ebből az egészből. Félt és elege volt.

Új albérlet után nézett és szinte titokban költözött el, nem mert se a férfi, se az asszony szemébe nézni. Az új helyen, egy morózus vénembernél végre megnyugodott, de rettentően hiányzott neki a szex, lányokkal ismerkedett, de ők nem akartak vele azonnal ágyba bújni, mindig valami mást, többet akartak. Az albérlet meg drága volt, a fizetése jó részét ki kellett fizetni a szobáért. Már bánta, hogy feladta az ingyen szobát, most se pénz, se szex...

Újra szobát keresett. Középkorú asszonyokat keresett, közöttük válogatott, míg meg nem találta az ideális megoldást. A szoba szép volt és divatos, a nő elvált, alig negyven éves, ápolt volt és jó illatú. Komolyan, udvariasan tárgyalt vele, megegyeztek, és ő várta az alkalmat, hogy a kapcsolatot más irányba terelje. Már azt hitte, rosszul mérte fel a helyzetet, amikor egy este végre meglátta a szemében a vágyakozást. Mögé lépett, maga gyönyörű, mondta neki és csípőjére simította a kezét.

Ettől kezdve szinte mint egy házaspár, úgy éltek. A szobáért már nem kellett fizetni, meg volt mindene, amit akart.

Két éve élt így, amikor a munkahelyére új lány jött, és olyan érzéseket ébresztett benne, amilyet még soha nem érzett. Ez nem az a sürgető vágy volt, ami az asszonyokhoz vonzotta, hogy kielégítse a testét. Szerette volna simogatni, táncolni akart vele és sétálni nyári estéken. És igen, szerelmeskedni is, de valahogy ez a vágy más volt.

A tekintetük egyre többször kapcsolódott össze, végül Gyuri randira hívta a lányt. Szerelmes volt, és úgy látszott, a lány viszonozta az érzelmeit. De ott volt a szeretője, aki minden éjjel az ágyába bújt, ő meg szeretkezés közben a lányra gondolt.

Lelkiismeret-furdalás gyötörte, azt gondolta, ha végre kialakul közöttük a testi kapcsolat, el tud szakadni az asszonytól. Fél év után végre a lány engedett a folyamatos ostromnak, egy este, amikor a szülei nem voltak otthon, odaadta magát neki. Nem volt már szűz, de a szerelmeskedés nem elégítette ki Gyurit. A lány csak passzívan tűrte, hogy ő szeresse. Ez nagy csalódás volt számára, még megpróbálta néhány alkalommal tűzbe hozni a lányt, de ő csak nem akart feloldódni. Az ő érzései is lelohadtak, már azt várta, mikor léphet ki a kapcsolatból. Így aztán, amikor a lány megsértődött valami apróságon, Gyuri elhagyta. De már nem elégítette ki az asszonnyal folytatott viszony sem. Valami másra, többre vágyott.

A nő is észrevette a változást, mert egy este megkérdezte: ennyi volt? Ő meg vállat vont. Elsején elköltözök, mondta, a nő bólintott és többé nem bújt az ágyába.

Visszament a munkásszállóra, nem érdekelte semmi, nem járt kocsmázni a többiekkel, délutánonként inkább fusizott itt-ott, a pénzét a takarékba rakta.

Huszonkét éves volt, ha nagyon gyötörte már a testi vágy, tudta, hol talál kielégülést és inkább fizetett a szexért, de kerülte, hogy bármilyen kapcsolata legyen nőkkel. Vagy akárkivel. Az apjánál sem járt, mióta eljött, munkatársaival sem ápolt szorosabb barátságot. Végül úgy határozott, tanulni fog. Beiratkozott a dolgozók gimnáziumába, és végre rátalált arra a közegre, amire vágyott. Olyan emberek társaságában volt, akiket ugyanazok a dolgok foglalkoztattak, ugyanazt a célt próbálták elérni, mint ő. Tudott beszélgetni nőkkel és férfiakkal egyaránt, jól érezte magát. Az érettségi után megint nem találta a helyét. Az építkezésen, ahol dolgozott, a művezető javasolta, hogy szerezzen szakmát az építőiparban. Itt biztosítva lenne a gyakorlati képzés, az elméletet pedig megtanulná az iskolában. Gyuri ősszel már az építőipari szakközépiskola három éves esti képzésén koptatta a padokat. Huszonkilenc éves volt, amikor megkapta a technikusi oklevelét, és szinte ezzel egyidőben az első művezetői kinevezését. Volt már elég fizetése a megélhetéshez, és kellő tartaléka, hogy benyújtsa igényét egy kis szövetkezeti lakásra. Egy kis protekcióval meg is kapta, nagyjából bebútorozta és élte az életét. Vett egy kis autót, és azzal furikázott a városban, lement a cég balatoni üdülőjébe, elautózott a Dunakanyarba és a Mecsekbe. Elégtétellel gondolt az apjára, lám nem lett igaza, elért mindent, amikre egy férfi vágyhat. Vagy majdnem mindent.

Harmincegy éves volt, irigykedve nézte munkatársait, akik délután a gyerekeikért szaladtak a bölcsődébe, napközibe, nem értette, őt miért kerüli el a szerelem. Társkereső hirdetést adott fel, amire egy halom levél érkezett. Egy kis műanyag tálba dobálta őket, és találomra kiválasztott egyet. "Szépnek mondott, 36 éves...", "Lakással rendelkező fiatalos..." Komoly kapcsolat reményében..." egymás után dobálta a leveleket a kukába. Napok óta olvasgatott már, hol unta, hol nevetett a legtöbbször sablonos, időnként helyesírási hibáktól hemzsegő, máskor festett rózsákkal és szivekkel dekorált, giccses idézetekkel tűzdelt leveleken. Írtak 18 éves csitriktől a 40 évesig...

Már alig volt a tálkában pár levél, nem sok reménnyel bontotta fel a következőt.

"Huszonkilenc éves vagyok. Átlagos. Szeretek utazni, beszélgetni, olvasni, nevetni. Az útleírások és az életrajzok érdekelnek, de szívesen olvasok verseket is. Ha ennél többet akarsz rólam megtudni, Neked kell jelentkezned. Baráti üdvözlettel:" és egy jelige a helyi hirdetőbe. Tehát a nő valahol itt lakhat a városban. Félretette a levelet, elolvasta a többit és bement a hirdetőbe, ahol újabb halom levél várta. Egyre lankadó érdeklődéssel olvasgatta őket, de mindig visszatért a félretett levélhez. Vajon milyen lehet, aki írta? Nem adott meg címet, telefonszámot, mint a többiek, nem igérgetett vacsorát és forró éjszakákat, ő is egy jelige mögé bújt. Már vagy két hét is eltelt, mire írt neki és kíváncsian várta a választ. Nem jött. Talán már elkésett, gondolta. Addig hezitált, hogy a nő már talált valakit, és be se ment a hirdetőbe. Ő is beleunt már, nem foglalkozott tovább a hirdetéssel, de aztán egy nap, amikor arra járt, mégis benézett. Két levelet talált. Az egyiket a nő írta.

Vidám, kedves hangulatú levélke volt, érdeklődött, megtalálta-e a párját az elmúlt időszak alatt, míg ő nem tudott a levelére válaszolni. Gyuri most azonnal válaszolt. Nem, még nincs elkötelezve, írta. Várja a személyes találkozást. És a nő is azonnal válaszolt. Nincs akadálya, hogy találkozzunk, írta, talán megihatnánk egy kávét valahol. Újabb levélváltás után végre eljött a találkozás napja. Ült a népszerű szórakozóhely egyik kis asztalánál, kigombolt nyakú ingben, a nyakkendője kibontva, ez volt az ismertetőjel, és jött a nő, kezében az egyik népszerű útikönyv. Bámultak egymásra, aztán nevettek. A nő egyik kolléganője volt. Hát ez kínos, mondta a lány, amikor leült. Biztosan valami izgalmas kalandot vártál, és tessék, megtorpedóztam... Nekem nem csalódás, szivesen kávézok veled, nyugtatta meg. De hogyhogy Te is így keresed a párodat? Nem is tudom, mondta a nő kicsit elkomolyodva. Valahogy nem érdeklem a férfiakat. Kizárt, Te nagyon izgalmas nő vagy, mondta, és így is gondolta. Ezt pont Te mondod? Hiszen naponta többször találkozunk, mégsem figyeltél fel rám az öt év alatt. Hangja panaszosan csengett, de a szeme nevetett. Ő meg valahogy most egész másképp látta. Nem cáfolta a nő kijelentését, csak nézte, és érezte, ahogy elönti valami furcsa érzés. Volt abban kívánás, szeretet, barátság, érdeklődés, és mindez nagyon zavarba ejtő volt. Megyek, mondta a nő, nem tartalak fel. Elkisérlek, ugrott fel, és az ajtó felé kormányozta. Ahogy a táncolók között próbáltak átvágni, a nő derekára tette a kezét, érezte a csípője mozgását, megborzongatta a vágy.

Ráérősen ballagtak a nyári éjszakában, beszélgettek, nevetgéltek egész úton. Amikor a lány után becsukódott a kapu, hazafelé indult. Vagy öt kilométert gyalogolhat, számítgatta, hívhatott volna taxit, nem vágta volna földhöz az ára az oda-vissza fuvarnak. De olyan jó volt a lánnyal lenni. Még senkivel sem érezte magát ilyen oldottan.

Másnap reggel tekintete azonnal őt kereste, összemosolyogtak. A kávéfőzőnél a lány súgva kérdezte, rendben hazaértél? - ő meg bólintott. Úgy viselkedtek, mint az összeesküvők. Napközben is egyre egymást nézték, és a következő napokban is folyton egymás társaságát keresték, óvatosan, mintha tilos lenne az érintkezés. Volt ebben a bújócskában valami nagyon izgalmas. Pénteken, amikor már hazafelé készültek, és a lány kiment a nagy teremből, Gyuri utána lopózott. Ne sétáljunk egyet munka után? - kérdezte. Mehetünk, mondta a lány. Hol találkozzunk? Gyors megbeszélés után mindketten mentek a dolgukra.

Egy kis cukrászdában ültek és cola mellett beszélgettek. Meleg van, mondogatták. Jó lenne most a strandon. Igen, de meglátnak, mondta a lány. Semmi oka nem volt, hogy bujkáljanak, de jó volt ez a titok, ami csak a kettőjüké volt. Van a szüleimnek egy kis hétvégi háza kerti tusolóval, klassz nagy fákkal, kimehetnénk oda bringával. Viszünk kaját meg sört, napozunk, tusolunk, ne üljünk bent a városban... Kapott az alkalmon. Nincs bringám, mondta, menjünk kocsival. Jó, menjünk azzal.

A kis kert nem tartozott a város elit részébe, de tökéletes volt. Gumimatracokat fektettek a pokrócokra, fürdőruhára vetkőztek, napoztak, aztán az árnyékba húzódtak, bevizezték magukat, délben szendvicseket ettek és hideg sört ittak. A lány elaludt az árnyékban, ő meg nem tudta levenni róla a szemét. A kirándulást még sok titkos találkozó követte, már őszre járt az idő, és ők egyre jobban ragaszkodtak egymáshoz. Csak nem mondták ki. Végül egy esős délután Gyuri fel merte tenni a kérdést. Nincs kedved feljönni hozzám? Ne kuporogjunk ilyen időben valami sörözőben. Még nem is fűtenek! Otthon meg főznénk valamit... Mehetünk, mondta a lány azonnal. Míg felfelé mentek a lépcsőn, úgy érezte kiszáradt a szája, a lány is csendes volt. Számtalanszor voltak már együtt a kis hétvégi házban, vagy a folyó partján, mi ez most, amitől így kalapál a szive?

Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, úgy érezte, mintha egy burokban, csak ketten lennének a földön. A lány szeme is fénylett, magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta. A lány átölelte a derekát és viszonozta. A főzésből nem lett semmi. Egész délután szerelmeskedtek. Este tükörtojást sütöttek, ültek az asztalnál és nézték egymást. Azt hiszem, beszélnünk kellene, mondta a lány. Nem voltam felkészülve és úgy vettem észre Te sem. Nem védekeztünk, Megdermedt. Tényleg. Elfeledkezett róla. Mi legyen? Ha maradni akarok, mondta a lány tárgyilagosan, akkor be kellene szerezni óvszert, vagy most el kell mennem, mert nem kockáztathatunk. Imádkozz, hátha nem estem teherbe. Bólintott. Hazaviszlek, mondta, és a lány felöltözött. A ház előtt, ahol lakott elköszönt tőle. Nem birta megállni, arcát a tenyerébe fogta és lágyan megcsókolta. Hétfőn találkozunk az irodában, mondta és elment.

Egész vasárnap a lányra gondolt, és a szeretkezésükre, ami semmihez sem volt fogható. Nem hasonlított sem az asszonyok fülledt vágyához, sem a fiatal csajok kapkodó, zavart odaadásához, sem a fizetett nők rutinos kényeztetéséhez, ez most valami más volt, aminek nem tudott nevet adni. Újra érezni akarta. Hétfőn munkába menet vett egy csomag óvszert. Szeme a lányt kereste, aki elpirulva mosolygott rá, és őt elöntötte a gyengédség. Délután megvárta, míg a lány felszáll a buszra, utána araszolt, és amikor leszállt, mellé gurult. A lány beült és ő már húzta is magához és csókolta. Alig vártam, mormolta és a lány viszonozta a csókot. Menjünk valahova, ahol együtt lehetünk. Hozzád? Hozzám!

Aztán már nem tudtak elszakadni egymástól. Megint elfelejtettük az óvszert, kapott észbe a lány, és őt már nem is érdekelte. Úgyis szerettem volna már gyereket, mondta és a lány fürkésző szemmel nézte a sötétben. Nem akarta, hogy kétségei legyenek, magához szorította, szeretlek, mondta neki.

Összeköltöztek, kiderült, hogy a lány tényleg teherbe esett, azonnal összeházasodtak. Micsoda összeesküvők vagytok! - álmélkodtak a munkatársak! Képmutató banda! Ők meg nevettek.

Szerelmesek voltak és boldogok. Átrendezték a lakást, kifestették a gyerekszobát. A szülés rendben zajlott, a gyerek egészséges volt, szépen fejlődött, ők meg a fellegekben jártak. Úgy érezte, minden tökéletes. A kisfia betöltötte a három évet, a felesége visszament dolgozni, egész nap együtt voltak, együtt mentek a gyerekért, együtt főztek, együtt ettek és együtt bújtak ágyba. Tökéletes az életem, gondolta sokszor büszkén.

Nagyobb lakás kellene, mondta Gyuri egy nap a feleségének. Vagy inkább egy ház. A gyerek már iskolába jár, nekünk is jól jönne egy hálószoba, és szeretnék még egy gyereket, ha Te is benne vagy. A felesége egyetértett.

Nézek valami maszek meló után, határozott Gyuri. Jó lesz, örült meg az asszony, akkor jöhet a második gyerek, mert lassan kifutunk az időből. És ő dolgozni kezdett. Két kollégával kisebb munkákat vállaltak. Garázsokat, nyári konyhákat húztak fel, kerítéseket és járdákat készítettek, és a házvásárlás kezdett elérhető közelségbe kerülni. Már csak egy év, aztán ha meg lesz a ház, jöhet a gyerek. Vagy akár most is. A várakozás feltüzelte a szerelmüket, szinte megfiatalodtak.

Fodrászhoz megyek, mondta egy nap a felesége. Viszem a gyereket is, ráfér egy igazítás. Elviszem a kocsit. Ne vidd most, mondta Gyuri, sétáljatok, még el akarok ugrani, megnézni egy melót.

Nem sokáig volt távol, mikor hazaért, a lakás üres volt. Hol lehetnek? - töprengett. Biztosan találkoztak egy barátnővel és eltelt az idő. Megcsörgette a felesége mobilját. Nem kapcsolható! - hallotta a hangot és úgy érezte egész teste jéggé dermedt. Rohant a kocsihoz, elindult a fodrászat felé vezető úton. Alig egy sarokkal távolabb rendőrautók, mentő állt. Abban a pillanatban megcsörrent a mobilja. Mielőtt felvette, már tudta, hogy valami szörnyűség történt. Egy rendőr volt a vonalban. Sajnálatos baleset... hallotta. Kiugrott az autóból és rohant. Valaki elkapta a karját és visszahúzta. A feleségem... - zihálta... A kisfiam... És akkor meglátta az út közepén a letakart testeket. Hallotta a saját vinnyogó sírását, a rendőr szavait, amelyek nem jutottak el a tudatáig. Látta megérkezni a halottszállítókat, és a rendőr szavai végre eljutottak a tudatáig. Azonosítani kell a testeket. Így mondták! A TESTEKET! Tántorogva ment oda. A felesége arca eltorzult, de ő felismerte volna bármilyen körülmények között. Kisfia arcáról valaki letörölte a vért, de idegen volt és mozdulatlan, lerogyott, szája elzsibbadt, érezte, ahogy megáll a szive, levegőért kapott, és minden elsötétült...

Kórházi ágyon tért magához, fel akarta emelni a kezét, nem tudta. Szólni akart, de csak valami állati hang hagyta el a torkát. Gépek csipogtak, ápolónők szaladtak oda. Felébredt! Doktor úr, felébredt a beteg! - kiabáltak, futkostak. Egy orvos érkezett, arcán döbbenet és kíváncsiság. Hall engem, kérdezte, és ő bólintott. Érti, amit mondok? Ez hülyének néz engem, gondolta és dühösen nézett rá. Szívmegállása és agyi infarktusa volt, mondta az orvos. Emlékszik, mi történt magával? Próbált gondolkodni, és egy pillanat alatt berobbant a tudatába a felesége és a kisfia arca, a testük, ahogy a fekete zsák cipzárja összehúzódik és eltakarja őket. Zihálva kapkodott levegő után, arcán lefolytak a könnyek, és csukott szemmel bólintott.

Rájött, hogy nem tud beszélni, nem tud mozogni. Kérdőn nézett az orvosra másnap reggel, aki tájékoztatta az állapotáról. Két hónapig kómában volt, lebénult, elvesztette a beszédkészségét, de a CT eredmények biztatók, remélhető javulás. Más már az egyikbe is belehalt volna, ő meg túlélte mindkettőt, sőt még fel is ébredt. Erős ember. Mindjárt jön egy hozzátartozója, aki elmondja, amit kell. Anyósa jött. Fekete ruhában, karikás szemmel.

Eltemettük őket, mondta. Nem tudtuk, magadhoz térsz-e valaha is. Nem várhattunk. Szavai csak úgy koppantak. És őt most már végképp nem érdekelte semmi. Soha többé nem láthatja őket. És felébredt benne a bűntudat. Ha kocsival mentek volna, most semmi baj nem lenne. Mindennek ő az oka. Miért nem mondta le azt a megbeszélést? Miért nem vett a feleségének egy autót? Miért volt annyira fontos az a ház, hogy emiatt csak egy autón osztoztak? Miért nem vitte el őket, mielőtt elindultak? Miért nem ment értük? Kiért kellett az a ház annyira? Vagy miért nem dolgozott többet, akkor már előbb meg lett volna a ház és nem is ott laktak volna. És a legkínzóbb kérdés: Miért nem halt meg ő is?

Teljesen magába fordult. Gépiesen végezte a gyógytornát, vette fel a kezeléseket, evett, ha megetették, ivott, ha megitatták, vagy ha felszólították erre. Nem volt ereje tiltakozni.

Fél év után tette meg az első lépéseit, egy év múlva hagyta el a rehabilitációs intézetet. Mankóira támaszkodva vonszolta magát. Kapott egy gondozónőt, aki hetente kétszer jött segíteni. Negyvenöt éves volt, rokkant és céltalan. A lakásban minden úgy volt, ahogy aznap, amikor elindult. A gyerek szobájában a játékok a földön hevertek, a konyhában ugyanúgy állt a kávéfőző, anyósáék csak a romlandó dolgokat dobták ki. A bútorok porosak, a virágok kiszáradtak, mintha a lakás is meghalt volna a családjával együtt. Tétován járkált a megszokott bútorok között, amikor besötétedett, lefeküdt és aludni próbált. Nem ment. Napokig lebegett álom és ébrenlét határán, az orvos által felírt gyógyszer csak elbágyasztotta, de a megváltó álmot nem hozta el. Végül az éhség lezavarta a boltba, vásárolt ezt-azt, evett, és csak ült, vagy céltalanul bolyongott a lakásban. Aztán egy este, az őrület határán egy kis vodkát talált a fagyasztóban. Nem volt sok, tán két-három korty az egész. Megitta, bebotorkált a gyerekszobába, végigfeküdt az ágyon, magához ölelte kisfia párnáját és felesége hálóingét, és akkor megtörtént. Hallotta kisfia hangját, a felesége nevetését, könnyű bódulatban mosolygott és végre elaludt. Másnap a boltban vett egy üveg vodkát, ivott egy pohárral, de csak elálmosodott, semmi nem történt. Este bevette a gyógyszereket, ivott egy kis vodkát és a látomások újra jelentkeztek. Ital és gyógyszerek hatása alatt újra a szeretteivel volt.

Aztán egy nap túl sokat vett be, a gondozónő habzó szájjal, eszméletlenül talált rá. A kórházban egy betegtársa aztán felvilágosította. Hülye vagy, haver. Vegyél füvet, jobb, mint a pia és a gyógyszer. Azt is elmondta, hol kaphat. Ahogy kiengedték, ment, hogy megvásárolja. Napokat és heteket feküdt kábulatban, mert ilyenkor hallotta a gyereke hangját és látta felesége nevető szemeit. Boldogan mosolygott, vagy elérzékenyülten sírt. Megtanulta, hogy kell előhívni az emlékeket, és hogy kell újakat létrehozni. Látta a gyerekét gimnáziumba menni, focizni, látta a felesége hasát gömbölyödni, a házát, kertjét. Úgy érezte, hogy él. Aztán egy nap kipróbálta a heroint. A hatás százszor jobb volt! Belemerült ebbe az elképzelt világba. Anyósa és apósa kórházba vitette, és ő eljátszotta a jó beteget, hogy hazamehessen és újabb adag drogot vehessen. Amikor a pénze elfogyott, kezdte eladogatni a lakásban található értékeket, aztán magát a lakást is. Megint albérletbe költözött, élt a rokkantnyugdíjából és a lakása árából, amíg tartott. Amikor rádöbbent, hogy a pénze elfogyott, úgy döntött, egy "aranylövéssel" itt hagy mindent, és megy a családja után. Úgysem tud nélkülük élni.

Amint megkapta a járadékát, megvette az anyagot, hazament, megtisztálkodott, felöltözött, aztán belőtte a drogot. Érezte, amint lebeg, aztán ráborult a sötétség.

Megint a kórházi ágyon tért magához. A rohadt életbe, nem sikerült! - gondolta és olyan fékezhetetlen düh öntötte el, hogy törni-zúzni kezdett. Ápolók fogták le, az ágyhoz kötözték, ő meg hol sírt, hol káromkodott, míg végül elaltatták.

Fél évig tartott, amíg megszabadult a drogok hatásától és tiszta fejjel tudott gondolkodni. Idős pszichológus ült mellé minden nap, és próbálta visszavezetni az életbe. Nehéz dolga volt. Őt semmi sem érdekelte, ami ezzel az élettel kapcsolatos volt. Ő a halálba vágyott. De hát mi a halál? - kérdezte tőle a terapeuta. Mi az, amit ott megtalál? Erre nem tudott válaszolni. Addig tud rájuk gondolni, amíg él. Ha meghal, meghalnak az emlékek és a fantázia szülte képek is. Ha él, gondolhat rájuk. Éjjel ezen töprengett.

Drogos kábulatban nem törődött a tárgyi emlékekkel, azok elkallódtak, még egy fényképe sincs róluk, akiket a világon legjobban szeretett. Ettől a naptól kezdve, talpra akart állni. Amikor kiengedték, már nem volt pénze albérletre, a hajléktalan szálló maradt az egyedüli lehetősége. Becsengetett a felesége szüleihez. Apósa nézett rá komoran. Mit akarsz. Menj innen. Tiszta vagyok, mondta és csak egy fényképet szeretnék Róluk. Beengedték. Elhoztuk, amit lehetett, mondta az anyósa. Képeket, ruhákat, a gyerek néhány játékát. Válassz közülük. Sírva ült a nagy doboz mellett. Csak egy képet vinnék, mondta. Nem tudnám hova tenni a többit...

Teltek az évek, betöltötte az ötvenedik évét, az utcán élt. A hajléktalan szállóra sem ment már, nem tudta ott megvédeni magát. Gyenge volt és kiszolgáltatott. "Madár", így nevezték el az utcán élők, furcsa járása és a kaszáló kézmozdulatok miatt, amivel az egyensúlyát biztosította. Nem volt semmije, csak amit egy nagy műanyag szatyorban el tudott vinni. Nappal sörös dobozokat és petpalackokat gyűjtögetett, elvitte a tescoba, az árán kenyeret, májkrémet vett. Néha megkisértette a drog, de ellenállt. Elővette a fényképet, abból erőt merített és ment tovább. A telet nehezen birta, meghúzódott üzletközpontok mélygarázsában, míg észre nem vették és ki nem dobták, aludt kapualjakban, ha el nem zavarták, panelházak alagsorában, ha megszánta valaki és beengedte.

Egy nap régi munkatársába botlott, aki megrettenve nézte eltorzult arcát, kacska kezét. Atyaég, mondta. Miért nem kérsz valami segítséget? Az önkormányzattól szükséglakást? A fél város építésében részt vettél! Nem kellene az utcán laknod. Elkisérlek, ha gondolod. Az jó lenne, mondta Gyuri nehezen formálva a szavakat. Mióta senkije sincs, valahogy olyan tétova lett. Talán a fogyatékossága is közrejátszott ebben. A beszédje akadozott, a teste sok ember számára visszataszító.

A hivatalban az ügyintéző a számítógépen matatott, aztán felnézett. De hiszen magának van ingatlana! Így nem jogosult szükséglakásra. Nekem? Igen, magának. Tizennégy éves kora óta. A téglagyári kolónián. Tavaly törölték az apja haszonélvezeti jogát, valószínűleg meghalt. Fel kell keresni a közjegyzőt, és érdeklődni, mi lett ezzel a lakással.

Utolsó pillanatban jöttek, mondta a közjegyző. Már éppen át akartuk adni a kincstárnak, mert nem jelentkezett a felhívásokra. Kezébe adta a kulcsokat. Birtokba veheti, mondta.

Így aztán idejött, mert máshova nem mehetett.

---

Amikor reggel felébredt, első dolga volt a csomagolópapírt letépkedni az ablakokról. Kint sütött a februári nap. Még egy hónap, és itt a tavasz. A konyhába ment, ott is szabaddá tette az ablakot, kinyitotta az ajtót és kilépett. A "kolónia", ahogy régen nevezték, két hosszú téglaépületből állt, melyekben hat-hat szoba-konyhás lakás volt. Régen rangot jelentett itt lakni. A házak előtt kis virágos kertek, szőlőlugas, kerti padok helyezkedtek el, a téglajárda mellett porcsin és petúnia illatozott. Most láthatóan senki sem foglalkozott azzal, hogy a területet gondozza. A téglagyár épületei üresen álltak, a kéményből téglák hiányoztak, a kis bolt nem volt sehol. Mi történt itt, mióta elment?

Bekopogott a szomszédba. Idős, hajlott hátú ember csoszogott ki. Idegenül nézték egymást, aztán mindketten meglepődtek. Én is így megöregedtem? - döbbent meg. Apád meghalt, mondta a szomszéd, és az én apám is. Hazaköltözöl?

Haza, bólintott. De nagyon megváltozott itt a helyzet.

És még nem is tudsz mindent, legyintett a szomszéd, aki csak néhány évvel volt idősebb nála.

Amikor az állam eladta a lakásokat, még senki se gyanakodott. A lakók megvették kevés pénzért, és mindenki szépen újítgatta. Már ő is emlékezett, de akkor 14 évesen nem érdekelte, hogy a szülei a nevére íratták.

Aztán, mesélte tovább a szomszéd, privatizálták a téglagyárat, és igazából semmi se változott. De öt év után leállt a téglagyár. Nem volt munka, elmentek a munkások, megszünt a kisbolt, mert a téglagyári munkások nélkül veszteséges volt, a városba bejárni alig lehet, erre csak naponta négyszer jár busz. Az emberek előbb munkanélküli segélyen voltak, aztán sefteltek ezzel-azzal, a fiatalok beköltöztek a városba, mint te is, mondta a szomszéd. Előbb a villanyt kötötték ki, mert az a téglagyáré volt, aztán megszüntették a szemétszállítást, így a lakosok a szemetet a téglagyári gödrökbe hordták, végül az új tulajdonos leszereltette a kutat is, ahonnan a vizet hordták. Akkor most, hogy lehet itt élni? Hát, nehezen. Már csak öt lakásban laknak, veled együtt most már hatban, a többi üres. Én biciklivel hordom a vizet a városszéli közkifolyóból, de van, aki a régi ásott kutat használja, pedig az nem iható. Hát ez pech, gondolta. Nekem se biciklim, se egy kannám, vagy vödröm...

És a WC? - kérdezte. Az itt van, ahol volt, intett a fejével a szomszéd, néha kimerjük egy rossz bádoghordóba és elgurítjuk a gödörbe. Nincs itt akkor büdös? Dehogynincs! - röhögött a szomszéd. Nyáron nem lehet megmaradni a szagtól, de mit lehet tenni? Így jártunk...

Elgondolkodva járkált a gyár területén. Benézett a lakásokba. Egyikből, amelyben láthatóan laktak, mert előtte egy hokedlin műanyag lavórban mosott ruhák voltak, szutykos otthonkában egy nő jött ki, szájában cigi, az ásott kút felé igyekezett. Nem ismerte. Odaköszönt neki, a nő megállt, Gyuri, mondta, persze, hogy nem ismersz meg. Hat éves se voltam, mikor elmentél.

Te itt maradtál? Nem én! De kénytelen voltam visszajönni, a rohadt devizahitel elvitte a lakásomat. A férjem elhagyott, itt vannak a gyerekek, nem mehettem velük a híd alá...

Rajtuk kívül egy idős asszony lakott még ott a középkorú, fogyatékos fiával, egy másik idős nő egyedül, és két öregember, akik azt állították, hogy unokatestvérek.

Visszament a lakásba. Elég reménytelen ez, gondolta. Ámbár a falak szárazak, a lakás van vagy 40-45 m2, pótolni kellene a cserepeket a tetőn, meg kicserélni néhány cseréplécet, hogy ne ázzon be... És ha lenne víz, meg áram... Kialakíthatna egy kis tusolót, WC-t...

Bement a városba, a kisboltban vett némi élelmiszert és egy karton ásványvizet. Alig birta hazacipelni. Ha megkapja a rokkantnyugdíjat, venni kell egy lavórt, aztán egy biciklit, és azonnal szerezni valami tüzelőt, mert jöhetnek még fagyok... Meg valami ágy se ártana.

A téglagyári épületek között és a mögötte lévő kiserdőben fahulladékot gyűjtött. Egyik raktárépületben raklapokat talált. A szomszéd segítségével a lakásába húztak néhányat, abból ágyat készített. A sparhelt jól bemelegítette a helyiségeket és főzni is tudott rajta. Kis zsebrádióját hallgatta egész nap. Lavórban tisztálkodott és mosott. Látta a szomszédok kínlódását. Az asszony mindennapi küzdelmét, hogy a gyerekei tiszta ruhában járhassanak, az idős asszonyt, aki egy régi gyerekkocsi vázából kialakított eszközön húzta haza az ivóvizet és az élelmiszert, a két bácsit, akik napokig csak szikkadt kenyeret ettek, ha valaki meg nem szánta őket, és be nem vásárolt.

Valahogy meg kellene oldani a víz- és áramellátást...

Újra a városba ment. Az áramszolgáltató készségesen elutasító volt. Lehetne ott villany, csak meg kellene terveztetni és szabványosítani a rendszert, aztán a rákötés... és mindez a lakók költsége. Aztán a köztisztasági céghez ment, a szemétszállítással kapcsolatban érdeklődött. Külterület, mondta az ügyintéző. A cég nem köteles oda kukákat biztosítani. A vízműveknél végre valami előrelépést ért el. A vezeték és a vízvételi hely ki van építve, "Téglagyári lakások" néven, de mivel senki sem fizette a vízdíjat, leszerelték a kifolyót. Ha valaki vállalja, hogy a "nevére veszi", rendezi a tartozást, akkor semmi akadálya, akár holnap is felszerelhetik a kutat. Ha a lakásokhoz szeretnének vezetékeket kiépíteni, az már a tulajdonosok költsége.

Hetekig gondolkodott, mit kellene tenni. A téglagyár roskadozó épületeiben ott a rengeteg tégla, cserép, faanyag, ott megy tönkre. Ha azokat fel lehetne használni, megjavíthatnák a tetőt a lakások felett, újra rakhatnák a tégla-járdákat... Csak a víz és az áram... Anélkül nincs semmi értelme. Miközben ezen gondolkodott, kitavaszodott, ő meg szinte öntudatlanul, kezdett berendezkedni a lepusztult ki lakásban. Vett egy biciklit, lavórt, műanyag kannákat. Meszet hozott és kimeszelte a kis lakást. Az ép karjában hordta a téglát kettesével, amiből az elkorhadt padló helyére téglaburkolatot rakott le. A szomszédok kíváncsian nézegették, mit ügyködik. Nem félsz, hogy megbüntetnek? Gyuri vigyorgott. Kicsoda? Te fogsz feljelenteni? Senki se tudja, mi van itt, vagy mi nincs. Közben azon gondolkodott, hogy adhattak el lakásokat alapvető közművek biztosítása nélkül. Az építőiparban dolgozott, középvezetőként, tudta milyen fejlesztések, engedélyek kellenek... Érezte, hogy valami nincs rendben.

Ezért egy nap bement a földhivatalba, és kikérte a lakás értékesítésével kapcsolatos összes iratot. Meglepő dolgokat talált. Társasház alapító okirat, műszaki leírás. Otthon gondosan tanulmányozta. Az alapító okiratban szerepelt, hogy az ingatlanokhoz tartozik áram- és vízvételi lehetőség, azonban az ezeket biztosító közművek bekötései és mérőhelyei a társasházhoz tartozó telek határain kívül estek. Az eladó az állam volt.

Amikor az állam évekkel később eladta a téglagyárat, előbb biztosítania kellett volna a lakásokhoz a közműveket. Ügyvédhez fordult, és mint a társasház egyik tulajdonosa, pert indított az állam ellen szerződésszegés miatt. A pert arra alapozta, hogy az állam, mielőtt eladta a téglagyárat, nem gondoskodott a társasház áram- és vízellátásáról, ezzel ellehetetlenítette a működését. Kérte a közművek biztosítását és kártérítést a több, mint húsz éve fennálló állapot miatt. A per három évig tartott, míg végül a legfelsőbb bíróság megállapította a követelés jogosságát, és kötelezte az államot, hogy "haladéktalanul állítsa vissza az adásvételi szerződésekben rögzített állapotot", valamint fizessen kártérítést.

A lakók nem hittek benne, hogy bármi is történik, de Gyuri addig ment utána, míg egy nap megjelentek a vízművek dolgozói, új közkifolyót szereltek fel, lesz víz, amint a társasház képviselője megköti a szolgáltatói szerződést, mondták. Nincs itt semmilyen képviselő, mondták a lakók, választani kéne valakit. De ki legyen az? Mindenki Gyurira mutogatott, és hát tényleg, senki más nem volt, aki alkalmas lett volna erre.

Így hát lett víz, és néhány hét múlva megérkezett egy szemetes-konténer. Már türelmetlenül várták az áramot, de már több hónap is eltelt, és még semmi sem történt.

Újra felkereste a céget, ahol közölték, a régi vezetékre nincs rákötési lehetőség, a szabványosítás viszont pénzbe kerül, ők jelezték a kincstár felé az igényt, benyújtották a terveket, és úgy tudják a tervezés a "jövő év folyamán valamikor" megtörténik. Aztán kezdődhet a kivitelezés. Dühösen masírozott a kincstárhoz, ahol az ügyintéző nyeglén vonogatta a vállát, költségvetésről és egyebekről magyarázott, ő meg nagyon nyugodtan azt mondta. Jól van. Minden napért, amit a családok és idős emberek áram nélkül töltenek, újra pert fogunk indítani az állam ellen. Ugyanis a bírói itéletben ott áll az a szó, hogy "haladéktalanul". Amennyiben a munkálatok nem kezdődnek meg "haladéktalanul", akkor majd értesíteni fogjuk a médiát, akik "haladéktalanul" ki fogják teregetni az állam felelősségét. Hiányzik ez valakinek? Egyben érdeklődött, hogy az úriember mennyire érzi biztosnak az állását.

Egy hét múlva megjelentek az áramszolgáltató emberei, a művezető közölte, hogy "adminisztrációs tévedés" miatt rendelték el a "szabványosítást", azonban erre nincs szükség jelen esetben, és visszaszerelték a villanyórákat.

Így aztán a per megindításától számított négy év után ismét volt áram a "kolónián".

De Gyuri nem érte be ennyivel. A társasháznak megitélt kártérítésből betemettette a téglagyári gödröket, új, korszerű WC-ket épített a lakótársakkal, értesítette a katasztrófa-védelmet az életveszélyes kéményről, amit rövid időn belül robbantással elbontottak, ő meg azonnal engedélyt kért az épületmaradványok hasznosítására és a törmelék elszállítására. Az így kinyert építőanyagból megjavították a tetőket, újra rakták a járdákat, elkészítették a lakások burkolatait, és kiépítették a vízvezetéket a lakásokig. Gyuri végre korszerűsíthette a lakását.

Egy nap középkorú nő állt meg az épületek között. Tanácstalanul nézegetett. Egyik lakás iránt érdeklődött. A tulajdonos el szeretné adni, mondta, és neki pont ennyi pénze lenne a válás után. Csak hát az állapotok itt... Gyuri szakszerűen magyarázott, az épület szerkezetei jók, újra van víz és áram, igaz, a közlekedés nem valami jó, a kolónia előtt csak egyik helyközi járat áll meg, de 1 km-re van a városszéli buszvégállomás, ahonnan 20 percenként indul a busz a városközpontba. A lakással sincs semmi baj, kell bele egy palackos gáztűzhely meg egy kandalló, aztán jöhetnek a bútorok. Ha megelégszik ennyivel, itt kevés pénzből megélhet. A nő végül tényleg beköltözött, így már hét lakásban volt élet a tizenkettőből.

És Gyuri tovább álmodott. Kimérették a lakásokhoz tartozó földterületet, ami nem volt ugyan nagy, de ha szépen rendbe hozzák, kellemes környezet alakul ki. Alacsony tégla-kerítést raktak, felásták a talajt, facsemetéket és cserjéket ültettek az épületek mögé, virágos kerteket, és füvet telepítettek a lakások elé.

Közben felkutatta a többi tulajdonost, felszólította őket a lakások "rendeltetésszerű használatára", a lakókörnyezetük tisztán tartására, és kötelezte őket a közös költség megfizetésére. Ennek hatására újabb lakás lett értékesítve, ahova szintén egy idős ember költözött, akit a lakásmaffia forgatott ki a vagyonából és a lakásából. Aztán a sokgyerekes szomszédasszony legnagyobb lánya vette meg az egyik lakást, hogy ott rendezkedjen be az élettársával.

Gyuri már elmúlt hatvan éves. Fáradhatatlan, mondják rá az emberek. Mindig új ötletei vannak, amiket igyekszik megvalósítani. Legalább nem élek hiába, gondolja ilyenkor.

Újra február volt. Ült az ablaknál a nagy karosszékében, nézte a hóban tomboló gyerekeket. Éppen tíz éve, hogy visszajött a kolóniára. Amíg teheti, próbálja ennek a kis zárt közösségnek megoldani a gondjait. Úgy néz ki, hogy tavasszal újabb lakó jön, lassan megtelnek a kis lakások élettel. Tárgyal egy mozgóboltossal, hogy a hét két napján itt is tudjanak az emberek élelmiszert és tisztítószereket vásárolni. Figyel az emberekre, rászól az asszonyokra, ha nem figyelnek, és a gyümölcsfákról leérik a gyümölcs. Ne pazaroljatok, mondja, a gyerekeknek télen mit kentek a kenyerére? Mit fogtok reggelizni? De sok pénzetek van! Ilyenkor az asszonyok észbe kapnak, leszedik a meggyet, szilvát, lekvárt főznek. Néha morognak, amikor Gyuri zsémbel. Kéne ennek egy asszony, hogy legyen kit cseszegetni, mondják, aztán látják, amint a polcon végig simogatja kisfia és felesége fényképét, szemük könnybe lábad, van szegénynek elég baja, mondják, és visznek neki a fánkból, amit a lekvárral kennek meg.

És Gyuri agya jár... Vajon hány ilyen haldokló kis major, telep, kolónia van országszerte. Hány idős, elszegényedett embernek nyújthatnának otthont, ha erre az állam odafigyelne? Ha lenne, aki vezeti ezeket a kis társulásokat? Már egy hónapja dolgozik egy beadványon, amelyet a parlament népjóléti miniszterének kíván benyújtani. Mindenki a fejét csóválja. Nem lesz abból semmi! Nem törődnek azok ott fent az ilyenekkel, mint mi. De Gyuri nem adja fel. Ha egyszer sikerült, sikerülhet máskor is, mondogatja. De ha senki se lép, akkor eredmény sem várható.

Felkel, rak a tűzre, megigazítja felesége és kisfia képét a polcon, aztán visszaül és tovább dolgozik...